Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-28 / 303. szám

1984. december 28. A KÉPÚJSÁG Moziban Hat gézengúz Helycsere a börtönben. Most a seriff kerül rács mögé. ________________________________________________I Ü gyes kis srácot láttam múltkorjában a tévében. Egy alföldi tanyán profi módra forgolódott apja ásatag trak­torjával. De bármennyire ér­tett is a nem hozzá mérete­zett öreg szerkezethez, nyo­mába se léphetne annak a hat gézengúznak, aki a szek­szárdi Panoráma moziban kápráztatta el az elmúlt hé­ten kortársait. Na, ja ... ök eredeti amerikaiak voltak, eredeti amerikai filmen. A történet szerint apátián, anyátlan árvák, és autóal­katrészek ellopásával tenget­ték életüket. Ebben a „szak­mában”, mint köztudott, a kocsdvezetés tudománya az alapvető követelmények kö­zé tartozik. Ám óik ennél sokkal többet tudtak. Pilla­natok alatt kereket leszerel­ni, motort és egyebeket ki-, pontosabban elemelni. Meg úgy beszélni, hogy azt, ha akarnám sem idézhetném, mert a nyomdafesték kénye­sebb, mint a filmvászon. Az ilyen elhagyatott gyerekek, a dolog természete szerint előbb-utóbb hozzácsapódnak valakihez, ök történetesen egyik áldozatuk, a kiörege- dőfélben lévő, egykori sike­reit visszahódítani akaró autóversenyző óvó szárnyai alatt találnak menedéket. Közben annyi csínyt — lo­pást — követnek el, hogy azért a világon bárhol egy mégoly lágyszívű bíró is éve­ket osztogatna. Nos, itt sen­ki nem kerül börtönbe, el­végre nem bolond a forga­tókönyv írója, és a nézők egyébként sem vennék szíve­sen. Tudják ugyanis, hogy mesét látnak, de legalábbis az érzelmekre jócskán ható romantikus történetei Olyant, amelyikben a lova­gok nem vértben, hanem autókarosszériában küzdenek meg egymással. (Hogy köny- nyebben megkülönböztethes­sük a jót a rossztól, a gonosz versenyzőnek fekete a kocsi­ja, az orgazda-seriff ronda és kövér, a becsületes autó- versenyző pedig kedvesen mackós.) Ne keressünk a kákán cso­mót, ezt a filmet valószínű­leg az autókért rajongó gye­rekéknek, illetve gyermeteg lelkületű felnőtteknek szán­ták, szórakozás gyanánt. En­nék a funkciójának nagyjá­ból meg is felel, és bizonyá­ra hálásak azók, akiket a gondos szülők mozinézés ürügyén vontak ki a forga­lomból két órára a karácso­nyi készülődés forgatagából. Az meg mindenkinek ma­gánügye, hogy neki esetleg a tévében látott hús-vér kis traktoros szimpatikusabb-e, vagy a színes film tarka tör­ténetének sablonos figurái. —gyűri cza— Kovács Endre és a madrigálkórus karácsonyi koncertjéről _ Volt időszak, amikor a „szeretet” szót nem volt di­vat sűrűn használni, pedig karácsony — sem háború­ban, sem békében — enélkül nincsen. És nincs igazi kará­csony családmeleg nélkül sem, noha mindannyian tud­juk azt is: ennek a dolognak bizony sokféle, olykor még egymásnak is ellenszegülő alkatokat, indulatokat kell homogenizálnia... De egy­szer, legalább egyszer az év folyamán gyakorlásával az egész föld megpróbálkozik... örülünk a Liszt-látta, új­városi templomi kórusos, or- gonás hangversenynek. A december 23-i hangverseny­műsort míves gonddal szer­kesztették. Ha csak a zene­szerzőket mondjuk is, be­szédes a felsorolás: Bach, Byrd, Brahms, Händel, Liszt, Kodály, Schütz, Thompson; a későbbi meste­rek közül pedig Bárdos és Farkas művei szólaltak meg... Ám nem mindegyik a nyomtatott műsorból. Nem hangzott el például Bárdos Lajosnak a Magyar Rádió­ban, televízióban többször is közvetített műve, az „Ö gyönyörű szép...” kezdetű, amely maga is, valóban gyö­nyörűszép feldolgozás. S bár az európai zene egyik ősréte­ge, a gregorián, megszólal­hatott (számosán valljuk: nélküle nem igazi a kará­csony hangulata), kimarad­tak a magyar adventi éne­kek és az öt magyar karácso­nyi népének. Magyar mi­voltukat pusztán azért hang­súlyozzuk, mert az ugyan­ilyen műfajt képviselő Stille Nacht felcsendülhetett (még­pedig megkapó intonáció­ban). Szakmailag a Pászto­rok, pásztorok..., Menny­ből az angyal nem sajátítha­tók ki egyházi énekekként, még ha nem is tulajdonkép­peni népdalok ezek — ám igenis, népénekek. Es saj­nálkozásunknak ez az érték­őrző hagyomány-hiátus az igazi tárgya. Jobbágy Valér szerény (ugyanakkor? éppen ezért az?) rendkívüli intenzitású kórusmegszólaltatásai között külön kell említenünk a vá­rosunkban mintegy debütáló Kovács Endre orgonaművé­szetét. A rendelkezésre álló, szerényecske hangszeren mégis bravúrosat művelt: élmény-érzetünk teljes érté­kű volt; Korálelőjátékai, Liszt: Karácsony c. műve, Brahms interpretációja ma­gával ragadta hallgatóságát, amit még csak betetőzött a kórussal közösen előadott Händel zárószám monumen­tális kicsengése. DOBAl TAMÁS Könyv Pauk György hegedűestje Merényi László: A cattarói matrózlázadás A Népszerű történelem soro­zatban legendássá vált esemé­nyeket Idéz fel e művében Me­rényi László, akinek „Pisztoly- lövés Bécsben” című könyve 1981-ben nagy sikert aratott. 1918. február elsején lázadás tört ki a cattarói öbölben, az osztrák—magyar flotta, hajóin. A szerző az események közvet­len előzményeit, történetét és következményeit időrendben tár­ja az olvasók elé. A lázadás ki­robbanása, a főszereplők tevé­kenysége, a flotta egyes hajói­nak döntése: fellázadnak-e vagy engedelmesek maradnak, drámai izgalommal elevenedik meg. A nehéz szolgálat, a rossz élel­mezés elleni tiltakozás mellett a tengerészek békét és demokra­tikus jogokat követeltek. A rosszul előkészített felkelést a gyorsan a helyszínre vezé­nyelt osztrák és német erők lé­nyegében csírájában elfojtották, s megpróbálták agyonhallgatni. De a háborús nyomorúság, amely U lázadást kiváltotta, nem szűnt meg, hanem tovább rosszabbo­dott. S akadtak, akik az ese­ményekről tudósították a bal­oldali sajtót, majd a világ köz­véleményét. A „Szent György” cirkáló neve azóta fogalommá vált és Jeladás lett. Amint azt a felkelés egyik vezetője kivégzé­se előtt mondta: „Ez nem a vég, ez csak a kezdet!” Többszörösen is hálásak lehetünk a Művészetek Háza igé­nyes változatossággal összeállított, ünnepek előtti, valóban „rendkívüli hangversenysorozatáért. Először: a 180-as Cso­port valódi kuriózum, a kortárs zene mifelénk ritka zenei csemege. Másodszor: Pauk György világszínvonalat képvi­sel. Harmadszor: a Szekszárdi Városi Kamarazenekar be­mutató hangversenye az utóbbi évtizedek legjelentősebb he­lyi vonatkozású zenei eseménye volt. Végül: a könnyen fogyasztható és jól emészthető újévi ragtime-koncert min­den bizonnyal gyógyír lesz valamennyi érdeklődő szilvesz­ter-éjen elgyötört szervezetének. Nagy élmény volt az Angliában élő Pauk Györgyöt — aki Sebestyén János társaságában látogatott Szekszárdra — le­mezei, rádiófelvételei után ismerve pódiumon is hallani. Szólistaként és kamaramuzsikusként egyaránt sokat foglal­koztatott, világjáró művész. Az esten végig barokk műveket játszottak: Händel-hege- dűszonátákat, illetve Bach-csembalóműveket. Pauk minden megnyilvánulása professzionista. Hegedűhangja rendkívül intenzíven zengő, mindvégig élő, a halk játékban sem testet­len. Muzsikálása eleven, színes, összefogott és ihletett. A Hándel-szonáták „tanulása” a középfokú hegedű-stúdiumo­kat végzők számára tananyag, hegedűművészeink repertoár­ján ritkán szerepel — kísért a hajdani „kötelező olvas­mány” emléke. Pauk György előadása erősen megközelítve a romantikus felfogású — értsd: érzelemgazdag — barokk­interpretáció szellemét, egy célt szolgált: hangsúlyozni a kompozíciók remekmű-voltát, ismét felfedeztetni a hallga­tósággal mesteri konstrukciójukat, bemutatni és bizonyítani a művekben rejlő érzelmi sokszínűséget. S akinek ez ilyen hőfokon sikerül is, azt méltán emlegetik a legnagyobbakkal együtt. A szépség, melegség és emberség, mely játékából áradt, többünk lelkében visszacsengett az elmúlt napok ben­sőséges pillanataiban. Ekkora az igaz művészet ereje. Es va­lahol ez a művészet értelme is. LÁNYI PETER Rádió Éljen a külföldről ismert hazai Mind ez ideig mindössze egyszer voltam kénytelen fo­gyasztani hazánk egyik kór­házának a főztjét, ám szű- ikebb-tágabb családom férfi és nő tagjai — másokhoz hasonlatosan — több ebédet ették a kórházak ápoltjai­ként. Amikor ők erről me­séltek, sohasem az étel mi­nőségét kritizálták, hanem azt az eszeveszetten hosszú időt, amíg a tálca a kisasz­talukra került. Erre gondoltam az elmúlt hét péntekjén, miközben a rádióban Kapusi Rózsa Sen­ki sem próféta című huszon­öt perces gazdaságpolitikai riportját hallgattam. Az adás első tíz percében gyanútlan hallgatóként bol­dogság öntött el, mert arról győztek meg a riport sze­replőd, a Székesfehérvári Kórház új ételgyárának dol­gozói, — hogy lám ez a négyezer négyzetméter alap­területű, 87 millió forintot érő ételgyár maga a felső­fok. Ebben a világszínvona­lú élelmezési üzemben ugyanis minden rendszer a helyén van, el sem tudom mondani, hogy milyen csí- rátlanító mosogatóval főzik ki az edényeket, hogy hány­fajta ételt főznek naponta, és a kórház belgyógyászati osz­tályának 200 lakója nem csalás, csupán tíz perc alatt kapja meg meleg, gőzölgő étriét. De szeretem végig is hall­gatni az általam kiválasztott rádióműsorokat, különösen, amelyiknek ilyen kétértelmű a címe. Ennek köszönhető, hogy az első blokk végezté­vel már alábbhagyott a lel­kesedésem. Itt felelős szakemberek ar­ról beszéltek, hogy a kony­hagép-rendszereket gyártó KERIPAR termékeit, hogy úgy mondjam, alig ismerik széles e hazában. Még a magyar illetőségű Újítók Lapja című újság egyik dol­gozatának jólértesült szerző­je is nagy garral ajánlja a magyar fogyasztók figyelmé­be azt az „angol keverőgé­pet”, ami történetesen ma­gyar. Vagy a riportban té­maként szereplő konyha­üzem meglétéről sem ha­zánkban szereztek lényegé­ben tudomást a szakemberek, hanem annál a külföldi cég­nél, akivel a KERIPAR ezt kooperációban gyártja. Ugye, hogy vicces? Választ keresünk arra, hogy miért kellett éveket várni azért, hogy a kórhá­zakat építő MEDICOR és a konyhaberendezéseket ilyen flottul gyártó KERIPAR kézfogója miért váratott ilyen sokáig magára, de az egyértelmű és korrekt vá­laszra várnunk kell... Ez pedig éppenséggel nem a ri­portot készítő Kapusi Rózsa bűne. Ha jól hallottam, Kapusi Rózsa tisztességesen fel is tette ezt a kérdést az egyik hivatali embernek, de ő, ah­hoz a pelenkázáshoz folya­modott, mint napjainkban sokan. Leplet a régmúltra, dicsőítsük a jelent, a most kialakuló jó kapcsolatot. A riportból tudtam meg, hogy még nem sok azon ma­gyar kórházaknak a száma, ahol már ez a szuperkonyha működik. Téhát a többiben is elkelne ez a „csoda”. Csakhogy, az a furcsa az egészben, hogy a csoda már évek óta megszületett, és mesterien más malomban őröltek — gazdálkodtak, gondolkodtak azoknak a kü­lönböző cégéknek a képvise­lői. Tévénapló A Pécsi Opera köszöntése A Pécsi Opera 1956-ban alakult meg, de csak elvben. Az énekesek kezdetben operettekben léptek fel, vagy olyan szerepekben, amelyekre nem volt színész, s köz­ben Paulusz Elemér irányításával, készültek az igazi operára. Az igaz ügyben vetett hit, a hűség példája volt az együttes, amely végre színpadra léphetett, s kereken 25 évvel ezelőtt a Pécsi Nemzeti Színházban felcsendült Verdi Rigolettója. A Pécsi Opera rangja, országos tekintélye állandóan emelkedett, s Breitner Tamás — jelenleg fözeneigaz- gató — irányításával ma már a hazai operajátszás, zenekultúra biztos bázisa. Félszáz mű — ez a 25 év mérlege, ami figyelembe véve az első évek szerény létszámát, igen nagy szám, s köztük olyanok, amelyek a világ valamennyi operaszínpadán szerepelnek, tehát az összehasonlítás kockázatát is viselnie kellett a tár­sulatnak. Abban viszont mindenképpen igaza van Breitner Tamásnak, hogy vannak alapoperák, amelye­ket mindenütt játszani kell, de itt Verdi, Puccini, Mozart mellett ősbemutatók is szerepeltek, köztük Ravel, Hindemith, — ezek, sajnos, nem jutottak el Szekszárdra. Mert ez a kitűnő társulat gyakori vendég Tolnában, s emlékezetesen szép előadásokra emléke­zünk, mint a Fedelio, a Cost fan tutte, a Trubadúr, a Tosca, a Don Juan, vagy Weber Bűvös vadásza, ami az elmúlt évtizedekben csak Pécsett volt műsoron. A pécsi körzeti stúdió emelkedetten szép összeállí­tással köszöntötte a negyedszázados operát, s Bucsky Csilla rendezésében, Bükkösdi László szerkesztő- riporter kérdéseire Csáky Ágnes, Kovács Attila, Mar- czis Demeter, Németh Alice, Tamás Endre, Wagner József, valamint Breitner Tamás és a karigazgató Károly Róbert idézte fel a múltat. A fejlődést számokkal is érzékeltették, de fontosabb ennél az a művészi eredmény, amit néhány részlet és Marczis Demeter opera-egyvelege is bizonyított, iga­zolva, hogy a Pécsi Opera fontos szerepet tölt be az ország zenei életében. Mi is köszöntjük az ünneplő együttest, kívánva, hogy ezután is megérdemelt siker kísérje szekszárdi sze­repléseiket is. Ördögölő Józsiás Tamási Áron 1951 körül írta ezt a tündérjátékot, aminek eredetileg ezt a címet adta: Kakasok az éden- ben. Élete mélypontra jutott, könyveit még a könyv­tárakból is bevonták, s ez az Ördögölő Józsiáson is nyomokat hagyott. Novelláinak játékosan kedves ördögei, a Csikban tevékenykedő Durumó, vagy a fortélyos Bambiié, itt nem ismerik a tréfát, s az igaz­ságot kereső Józsiásnak ugyancsak szüksége van min­den népmeséi tudományára, hogy tündérhonban helyre­álljon a rend, és a szegény nép is megkapja igaz jussát. Ez a székely környezetbe telepített mese ma már önmagában hat, s talán az igazán szép benne, hogy biztosak lehetünk a jóság és az igazság diadalában. Gáli László, aki televízióra alkalmazta és rendezte is a játékot, mindenekelőtt erre törekedett, s Jázmina és Józsiás sorsa arra példázat, hogy a jó elől előbb-utóbb meg kell hátrálnia a gonosznak. A szereplők is erről akartak meggyőzni bennünket, a meghatóan kedves Markovits Bori, a magabiztos O. Szabó István és Sár- közy Zoltán, akinek ördögi fondorlatain, Tamási Áron és a rendező szándékának megfelelően, könnyű átlátni. Az ördögölő Józsiás Tamási Áron színházának nem a legkiemelkedőbb darabja, a meglehetősen sovány ka­rácsonyi tv-ajánlatban azonban nem volt versenytár­sa, mert mégsem mérhető hozzá egy egykor népszerű Francoise Sagan regényéből készült, mára kívül-be- lül megkopott film, nem is beszélve a Csillagok há­borúja című szupernaivitásról. CSÁNYI LÁSZLÓ „Én táncolnék veled...” Nem tudom, mit tennének a divat őrei, ha min­denki megfogadná a tanítást: mindent megpróbálna és ami jó, azt megtartaná. Ebből az alapállásból min­dig csak újat adhatnának, hiszen a régi jót őriznék az emberek. A számtalan jó között bizonyára ott szere­pelnének az egykori tánciskolák is. Mi másért buk­kant volna fel ismét a társastáncok tanítása, ha va­lamikori minősítésében nem a jól megfelelt osztály­zatot kapta volna? Minden korban akadt nemzedék — általában az if­júság körében —, akik az éppen legnépszerűbb tánc­zene ritmusát követő mozgásukkal igyekeztek nyil­vánosság elé tárni érzelmeiket. Általában az elfoga­dott erkölcsi normák között, de gyakran súrolva, át­lépve annak határait. Novemberben indult a televí­zióban útjára, az „Én táncolnék veled..címet viselő sorozat. Nagyapáink tánciskoláinak mintájára ismer­kedhetnek a nézők az angolkeringö, slow-fox, tangó, charleston, a rumba stb. alaplépéseivel, a táncok tör­ténetével és természetesen — mint egykor — néhány illemszabály is elhangzik, a népszerű táncoktató szín­művészektől. Amiért e sorozat szót kér magának, az csupán annyi, hogy mozgáskultúráról van szó, amit a fiataloktól egyéb fórumokon is számon kérünk. Kér­dés viszont, hogy a közművelődési intézmények és az iskolák mennyire kísérik figyelemmel a képernyőn látottakat, mennyire illesztik programjaikba, nem di­vatot, hanem egy jó célt szolgálva. decsi — szűcs

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents