Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-19 / 15. szám

1985. január 19. ( TOUiA^ _ IO népújság Mezey Katalin: fi kertész alma* IRODALOM Ferdén esnek a sugarak a gyepre. A késő délutáni nap­fény világító zöldre festi az öreg körítés aljáin kaszálás után újrasarjadó füvet. Se­hol ilyen zölden, ilyen fiata­lon nem sugárzik, mint itt, a vedlett ágbozont alatt. Gyermekszemembe bele­ivódott a gondozott körtefa­sorok szépsége: fönt az álta­luk be nem árnyékolt fehér nap, a földön az utánozha­tatlan húsvéti szelídséggel lángoló zöld. Apám körtése. Tizenhatszor hét fa. Vágtat­tunk a köztük hagyott utacs- kán kiterjesztett karokkal, és mellettünk kétoldalt kattog­tak a sorok, mint vonat mel­lett a villanyoszlopok. Akkor még barnán rajzo­lódtak elő a szabályos fatá- nyérok a földön, amelyeket ásni, kapálni, gereblyézni kellett. Paitkó alakú vakaró- val kapargattuk télen, ta­vasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a ibúvó bábokat, petéket. Apám kezében járt a rókafarkfűrész, a metsző- olló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a ka­zalba hordott, lemetszett ágakon. Hol van mér apám, a gyü­mölcsös ültetője ? Harminc­négy évesek voltak, mikor anyám földjét betelepítették. Hatvannyolc éves volt, ami­kor maghalt. Akkor már ré­gen másé volt a körtés. Disz­nót, csibét nevelt raj/ta a tsz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaól- sort húztak. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A ve­szett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodza, akác és meggysarjadék nőt­* Mezey Katalin Írása a Köz­ponti Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán IO. dijat nyert tárca kategóriában. te be — a kertszéli néhány meggyfa bőségesen gondos­kodott az utánpótlásról. Hetvenötben stencilezett papír jött, hogy a Kerek dű­lőt zártkertté nyilvánította, és volt tulajdonosaiknak visszaadja a tsz. • Anyám nem akarta vissza­venni. Évtizedek óta senki egyetlen kapavágást sem tett a földben, a metszésről, per­metezésről nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószággal etették föl a bérlők. — Ha akkor nem nekünk adták ki művelésre, most már nem kell! — mondta konökan. — Nem érd meg a munkát. Meg hát ... ki vé­gezné? Valóban. A kertész fia-lá­nya más szakmát tanult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — mondta ha­lála évében apám —, hogy egy szót se értsek abból, amit csimáünak. — Első ver­seskönyvemet tartotta a ke­zében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értető­dően a bátyám. Anyám dac­cal húzta jneg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. — Aztán hat éven át, het­vennyolc éves koráig szalad­gált elkeseredetten a permet- lés vödrökkel, derékig érő gazban, a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld. — Hiábavaló fáradtság — mondhatta vol­na, mondta is mindenki. És akkor — három évi ilyen- olyan gondozás után a körtés bizonyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkoriban váltották le az elnököt, és nyugdíjiazták a jogászt. A tsz raktárából régóta túl gyor­san fogyott a táp.) Bátyám kollégája, aki a munkákba besegített, úgy megriadt az értékesítés gond­jaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföl­dön dolgozott. Anyám átkoz­ta azt az órát, amikor a föl­det mégis visszavette. Aztán hosszú unszolás után aláírt nekünk egy papírt, hogy a körtés gondja a továbbiak­ban a miénk, ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizetett rá a kétezerdiatszáz forintos havi nyugdíjából. Eleinte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy akárhogy is, de meg kell tartani. Előbb-utóbb majd csak ráér vadamelyi­künk dolgozni benne. Addig meg eláll így is. A föld ér­ték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műve­li, ne is tartsa! — mondta. — Egész életemben a két ke­zem munkájára számítottam csak, én ehhez a földspeku­lációhoz (!) nem értek! — vágta oda nekünk mély megvetéssel azon a télen, amikor az egészségi állapo­tára való tekintettel sikerült kicsikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gondját. — Adjátok él! Majd éppen ti fogtak dolgozni benne! Van is nektek időtök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett néznem a földre, mint a gazdája. Elvadult körtefa-, meggyfa-, fává ser­dült krisztustövis-dzsungel. Minden üres foltocska ta­rackkal szőnyegpuhaságúra benőve. Hirdettem. Művelő­társat, bérlőt kerestem. So­kan jelentkeztek, de aki megnézte, mind elmenekült. A gyerekek indián-üvöltés­sel törtek utat maguknak az embermagas gazban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kap­tak szárnyra előttük rikol- tozva. Ahogy piros sapkájuk fel-felbukkant a bozótban, mintha magamat láttam vol­na. A magam piros sapká­ját röpködni ugyanezek kö­zött a fák között. — Magad uram, ha szol­gád nincsen! Felégettük a beteg levéllel borított fa­aljat, baltával kicsapkodtuk a surjánokat. Sóhajtoztunk. Nem, nincs erre időnk, erőnk! Kivágtuk a legeivadultabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet beborí­tani szándékozó akácot. Fel­szánta ttu'k a megtisztított földet. Az eke beletört a gyökerekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra haso­gatta a taraokszőnyeget. Krumplit, kukoricát, zöldsé­get ültettünk. Ástuk, kapál­tuk a csomós, gyökérbogos ágyásokat. Permetezgettük a körtést. Rimánkodtunk a ke­reskedőknek, és bosszankod­va álltunk másnap a két­szeres áron kiírt ládák előtt. A föld magához idomított minket. Itt állok hát a foltosán aranyló, késő délutáni napsü­tésben. ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végig­nézek a barátságosan szabá­lyos fasorokon, a zöld füvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozottan, lelketme- lengetően szép? És rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna azért apám, hogy itt állhasson így, mint én? Hogy, amint tervezték: eb­ből élhettek volna meg öreg­korokban? Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzáfűzött remé­nyeket, a hiába beleölt ke­mény munkát? Semmi áron nem kaphat­ta meg azt, ami nekem ké­sőbb az ölembe húllott. Ne­kem, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akár­mennyire szeretem is. Fel­adat, amihez nem értek, amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni még­sem tudok. Hát lehetséges, hogy ami­re vágyott, az csak neki, egyedül csak neki volt elér­hetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkaphatta? Aki nem tervezte, nem álmodta, nem értékelte, soha egyetlen ‘gondolatját, egyetlen mun­kaóráiét sem fordította rá, az mind szedhette gyümöl­csét? ő pedig úgy hallt meg, hogy még a csalódás emlé­két is szerette volna elfe­ledni. Miféle törvény működik az időben? Lehetséges, hogy amire én vágyok annyira — éppúgy elérhetetlen marad számom­ra? És húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullá­sának beteg papíravarjában, es csupán a kegyelet, az em- lékézet gyengíti el őket any- nyira, hogy hozzá nem értő kézzel bélie-ibeliékotorjanak betűvetésem gondozatlan ma­radt, elvadult örökébe? AKT Rózsa Endre: Tél indulása ... nagyothalló emlékezet jól kivehető archív képein fehér varjúraj károg ... ... hullámzás visszfényeként hívják elő a feledésből a tengert a sirályok. s a Föld alól, a gyökerekből, pillangó kereng föl, ág­hegyeken tör mindent elözönlőn át — a fák csúcsaiból most hó és homály szivárog ... A jé mesélik, élt egy furcsa kis ember a városban. Gye- rekkorában szeretett külön utakon járni. Alkonyai­kor néha magányosan kóborolt a békató felé, olyankor, ha mások már hazaindultak. Halászni arra nem lehetett, nem volt más a réten, csak a soha ki nem száradó, békanyáltól zöld felületű víztükör, meg óriási repedt törzsű fűzfák. Sötétedéskor, ha feltámadt ott a szél, kísérteties, távoli hangon zúgott és jajgatott. Olyan­kor már nem volt kedve senkinek ottmaradni. Lehet, hogy a hang továbbsírt ennek az embernek a lel­kében évek múlva is, mert néha egészen furcsán viselkedett. Volt, hogy eltűnt hónapokra, aztán úgy bukkant fel megint, mint aki átaludta az eltelt időt. A szeme ismeretlen boldog­ságtól csillogott, és valami bölcs, nyugodt mosoly ült a szája sarkában, ha kiváncsiskodók kérdéseire felelt. A válaszok persze nem világosítottak fel senkit afelől, merre járt, amióta nem látták. Olyat is mondott, hogy dol­gozott, de hogy mit és hol, arról nem beszélt. Az emberek úgy gondolták, örökölhetett valamit, abból él, mert munkahelye sem a városban, sem a környékén nem volt, mégis fenntartotta magát, ha szerényen is. Egy kis ház­ban lakotü egyedül. Nem lehetett belátni az udvarára, mert szürke kőkerítés takarta el. Néha, estefelé, nyitott ablaknál hegedült, és olyankor megálltak kint az emberek. Volt azok­ban a dallamokban valami az esti szél jajongásából, az erdő zúgásából, és a fák közt megbúvó madarak hangjából. Egy kisgyerek azt mondta, málnaíze van a hegedű sza­vának. Olyan, mint amikor nyáron nagyon süt a nap, a bok­rokon langyosak a málnák és édesek. Kinevették. Ügy látszik, bolond ő is, mint az ember, aki az ablaknál hegedül. A szemébe nem mondták a férfinak, erősebb nézése volt, minthogy meg merték volna tenni, ha szemben álltak vele;, de a háta mögött bolondnak tartották. Mi egyéb lehet, aki mindig mást csinál, mint a többiek? , Egyszer árvíz volt a városnak abban a részében, ahová a hegyekből sebesen lezúduló patak iramlott. Tavasszal ki­öntött a viz, és befolyt a házak pincéjébe, menteni kellett az embereket, mert egyik-másik régi épület összedőléssel fenye­getett. Akkor megjelent a hegedűs is. Éjfélig segített a károsul­tak holmiját kihordani a teherautóra. Kicsit szégyellték ma­gukat azok, akiknek segített. Szégyellték, mert olyan sokszor lebolondozták. Megkínálták borral meg kaláccsal, de ő nem fogadta el. Mosolygott, és dolgozott tovább, amíg szükség volt az erejére. Utána megint eltűnt, egy ideig senki nem látta. Valami barátja vagy rokona felkereste nyaranta. Szeret­ték volna tudni, ki az idegent, de a bolond erről sem mondott érdemlegeset. Arra is gondoltak, talán ez az ember küld neki néha pénzt, mert jómódúnak látszott. Finom holmikban járt, és a foga közé szorított kurta pipájából illatos, drága dohány­füstöt eregetett. • Bán Zsuzsa írása a Közpon*i Sajtószolgálat 1984. évi pró- zapályázatán III. ólját nyert novella kategóriában. Az az igazság, hogy erre a különös lakójára a városnak már csak az öregek emlékeztek. Ha mesélni kezdtek róla, ta­lán csak azért, mert eszükbe jutott az erdei kunyhó, amely­ben egy őszi délelőttön holtan találták. Ének egy bolondról* Ha megkérdezte valaki a hallgatóságból, merre és hol van az a kunyhó, ingerülten pillantottak a közbeszólóra, és azt felelték, régen nincs már a helyén. Lerombolták. Hogy miért? Hát mert... lényegében a kunyhó meg is maradhatott volna, de akkoriban olyan nagy volt a megdöb­benés, hogy egészen természetesnek vették a kunyhó meg­semmisítését. — De miért? Hát igaz. Ha már elkezdtek mesélni, végig kell mondani. Az úgy volt, hogy rőzseszedő asszonyok felfedezték a megrit­kult ágak között a kunyhót, és bekukucskáltak az ablakán. Akkor pillantották meg azt az embert az ágyon feküdni. Na­pok óta halott lehetett már. Sem öreg, sem beteg nem volt, mindenki úgy gondolta, talán tett magával valamit. Evett olyat, amitől elköltözött a másvilágra. Ahogy életében nem értették, halálát sem firtatták sokat. Senki nem tudta, mit miért csinált. A. 3CC70nvnlc riasztották a hatóságokat dél felé, éS amikor a hivatalos emberek is ott topogtak a deszkapadlós kunyhóban, csak akkor figyelt fel valaki a falaknak körbe több rétegben nekitámasztott festményekre. A szájuk is tátva maradt, amikor a képeken a várost látták, és saját magukat. Ott volt az árvízi mentés is egyiken, a piszkosan kavargó víz, a benne lábaló, elkeseredett embe­rek, motyókkal, bútorokkal megrakott teherautók. Mire ki­teregették a kunyhó körül a színes vásznakat, az egész város megelevenedett körülöttük álmos délutánjaival, vasárnapi nyüzsgésével. Templombajáró vasárnap reggelek, téli alko­nyok a kéményekből alacsonyan szálló füsttel, mely szétterült a város házai fölött, mint egy szürke nagykendó. Az első órában gyorsabban dobogott a szívük, a festmé­nyeket látva, aztán valami bizonytalanság kezdett eluralkod­ni rajtuk. Megmagyarázni nem tudták, de volt azokon a ké­peken valami, amitől egyszer csak feszengeni kezdtek mind­annyian. Valahogy több volt rajtuk, mint az életben, mint ami bennük, az emlékeikben. Több, de sajátos módon kel­lemetlen is, feszélyező. Hogy jobban megnézték a vásznakat, nem is volt olyan, amelyik ne váltotta volna ki ugyanazt a kellemetlen érzést. Mindenesetre beszállították őket a tanácsra. Ügy tervez­ték, kiállítást rendesnek belőlük. Egy ízben még az is felvető­dött: a keskeny utcácskát, melyben a festő háza állt, elneve­zik róla. Aztán az a feszengő érzés lett úrrá rajtuk is, mint a városban mindenkin, aki a képeket jobban megnézte. Rossz lett a szájuk íze, és elzárták a vásznakat egy szekrénybe. Akkor még úgy volt, hogy gondolkodnak kicsit, mit csi­náljanak velük, de ahogy múltak a hetek), furcsa változást kezdtek tapasztalni magukon az emberek. Ahogy élték meg­szokott életüket, járták a város utcáit, belenéztek otthon a tükörbe, már nem a saját szemükkel látták életüket, szoká­saikat, önmagukat — hanem a festőével. Elromlott a kedvük tőle. Zavarba jöttek, valahányszor a bezárt szekrény eszükbe jutott. Aztán egy tanácsülésen valaki felvetette, hogy talán meg kellene azokat a vásznakat semmisíteni. Ez a város is csak olyan, mint akármelyik. Megy az élet a maga kerékvágásá­ban, vannak hibák is, de hol nincsenek? A képek azonban hamis oldalról mutatják be az egészet. Sose lehet tudni. Még kellemetlenség is lehet belőle, ha később elemezgetni kezdik ezeket a festményeket. a javaslaton, a festménypusztításnak egyetlen •'ellenzője sem volt. így történt, hogy elégették a vásznakat, és a nagy buzgóságban ez idő tájt rombolták le az erdei fakunyhót is. A városbéli kicsi házat árulta egy ideig az illetékes hatóság, de nem akadt rá vevő. A következő év nyarán megjelent megint az a rokon vagy barát, aki a festőt szokta látogatni. Kérésére kinyitották a házát, és hagyták, hogy megszálljon benne arra a pár napra, amit itt akar tölteni. Megmutatták neki a sírt is a temető egy félreeső zugában, aztán magára hagyták, hadd tűnődjön barátja rejtélyes életén és halálán. Egy napon az idegen felkereste a város vezetőit, és a képek felől tudakozódott. Mindenkit meglepett, hogy ő már a festő életében látta őket, de azt mondták neki, rajta kívül senki más nem tudott róla, hogy az a különös ember piktor- kodott is. Megtalálták az erdei kunyhóban, eltemették, de ké­peket senki nem talált. Hogy a kunyhó? Ügy látszik elhordták az emberek, mi­után gazdátlanná vált. Az idegen elutazott, és a dolog feledésbe ment. Később a városbeli kis házat is lebontották, nyoma sem maradt an­nak, hogy élt itt valamikor egy bolondos ember, aki különös dallamokat hegedült néha estefelé. Illetve mégis. Az öregek emlékezetében ott motoszkált, és hol egyik, hol a másik kezdte el: — Te emlékszel még a bolondra? A fiatalabbak felfigyeltek, így hát végig kellett mon­dani. A békató, az megvan még. Ugyanolyan, mint akkoriban lehetett. Estefelé most sem járkál arra senki, mert furcsa és fájó hangja van ott a szélnek. Felborzolja a fűzfák levelét, panaszkodik a mozdulatlan, fekete víztükörnek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents