Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-12 / 9. szám

io Képújság

1985. január 12.

IRODALOM

inden némbert fel kellene szeletelni... Daniié megnyomta a piros gombot, mire a védőrács kattanva leereszkedett, aztán fenyegetőn megindult a másfél méteres kés, és súlyosan, reccsenve elnyírta a vastag lemezt.

— Azt a szép, buja nyakát kellene alátenni — morogta, már szinte gépiesen, mint valami előírt szöveget, ami a darabolás szertartásához tartozik.

A leszabott vasat a többi közé dobta. Belökte a zöld kapcsolót; a vágóéi felment, majd készségesen visszahúzódott a rács. A lemezt előretolta a jelölésig.

Verébnek néz az a cafat. Több mint egy hete még csak nem is jelentkezik. Jól van, ne zavartasd magad az üzekedésben, kár volna pánikba esni, Husi, rendben mennek a dolgok néküled is. Közlöm veled, hogy a kis- krapekok reggelente röhögve kelnek, odavannak az örömtől, ha olykor-olykor elpengetek nekik valamit a falhoz kent gitáron, ezer éve nem ment olyan jól, mint mostanában, pedig ezer éve nem játszottam rajta. És közölhetem, hogy a cuccodat összecsomagoltam, beleértve a zsebrádiót is, amit nekem vettél a harminchetedik születésnapomra ...

A cigarettásdoboz méretű, összefogdosott ócska kis rádió nagyon hiányzott. Szerette, ha napközben ott lármázott a gépnél, az ártatlan, vékony, enyhén fémes hang meghitten lebegett a műhely tömör moraja fölött. A szolid zenekísérettel valahogy jobban múlt az idő, és elviselhetőbb volt a fantáziátlan munka, amelyet az üzemmérnök a nyakába sózott. Piros gomb, zöld gomb, piros gomb, zöld gomb ... Bizonyos okból rám osztották a favágó szerepet, gondolta. Itt állok én, Daniló Ede, az első osztályú, aranykezű lakatos és gépszerelő, s órabérben aprítom a legszebb férfikorom napjait. Két beidegzett mozdulat között feljebb rántotta magán a hervadtan lötyögő nadrágot, amely fénylett a vastagon rárakódott olajtól; minden bizonnyal megállt volna, csak úgy, az ő két hosszú, szőrös lába nélkül is. Megfizettetik velem a pofázást, állapította meg sokadszor. Ha az embernek önérzete van, aikkor mindenféle bajra számíthat. Nagyon úgy fest, hogy ez itt nem éppen a legderűsebb terep annak, aki időnként el- felejti tartani a száját. Lásd

Pintér Tamás Írása a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán II. díjat nyert tárca kategóriában.

Pintér Tamás:

Egészen rendkívüli segély

Fahidi leckéit. „Magának. állandóan ugrálnia kell” — szokta nyugtázni szárazon. Mint legutóbb is, négy nappal ezelőtt, amikor az új miniszter, szinte időt sem hagyva a látogatás pedáns előkészítésére, kedélyesen beállított a gyárba. „Hiába ugrál a két szakmunkásbizonyítvánnyal — mondta Fahidi —, ezt a melót is meg kell csinálnia valakinek. És maga, Veréb, már nagyon érti.” Az üzemmérnök azóta még nyűgösebb, egyszerűen nem tudja lenyelni, hogy a miniszter szóba ereszkedett vele, hogy épp egy olyan madárral állt le diskurálni, mint Daniló. Naná... Az messziről meglátszik, hogy ki itt a jó fej. És Veréb az anyukád ...

Lazításul néhány torna- gyakorlatot csinált, majd egy látványos nyújtózás után a fali villanyórára nézett: kilenc harmincat mutatott. Akkor még röpke fél óra, szögezte le Daniló. Tízkor várja a kis vörös szakszervezetis lány, a marék dohánnyal. Ezer? Kétezer? Háromezer? „A duplája is elkelne, ' tisztelettel. Négy Ikrape- kot nevelek egyedül, mint tetszik tudni. És az nincs is benne a kérvényemben, hogy váratlanul bejött nekik egy nyaralás. Két napja szóltak a szociális osztályról, azt mondták, még beleférnek a keretbe. Ezért aztán holnapig meg kell vennem egy csomó holmit, ugyebár..."

— Kalapot le előttem — mondta vidáman. — Lendületbe jöttek a dolgok, Husi, úgy megy a bolt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A tisztesség elnyeri jutalmát ... Néha — tette hozzá. — Az a helyzet, hogy megszűntél, mint a lejárt mozijegy — mondta a kés pontos, nyers, kíméletlen munkáját nézve.

őst, hogy a pénzt már szinte a zsebében érezte, hajlandó volt nagylelkűen elsiklani a segély körüli nehézkességek, ráérős kukacoskodás fölött Ha jól számolt, éppen negyedszer megy ma ebben az ügyben, de hát nem érdekes, végül is az a fontos, hogy sikerült kisírnia némi dohányt. önelégült grimasz- szal az arcán, hangos szónoklatba kezdett:

— Jegyezzétek meg, hogy az apátokra számíthattok, Én mindig a helyemen vagyok. Nekem a család az szent, drága satöbbi...

Gondolatban az üzleteket járta, megfontoltan válogatott a farmerek, szandálok, fürdőnadrágok, és cowboyos trikók között. Egyenletes tempóban etette a gépet, az agya közben sorra vette a nyaralási készülődés részleteit: a csomagolás és szendvicskészítés ceremóniája, a gyerekek lázas nyüzsgése, a négy fiú búcsúzkodó ábrázata a busz ablakai mögött, s a feldúlt, üres lakás képe egymást követték azon a filmtekercsen, amely a képzeletében evonult.

Ekkor Fahidi ünneprontón betört a békés elmélkedésbe:

— Egy kis túlóra volna — közölte óvatosan, mint aki aknát rak le.

Ilyen tájban szokta megkezdeni az első ellenőrző körútját, számítani kellett volna rá. A hangra Daniló megrezzent és keményen földet ért. Próbált komor, részvétteli külsőt mutatni.

— Sajnálom, nem megy. Ma semmiképpen.

— Sejtettem ...

Ebben jókora elégedettség volt, mintha a mérnököt megnyugtatná, hogy rendkívüli szimata, a fáradhatatlanul tökéletesített biztos emberismeret ezúttal sem csalta meg.

— Nem kérdezem, milyen ürügyet talált ki.

— Szívesen megmondom

— felelte Daniló.

Fahidi letörten álldogált. A poros ablaktáblákon beömlő napsütés megvilágította fényes koponyáján a védtelen pihéket.

— Az a nagy, süket közöny ... — merengett a

gondjaiba süppedten. — Némelyek mindig mindenből kihúzzák magukat. Igaz Veréb?

— Holnaptól ráérek — Daniló szédítőn mosolygott, akár egy hódító aranyifjú, aki végre nagynehezen beleegyezik a kikönyörgött randevúba. — Két hétig a magáé vagyok. De ha nem esik nehezére, mellőzze a becé- zést, szólítson egyszerűen a rendes nevemen. Párszor már említettem, hogy Daniiénak hívnak.

Az üzemmérnök mélyértelmű mozdulatokkal simogatta rózsaszínű, csupasz koponyáját, úgy látszott, nem akar vesztesként elvonulni. Alig néhány perc hiányzott a tízhez. Daniló céltalanul körülnézett, a lábait váltogatta, majd zavartan nyelt. Két oldalazó sasszélépés után végül azt mondta: „Elnézést kérek.” Leállította a gépet, aprólékos gonddal megtörölgette a kezét, és az elszántság jeleként feljebb rántotta a bő nadrágot.

— Készülünk valahová? — érdeklődött Fahidi tompárt.

— Netán megint a szakszervezethez hivatalos...

— Igen, tisztelettel.

— Lehetetlen. Csak álmodom az egészet. — A mérnök hosszan, elveszetten nézett a semmibe. — Hát, menjen csak. Nincs jogom akadályozni ebben.

Távozóban Daniló még hallotta, hogy félhangos megjegyzést küld utána. Olyasmit mprgott, hogy egy és más dologról a miniszternek halvány fogalma sincs.

— Az embernek adódnak bizonyos kötelezettségei — szólt vissza Daniló megej- tőn szabódó vigyorral, és rögtön gyors ügetésre vál- , tott.

A szakszervezet irodáihoz a kopár betonlapokból rakott igazgatósági épület három emeletének megmászásával lehetett eljutni. A fordulókból széles folyosók nyíltak, futószőnyeggel, egységes fehér ajtókkal és túlzott tömegben burjánzó szobanövényekkel. Daniló lassított léptekkel haladt a rajongó hajlamú természetkedvelő igazgató fikuszai, pálmái, fi- lodendronjai között, méltóságán alulinak tartotta, hogy lihegve törje magát holmi rongyos kis segélyért. „Daniló Ede, az ismert lakatos és gépszerelő ma felkereste a Melegház néven emlegetett • központi épületet, ahol a szakszervezeti bizottság képviselői szívélyes, baráti fogadtatásban részesítették.”

A fiatal titkárnő ott ült a helyén, az íróasztal mögött, reménytelenül sok papírral körülszórva.

— Mit tetszik? — kérdezte fásultan, de ahogy feléje fordult, szinte nyomban felengedtek a vonásai, kis emlékező mosoly jelent meg az arcán. — Maga az, akinek négy gyereke van...

Daniló valami szégyenkezésfélét érzett, mintha ez a megállapítás olyasmit is jelentene, hogy az ilyen ártatlan képű leányzóknál férfiként számításba sem jöhet.

— Minden rendben — közölte a nőcske, s a nyakában lógó képtelen csecsebecsék ígéretesen megcsörrentek, amikor a fiókba nyúlt. Pénztől duzzadó két borítékot vett elő, a sarkánál fogva mgasra emete. — Már csak egy aláírás hiányzik.

— Az enyém? — kérdezte Daniló.

A kis nő derűs, megértő pillantást vetett rá. Némi mentegetőzéssel, jóindulatúan magyarázta, hogy a kiutalást a titkárnak még lát- tamoznia kell. Tulajdonképpen egyszerű formális dolog, hiszen ő adta elsőnek áldását a rendkívüli segélyre. Szóval, vegye úgy, hogy a pénz már a kezében van.

— Köszönöm — mondta Daniló lehangoltam — Az a helyzet, tisztelettel, hogy életbevágóan fontos volna ma nekem.

— Megértem. Nem kell nyugtalankodnia. A titkár elvtárs bármelyik percben befuthat.

— Szabad érdeklődnöm, mennyiről van szó?

bben a pillanatban harsányan és erőszakosan megszólalt a telefon, mintha jelezni akarná, hogy a szíves félfogadás véget ért. A kérdés lógva maradt a levegőben. Daniló a saját gondolataival volt elfoglalva, de akaratlanul is meghallotta a lány hangjában a változást, a feltétlen szolgálatkészséget és igyekezetei. Pár másodpercen belül kiderült, hogy a titkár van a vonalban. Daniló bizoytalan szorongást érzett, végigsöpört rajta az aggodalom. A vendégszéknek támaszkodva, tüntető módon az ablak felé bámult, mint akit most egyedül a távoli kopár, napsütötte salakdombok érdekelnek. A lány csak ritkán szólalt meg, leginkább

Szikszai Károly rajza

azt mondta, „igen”, vagy azt mondta „értem”, és közben gyorsírással feljegyzéseket firkált egy füzetbe. Daniiéra ügyet sem vetett. Valami körülményes, netán bizalmas téma kötötte le őket, valamilyen iratokat is elő kellett keresni a titkár íróasztalából, a lány sietve azt mondta, hogy azonnal hozzálát, és: „tessék tartani a vonalat, átkapcsolom a telefont”. Ezzel, hosszú, vörös haját lobogtatva berontott a jobbkézről nyíló párnázott ajtón.

____ aniló egyedül maradt.

D Dacosan állt a szék mellett, hosszú gitá- *• ros-ujjaival a támlát markolta, s tekintete lassan járt egyik pontról a másikra, mintha valami biztató látnivalót keresne. A falakon az ösztöndíjas háziművész metszetei lógtak; füstös üzemi tájak, elnagyolt, szögletes munkásportrék, harcias termelési jelenetek; kint, a tárt ablakokon túl csarnoktetők fénylettek, jobb sorsra érdemes galambcsapat húzott el a város felé, s a távoli salaksivatag iparvágányán egy öreg dízelmozdony vesztegelt. Daniló nem akarta feladni a reményt. Ebben a bizonytalan helyzetben viharvert, magányos hajósnak látta magát; akinek fontos küldetése van, minden áron át kell jutnia a túlsó partra. A titkár nyitva hagyott szobájából a kis vörös hajadon válaszai és buzgól- kodó megjegyzései hallatszottak, minden arra vallott, hogy nyakig merült a főnökével a zavaros feladat megoldásába. Az elkapott szavak és utalások rövid idő múltán egyszerre ráébresztették Danilót, hogy a titkár közbejött fontos teendői miatt a segélynek azon a napon már lőttek.

— Nem, ilyet nem játszunk — mondta bele a levegőbe. — Ez rossz vicc, tisztelettel. Pokolian rossz ...

Első indulatában nagy erővel felrántotta magán a nadrágot. Az erőszakos művelettől az oldalvarrás jó darabon felhasadt. Engesztelhetetlen ábrázattal toporgott, hiába próbált rendet teremteni a fejében, egyetlen használható, ép gondolata

sem akadt. A friss szakadáson benyúlva lassan vakar- gatta a combját. Hát, így állunk. Verebet csinálnak belőlem. Négy anyátlan kiskorú gyermeket megfosztanak a nyár örömeitől. Mert egy vacak aláírás hiányzik. Az egész életben valahogyan mindig hiányzik egy aláírás ahhoz, hogy a dolgok jobbra forduljanak...

Egyszercsak ott volt az íróasztalnál. Vakmerő vagy inkább öntudatlan mozdulattal kihúzta a fiókot, pillanatnyi habozás után ráfirkálta a nevét az elismervény, re, zsebrevágta az összehajtott bankjegyeket és a borítékot a helyén hagyva, zajtalanul visszatolta a fiókot. Tulajdonképpen csak akkor fogta fel igazán, mi történt, amikor félfenékkel ráereszkedett a munkaruháktól elpiszkolódott székre. Ült, nagyokat nyelt, elmé- lyüten dobolt a körmeivel az asztal szélén.

Egy örökkévalóság telt el, mire a lány végzett. Az arcáról a sikeres teljesítmény öröme sugárzott.

— Maga még itt van? — kérdezte.

Daniló szerényen felállt.

— Sajnos, a titkár csak holnap lesz bent — közölte a lány.

— Na, nem baj — vette tudomásul Daniló.

A lány derűsűen kacsintott.

— Holnap is nap lesz.

— Köszönöm — mondta Daniló.

. .... yorsan hátrasasszézott,

G

.és egy merev biccentés után kiosont. Se- ------ bes iramban igyekezett lefelé a lépcsőn, úgy érezte, sosem jut ki a buja tenyészettel üdített, lakályos épületből.

M

enet közben eszelte ki, hogy most, azonnal kilépőt kell kérnie. Uramisten! Fahidi a véremet veszi, gondolta. A köponti raktárnál, a szállításra váró konténerek védelmében előkapta a pénzt és bűntudatosan megszámolta. Kétezer forint volt százasokban.

Ez van, krapekok. Több mint a semmi. Vagyis fejenként ötszáz. Az apátok repül a dohánnyal... .

Üj közösségi formák falun és városon

A színházjáró, múzeumokat látogató falusi csoportok látványa ma már nem ritka. Sajnos nem is túl gyakori. Ha ezek az alkalmak a közművelődés- ünnepnapjainak tekinthetők, akkor okkal fölmerül: és hétköznap? Mi történik a hétköz- naookon? A hétvégi szabad időben ?

Mindenki sokat dolgozik, de valmennyi idő azért jut olykor a családra, a közösségi időtöltésre is. Nem ham- vadt el a közösségi igény a falvak dolgozó emberében sem, aki hajnaltól kemény fizikai munkát végez, majd este leroskad a tévé elé. Pedig érzi, néha jó lenne kimozdulni, találkozni, beszédbe elegyedni másokkal. Falun azonban — szomorú igazság — sok helyütt csupán egyetlen hely alkalmas erre...

A művelődési ház vagy klub, főleg az apró falvkban már nem nagyon vonzó. Rideg, koszos, elhanyagolt, lerobbant nagyon sok faluban. Marad a füstös, ricsajos kocsma.

Mindaddig, amíg egy-egy rátermett, hozzáértő, találékony népművelő nem képes megmozgatni a falu közösségét. Aki szabadidő-központot szervez, faluházat alakít ki (büfével, presszóval, játékteremmel), művelődési egyesületet kezdeményez, vagy föleleveníti a hajdani olvasókörök, gazdakörök, dalárdák nemes hagyományait. Példáimat jobbára a Dél-dunántúlról merítettem, de hasonló tendenciák az ország más részein is jelentkeznek.

Nagyváty alig 400 lelkes kis falu Baranyában. Centrumában a városias hangzású „szabadidő-központ” felirat egy presszóféle épületen első pillantásra meghökkentő. Korábban itt is csak a kocsmában találkozhattak, amíg 1983 őszén el nem készült az úgynevezett szabadidő-központ. Klubbal, presz- szóval, könytárral, egy kisebb és egy nagyobb teremmel. Udvarán tekepálya, táncplacc, parkosított környezet. Bent pedig színes tévé, magnó, hangfalak, játékok, kávéillat, sütemények.

A szomszéd falu Nyugot- szenterzsébet. Mindössze 250 lélek lakja. Itt is elkészült a szabadidő-központ, nagyjából az előbbi lehetőségekkel.

Mindkét falu a nyolctagú (egyenként 200—300 lélekszámú) Nagypeterdhez tartozik. Háttá Józseftől, a község népművelőjétől tudom, hogy mind a nyolcban van olyan helyiség, ahol összejöhetnek az emberek, a szabadidő-központ feltételei azonban itt ebben a kettőben voltak a legelfogadhatobbak.

Mindezekben nekem a közösségi igény és a helyi áldozatvállalás tetszik elsősorban. Legalább annyira, mint az, hogy utóbb mind gyakrabban hallom a faluház elnevezést.

Mesztegnyőn (Somogy megyében) egy öreg iskolaépületet hoztak rendbe helyi erőből. Itt állították ki a falu néprajzi és helytörténeti emlékeit. Szövésre-fonásra s más háziipari mesterségre tanítják a fiatalokat a falu öregei. Itt próbál, s elevenít fel egykori szokásokat, népi játékokat a falu hagyományőrző együttese. Dobszán (Baranya megyében) egy múlt századi talpasházat hoztak rendbe hasonló célokra. „Tisztaszobáját”,

konyháját eredeti tárgyakkal rendezték be; hátsó szobája különböző „jelesnapi” szokásokat, hagyományokat mentő közösségi foglalkozások céljaira szolgál Az egyesületek működésének szép példája a Siómenti Kossuth Művelődési Kör Balatonszabadiban, illetve a hozzá tartozó Siómaroson, ahol egy régi parasztpolgár épületből alakították ki a falu egyletiközösségi épületét. Falutörténeti bemutató, klub, játékszoba, könyvtár, olvasó- és több (nyári) játékhely várja a szabadiakat. Ennek mintájára alakult meg egy hasonló épületben Siójut művelődési köre; Balaton- szabadi központjában pedig — egyelőre önálló ház nélkül — a tsz helyiségeiben működik a különböző népi alkotók köre.

Somogybán több helyütt is mozgósítják hasonló kezdeményezésekre a falu népét.

Néhány éve, ha valaki este végigment egy falu utcáján, szinte minden házból csupán a tv-adás kékes fénye szűrődött ki az utcára. Mostanában, úgy tetszik, valami megmozdult.

WALL1NGER ENDRE