Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-01 / 282. szám
IO KÉPÚJSÁG 1984. december 1. Bába Mihály: A diófa Laczkó Géza IRODALOM Bane Gyuricsics: Beszélgetés kesztyűben Ki mondta azt. hogy nem illik úgy beszélgetni, hogy kesztyű van a kezünkön? Gondolják csak meg jól. Először, nagyon higiénikus úgy beszélgetni, hogy kesztyű van a kezünkön. Elmondod a magadét, lehúzod a kesztyűt — és a kezed tiszta marad. Azonfelül beszélgetőtársaid nem hagynak ujjlenyomatot. Ha pedig nincs bizonyíték, akkor könnyen letagadhatod azt, amit mondtál. Másodszor, vannak olyan forró témák, hogy könnyen megégetheted az ujjadat. És olyan hideg témák is vannak, hogy ereidben meghűl a vér. Kesztyűs kézzel pedig — ám legyen! Kedvedre beszélhetsz bármiről. Harmadszor, vannak olyan témák, amelyekhez nem lehet piszkos kézzel hozzányúlni. Ha pedig kesztyűt viselsz, akkor ki látja, hogy milyen a kezed? Ha beszélgetés közben kesztyű van rajtad, akkor általában úgy beszélhetsz, hogy semmit sem közölsz. Ez egyfajta szóbeli egyensúlyozó mutatvány. Magával ragad a szavak szárnyalása, csengése, zamatossága, hogy pedig eljutnak-e a célhoz, szükségesek-e egyáltalán — az nem izgat. Kesztyűben beszélgetni — akkor szokás, amikor mindenki egyetértését fejezi ki, csak azt nem tudni, miről van szó. Ez véleménynyilvánítás nélküli beszélgetés. Találkoztak — elcsevegtek — szétváltak. Mindeki kesztyűt visel. Egyébként, hogy a kesztyűben való beszélgetés témájáról szóljunk, ehhez le kell húzni a kesztyűt... De minek? Magunknak is többe kerül. Fordította: GELLERT GYÖRGY Festő barátommal gyalog baktattunk a tanyanézőből a kis állomás felé. Át az ébredező határon. A fák még szunnyadoztak, de a bokrok ágain már zöld szeplők voltak a rügyek. — Szóval megveszed a tanyát? — kérdeztem Gézát. — Meg. Négy-öt hónapot kint lakhatom minden évben. Nézd ezt a csodálatosan szép tájat. Az ecseteim itt nem fognak pihenni. Bólogattam. A dombtetőről egy kis települést pillantottunk meg. Két sor ház nyúlt el az erdőbe vezető út mellett. — Még négy óránk van a vonatindulásig, nézzük meg. Talán nyitva a kocsma is, harapunk és iszunk valamit — mondtam. Leereszkedtünk a szelíd dombról a faluba. Az utolsó ház udvara szinte beleékelődött az erdőbe. A kertben gyümölcsfák sorakoztak, a kaputól a tornácig lugas vezetett. A gazda éppen met- szegette, kötözgette a vesszőket. Lassan, sétálva, bámészkodva mentünk. A házaknak melegséget árasztó külsejük volt. Sehol egy vad szin, sehol egy páváskodó frontfal, de mindegyiknek más, más arca volt, mint az embereknek. Szekér közeledett a poros úton, a lovak trappoltak, de mellettünk már porosz- kálva mentek el. A szekéren szürkévé fakult fekete kendős asszony ült. Lazán tartotta a gyeplőt, ostor helyett venyige volt a kezében. Felénk fordította arcát, biccentett. Köszöntünk. Mustrált bennünket idegeneket. Arca ráncos volt, háta görnyedt. Talán hetvenéves is elmúlhatott. A bámészkodásból fejszecsattogás riasztott. — Odanézz! — kiáltottam Gézának. — Azt a gyönyörű diófát kivágják. Az udvaron egy tagbaszakadt ember lékelte a fát úgy két arasznyira a földtől. Az egyik vastag ágról hosszú kötél lógott le. Ha jól alávágja a fát, azzal húzza majd le a földre. — Jó pénzt adnának érte a szobrászok — jegyezte meg Géza. — Gyere, kérdezzük meg a hóhért, hogy miért nem kegyelmez ennek a gyönyörű fának. Megálltunk mellette. Még csapott néhányszor a fejszével a férfi, aztán abbahagyta a munkát. — Jó napot — bökte meg a kalapját. — Jónapot — mondtuk rá Gézával szinte egyszerre. — De szép fa — toldotta meg Géza. — Az vót — szedte elő cigarettáját az ember. — Rágyújtanak; ? Mi is előkotorásztuk cigarettánkat. A füstgomolyogokat nem kapta el a szellő, ott kerengtek köröttünk. — Miért vágja ki? — Mert kiszáradt. Ügy tizenöt évvel ezelőtt. — Azóta itt, lábon szárad? — Ügy. Mert az anyám nem engedte kivágni, de két hónapja meghalt szegény. Eltemettük... Hát maguk mi járatban? — Tanyanézőben voltunk. — Maguk akarják megvenni a Horváth-tanyát? — Én — mosolygott Géza. — Vagy nem javasolná? — Dehogynem. A fal még kibír százesztendőt, de a tetőt meg kell reperálni. Persze az istálló, meg az ól rozoga. Dehát, ahogy elnézem magát, nemigen fog ott gazdálkodni. — Nem, de mondja már, miért nem engedte kivágni ezt a száraz fát az édesanyja? Az ember leszegte a fejét, eldobta a félig égett cigarettát és eltaposta. — Mert erre akasztották fel az apámat. A cigaretta megremegett a kezemben. — Mit csináltak? — Arra az ágra akasztották fel, ni — mutatott a vastag ágra —, a saját kötelével. Döbbenten néztünk egymásra Gézával. Iszonyatos lehetett. Álltunk, mint akiket fejbekólintottak. — Gyöjjenek be a tornácba, s ha meg nem vetik, egy pohár pálinkával megkínálom magukat. Szótlanul mentünk utána. Leültünk a lócára. Féldecis poharakat adott a kezünkbe és teletöltötte. A magáét is. Koccintottunk, ittunk. — Mi történt? — kérdeztem a krákogás után. Az ember rágyújtott, kinézett a fára. Pásztázta lombtalan ágait. — A front itt előreszaladt. A németek menekültek, utánuk a magyar katonák, mint hátvédek. Esten de beállított az apám. Megjöttem, mondta, a ruszkik a sarkunkban vannak, én már innen egy tapodtat se megyek. Anyám boldog volt. „Ügyse engednélek, még ha menni is akarnál,, sírta. Rögtön sütött, főzött, apámat meg küldte tisztálkodni. Mi gyerekek is boldogok voltunk, hiszen mán két éve nem láttuk. Kérdeztük, hogy hol a puskája. Vót, nincs, mondta. Nem mentünk le a kertben ásott óvóhelyre, hiába ágyúztak. Hajnalfelé lármára, kiabálásra ébredtünk. Apám kiugrott az ágyból kiszaladt az udvarra. Aztán, mint a villám be, és kapkodta magára a gúnyát. Csak annyit mondott: csendőrök! Nem láttatok, nem is hallottatok rólam. És eltűnt az udvaron. Anyám jajveszé- kelt, nyüszített. Mire megnyugodott volna, kivágódott az ajtó. Kakastollas csendőr állt az ajtóban. Van itt katonaszökevény? Nincs. Nem láttunk egyet sem. A csendőr körbepislogott a félhomályban, aztán belépett és egy pillanat múlva szuronya hegyére tűzte apám bakancsát. Hát ez mi? — üvöltötte. Bejött egy másik csendőr is. Szétdúlták a szobát. Hol van? Hol van? Mondjátok meg, mert úgyis megtaláljuk. Nem tudjuk, nem tudjuk, vinnyogtunk, jajgattunk anyánkhoz bújva, mintha nyúznának bennünket. Átkutatták az istállót, a padlást, benéztek a tyúkólba, a disznóólba is. A csutkakukkot szétdobták, a szalmakazlat szuronyukkal szurkálták. És megtalálták. Az egyik csendőr a diófához kísérte, puskáját mellének szegezte, a másik meg zsineggel összekötötte hátul a kezét. Aztán kötelet kerestek, két istrángot összekötöttek, átdobták az ágon. Apámat odarángatták, nyakába tették a hurkot, felhúzták, s hogy le ne essék, a kötél végét a nyakhurok görcséhez kötötték. Iszonyatos volt. Hogy rángatózott néhány pillanatig. Bőgtünk, ordítottunk. Anyánk elájult... Így történt. Szóval anyánk nem engedte kivágni. Egyedül élt itt, a gyerekek szétszóródtak. Nekem a túlsó soron van házam. Ezt eladjuk. Ide egyik testvér sem akar jönni. Elhallgatott. A csikket eldobta, tele töltötte újra a poharakat. — És most mi lesz a fa sorsa? — kérdeztem, hogy megtörjem a hirtelen ránk szakadt nyomasztó csendet. — Csináltatok belőle két keresztfát, az egyiket az anyám, a másikat az apám sírjára... . Micsoda életpálya! Már a származása is: kiváló színésznőnek „törvénytelen” gyermeke; az atya történelmi család nagyúri feje, s Laczkó Géza egyszerre viseli a főúri származás büszkeségét, s a tán neki jutó nagy vagyon reményét, de azt is, ami akkor még „szégyennek” minősült: hogy édesanyja ne. vét kell hordania. De nem hoz szégyent erre a névre, bár a sors ide-oda veti: tehetsége kiemeli kolozsvári diáktársai közül. Ám ekkorra már a vándorszínész-társulat útjain az egész régi Magyarországot bejárta, betyárok fenyegetése éppúgy nyomot hagyott lelkén, mint az, hogy a színfalak mögött hallgató kisfiút Shakespeare drámái tanították beszélni. Érettségi után pedig Pest: az ország legjobb iskolája, az Eötvös Kollégium, ahol olyanokkal tanult, vitatkozott, darvadozott együtt, mint Balázs Béla, Horváth János, Kodály Zoltán, Kuncz Aladár, Szabó Dezső, Szek- fü Gyula, Szilasi Vilmos, Zemplén Győző. És aztán még felsőbb osztályba lép: a Nyugat köre ez; húszon- évesen lesz számottevő kritikussá, harmincöt évesen professzorrá — csakhogy utóbbi kinevezést a Tanács- köztársaságtól kapja, ezért pár hónap múlva eltávolítják a katedráról. Az irodalmi életből mégsem tudják kiszorítani. Németh László írta róla 1932-ben: „Ha a tízes évek Nyugat-át egyetlen alakban kellene megszemélyesíteni, őt választanám.” A következő nemzedék legnagyobbja ezt nemcsak dicséretnek szánta; Laczlkó nagysága épp abban van, hogy nemcsak „nyugatos”: irodalmi körökön, klikkeken kívül és fölött lesz irodalmi intézménnyé, kultúra- közvetítővé és független kritikussá. A Kultúra vállalat nagyszerű kis esszésorozatban hozza el hazánkba, ami a húszas évek elején Európában modernnek számít: Dosztojevszkijt, Wilde-ot, Rilkét, Gide-et, és a régieket is modern alkotók újraértékelésében nyújtja az olvasóknak, mindezt pedig Laczkó szervezi, szerkeszti, bevezeti, ő épít hidat a legfrissebb nyugati szemlélet és a honi elmaradottság között. Ezt csinálja tíz év múlva az Est-lapok kiadványsorozatával is: klasszikusokat és moderneket adnak, jó papíron, korszerű tipográfiával, egészvászon kötésben, százezres példányszámban — kötetenként kilencven fillérért, s minden műhöz Laczkó írt Laczkó Géza portréja pár oldalas bevezetőt, Poe- tól Huxley-ig a naprakész kritika széles skáláján játszva. Nemzedékek nevelődtek ezeken a sorozatokon, amelyekről mint a polgári demokratizmus tőkés kiadásának legjava vállalkozásáról, jóformán már meg is feledkeztünk, úgyannyira, hogy Laczkó valóságos kis irodalmi lexikonná összeálló kis esszéremekeit azóta sem gyűjtöttük kötetbe. Mint ahogy kritikáinak jórészét sem, mint amit például örök szerelméről, a színházról írt. Kis írások? Ezek a legelterjedtebb antifasiszta lapok révén hatottak kedvezően, sokszor olyan kollégák munkásságával együtt, mint Bálint György, aki így írt róla, a szépíróról: „Talán ez a legelső, amit értékelni kell benne: ez a szinte flaubert-i formatisztaság, a kompozíciónak — a legjobb franciákra emlékeztető — kristályos tömörsége és a stílusnak makulátlan előkelősége.” Az „előkelőség” itt korántsem valami sznobizmus, hanem írói ön-igényesség. Amikor még a kortárs óriások is a szecessziós vagy expresszionista gesztusokon keresztül valósítják meg írói személyiségüket, Ady éppúgy, mint a fiatal Móricz. Laczkó távolságot tart, visz- szafogott, hűvös. És ő, az igazán franciás író, szemérmes bár: hazafi, hatalmas történelmi művek alkotója is. Zrínyiről ír, aztán (mindhalálig) Rákócziról, páratlan történelmi fölkészültséggel, pozitivista adathalmazzal, ám mindent megelevenítve, még („mellesleg” nagyszerű nyelvész is volt!) a régi magyar nyelvet is rekonstruálva, és korhű jelleggel, stili- záltan újra megszólaltatva. Száz éve született. KRISTÖ NAGY ISTVÁN G. Szabó László: Fortuna Kit szerencséje elhagyott, kösse magát egy lámpavasra: kényes nyakát kender nyuvassza — hadd nyújtózzék még egy nagyot! De mit míveljen, akinek a szerencséje sose jött meg? Élte végéig nyöszöröghet — nem bírja búját a zsineg... Rózsa Endre: Lélek-időm óraműve Mint cseppkő képzelt oszlopa az alsó és a felső kúp között — fájdalmaimban régen összenőtt a már nem és a giég soha. E képzelt oszlop oly való; magát a hiányt méri; pereg-e? Homokóra, melynek nincs közepe, és vissza — nem fordítható! Böröndi Lajos: Fekete és fekete a virágok torkából dől a vér múlt idő jele semmi babrál az arcokon fehéren fekete kivégzett körték hullanak hálóban pók sunyit tél jön fehérre festeni volt idő álmait Illyés Gyula emlékkönyv Szép kiállítású, gazdag tartalmú könyvvel lepte meg a Szépirodalmi Könyvkiadó a magyar irodalom híveit: az Illyés Gyula-emlékkönyvvel. (A könyv anyagát Illyés Gyuláné válogatta és szerkesztette.) Illyés Gyula munkásságáról tanulmányok, kis- és nagy- monográfiák sora készült — és főleg készül majd —, amelyek részletesen elemzik az alkotói periódusokat, fölrajzolják a teljes pályaképet, s elhelyezik a magyar és a világirodalom szellemi térképén. Az emlékkönyv mást nyújt: nemcsak a teljes életmű fényében mutatja meg, hanem a kortársak szemével is végig követi pályáján a költőt, ahogyan ők látták. Izgalmas és tanulságos olvasmány, különösen az én nemzedékem számára, amely már az élő klasszikussal találkozott először a hatvanas években, a Nem volt elég és a Dőlt vitorla költőjével. Jelkép volt szemünkben, egyszemélyes „nemzeti intézmény” — e könyvben viszont az alkotó ember vonásai rajzolódnak ki. Illyésnek — noha félelmetes időket kellett megélnie és túlélnie — mindig volt értő közege, voltak barátai, eszme- és harcostársai, tisztelői. Bizonyság erre az emlékkönyv is, mert ahogy Domokos Mátyás, a felelős szerkesztő nevezi, ez a „szeretet könyve”, „az itt kiadott írásoknak — kivétel nélkül — a megértés vágya és a szeretet volt az ihletűje”. És vaskos kötet állhatott össze több, mint hatszáz oldalon, s ez csak töredéke a költőről írt megnyilatkozásoknak. A könyv különféle írásokat tartalmaz; egymás mellé kerültek kritikák, levelek, kéziratos naplójegyzetek, visszaemlékezések, tisztelgő versek. A szerkesztői elv jól rendezi ezt a változatos anyagot: nem a megírás ideje, hanem Illyés pályájának szakaszai szerint sorakoznak műfajuktól függetlenül az egyes írások és dokumentumok. Illyés Gyulához mindenkinek köze volt, aki az elmúlt fél évszázadban magyar nyelven alkotott. Ily- lyést nem lehet megkerülni, életművét nem lehet letagadni, noha akadtak — s talán ma is akadnak még —, akik szívesen ezt tennék. De sokkal többen voltak az értők. Már az indulásnál is! Tanulságos és ma is példaerejű Füst Milán gesztusa. Három verset olvasva Ily- lyéstől, levelet írt a kötet nélküli, fiatal költőnek, s felhívta rá Gellért Oszkár figyelmét is: „Jólesnék, ha tudnám, hogy figyelemmel kíséritek munkásságát... Olvasd el, légy szíves, a Láthatárnak azt a bizonyos versét — Szomorú béres a címe. (Nagyszerűen tud magyarul, s rendkívüli a kifejezőereje.)” Első könyvéről, a Nehéz földről Németh László ír tanulmánymélységű kritikát, bíráló észrevételeit sem hallgatva el: „Illyésre azonban úgy néztek, mint csillagra, aki ott jelent meg, ahol k;i szám itattam. Láttam a magyar líra lehetőségeit, s csodálkozva néztem szét: hát senki sem vállalja? Most itt a csállag, s én, a tökéletlen csillagász, lélegzet-visz- szafojtva lesem, arra fut-e, amerre naiv képleteim szerint futnia kell.” Igen, ahogy Német László féltve-szeretve jósolta az első könyv alapján, Illyés ragyogó pályát futott be a magyar égbolton. És nemcsak a magyaron. A világirodalmi rangú alkotó és életműve előtt neves külföldi írók, költők is tisztelegnek, franciák, szovjetek, lengyelek, jugoszlávok. A költő és az ember előtt. Mit is emelhetne ki a re- cenzes e gazdag megnyilatkozásokból? Talán egyetlen szót, amely sok-sok írásban visszatér, s ez a hűség. Dé- ry Tibor írja: „Hűsége védi; kettős hűsége az elnyomottakhoz, s mesterségéhez, amelyen soha egyetlen rés sem nyílt. Íróról ennél nagyobb nem mondható”. (angyal)
