Tolna Megyei Népújság, 1985. február (35. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-16 / 39. szám

1985. február 16. ( TOLNA ' IO tsíÉPÜJSAG Olvassuk újra — együtt! Sarkadi Imre elbeszélései 1921 nyarán született — és nem élt meg 40 évet. S mégis, nélküle nem lehet a fel­szabadulás utáni magyar irodalomról be­szélni, hiszen nincs olyan műfaj, amely­ben maradandót ne alkotott volna. E rö­vid lét okán sokan emlegetnek torzót, ha arról van szó, amit Sarkadi ránk hagyott, de az időben előre haladva, távolodva az embertől, úgy tetszik, ennek az életmű­nek a darabjai egyre inkább összeforrnak, s az egésznek együtt van állandó erős su­gárzása. Ha meg akarja tudni az olvasó, hogy milyen volt az ötvenes évek magyar falujának miliője, ha tudni akarja, ho­gyan gondolkodott akkor a magyar pa­raszt, amikor élete legnagyobb történelmi sorsfordulatát élte meg, akkor Sarkadit olvassa. Persze a kort ismernie kell, és tudnia kell, hogy az íróra is erősen ha­tott. Tudomásul kell vennie, hogy a sema­tizmus szükségszerűen itt is jelen van — nem mint az író saját tulajdona, hanem mint a korszellem kötelező rekvizituma. Ezért és ezen túl korszakjelző Sarkadi Im­re minden értelemben. Rövid élete fordulatokban gazdag. Ide- odaröppenései a látás és a megértés igé­nye miatt estek. Amíg élt, ezt természetes­nek tartottuk. S nem kerestük, mi húzódik meg a sokszínűség mögött. Amikor meg­halt, az ő életműve adta a hatvanas évek legnagyobb irodalmi vitalehetőségét. Nem a „torzó” körül folyt a vita, hanem akörül, hogy a „Móricz-epigon” (aki mellékesen Huxley-t vallotta mesterének első írásai­ban) hogyan jutott el a „züllött” művekig. Tudniillik A gyáva, az Oszlopos Simeon, Az elveszett paradicsom szellemiségéig. Ma, húsz év múlva újraolvasva az élet­művet és a perlekedő írásokat, a dolog nevetségesnek tűnik. Nem érthetetlennek, hanem inkább értetlennekl Mert ha valaki folyamatosan követi a novellák rendjét, kiderül, hogy tulajdonképpen nem volt olyan korszaka, amikor kizárólag csak a parasztvilág érdekelte volna. Sőt egyálta­lán nem érdekelte más, csak az ember. Természetesen, amikor az életforma-vál­tás legjobban a falut rázta meg ak­kor az ott élőket ábrázolta, ö volt az első, aki novellává formálta a kitelepítettek kiszolgáltatottságát. És elsőként villantotta fel a fiatal vidéki pedagógus sorsát. De novellára ösztönözte az akkori lottó is, mint ahogy a köztünk élő ügyeskedők terjesztette erkölcsi ragályt szintén a legkorábban érte tetten. Minden­re érzékeny író volt, hát hogyne lett vol­na érzékeny önmagára! Úgynevezett ket­tőssége abból a történelmi korszakból fa­kadt, amelyben élt és amelyben hitt. Elkö­telezettje volt az új világnak, mert új, emberibb életet akart teremteni azoknak, akikhez ő is tartozott. Ezt a hitét haláláig megőrizte, de közben elszántan szembe akart nézni minden olyan hatással, mo­tívummal, amely az értelmes, hazugság nélküli élet útjában állt. Az utolsó évek „individualista, „anarchista”, „kegyetlen" művei ennek a szembenézést szándéknak a termékei. Korai halála ennek a befeje­zésében gátolta meg. így lett legenda ő is a legendateremtő magyar irodalomban, de a tisztuló szándék igaz legendája. SZALONTAY MIHÁLY Szegyen IRODALOM Bényei József: Obsit Majd virágokat ültetek terméketlen talajba. Vén álmait az ember valahogy eltakarja. Haszna nincs így se, úgy se, csak nevetségre szolgál. Nem baj, boltod ha benn üres, csak ragyogjon a portál. Korán kaptam az obsitot, kegyvesztett ím az angyal. Szolgálni már nem akarok semmiféle csapatban. Néhány öreg álmodók, leváltott dinnyecsőszök, dünnyögünk mind egy ócska dalt, aki összeverődött, s majd elballagunk csönde­sen, korai elrekedtek, s megkóstoljuk a vérszínű éretlen cigánymeggyet. Deák Mór: Csendélet (Utassy Józsefnek) kardvirágba dőlt az este szirmot ejt a félhomály az éj hiába kereste a hajnal hiába vár tövisele fölötti vércsepp napkorongnyi rózsafej a láng árnyékvirágot vet s az arcodon hervad el őrködik talpig viaszban fölötted egy szélfutam örökre elhagyhatatlan kardvirágos este van az éj hiába keresné szirmot ejt a félhomály tövisekre hull vércseppé a hajnal hiába vár Ügy mondom el, ahogy történt, néhány éve. — Az agronómus az istállóban meg­pofozta az egyik kocsist. Tóth Jóskát, a baromi erejű fél­bolondot, aki persze nem mert visszaütni, mert ha visszaüt, az agronómus ha­lott. Fegyelmi indult az agronó­mus ellen, a fegyelmi ítélet száz forint pénzbüntetésre szólt. Miért pofozta meg? Kora .tavaszon az agronó­mus kiküldött két szekeret a víztárolóhoz, hogy hozzák be a levágott nádat. Az egyik szekéren Tóth Jóska volt a kocsis. Melléjük beosztott két asszonyt. Az egyik, Vaj- nai Teréz, vonakodott men­ni. Azt mondta, hogy ő Tóth Jóskával nem megy. Az ag­ronómus nem értette a vo­nakodást. — Miért nem megy? — Mert nem megyek. — Ugyan, kérem — s evvel már hátat is fordított neki, jelezve, hogy a parancs az parancs, s hogy nincs ideje tovább vitatkozni. Elmentek. Délutánra vé­geztek a nád behordásával. Az asszonyoknak az volt a feladatuk, hogy a nádkévé­ket adogatták fel a kocsisuk­nak. Eltelt néhány hét, ami­kor az agronómus egyszer bement az istállóba. Éppen arra lépett be, hogy Tóth Jóska a sarokba szorongatja Vajnai Terézt. Az első pillanatban vissza akart fordulni, ki akart men­ni, mintha semmit se látott volna. De két dolog vissza­tartotta. Az egyik, hogy Tóth Jóska szegődményes volt, környékbeli, balmazújvárosi parasztfiú — Teréz pedig ki­telepített. S a kitelepítettek- kel nem volt szabad közeleb­bi érintkezésbe kerülni sen­kinek. Az agronómus nem volt rendőr, de mint a gaz­daság egyik vezetője, kellett hogy ügyeljen erre. Utasítá­suk szerint a kitelepítettek- kel csak a munkára vonat­kozó utasításokat szabad kö­zölni, beszélgetni, összejön­ni, udvarolni vagy éppen más egyebet tilos. Tehát Tóth Jóska szabálytalankodik. De a másik volt a fonto­sabb, s ez mind egy pillanat alatt szaladt át a fején, az egy másodperc alatt, míg észrevette a nagy darab em­ber karjai között vergődő, nyögdécselő, hangtalanul kia­báló asszonyt, s látta, hogy itt más szabálytalanság is van. Mielőtt szólt volna, Te­réz kiszakította magát a Jós­ka karjaiból, s kétszer bele­vágott az arcába. Ököllel. Mindenesetre csúnyán és go­rombán, mint ahogy csúnya, ha egy nő már nem jelké­pesen üt, hanem azért, hogy fájjon. Ekkor szólt az agronómus, s éppen idejében, mert Tóth Jóska éppen emelte a kezét, s ha üt, annak nyomán csont törik és fog kihull. Mint a félbolond, a csendes bolond emberek nagyobb része, hi­hetetlen erejű volt a fiú, mázsás testsúlyú, közel száz- kilencven centi magas, ak­kora tenyérrel, ököllel, mint egy kucsma, olyan vállakkal, amikkel játszva vitt el két mázsát, akár harminc, negy­ven lépésre is. — Tóth — kiáltott rá az agronómus. S ettől kezdve a szőke nő beszélt. Vajnai Teréz másfél éve volt már ekkor a Hortobá­gyon! s a másfél év alatt ko­moly panasz sohasem merült fel ellene. Jól dolgozott? Nem dolgozott jól. Rosszul dolgo­zott. Igyekezett minden ka­pott munkát olyan lassan csi­nálni, ahogy csak lehet. Egy ideig az irodákat takarította, azért küldték el, azért tették az üzemi konyhára, mert az agronómust és az igazgatót egyaránt bosszantotta, hogy olyan lassú. Félórába telt, órába telt, amíg a két szobá­ból álló irodát kitakarította. De néha beletelt másfél vagy két óra is. A konyhából azért küldték el, mert lassan mosogatott. Általában mindent lassan csinált. Kímélte az erejét, s kímélte a fantasztikusan csuda-karcsú derekát, kezét, arcát, mindent kímélt. Kí­mélte magát. Az idegeit is kí­méltet, mert soha senkinek nem szólt vissza, soha rossz arcot nem vágott semmihez, érzéketlen márványarccal né­zett szembe a körülötte tör­ténő dolgokkal, paranccsal, utasítással, megvetéssel. Az agronómusnak ebben a pilla­natban jutott eszébe, hogy egyetlen alkalommal vitatko­zott, és mondott ellent — amikor Tóth Jóskával küldte el a nádkévéket behordani. Egyébként nem is szép volt: gyönyörű. Nem az arca, nem a teste, mindegyiken külön-külön lehetett volna hibát találni — de áradt be­lőle a szépség úgy együttesen. A bokái nyáron — jutott ebben a fél pillanatban az agronómus eszébe —, nyáron, amikor harisnya nélkül járt, szandálban, a bokái ideges hajlásai... mintha minden ideg- és izomszála kiütközne ezen a szépen formált bo­kán ... Rodin aktjaihoz ha­sonlított a karja és bokája alapján ítélve. Vékony volt és mégis telt, sovány és pár- nás, gömbölyű csípőkkel, s ha levetkezik, nyilván meg le­het a bordáit számolni. Az a kitenyésztett típus, az a sze­rencsésen született típus, amelyiknek, akinek semmi más gondja nem volt, mint saját maga. Teste és értelme, az értelme művelése. Fran­cia szakos tanárnő volt egyébként képesítése szerint, az apja tábornok volt, ezért telepítették ki. Az apjának emellett volt még talán négyszáz hold földje is. Mindez, mondom, egy fél pillanat alatt jutott az agro­nómus eszébe, annyi idő alatt, amíg a kimondott szó meg­állította a Tóth Jóska öklét. S ekkor az asszony (vagy ta­lán lány?) odajött az agronó- mushoz, s azt mondta: — Elek úr (úr volt a köte­lező megszólítás a kitelepí- fettekre nézvést), maga az oka. — Én? — Igen. Néhány hete, ami­kor kértem, hogy ne küldjön vele a nádkévéket behorda­ni, nem oktalanul kértem. Jár utánam, mióta idekerül­tem. Benn, a központban nem tehetett semmit. A nádhor­dáskor, mire a másik szekér megrakodott, beindult, egye­dül maradtunk. Ott a kévék tövében megkapott... Sza­márság persze, erőszak nő­vel szemben jó darabig nincs. Míg bírja az ember energiá­val a védekezést. Egy idő múlva nem bírtam. Amikor már rosszabb volt a küzdés, mint az, hogy essünk túl az •egészen. Az ember néha az életét is feladja, s különben is mit jelent az egész? Csak sorszámot, ö volt a negye­dik, aki — mert tehette — rajtam töltötte a kedvét. Azt hittem, a dolog evvel befeje­ződött. De nem. Azóta nap mint nap nyaggat, szorongat, istállóban, sötét hajnalon, munkába jövet elkap. Mint most is. Tessék. Ez történt. Köszönném, hogy megvédett, ha lenne magának egyáltalán köszönnivalóm. Dögöljenek kneg. Az agronómus faarccal hallgatta a hangsúly és indu­lat nélkül elmondott beszá­molót. Csodálkozott, hogy még a vége, az utolsó mon­data, a „dögöljenek meg” se csattant fel. Ugyanúgy mond­ta, ahogy az addigiakat. Szenvtelenül. Nem tudott egy pillanatig mit válaszolni. Nézte a nőt. Tóth Jóska felröhögött. — Hát osztán? Járhat már a pofád! Megkaptalak, ez a fő. — Hun jutott vóna ne­kem tábornok lánya azelőtt? Le se tudod tagadni! He?! Ekkor vágta pofon az agro­nómus Tóth Jóskát. Szakonyi Károly: A metróban Már a mozgólépcsőn felfigyeltem rá, ahogy aláeresz­kedve a mélybe mögéje kerültem; s most is őt nézem), ezt a szerszámosládát cipelő, nyírott bajuszú, kalapos férfit a metróállomás föld alatti csarnokában. Jönnek, jönnek itt mindenféle alakok, ki elegáns, ki elhanyagolt, ki di­vatosan rendetlen, ki pedig divattalanul az; amíg befut a szerelvény, nők, férfiak, csinos lányok, illatfelhőkbe bur- kolódzó asszonyok, székely menyecskék! a mozgólépcsőn végigélt imbolygás rettenetétől még mindig riadt, sápadt öregek, bolondos külsejű punkok, térképet böngésző kül­földiek bukkannak fel a peron fényei alatt; ez a bajszos iparos zöldes filckalapban, pufajkában cseppet sem fel­tűnő közöttük; akkor hát miért éppen ő tartja fogva a te­kintetemet? Márpedig fogva tartja. Valami különös, szokatlan pedantériát vélek felfe­dezni benne. Pedantériát?! De hiszen a kalapja nyűtt, homokszí­nű, pufajkája agyonmosott, ráadásul szürke munkaköpe­nye fölé vette magára, így aztán a derékig érő vattaka­bát alól a köpeny szára, mint valami profán reverenda a kifakultan kék! éppen csak a bakancsig érő, kurta nad­rágszár fölött mulatságosan laffog. Lábbelije is otromba. Nincs ennek a férfinek az öltözékében semmi választé­kos. És mégis — annyira pedáns. Ez ragadott meg, ezt figyelem, amíg a szerelvényre várok. Elképzelem, miként indult útnak az imént pince­műhelyéből ez az iparos. Mosószeres vízben tisztára sú­rolta a kezét; könyökével néhányszor — a lépcsőlejárat világosságában — ledörgölte kalapja karimájáról a port; köpenye gallérja mögé hüvelykujjával gondosan eligaz­gatta barhent sálját (amit sohasem tesz le úgy, hogy előbb össze ne hajtaná), vászonnadrágja száráról leveregette a netán rátapadt vasreszeléket; kora hajnalban — vagy még az este — boksszal, kefével fényesre tisztított bakan­csát egy rossz flanelldarabbal újfent végigtörölgette, s csak azután fogta fel szerszámosládáját, s indult arra a címre, ahová valami elromlott szerkezetet megjavítani hívták. Akkurátusán jött a metróig, nem loholt, nem tüleke­dett az utcán. De nem is nézelődött; jött kimért tempó­ban, igyekezve* rendesen. Ahogy itt áll, türelmesen vára­kozva, senkivel sem törődve, mondhatnám, a reá váró feladatra összpontosít; de csakugyan: mintha lelkileg ké­szülne a munkára, ötven év körüli lehet, ősz hajszálak tapadnak halántékára, bajsza is deresedő, arca piros­pozsgás. Kisiparos. Vagy szövetkezeti dolgozó? Valamilyen szerviz alkalmazottja? önrezsiben álldogál itt vagy óra­bérben? Érdeke, hogy sietve dologhoz lásson vagy minden kényelemben töltött perc talált forintokat fial? Ezt pró­bálom kitalálni, de rájövök, hogy feleslegesen, mert akár a maga ura ez az ember, akár vállalati dolgozó! egyaránt lelkiismeretes. Hiszen nem ruhadarabjai szerint pedáns, hanem viselkedésében az. Bárhová megy is most, bármit végez is majd, pontos lesz, gondos és megbízható. Nem fogja összecsapni a munkát. Nem mímeli majd a buzgal­mat, valóban buzgólkodni fog. Nem is tehet másként; ilyen a természete; szigorú apjától, jó mesterétől alaposságot ta­nult egykoron; igy élte le eddigi életét is: szorgosan, be­csülettel, szerényen, tisztán. Hogy közben gazdag lett-e vagy szegény maradt? Nem tudom. Aligha vetheti fel a pénz, nem a villatulajdonos, a drága autókat évente cse­rélgető mesterek fajtájából való. Neki mindig a lelkiisme­retesen ellátott feladat volt az első! nem pedig a hará- csolás. Na, na! — figyelmeztetem magam a huzatos, műfény­ben úszó föld alatti csarnokban. — Na, na! Ilyen eszményi képet festeni csupán annak alapján, hogy egy fényesre suvikszolt bakancsot látsz? Hogy a tisztára mosott mun­karuha flóraszept szagát érzed? Hogy egy avitt kalap meg­becsülése elérzékenyít? Nem, nem túlzás, védem az elképzelt jellemeket. Aki­nek ekkora gondja van rá, hogy mások előtt rendesen mutatkozzék, az minden tettében ilyen. Ez a pedantéria nem önző, nem tetszelgő, nincs ebben kicsinyesség, merev­ség, ez a többieknek szól, ez miattunk van, ebből az em­bertársak megtisztéiése érződik. Jöhetett volna emberem amúgy porosán, olajosán is az utcára, egyetlen rosszalló pillantás sem érte volna. Hiszen a város tele van a munkájukat rövidebb-hosszabb ideig odahagyókkal, akik malterosan, festékesen, kormo­sán, tisztes munkától bemaszatolódva ugranak be valami­lyen hivatalba ügyes-bajos dolgukat sebtiben elintézni, vagy önkiszolgáló vendéglőkben, bisztrókban, presszók­ban falatoznak, söröznek, kávéznak... Nincs ebben semmi megbotránkoztató. A munka nem szégyen. A foglalkozás nyomait viselő öltözet sem szégyen. De nem is erről van szó. Ez az iparos nem a többi munkással összehasonlítva tetszik nekem. Pedantériája az emberiség nagy részének mai viselkedésével!, megjelenésével szemben rokonszenves. Az emberiség többsége ugyanis rendetlen. Lompos. Hanyag. Felületes. Ügy öltözködik, úgy él, mintha soha nem is hallott volna ön- és közmegbecsülésről. Szakadt, piszkos, feltűnően bizarr, felcicomázott, hányaveti. Mind­erre belső összeroppantsága ösztönzi. Emberem mellé most egy friss mozgású, diplomata táskás úr kerül, betekint a metró sötét alagútjába, lesi, nem villan-e már föl a szerelvény lámpaszeme. Amint sürög-forog, eltakarja előlem a szerszámosládás alakot. Bosszant. Látni szeretném! mert megnyugtat jelenléte, de ez az izgága férfi közénk tolakodott. Mellesleg kifogásta­lan öltözékű, a feje búbjától a talpáig a drapp szin ár­nyalatait viseli: kávészín kockás kalapja, halványbarna sálja, jól szabott teveszőr felöltője, mogyorószin pantalló­ja és őzbarna cipője sejteti, hogy nyakkendője és fehérne­műje sem bontja meg ezt a harmóniát. Maga a velszi her­ceg. — Kérjük a kedves utast, hogy hagyja el a peron szegélyét! Kérjük a kedves utast... A drapp úr felfigyel, ez neki szól, ott toporog a gumí­rozott peremen. Hátrál, újra láthatom iparosomat. Még mindig kedvtelve nézem. A velszi herceg kihívó elegan­ciája nem kápráztatott el. Ez a kínos pontossággal össze­válogatott toalett épp oly idegen számomra, mint a gon- dozatlanság. * Léghúzat tolul ki az alagútból, csattogva berobog a szerelvény. Néhány pillanatig még szemmel kisérhetem a bajszos mesterembert! míg egyszerű, rendes, pedáns alakja bele nem vész az ingerült, sietős tömegbe.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents