Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
( TÓIN* N ArjEPÜJSAG 1985. január 26. Nyugdíjasán is — tevékenyen Békében, nyugalomban, Szabóiknál Szép csöndes téli délelőtt érkezünk Medinára, Szabó Józseíékhez. Nyugodt téli nap ez, kevesebb munkával, több pihenővel, csöndes diskurá- lásra való ráérő órákkal. Mini minden gazdálkodó családnál, itt is az udvari kicsi konyhában peregnek a napok, az évek. Szabó Józsefnek öt, a fe. leségének négy éve a ház, a kert, a szőlő, és a jószág körül van a legtöbb dolga, — ennyi ideje nyugdíjasok, s változatlanul sokat dolgoznak. — Mivel foglalkozott a szövetkezetben? — kérdezem a házigazdát. — Negyvenévesen, mezei munkásként kezdtem a tsz- ben dolgozni. Kaszáltam, gyűjtöttem, takarodtam, kaz. laztam. mindent csináltam, amit kellett. Aztán a sertések mellé kerültem, három évig voltam kanász, majd tíz esztendeig a kertészetben öntözőgépeket kezeltem, később a sertéstelepen lettem brigádvezető, s ezzel befejeződött a tsz-ben a pályafutásom, nyugdíjba vonultam. Jól vagyok, jól érzem magam. bár az ember néha irtott panaszokat érez, csak rosszabb ne legyen. Mert ha az embernek egészsége van, . mindene megvan. ~ v°lt azoknak, akik idősebb korukban érettségiztek Medinán. — Kihelyezett osztályt indított a palánki technikum 1963-ban. Szóltak, menjek én is, hogy kilegyen az osztály, s ha bírom bírom, ha nem nem, a fiataloknak adjuk meg a tanulás lehetőségét. Végigjártam tisztesSégNem fogy ki kezünkből a munka gel a technikumot, 48 éves koromban érettségiztem. A technikum után lettem öntő. zőgépész, majd brigádvezető. — Melyik munkát szerette a legjobban? — Az öntözést. Szép nyugodt munka volt, rendesek, jóakaratúak a kollégáim. Most már zöldség nemigen van, a macskagyökeret öntözik legfeljebb. — Mennyi a nyugdíja? — Korábban 2?00 forint volt, de most, hogy felemelték. 2633 forintot hozott a postás. A feleségem, aki a kertészetben dolgozott és mérlegkezelőként ment nyugdíjba, 2150 forintot kap. Nem panaszkodhatunk, igaz sokat dolgozunk, hogy nekünk is, meg a gyerekeknek is mindenünk meglegyen. Mert hát a szülői segítség, hiába felnőttek, családosak a gyerekek, csak elkél náluk is. A fiam, akinek az eredeti szakmája vasesztergályos, a húsipari vállalatnál dolgozik, de itt lakik Medinán. Régi házat vett, de át kellett alakítani, fölújítani. Ez pedig nem olcsó mulatság, így hát segítettünk, ahogy tudtunk, pénzzel, munkával. • Az idősebbik lányom Szekszárdon él, a műszergyárban értékesítési előadó. Két fia van, a nagyobbik velünk lakik, brigádvezető a szedresi tsz Hol- stein-télepén. Sokat segít nekünk, nagyon rendes gyerek. A kisebbik lányom fizika-kémia szakos tanár, Szegeden végzett. Szekszárdon vettek A központi fűtést sze retnénk bevezettetni OTP-dakást, szépen élnek a két kis unokámmal. A gyerekek általában hétvégeken járnak haza, ilyenkor együtt van a mi nagy családunk. — Ezekben a téli napokban is akad munka a ház körül. — Egy fejőstehenet, egy bikát tartunk, anyakocát, süldőket, és még két hízót. A bikát hamarosan eladjuk, s úgy gondoltuk, hogy felszámoljuk a szarvasmarha-állományt, mert az embernek egyre nehezebb. Főleg a kaszálás, a gyűjtés, a hordás, pedig évtizedekig kaszáltam a Sárvíz partját. Komoly testi munka, nem idős embernek való már. — Mennyi pénzt hoznak a jószágok? — A múlt évben eladtam egy bikát, 28 600 forintot kaptam érte, a tehénéit pedig 21612 forintot. A tehenünkkel igazán elégedettek lehetünk, 18—20 litert ad most naponta, ami 3000 forint bevételt jelent havonta. Az anyakoca mellett 9 süldő van, egy hízót vágtunk Szilveszter előtt, s a másik kettőre is hamarosan sor kerül. Kell az élelem, mert nagv a família. — Milyen nagyobb vásárlást, beruházást terveznek mostanában? — Az idei kemény télen végképp eldöntöttük, hogy bevezettetjük a központi fűtést. Hiába tüzelünk négy kályhában is olajjal, nagy a ház, az olaj meg csak addig melegít, míg ég. Fürdőszobánk is hiába van, ilyen hidegben használhatatlan. Szóval bevezettetjük a fűtést, vegyes tüzelésű kazánt tervezünk. Igyekszünk, gyűjtögetünk, rakosgatjuk a forintot. Az idén nyáron, ha sikerül, megcsináltatjuk. Szerencsére egészségesek vagyunk, és nem fogy ki kezünkből a dolog, munkával töltjük az időnket. Jól vagyunk, mindenünk megvan, s míg bírjuk, a gyerekeken is segítünk. — Mi a legnagyobb öröm az életükben? — A család. Mert mi azok közé a kevesek közé tartozunk, ahol minden délben heten ülünk asztalhoz, a 85 éves dédrriama a legidősebb, a kétéves unoka a legkiebb. Együtt él nálunk négy generáció. s tiszta szívvel mondhatom : békességben, tisztességgel megértjük egymást. D. VARGA MARTA Fotó: Bakó Jenő Bitka szép ete volt a tóparti víkendházban. A két fiú könyveket, meg bort vitt magával és míg a poharakat töltögették, verseket olvastak fel egymásnak és megbeszélték: miért tetszenek, vagy miért nem? Kint szelíden világított a hold, és könnyű szél suhogtatta a nádas dárdaleveleit. Éjfél is elmúlt már, mire a srácok lefekvésre gondoltak, felhajtva az utolsó pohár borokat. Elégedettek voltak és álmosak, minden reményük megvolt rá, hogy reggelig úgy alusznak, mint a tej. Hanem amint bevackolódtak takaróik alá, megszólalt egy béka kint, egészen közel az ablakhoz, önelégült, hangos vartyogással. — Kvak. kvak- kvak kvak... — aztán megint, néha egészen hosszú menetekben. Amikor azt hitték, abbahagyta, és kezdtek elmerülni az álom kellemes ködébe, felharsant a béka hangja megint. Tűrték, ameddig bírták, aztán a szőke fiú felnevetett. — Hallod? — Hallom hát, a nyavalyába! — forgolódott a másik, akinek gyűrűsen göndör, barna haja volt — Egészen kiverte az álmot a szememből. — Hátha elhallgat. — Hát várjunk. De a béka igen elemében volt. Megrészegülve kvartyo- gott a gyönyörű nyári éjszakában, és nyilván felkészült arra, hogy reggelig szerenádoz az ablak alatt. — Te — nevetett fel a szőke —, menjünk ki, keressük meg. — Most? — Hát mikor? Én viszem a partvist, te az elemlámpát és addig keresgéljük, amíg rátalálunk. Nem azt mondom, hogy csapjuk agyon, de legalább elkergetjük a fenébe. A göndör hajúnak is kezdett tetszeni az ötlet, nyugtuk úgysem lehetett, amíg a béka itt kvartyog a közelükben. Álmosnak sem ■ érezte magát, hát fogta a lámpát, belelépett a szandáljába, és hogy barátjára várt, aki a partvis után kotorászott valamelyik sötét sarokban, megpillantotta a földön a régi, kiérdemesült rohamsisakot. Ki tudja, honnan került ide a faházba, de ajtótámasznak használták. A hecc kedvéért ezt is a fejére rakta békariasztónak, aztán kiosontak a tóparti enyhe éjszakába. A fiú eleinte pásztázott mindenfelé a lámpával, de a béka most olyan csöndben volt, mintha csak álmodták volna, hogy létezik. — Kapcsold le! — szólt rá a szőke — most behúzta fü- lét-fárkát, hogy a fényt meglátta. Csendesen vihogva lábaltak a magasra nőtt fűben arrafelé, ahonnan korábban a hangot hallották. Elöl a szőke egy fürdőnadrágban, szandálban, kezében a partvissal, nyomában a göndör hajú, sisakkal a fején. Hogy találomra felvillantotta egyszer az elemlámpáját, váratlanul megpillantották a békát. A fénybe bámult, mozdulatlanul. — Fuj, de ronda! — mondta a szőke. — Mit csináljunk vele. — Csapj oda neki azzal a söprűvel! A fiú odavágott, ettől a partvis feje messze szállt, a béka meg hatalmas ugrásokkal eltűnt a szemük elől — Nnna! — fordult vissza a szőke fiú diadalmasan — láttad, hogy menekült? — Láttam hát. Hős voltál. — Hát teneked meg mi van a fejeden? Csak nem attól féltél, hogy olyan magasra felugrik? — nevetett a szőke, megpillantva barátja sisakos sziluettjét. Sose lehet tudni, mit forgat egy ilyen béka a fejében — felelte a másik, és rajta is kitört a jókedv. Egymást bökdösve, nevetgélve csoszogtak vissza a ház felé, amikor a szőke hirtelen megállt. — Képzeld el — mondta —, képzeld, milyen pofát vágnának holnap az üzemben, ha ebben a szerelésben beállítanál! De halálkomoly an, öregem! Megmondanád, hogy egész éjjel egy békát hajkurásztál és nem volt már időd felöltözni. Bán Zsuzsa: — Ja... — nevetett a göndör hajú — bemennék aligazgatóhoz lejelentkezni, és neki is elmesélném mi volt az éjjel. — Meg mernéd tenni? — Miért ne? El tudod képzelni, milyen pofát vágnának? — Mibe fogadunk, hogy nem mered? — Na, mibe? Egy Uten demizson borba. Na? — Oké. Holnap így jössz be dolgozni, én úgy teszek, mintha akkor látnálak ebben a szerelésben először. Ha megteszed, tiéd a bor. Ebben mardtak, s mert a béka tényleg messzire tűnt, végre el tudtak aludni. Reggel a magukkal hozott vekker csörgésére ébredtek, megmosakodtak, ettek pár falatot, aztán elkezdték magukra kapkodni az ingeket, meg zoknikat. — Na mi van? — kérdezte egyszercsak a szőke. — Mégsem mersz így bejönni? — Hogyan? — Az éjjeli vadászruhádban. Rajtad volt az a gatya, a szandál, a sisak, kezedben az elemlámpa. — Ki mondta, hogy nem merek? A göndör hajú begyömöszölte ingét a hátizsákba, fejére vágta a sisakot, fogta a lámpát, és felült a kerékpárjára. — Jössz, vagy nem? Elkésünk. A városba érve sokan utánafordultak. Ez még csak fokozta a bennük feszülő jókedvet, meg az izgalmat, úgyhogy pukkadoztak, mire a portához értek. Egy osztályon dolgoztak, tehát együtt mentek fel az első emeletre. Ott a néptelen folyosón elváltak, mindegyik bement a maga szobájába. A szőke ajtaja kisvártatva kinyílt. Tobzos, az osztály- vezető kukucskált be rajta. — Hé, mi van a barátjával? Megbolondult? — Miért? — kérdezte a fiú. — Mi van vele? — Nem találkoztak még máma? — Nem. — Ügy látszik, az agyára ment valami szegénynek. Még ilyen hülyének nem láttam. Bejön az előbb fürdőnadrágban, meg egy katonai sisakkal a fején. Kezében egy elemlámpa, azzal a szemembe világít. Kérdezem tőle, md történt, erre azt mondja teljesen nyugodtan, hogy az éjjel békára vadászott, aztán nem volt még ideje átöltözni. Elindultak ketten, a szőke fiúnak reszketett a gyomra a visszafojtott nevetéstől, és nem kellett a szobáig menniük, mert jött velük szembe a békavadász. — Helló fiúk! — mondta és rákacsintott a barátjára. — Benézek a dirihez, azt mondják, keresett. — Na de.. — hebegett az osztályvezető — talán csak nem akar így bemenni hozzá? — Miért? Mi baj van velem? — villogott az elemlámpával a göndör hajú, és dúdolgatva kinyitotta az igazgató ajtaját. — Ha ezen túl lesz — gondolta a szőke —, azonnal abba kell hagyni a hülyéskedést. Megnyerte a bort. A végén tényleg azt hiszik, bedilizett. Az osztályvezető sápadtan ácsorgóit mellette, egészen a szívére vette a dolgot. — Ennek sincs egy csepp humorérzéke — pislantott rá a fiú. Ebben a pillanatban kivágódott az igazgató ajtaja és maga a főnök viharzott ki rajta. — Menjenek a szobájukba, ne csináljanak itt pánikot! — mondta — Meghagytam neki, hogy várjon egy percet. Most aránylag nyugodtan ül az irodámban. Menjenek a helyükre, én telefonálok. Az osztályvezető bekísérte a szőkét a szobájába, ahol a fiú azt kérdezte: — Kinek telefonál a diri? — Kinek, hát a mentőknek. Miért, mit gondolt? — De hát lehet, hogy csak viccelt a srác. — Munkahelyen ilyen vicceket épeszű ember nem enged meg magának. Egyébként az utóbbi időben gyanús is volt nekem kicsit. — Jószagú úristen! — gondolta a szőke — a végén még beviszik. Nem tudta, mit tegyen. Hirtelen nem is látszott olyan egyszerűnek kimagyarázni a dolgot. A végén fegyelmit kapnak mind a ketten. Lelkiismeretfurdalása volt, de nekiállt dolgozni, s hogy az öreg Tobzos magára hagyta, fülelt a folyosó felé, nem hallja-e a barátja hangját? Végre felhangzottak furcsa zajok, dulakodás hangjai, meg tiltakozó kiáltozások, de nem mert kimenni. Félt, hogy a göndör tanúnak hívja őt. — Végül is nem olyan nagy ügy — próbálta nyugtatni magát — bent megállapítják, hogy kutya baja, aztán kiengedik. Holnap jót röhögünk az egészen. Ebédszünetben mindenki az esetet tárgyalta. Dicsérték az igazgató hidegvérűségét, hogy olyan gyorsan elintézte a dolgot. Meg sajnálták a fiút, amiért ilyen váratlanul elborult. Többen kinyilvánították, ők sejtették, hogy ez lesz a vége. A göndör másnap nem jött be dolgozni. Barátja egyre cudarabbul érezte magát. Két nap múlva bement az idegosztályra,. érdeklődni. Megmondták, melyik szobában helyezték el, és felengedték hozzá. Amikor belépett, barátját az ágy szélén ülve találta, fején a rohamsisak és elemlámpával villogtatott a szemközti falra — Mi van veled? Meggárgyultál? — kérdezte ijedten. — De jó, hogy itt vagy! — intette maga mellé a göndör. — Látod, milyen halványan világít? Hozz egypár körtét, légyszíves, ebbe a lámpába, mert így nem lehet békára vadászni! A szőke csendes sóhajjal leereszkedett barátja mellé az ágy szélére és megkérdezte: — Most velem is szórakozni akarsz? — Ki szórakozik? Láthatod, hogy halvány, alig van ereje. — Mit mondtak neked itt bent? — Semmit, nagyon kedvesek. Adtak egy injekciót, de a végén nem vették el tőlem a sisakot meg a lámpát. Azt mondták, vadásszak csak, ha ez megnyugtat. Tudod, eleinte diliztem. Nem akartam, hogy behozzanak. De aztán megnyugodtam. Békén hagynak, látod' A szőke félóra múlva felállt. Kiverte a víz, amikor búcsúzóul megígérte a göndörnek, hogy legközelebb hoz körtét a lámpához. Béka vadászat
