Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-30 / 305. szám

A^PÜJSÄG

1984. december 31.

Nívódíj mnvészelszervezésérl

„Boldog vagy, Papa?”

Lefotóztuk a falu minden házát

Az alcímben foglalt kérdést Baranyai Lászlónak, a kölesdi Kossuth Művelődési Ház igazgatójának a község fiatal párttitkára tette föl, és sokadikként december 18- án, a kora esti órákban. Akkor még legfeljebb tucatnyian tudtak arról, hogy előtte nap a „Papa” Budapesten járt és az ünnepségen, amelyre hivatalos volt, csődött mondottt az az irigyelt-csodáit képessége, hogy még a halált is kinevetteti azokkal, akik hallgatják.

Baranyai László 1984. december 17-én vette át majd tízéves Kölesden kifejtett művészetszervezői munkájáért a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának nívódíját, az azzal járó gyönyörű plákettet és pénzjutalmat. A családon kívül senki se tudta, hogy miért utazik Budapestre. A főnök, az iskola, egyben művelődési otthon első számú igazgatója se kérdezte, hogy óraadó tanítójának miért van szüksége a hétfői napra. Nem jellemző az ukk-milkk- fükk távol-maradás Baranyai Lászlóra, talán azért sem kérdezett rá.

— Ha kérdeznek, se igen tudtam volna többet mondani, mint ami a meghívóban állt — magyarázkodik az újdonatúj nívódíjas, akinél Tolna megye-szerte nincs nehezebb riportalany. Azért merem ezt állítani, mert amikor a „Paipánák magáról kell beszélnie, a szólás- mondá&beli ludas asszonyhoz lesz hasonlóvá. Mindenről inkább mesél, mint magáról, pedig az ez évben első ízben kiadott művészetszervezői három nívódíj közül nagyon érdemelten került egy az ő kezébe.

— El se hittem abban a híres-neves emberekből álló társaságban, hogy nem valami tévedésről van szó. Egyik oldalamra a Művészeti Alap idei Képzőművészeti nagydíjasa, Barc&ay Jenő, a másikon az irodalmi nagydíjas Gyárfás Miklós ült. Nem tagadom, odavoltam főleg attól a fölismeréstől, hogy innen én észrevétlenül nem tudok -kissunnyogni, ha kiderül, hogy nem Itt a helyem.

Ott volt. S elhangzott a tömör indoklás a Tolna megyei kis faluból jött népművelő neve után. Ami benne állt, itthon ismeretes. A Művészeti Alap 1984-ben alapított művészetszervezői nívódíját, Kiss Nagy Áron szobrászművész csodaszép bronzplakettjével Baranyai László 10 év óta folytatott kiállításszervezői munkájáért kapta, azért a munkáért, amelynek során a mai magyar képzőművészet negyvenkét alkotója huszonhat kiállításon és az ezekhez fűződő művész-közönség találkozókon válhatott Kölesden és környékén ismertté. Mi több, egyik-másikunk Otthonossá, jó barátokhoz baráti szívvel visszatérővé.

Hát persze, nemcsak ez állt abban az Indoklásban, hanem az is, hogy az itt 1975-től eddig rendezett kiállításokhoz kötődő dokumentáció (színes diák, a művészek magnóra mondott vallomásai, melyek zöme a találkozókon hangzott el) és annlák felhasználása, (például könyvtári kölcsönzése) példamutató a kortárs művészet népszerűsítésében, a -művészet és közönség kapcsolatának ápolásában.

— Muszáj engem kérdezgetni most? — néz esdekel- ve, akit én nem merek régi ismeretségünk ellenére sem Papának aposztrofálni, pedig elviselné 46 esztendősen. A személyisége olyan, hogy vagy bácsizzák, vagy papázzák a dombóvári tanítóképző egykori diákját. Képzős korában és azt követően még Döfő, Döffentyű volt a beceneve. Pártái Gyula tanár is így nevezte a bőrébe nehezen férő, lobbanékony természetű gyereket. Ezért hangzott el az a bizonyos, a 25 éves találkozón is idézett mondata Pártái Gyulának:

— Döffentyű, te mégy az én falumba, ott éppen ilyen kulturos kell.

Jött, aztán ment a budapesti születésű fiú. Dolgozott Budapesten a XVIII. kerületben, majd Dabason. Kö- lesdre — végleg — a tanár úr óhaja szerint 1971-ben ikerült. S négy év alatt állította hadrendbe azokat, -akik nélkül — elmondása szerint — a kis falu nem, hogy országos, de megyére szóló példává se tudott volna cseperedni. A sikert — aminek kétségkívül ő a motorja — nem tulajdonítja csak magának. S ne gondolják, ez nem póz. Egy 1981 nyarán készített riportom anyagát méhecskézve Baranyai László így ripako- dott rám anélkül, hogy harag lett volna belőle.

„írja mindet, vagy semmit!” — szólt a parancsformájú kérdés. Leírtam hát a Látásbrigád tagjainak, a társainak teljes névsorát. Ma a fegyvertársak katalógusába a község első számú'párt-, állami, társadalmi életének vezetői is ott vannak. A művelődési ház kisközösségeinek munkájában — fotócsoport, díszítő- és honismereti szakkör, kórus — majd az egész lakosságnak van egy-egy képviselője. Ez se kis dolog. De az a nagyobb, hogy a kisközösségekben folyó tevékenység egymásra épülő. Példát. A honismeretesek fölkutatják a híres kölesdi fehér hímzés hagyományait, a díszítőművészkör asszonyai összehoznak egy olyan rangos kiállítási anyagot, melyet az idén a másodszor rendezett Tolnai tájak, tolnai emberek című gyűjteményes kiállítás anyagával együtt lehetett bemutatni. (Ez alkalommal hallottam egyébként Vecsési Sándor Munkácsy-díjas festőművész jóízű kötekedését pályatársaival, mondván, a lányok, asszonyok művészete garantálja a színvonalat.)

— Ha kérdeznek, se igen

Egy vélemény, a sok közül. Azért idézem csak ezt, mert alighanem ez a kulcsa Kölesd országos hírének, népszerűségének a kortárs képző- és iparművészek körében. „Nem, hogy nem fulladnak ki az 1975-ben fölvállalt művészefcszolgálaitban, látáskultúra ápolásában, az alapgondolatot új és új elemekkel gazdagítják.” Ilyen az is, hogy 1985-től a Művészeti Alap segítségével itt, a

felújítás előtt álló művelődési házban, Kölesden szervezik meg azt a művésztelepet, ami eddig Tengelic nevéhez fűződött nyaranta.

S mert nem elég, hogy fejlődött, fejlődik a látáskultúra a lakások tanúsága szerint, létrehozták a faluszépí- tők klubját, hogy a fejlesztés dolgaiba, házak építésébe, felújításába, korszerűsítésébe is bele tudjanak szólni. Mi kell ehhez? Megint- csak összmunka. Megismerni az őrzésre méltó értékeket. Szakembereket mozgósítani az új értékek megteremtéséhez. A fotósok elkészítették a község minden lakóházának és azok tartozékainak (pajták, kerítések, kapuk, kutak stb.)'fotóit, hogy a régi és új harmóniáját juttassák a faluszépítők uralomra. Persze készül más is. A művelődési ház tetőszerkezetének cseréje rövidesen megkezdődik több lépcsőben a műemlékvédelem és megyei tanács sok milliós segítségével. A padlástérben kívánják berendezni az itt megfordult művészek ajándékozása révén alapított képtárat, mely közel száz darabból áll. Jó lenne, ha saját beszerzésre is mód nyílna a gyűjtemény alakításához a jövőben Más... Már kész a jövő évi kiállítási terv. Mi több, az

1986. évi első kiállító neve

is ismert. Miért jönnek szívesen ide a főleg Budapesten és környékén alkotó képző- és iparművészek? Kölesd neve fogalommá vált. A kiállítani jelentkezőket izgatja, mit kaphatnak az alig több, mint 2000 lelikes községtől. A kiállítást követően visszatérők lesznek a kíváncsiságból bemutatkozók.

De Baranyai László mindezekről újságírónak nem szívesen beszél. Pedig amit eddig véghezvitt Kölesden, fölér máris egy kis életművel. S a nívódíj ennek a várhatóan gazdagodó életműnek szól. így hát, nemcsak a Papa lehet boldog, azok lehetnek a kölesdiek mindahányat Az a férjét nemrég elveszített asszony is, aki ott- j áriamkor tévedett be először megnézni a lépcsőháziban és a folyosón ideiglenesen elhelyezett képtárat, s röstellkedett, hogy csak most ismerkedik ezzel a sok szépséggel. „De hát az állandó rohanás, ugye...” mondta pironkodva, mert újságolvasásra se volt még ideje és nem tudja, hogy az igazgató bácsit kitüntették.

A kitüntetett? Félrehúzódik, hallgat nagyokat, vagy mesél. Nekik így kerek a világ.

LÁSZLÓ IBOLYA

Fotó: Hőger János

A képtár végleges elhelyezésre vár

Fejni nehéz, szántani könnyebb

Az orvosnál - Dalmandon

Halvax Gyula, karján a vérnyomásmérővel

Jönnek velünk szembe az utcán az emberek, s nemcsak az öltözködésük, de a tartásuk, az arcuk, szinte a kezük mozdulata is a foglalkozásukról árulkodik. Különösen a faluhelyen élőkön hagy nyomot a földön, s az állatoik mellett végzett munka, és bizony meglehetősen sok hajlott hátú, ezer ráncú, görbült kezű, fáradt, idős ember járja napi útját a háza és a bolt, a háza és az orvosi rendelő között.

Dalmandon, közvetlenül a Mezőgazdasági Kombinát központja melletti épületben rendel dr. Kiss Richárd, aki immár négy éve nem körzeti, hanem üzemi-.körzeti orvos. Ezen a hétköznap dél- előttön a huszonkettedik betege Halvax Gyula traktoros, aki a szíve táján nyomást érez, s aritmiás panaszokkal kereste fel az orvosát.

— Mi okozhatta a panaszait? — kérdezem Halvax Gyulától.

— A rohanás. Alsóleper- den, a tehenészeti telepen dolgozom, az állattenyésztésben sem szombaton, sem vasárnap nincs megállás. A szívem tájékán támadt olyan furcsa érzésem, mintha görcsölt volna. Az éjszaka megint rosszabb lett, pedig szedem rendesen a Nitropen- tont.

— Mikor pihen?

— Nemigen szoktam pihenni, mert osztott műszakban dolgozom, reggel és este, napközben pedig otthon Is van mit tenni. A feleségem is dolgozik, otthon 2 anyadisznót, 2 hízót tartunk,

meg aprójószágot, és ott a kert is.

— Szabadságon volt-e, s mikor üdült utoljára?

— A szabadságot kivettem ugyan, de a hibridüzemben dolgoztam ezalatt, hogy legyen a jószágnak takarmány. Üdülni még soha nem voltunk, pedig 15 éves házasok vagyunk. Építkeztünk, volt dolgunk elég, most meg fizetjük az OTP-t, élni kell, s a gyerekek ahogy nőnek egyre több kell rájuk is.

Az orvos Dombóvárra, a rendelőintézetbe küldi EKG- vizsgálatra. „Fizikálisán nincs semmi baja a betegnek, pár napig viszont pihennie kell” — mondja.

Halvax Gyula 1948. december 28-án született, ezen a héten töltötte be a 36. évét.

Dalmand orvosa, dr. Kiss Richárd 32 éve praktizál, s mindig is vidéken volt körorvos. Jól ismeri hát a falun élő emberek életét, körülményeit, munkájuk jellegét, tudja, hogy az üzemben ki mennyit, s mennyire veszélyes munkakörben dolgozik, melyek a leggyakoribb be- tegségforrások.

— Valóban ismerem az embereket, hisz kilenc éve dolgozom itt Dalmandon. A

betegek zöme a körzetben él és a kombinátban dolgozik, mások bejárók, és más körzetben élnek, viszont csak súlyosabb esetben kerülnek a lakóhelyük szerint illetékes körzeti orvoshoz.

— Mennyire ismeri a mezőgazdasági munkákat, azt, hogy egy-egy munka milyen nehéz?

— Kötelességünk tudni, hogy mivel foglalkoznak az emberek az üzemben, különben nem tudnánk a betegségeket megelőzni, és gyógyítani. Ez a kérdés különösen fontos most, akkor, amikor a mezőgazdasági munka is ipari jellegűvé válik. Ma a mezőgazdasági munka terhei közelednek az ipari munka nehéz fizikai terheihez. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy főleg a női dolgozók igen jelentős potenciális munkaártalmaknak vannak kitéve. A fejés például — bárha géppel végzik is — nagyon nehéz munka, s a nők kevésbé bírják a terhelést, mint a férfiak. A traktorvezetés viszont megszűnt nehéz fizikai munkának lenni, hisz a ma használatos gépek modern technikával vannak felszerelve, a traktoros hidraulikával dolgozik, s kevésbé van kitéve a vibrációs hatásnak. A mai gépi földművelés munkája nem hasonlítható össze azzal, amit 25—30 éve végeztek az akkori gépeken a dolgozók.

— Mi ma a leggyakoribb betegség azok között, akik a mezőgazdaságban dolgoznak?

— Férfiaknál is, de főleg a nőknél a leggyakoribb a csontízületi betegség, a gerincoszlopon és a csípőízületben találunk gyakran elváltozásokat. Ennek az az Oka, hogy nap mint nap azonos típusú mozgást végeznek. Éppen ezért ajánlom nekik, hogy esténként legalább 10 percet tornásszanak; aki például állandóan előrehajol az hátrafelé is döntse a derekát, mert így lesz egyenletesen terhelve. Többnyire azt mondják: „tornászom én eleget”, pedig pár perc testmozgás lelkileg is felfrissít. A dolgozók zömének 40 évesen már ropog a nyáka, hol itt fáj, hol ott. Ezért — ha egyáltalán üdülni mennek — az üdülés helyét is úgy kéne megválasztani, hogy hegyvidékre menjen az, aki porártalomnak jobban kitett, akinek az ízületei fájnak az pedig a meleg fürdőt válasz- sza.

— Az egyes ágazatokban, a növénytermesztésben, vagy állattenyésztésben mi a leggyakoribb ártalom?

— Mindkét helyen igen sok port nyelnek az emberek, ami légúti megbetegedéseket okoz. Az állat- tenyésztésben nem gyakoriak, de előfordulhatnak bőr- gyógyászati megbetegedések. Ez utóbbit nálunk nem tapasztaltuk, úgynevezett foglalkozási bőrbetegség nem fordult elő mostanában. Az allergia viszont elég gyakori, s kiszűrni, hogy mire allergiás a dolgozó, meglehetősen hosszadalmas. Véleményem szerint a mai falusi táplálkozási szokásokon is változtatni kellene: nem tesz jót, ha valaki hosszú ideig hideg koszton él, s csak este eszik meleg ételt.

— Ez, ahogy az idősebbektől tudom, régen is így volt.

— Igen, de ők délben többnyire lepihentek 1—1 órácskát, s igaz, hogy tavasztól őszig keményen dolgoztak, de télen pihentek.

— A kemizálás okoz-e megbetegedéseket ?

— A kemikáliák valóban veszélyesek, ha nem kellő

szakértelemmel kezelik a vegyszereket. Ha betartják a technológiai előírásokat, nem fordulhat elő mérgezés. Ezeknek a szereknek a használatakor nem a traktoros, hanem az előkészítő szakmunkás van közelebb a vegyszerhez. Az ilyen munkahelyeken viszont képzett emberek dolgoznak, s értik a szakmájukat. Lassan egy évtizede dolgozom Dalmandon, de vegyszermérgezéssel még nem találkoztam.

— Az emberek teherbíróképességét meghaladó többletmunka, a túlhajtás milyen következményeit tapasztalja?

— A túlterhelés nemraak a fiatalokra, hanem az idősebbekre is jellemző, hisz mivel a fiatalok nagyon sóikat dolgoznak, a háztartás, a gyerekek felügyelete, és a háztáji munkák egy része az idősekre hárul. Mindezek következménye az idegesség, egymás meg nem értése, és a szeretetlenség, amit gyakran tapasztalok.

— Hány beteget lát el egy- egy napon?

— Átlagosan 40—50-en jönnek el a délelőtti és délutáni rendelésre. Jelenleg 31-en vannak táppénzen, a belgyógyász orvos minden szerdán tart táppénzes felülvizsgálatot. Havonta egy alkalommal jön a nőgyógyász és a gyermekgyógyász, ezenkívül terhes- és csecsemő-tanácsadást is tartunk. Ami az orvosi ellátást illeti, megfelelő és rendszeres. Ezzel tehát nincs is semmi baj.

— Miben látja hát a hibát?

• — Semmi gondunk nem lenne, ha az emberek egy kicsit jobban figyelnének és vigyáznának önmagukra.

D. VARGA MÁRTA