Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-08 / 288. szám

1984. december 8. A rtÉPÜJSÁG Bácsi anzix 1984 karácsonya előtt WOCHENPRESSE, 13.3.1984 Ahogy az ellenzék látja A szép, hosszú ősszel elé­gedettek az osztrákok. Igaz, estére hószagú szél fut végig a fővároson, egy kicsit el- időzget a városháza előtt. Üdvözletei hoz az Alpokban maradt társaktól, annak a félszáz méternyi óriás fe­nyőnek, amelyik tiszte sze­rint itt fényárban úszva hir­deti, hogy közeleg a kará­csony. A fa alatt pedig áll a vásár. A pavilon-városká­ban minden megkapható, ami az ünnephez kell, és a kereskedők sziporkázó ötle­tekkel próbálják magukhoz csalogatni a bámészkodók pénzét. Ám az ünnepi készülődés­nek még nemigen látható je­le az egy utcasarakkal odéhb lévő parlament épü­letében. A szürke öltönyös, szépszál fiatalemberek egyi­ke telefonon ellenőrzi, hogy valóban vár-e magyar újság­írót dr. Andreas Kohl pro­fesszor úr, az Osztrák Nép­párt parlamenti csoportjának a vezetője. Aztán útbaigazí­tanak hozzá. Kohl úr, a tizenöt éve el­lenzéki párt ismert személyi­sége láthatóan nagyon elfog­lalt. Már az elején közli, hogy mindössze fél órája van a beszélgetésre. Szívesen vá­laszol a kérdéseimre, de ha kívánom, először ő ad egy általános képet az osztrák belpolitika jelenlegi helyze­téről. És adott. A jó szónok teljes eszköztárát felvonul­tatva ecsetelte pártja állás­pontját. — Az osztrák ember elé­gedett. A köztársaság kitűnő, de ez nem a szocialista párt érdeme. A 83-as választások óta működő Szocialista—Sza­badság párti koalíció sem kifejezetten rossz, de nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene. Mert végül is tizen­hat évvel ezelőtt jobb volt mint most — ez utóbbit az osztrákok véleményének idé­zeteként közölte a professzor úr egy felmérésből. — Hisztérikus hangulat lappang nálunk, mert az egyre súlyosbodó gondjaik­ból nem látnak kiutat az emberek. Ez a kormánypár­toktól nem is várható —fej­tegette, majd a gondokat szedte sorra; a gazdasági életre az eladósodás nyomja rá a bélyegét. Százmilliárd schilling az állam adóssága. Ennek a megszüntetéséhez tíz év kellene még akkor is, ha határozott program lenne. De nincs. Csak növekszenek az adók, a terhek, a bürok­ratizmus. Az ő pártja tudja, mit kellene tenni: feloszlatni a jelenlegi koalíciót, helyet­te létrehozni a legutóbbi vá­lasztásokon kapott szavaza­tok arányában az új, nagy koalíciót. A Néppárt termé­szetesen vezető miniszteri tárcákat kapna. Programja szerint csökkentené az adó­kat. lefaragná az állami ki­adásokat, a bürokráciát, át­alakítaná az ipart és meg­oldaná az energiagondokat, ■természetesen vízi erőmű­vekkel. Ha ők vennék kézbe az ország irányítását, sokkal nagyobb gondjuk lenne a családokra, az öregekre, töb­bet építenének a fiatalokra, mert az osztrák ifjúság cél­tudatos, bár közéjük is be­hatolnak a divatos politikai áramlatok, de végül is töb­ben járnak síelni, mint tün­tetni... Ami a külpolitikát illeti, Kohl úr szerint az európai béke ügyéért, Kelet—Nyugat viszonyának stabilizálásáért egy erősebb, tekintélyesebb Ausztria sokat tudna tenni. Ehhez bécsi központú, új nemzetközi szervezetet kel­lene létrehozni. Az 1983-ban átadott, görög stílusú parlamentből lámpa­gyújtáskor léptünk ki. A magyar nagykövetség Bank- gasse-i épülete felé tartva arról beszélgettünk, hogy ha valóban mindenki által kí­vánt helyzethez ilyen egy­szerűen el lehet jutni, akkor miért nem indultak el ezen az úton már régebben — mondjuk az 1983. április 24-i választásokon. Másnap — amikoris egy másik kapun keresztül, egy másik párt parlamenti cso­portjának vezetőjéhez mutat­ta az utat a derék osztrák ajtónálló — már közelebb jutottunk a teljesebb kép­hez. A találkozás némi késés­sel jött létre, de Fridrich Peter úr, az Osztrák Sza­badság Párt (FPŐ) parla­menti csoportjának vezetője kávét küldetett az elnézést kérő titkárnővel, mert neki az ülésteremben meg kellett várni az éppen soros szava­zást. A nagy politikai múltú és tapasztalatú ősz úron, az egykori pártelnökön nyoma sincs az egész napos munka fáradalmainak. Mosolyogva kezdi a be­szélgetést, mintha csak hal­lotta volna az ellenzéki kol­légájának szavait: — Más dolog az ellenzéki oldalon, tehát oppozícióban lenni és más kormányozni. Ezt mi most pontosan le tudjuk mérni, hiszen a kor­mányba lépésünket megelő­zően sok ellenzéki tapaszta­latot gyűjtöttünk össze. De azért már a kormányzásba is beletanultunk. Jól működik a koalíció, a gondokat sorra megoldjuk. Ezt mindenki látja, csak az ellenzék nem. Megkezdődik a költségvetési deficit csök­kentése is, az ez ügyben ho­zott intézkedések már érez­tetik első jó hatásukat. De még nagyon friss a parlamenti ülés élménye és Peter úr szívesen veszi fel a néhány nerce az ott abba­hagyott téma fonalát: a zwentendorfi atomerőmű sorsát. Ez most a nagy téma. Van egy teljesen kész erő­mű, de nem üzemel, mert egy korábbi népszavazás mi­att nem indíthatták be. Az idő és az állagmegőrzésre fordítandó milHárdok miatt sürgős megoldás kellene. Ez viszont késik, mert a nép­szavazás érvényét felfüg­gesztő parlamenti többség nem érhető el néhány párt belső vitája miatt. A kép­viselők nem szavazhatnak a saját meggvőzódésük szerint, csak a nártjuk előírásainak megfelelően. íev viszont nem érhető el a szükséges számú szavazat. Ezt az önön far­kába harapott kígyó helyze­Ebben a megbékéltnek cseppet sem nevezhető vi­lágban kiérdemli a jeles osz­tályzatot az osztrák—magyar kapcsolat. Ez a minősítés számos jelenség összegzésé­ből és több kompetens sze­mély véleményéből állt ösz­tét használja ki az ellenzék és kéri számon az erőműre költött azon milliárdokat, amelyek kiadását pontosan ők kényszerítik rá a kor­mánypártokra. Bonyolult? Igen. Ezt híven tükrözte a televízió aznap esti adása, amikor részleteket közvetí­tett a parlament üléséről, ahol a kormánykoalíció egyik vezérszónoka Josef Wille úr volt, az Osztrák Szocialista Párt parlamenti csoportjának elnöke. őhozzá természetes meg­int a másik kapu vezetett, de a beszélgetés kísérőzené­je itt is a kávéskanál csör- getése volt. — Az utóbbi tíz évben az energia-felhasználás erősen megnövekedett és ez gondo­kat hozott magával. Azokat a gazdasági és politikai ve­zetésnek meg kell oldania. Oda kell hatni, hogy az üze­mek struktúrája folyamato­san megújuljon. Ez nemegy- egy gyár vagy szövetkezet dolga, az energiakérdés az egész köztársaság ügye. Tu­domásul kell venni, hogy nem egyes emberek akarásá­tól vagy ellenzésétől függő kérdés, ezt állami keretek között kell megoldani. A mind jobban funkcionáló koalíció ezt is meg fogja ol­dani. — mondja. Az élet valóságával szá­molni kell, majd derűsen példát hozott az ellenzék ál­láspontjának érzékeltetésére: Ha tizenöt évvel ezelőtt egy épület előadótermét ki- lencszáz személyre tervezték és a világgazdasági helyzet alakulása miatt mostanra hatszázszemélyesre futja a pénzből, ez téma az ellen­zéknek. Ugyanis nem azt mondja, hogy a tervezett kétharmada mégiscsak el­készült, hanem az elmaradt részt kéri számon. — Hogy milyen karácso­nyuk lesz az osztrákoknak? Én optimista vagyok, mert már látszik, hogy a kará­csonyt követő időben is foly­tatódik a javulás és ha las­san is, de egyre megalapo­zottabb, jobb lesz a hely­zet. Persze, karácsony... hát hó kellene, mert csak úgy az igazi — mondja Wille úr, miközben hóna alá veszi pi­ros dossziéját és elindul a nagyterembe, ahol rövidesen kezdődik az ülés, amely ma minden bizonnyal rövidebb lesz, hiszen péntek van, no­vember utolsó napja. sze. Íme egy csokor a je­lenségekből: a budapesti ut­cák turistaszezonban, a ha­tármenti magyar városok ünnepek előtt, vagy a bécsi Mariahilfer és mellékutcái az esztendő bármely szaká­ban, továbbá a Duna-parti szállodasor, és a Skálában az osztrák dobozos sör. Vé­lemények : „Bükfürdőn gyó- gyíttattam a reumámat” (bé­csi taxisofőr). „Ez a kapcso­lat már nem fokozható — nincs hová fejleszteni” (ma­gas rangú osztrák diploma­ta). „Jószomszédságunknak történelmi gyökerei vannak” (a kereskedelmi minisztéri­um egy vezető tisztviselője). Folytatható a sor, de az el­mondottak igazságának leg­főbb bizonyítéka az, hogy szinte mindenki tud jó pél­dát napjaink osztrák—ma­gyar kapcsolatából. Bécsben lépten-nyomon magyar vonatkozásokkal — történelmivel és maival — találkozunk. És a bécsiek szívesen hivatkoznak ezekre. Igaz, némi emlékezetkiesés­sel, mert arra az időszakra senki nem emlékszik közü­lük, amikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára...” de hát az valóban ré­gen volt. Sokkal közelebbi a monarchia kora, sőt, az ak­kor magyar pénzen épült épületek még ma is állnak, szolgálnak, nevükben őrzik hajdan volt magyar gazdái­kat. Megvan még az a ren­deltetésszerűen soha nem működő Zsolnay-kályha is, amelyből titkos folyosó hú­zódott a Ballhausplatzon álló közös külügyminisztérium­ba, így könnyítve az osztrák hírszerzés dolgát. De hát ezen ma már min­denki mosolyog. A Mária- Terézia korának külső-belső építészeti eleganciáját hűsé­gesen őrző Bankgasse-i palo­tában a Magyar Népköztár­saság diplomatái dolgoznak és szorgalmasan ápolják, épí­tik a mai kapcsolatokat. Dr. Andreas Somogyi nagy­követ úr az osztrák külügy­minisztériumban a két or­szág vezetőit idézte, amikor a kapcsolatokat példásnak minősítette. A vezetők talál­kozása természetes, és talán nincs is olyan kormánytag, aki évente ne találkozna a másik országbeli partnerével. Erről tréfásan már az is el­hangzott, hogy néha osztrák kabinetülést lehetne Pesten és magyar minisztertanácsi ülést Bécsben tartani. A személyes találkozók fontosságára utalt dr. Peter Feith úr, a kereskedelmi mi­nisztérium magyar szakértő­je és dr. Alfred E. Mayer úr, a kereskedelmi kamara ma­gyar referense is, jóllehet ők a kapcsolatoknak az érzelmi oldalát már csak szákmájuk­nál fogva is másodlagosnak tartják. Az első, hogy köl­csönösen előnyös szerződések sara szabályozza a kereske­delmi kapcsolatokat. Kiisebb-nagyobb kimutatá­sokból pontos számokkal bi­zonyítják a fejlődést. Dr. Altered E. Mayer úr szerint most másodszor is .magyar év” lesz, ami az ő szótárá­ban azt jelenti, hogy magyar aktívummal zárul az év. — Ez nem keserít ed ben­nünket — mondja —, hiszen azelőtt sokáig „osztrák évek” voltak. A lényeg, hogy bő­vüljenek, javuljanak a kap­csolataink, legyen a jelenlegi nyolc mellett még több közös vállalatunk, a száztíz koope­rációs szerződést kövesse még legalább ennyi. A ma­gyarok megbízható, jó part­nerek. — Már eddig az osztrák behozatali és kiviteli rendel­kezések ezt megengedik — tesszük hozzá, nem titkoltan a technológiai transzfer kö­töttségeire célozva. Arra, hogy az amerikaiak megtil­tották bizonyos technológiák és berendezések továbbadá­sát, így előrehaladott álla­potban lévő tárgyalások is megfeneklettek. — Tény, hogy az ameri­kaiak néhány tőlük vásárolt elektronikai egység tovább­adását megtiltották, de ez csák átmeneti gondokat je­lent, hiszen ha nem adhat­juk tovább, akkor meg sem vesszük tőlük... — A kereskedelmi kapcso­latok között tarthatjuk szá­mon a turizmust is — mond­ja az osztrák tisztviselő. — Igaz, más számokkal dolgoz­nak a magyarok és mással az osztrákok. Az osztrákok szerint lényegesen több oszt­rák lépi át a határt, mint magyar, a magyarok szerint viszont sokkal több az Ausztriában töltött .vendég- éjszaka. Ez tény. És ez nem tetszik a bur­genlandi kereskedőknek, fog­orvosoknak, fodrászoknak. Ugyanis az ünnepi bevásár­lást Magyarországon ejti meg a jó számtani érzékű háziasszony, itt csináltat ün­nepi frizurát és itt gyógyít- taitja beteg fogait. Egyes hí­rek szerint, a kereskedők már kezdeményezték a ha- tárfargalom csökkentését, de legalábbis a hazatérő osztrá­kok szigorúbb vámellenőrzé­sét. Hogy szigorítanák a je­lenlegi utazási lehetőségeket, nem erősítették meg osztrák részről. Azt viszont igen, hogy van még tennivalója a magyar iparnak, főleg a gépiparnak, de másoknak is, ha meg akarnak jelenni az osztrák piacon. Sőt akkor is, ha a fejlődő világ piacain a nyu­gati szomszédainkkal együtt kívánnak fellépni. Márpedig vannak ilyen tervék és lehetőségek is. Dr. Mayer úr optimista. Bízik abban, hogy a kétoldalú kap­csolatainkban a gyors fejlő­dés időszaka következik, mert megítélésük szerint jó irány­ba lépett a magyar gazda­ság. Rugalmasan tárgyaló, a nehézségeket fokozatosan le­vezető, ügyes kereskedők. Külön figyelmet érdemel Magyarország... Ez utóbbi mondatokat — úgy érződött — kettős érte­lemben mondja. Egyrészt mint állami tisztviselő, más­részt mint a megszépülő Bu­dapestért rajongó turista. És ez is figyelmet érdemel. FEJES ISTVÁN Államkassza, állampolgár Szomszédságból jeles Játékország üzenete Játékország üzent. Azt üzente, amit már a rómaiak is tudtak: Homo ludens! Vagyis: az ember játékos. Számokat hallot­tam, okos és szép játéko­kat láttam nemrég a Bel­kereskedelmi Minisztérium és a TRIAL Nagykereske­delmi Vállalat sajtótájé­koztatóján, meg kiállítá­sán, s ezen a kétezer és még több éve egyvégté- ben játékos természetű EMBER üzent a világnak: játszani akarok. Okos vagy csak fontoskodó pe­dagógiák helyett, Kosztolá­nyi Dezső módján, végig az egész életet eljátszani aka­ró, sosem szűnő játék­vágyunk jelent meg a be­mutató árukészletében. Mert a TRIAL tisztes módon küzd a valutaviszo­nyokkal, és ha csak mér­sékelten, ha nem is bő­ségesebben, mint tavaly, de mindenféle játék kap­ható már. Még a szülői erszényt megcsappantó le- gók is. Legjobban azért annak örültem, hogy nem volt túl sok az „okos” játé­kokból. A mindentudóból. Amelyikkel a gyerek nem igen képes sokáig játszani, mert szinte maga a játék szeretne inkább ellenni önmagával. A látványos, sőt csicsás, csupadísz her­kentyűket is hiába kere­sem, szerencsére. Hiszen a: az igazi mozgás, igazi já­ték, amikor mi viszünk a játékszerbe életet. Láttam Angliában, Stamford-ban, az angol királyfiak jó há­romszáz esztendős kicsi hintáját, amibe valaha egészen pici pónilovakat fogtak, és a hintót a fen­séges csemeték maguk haj­tották bele a legkevésbé fenséges sárba. Maguk nyekkentek be a ködös Albion árkaiba, véresre nyúzva, mocskosra kenve hamvas királyi képüket. A testőrséget nyilván a frász kerülgette, és cicomás, örökké tiszta arany-ezüst szoba játékokat javasoltak. Aztán csodálkoztak, hogy a királyi kölykök utána ki nem állhatták a testőrsé­get. Mert ők szabadon akarták használni, saját szabad játékfantáziájuk szerint hajtani a pici hin­tót. Láttam Baján egy több száz darabos babatör­téneti kiállítást, ahol a néző kislányok a legócs­kább, legegyszerűbb kuko- ricaszár-babát kérték leg­többen, mert azt ők maguk öltöztethették volna föl, a maguk játéköröme szerint. Láttam a mostani pesti kiállításon kisvonatokat is, a TRIAL jóvoltából sok­kal többfélét, mint ta­valy, és magam elé kép­zeltem a lendületesen ko­paszodó, pocakos papá­kat, a legnagyobb gyereke­ket, amint —, ha a srác már elaludt — asztal alá ereszkednek, és lehasal­nak kicsit vonatozni. Még ha beverik a fejüket az asztallábba, akkor is. Szó­val mint az életben, ami akkor igazi, ha a boldog játékos örömével élhetjük, fejbeverésre sem hede­rítve. Azt mondták: az ország játékárukészlete most, ka­rácsony előtt, több mint húsz százalékkal megha­ladja a tavalyit. Jó lenne, ha vásárláskor legalább ilyen arányban növeked­nék a papák—mamák— nagymamák érzéke: a gye­rek az alkotó, a játszás lehetőségét nyújtó aján­déknak örül igazán. Ez volt a mostani játékország fontos üzenete.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents