Tolna Megyei Népújság, 1985. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
A NÉPÚJSÁG 1985. január 19. Nyelvoktatás a megyei művelődési központban Cél: folyamatossá tenni a tanulást # Az iskolákkal is jó kapcsolatot alakított ki a művelődési központ 9 Több mint egy évtizedes múltra tekint vissza a Babits Mihály Megyei és' Városi Művelődési Központban az idegen nyelv oktatása. Az 1972 októberében két csoporttal kezdett tanfolyam időközben kiszélesedett, nemcsak a résztvevők számát, de a választható nyelveket figyelembe véve is. így ma már a németen kívül az ángol, a francia, a latin és az eszperantó alapjaival ismerkednek évente több mint kétszázan. Milyen munkával telt el ez az időszak, hol állnak és mik a további elképzelések? — ezt próbáltuk meg kideríteni. Az indulás az akkor igen korszerűnek számító tizenhat fős komplett nyelvi laborral, mondhatni zökkenőmentes volt. A 28 sávos magnó 16 hallgatóval, 2 db négysávos kismagnó, film- és diavetítő közül ma már csak egy kismagnó működőképes, így a laboratórium kifejezés inkább teremmel helyettesíthető. Igaz, másrészről bővült a lehetőségek sora, hiszen az 1983-ban beszerzett képmagnóval a televízió nyelvi adásait rögzíteni tudják, s ez felhasználható az oktatásban. A kezdő német nyelv mellé 1974-ben a nagy érdeklődésre való tekintettel bekapcsolódott az angol is. A repertoár szélesítésére egy esztendeje kérült sor, amikor a francián kívül latin és eszperantó csoportok is összegyűltek, megkezdték a munkát (utóbbiakhoz tartozó 9 hallgató a szak- szervezeti munkásotthonban). Nagyon népszerű továbbra is a német tanfolyam, az 1983— 84-es tanévben például hét csoportban 122-en tanultak. A tanfolyami díj a diákok számára egységesen 400 forinttal kevesebb, mint a felnőtt hallgatóké. így amíg heti kétórás kurzuson előbbiek 1000 forintért vehetnek részt, a tanulók jóval kisebb összeget kötelesek befizetni. Az iskolákkal jó kapcsolatot épített ki a művelődési központ a kölcsönös érdek alapján. A megnövekedett létszámöt nem tudja foglalkoztatni a két függetlenített tanárnő, s ezért óraadó pedagógusok segítségére van szükség. Ugyanakkor a IV-es iskola például a nyelvi labor használatát kérte az intézménytől — természetesen nem sikertelenül. A fejlődést áttekintve, nem hagyhatjuk ki az idén januárban bekövetkezett szervezeti változást: a korábban rendezvényi osztályhoz tartozó nyelvtanfolyamok a módszertani osztályon belül tevékenykedő ismeretterjesztési csoporthoz kerültek. így a tervekről, a jövőről Bucher Flórián osztályvezetőt kérdeztük meg. — Az elkövetkező időszakban új formában, megfelelő szakmai irányítás mellett, óraadókkal szeretnénk folytatni a nyelvoktatást. A testvérmegyei és -városi kapcsolatokra alapozva a különböző delegációk, küldöttségek alapszintű felkészítésében szeretnénk résztvállalni, s ezzel együtt vállalatokkal, intézményekkel felvenni a kapcsolatot. Törekvésünk egyelőre még egyoldalú, igaz a tolnai GÉM-ből már jelezték igényüket helyben német nyelv- csoport indítására jóval távolibb elképzelésünk a levelező oktatás bevezetése. Ez azt jelentené, hogy adott program, egységcsomag segítségével minden hallgató Otthon, kötetlen formában, ráérő idejében sajátíthatná el az előírt anyagot, zárásiként pedig néhány hetes intenzív gyakorláson szakember irányításával pontosíthatnák. mélyíthetnék el ismereteiket. Űj nyelv bevezetését nem tervezzük, a jelenlegiek oktatását szeretnénk folyamatossá tenni, és azt a tendenciát általánosítani, hogy a kezdők felmenő rendszerben j.árják végig valamennyi lépcsőfokot, s minél magasabb szintre érjenek. A szakmai eredményekről, az eddigi tapasztalaitokról érdeklődve Regős Gabriella nyelvtanárhoz fordulunk, aki a kezdetektől, 1972 óta tanítja a „RaibitSban” a német nyelvet. — Az első, kezdő tanév végéig — mondja a tanárnő — becsületes tanulással, a heti három foglalkozással ,/turistaszLrftre” lehet eljutni. Ez mintegy 750 szavas pasz- szív szókincset jelent. A középhaladó és háladó szinteket végigjárva már kevesen vállalkoznak a vizsgára előkészítő tanfolyamra, s közülük is csak kétJhárom ember tesz sikeres középfokú állami nyelvvizsgát. Legtöbbször itt már csak a szinten tartás a cél, komolyabban azok foglalkoznak a nyelvvel, akik felsőfokú oktatási intézményben felvételire készülnek. Általában azt mondhatom, csökkent a diákok száma, ami a Garay János Gimnáziumban hat éve beindult német—orosz tagozattal magyarázható. Igaz, a feladatunk elsősorban nem is a diákok, hanem a felnőttek oktatása. — Az utóbbi időben stagnál az érdeklődés a német, ugyanakkor megnőtt az érdeklődés az angol nyelv iránt. Ugyancsak gyarapodik azoknak a tábora is, akik franciát kezdenek el tanulni. — Ennek az az oka, hogy többet utazhatnak az emberek, s egyre inkább kitágul előttük a világ, de addig, amíg korábban elboldogultak a német nyelvvel, ma már olyan országokat is felkeresnek, amelyekben nem beszélik azt. A másik dolog, hogy a kis- és magánvállalkozók is szükségét érzik, hogy adott szinten kommunikálni tudjanak külföldi vevőkkel, partnerekkel is, vagyis üzleti meggondolásból tanulnák nyelvet. így például sokan voltak, akik tavaly nyáron első ízben beindított intenzív tanfolyamra úgy jelentkeztek, hogy majd néhány hét után tökéletes nyelvtudásra tesznek szert. Ez persze nem lehet reális cél. Az intenzív kurzus azonban jó volt arra, hogy külföldi utazás előtt biztos alapokat, „megfelelő kondíciót” kapjon az ember. Sajnos, sókan a külföldi utaktöl is túl sokat várnak, holott a legfontosabb a nyitottság, fogékonyság a nyelv iránt, s ez gyakran erőfeszítést is követel. TAKÄCS ZSUZSA Fotó: Kapfingér gymás után elolvastam — helyesebben összeolvastam három tábornok könyvét. És elképzeltem éle- •-----Itep egy darabját. A kkori 1945. május 8-án, Lübeck előtt, az országúton meneteltünk katonák, németek, olaszok, magyarok, szovjet hadifoglyok zárt és szétszórt rendben. A betonúton 100 kilométer hosszúságban nyüzsögtünk, összekeveredve, autóban utazó tisztekkel, sebesülteket szállító vöröskeresztes buszokkal, ágyneműjüket, vagyonkájukat kocsin húzó civilekkel. Az ég kékjéből félóránként angol Musztángok zuhantak ránk, golyószóróikkal lőttek bennünket, dunnát, embert találtak. Különös menet voltunk — vérben, toliban fürösztve. Az árokban egy kopasz szovjet hadifogollyal lapultam, remegtünk, 21 évesek voltunk, továbbmentünk. Most kezemben, eszemben szívemben három tábornok (tábornagy) három könyve: Konyev, Montgomery és Zsukov csapást mérő, a fasizmust szétverő győzedelmes vallomásai. Negyvenöt karácsonya előtt itthon voltam. Három hadifogságból szöktem. Tavasszal már a 3. sz. út építkezésén dolgoztam, de a lübecki országúira gondoltam. Nem esett nehezemre szembefordulni a múltammal, akkor falevél voltam a viharban, a magyar fasizmus utolsó 21 éves, tényleges „felkoncoltatik”-tól félő bevonuló katonája. A rendőrségen 44 augusztusában, egy csinos nő adta át a behívómat, némi fenyegetés kísécetében. Negyvenöt december 24-én ismét behívtak a rendőrségre és ugyanaz a nő igéző kék szemével megvizsgálta a hónom alját, nincs-e SS pecsét, tetováció félbarna bőrömön. Azóta mindenütt újra jártam szabad és felnőtt emberként, ahová akkor a rosszsorsom vezényelt, Zemplénben, ahol tankcsapdát ástam, Miskolcon, ahol rádiós lettem, Érsekújváron, Tornócon, ahová Miskolcról gyalog menekült ezredünk, Stettinben, illetve Szcsecsinben, az Odera torkolatánál, ahol akkor a jégbe fagyott tengerjáró hajó árnyékában végezte el dolgát a magyar baka, Pasewalk- ban, ahol a kaszárnya udvarán az évszázados platánfákra szemünk láttára akasztották a deportált franciákat, Güszt- rohowban, ahol az állomáson bombáztak szét bennünket az amerikai Liberátorok, Lübeckben, Hamburgban, Schles- wig-Holsteinbem, Kiéiben is jártam, ahonnét ötvenhárom kilósán szállítottak Wuppertalba. Innét is megszöktem. Regensburgban, a Duna-partján, az amerikaiaktól is. Bécs- ben, a szovjet kiskatonáktól is búcsú nélkül távoztam. Mosonmagyaróváron a magyar rendőrök Debrecenbe óhajtottak szállítani, a nagy gyűjtőtáborba. Nekik sem sikerült. Annak a gyöngyösi rendőrtisztviselő nőnek sem, aki a hónom alatt csak a fekete szőrt találta. Moszkvában kétszer is jártam, a volokalamszki országúton is. A Fekete-tenger hős városában), Novoroszijkszban is találkoztam veteránokkal, akik kiverték a fasisztákat. Elmentem Párizsba, onnét tovább nyugatra, Normandiá- ba, ahol Montgomeriék partraszálltak. Negyvenöt. Visszajáró kíváncsi újságíró lelkem Halléban 1970. május 9-én vesztette el rugalmasságát. Egy küldöttség tagjaként, egy protokoll-ünnepség protokolltag ja voltam. Küldöttségünk nevében Varga József, a Népsport főszerkesztője mondott köszöntő beszédet, a béke szent nevében, természetesen magyarul. Mellettem ült Szabó Zoli fiatal kolléga. Felállt és szintén szépen, szívből, értelmesen, világosan, először németül, aztán oroszul fordította Jóska barátom, illetve a mi üdvözletünket, örömünket. Néhány férfikönnycsepp a kaviárra, rákra, pezsgőbe hullt. Irtózom a férficsóktól, Zolit, a tolmácsoló kollégát azért gondolatban arcon csókoltam. „Május 9-én, 0,45 órakor befejeződött a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmány aláírása... ezek a férfiak (a szovjet tábornokok — a szerkesztő megjegyzése), akik maguk is megszokták, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül nézzenek szembe a halállal, bármennyire tartották is magukat nem tudták visszaszorítani könnyeiket. „E gondolatokat Zsukov írta az „Emlékek, gondolatok” című könyvében. Az „Alulírottak, a Német Főparancsnokság nevében, beleegyezünk abba, hogy egész szárazföldi, tengeri és légi haderőnk, valamint a jelenlegi német parancsnokság alatt álló erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert, a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága, valamint a Szövetséges Expedíciós Erők Főparancsnoksága előtt”. Keitelék ezt május 9-én 0 óra 43 perckor írták alá. A magyar ezred megmaradt csellengő rongyos, éhes katonái, május 9-én, délelőtt 10 órakor estek fogságba. Ez a nap volt békés életünk első napja. Egy fényes éjszaka után egy fényes nap. A béke fénye az egész emberiségre, a mi büntetlen-bűnös 21 éves, kopasz fejünkre is hullott. A háború 2194 napjában 44 millió ember halt meg és 35 millió megsebesült. Csak a Fortuna a megmondhatója, hogy aki ott megmaradt — hogyan maradt meg. Különös, de most, hogy a tábornokok könyveit, Zsuko- vét újra — elolvastam! agyamban még tisztább, még élesebb lett a kép, a háború okát, célját, lényegét, s benne porszem szerepemet illetően. Pedig, közel négy évtized alatt mennyi könyvet olvastunk, mennyi filmet láttunk a pusztításról, kegyetlenségről, a helytállásról, a hazaszeretetről. Közepes és jó könyveket, gyenge és nagy filmeket. Konyev, Montgomery, Zsukov könyvei történeti dokumentumok. Nem irodalmi remekművek, nem is léptek fel ilyen igénnyel, de nagyon érdekesek és izgalmasak. '„Egy háborús emlékirat szerzője ... azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, ha elsősorban azokról az eseményekről és dolgokról ír, amelyekkel maga is közvetlen érintkezésbe került ... A háború általános képe csakis sok visszaemlékezésből állhat össze...”. Konyev marsall vall így — epilógus helyett. Három tábornok, két nagy iskola, három különböző alkat, de katonák, bármennyire különbözött is felfogásuk, természetük, taktikájuk és stratégiájuk. Az írás, minden írás azzal a veszéllyel jál, hogy az ember önmagát adja, kendőzetlenül. A szerző az olvasó elé lép, s legyen bár zseniális hadvezér, egyenruháján átsüt az ember. Az olvasó szubjektív, az vagyok én is. A legszínesebb, a legnagyvonalúbb a három között Zsukov volt. És, bocsánat, Montgomery időnként angolosan prűd, kicsinyes, saját felsővezetőivel is ellenségeskedő. Konyev számomra a legszimpatikusabb), mert katonának is emberien volt szerény. Csapatai, derék tábornokaival az élen, már Berlin külvárosaiban harcoltak, amikor Moszkvából közölték vele: vonuljanak Drezdába, illetve Prága fölszabadítására. Így a fasiszta főváros elfoglalásának dicsősége az I. Belorusz Frontra és parancsnokára, Zsukov marsall- ra várt. Konyevék útjában volt Drezda, felszabadították. A vezér személyesen segített a drezdai képtár felbecsülhetetlen értékű, elrejtett anyagát megkeresni, megtalálni. Konyev a kőbányában csodálta meg a Sixtusi Madonnát, a képtár leghíresebb képét. És ... május 9-én, hajnali három órakor csapatai behatoltak Prágába. „... Azután más ügyek zúdultak rám... nem nagyon élvezhettem én akkor a Győzelem Napjának örömeit...” — vallja be őszintén Konyev, a Negyvenötös esztendő című könyvében. Montgomery marsall természetesen az marad szemünkben, aki volt, az alameini hős), Rommelt verő győztes, antifasiszta katona. em hittem volna, hogy megúszom az utolsó perceket, hogy egyszer hazakerülök. Azt még kevésbé hittem akkor, hogy valaha a győztes tábornokok könyveit N olvashatom. Suha Andor
