Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24. Képújság 7 Tettekkel a békéért Nem tudom igazán, hogy sokat kell-e írni a béke megvédésének jelentőségéről, vagy keveset, mert amiről sokat szólunk, az előbb-utóbb unalmassá válik, mondanivalója „elzúg a fejek felett”, vagyis hatástalan marad. A tapasztalatokat, ötleteket viszont közkinccsé kell tenni, különben kárba vesznek. A béke igazi karácsonyi téma — is. Nem lehet megkerülni a rutinszerű kívánságot, hogy „békés, boldog karácsonyt’’. Az Országos Béketanácsnak hét tagja van Tolna megyéből, közülük hárommal beszélgettünk újra a békekonferenciáról, illetve arról, hogy mit is kell tenni. Végül is mindenki éppen az elégedetlenségről, a hiányokról, a tennivalókról szólt. Persze, lehet, hogy éppen ez a biztosítéka a békés jövőnek. Mármint az, hogy vannak emberek — nem is kevesen! —, akik tenni akarnak. • Horváth István, a Vegyiműveket Építő és Szerelő Vállalat tamási gyárának igazgatója, öt éve. Akkor a gyárból kikerült termékek értéke 28 millió forint volt, ar. idén pedig 370 millió. A salgótarjáni gyárból került az igazgaHorváth István tó tamásiba, gépész- és gazdaságmérnök, két gyereke van. — Kemény vezetőnek tartom magamat, mert meggyőződésem, hogy a mai gazdasági életben, a „fal mentén”, langyos tevékenységgel megélni nem lehet. A munkaidőn kívüli kapcsolatokat is így ítélem meg, tehát, hogy az embernek határozottan, célratörően és elkötelezetten kell mindent csinálnia. Nem tűröm el, hogy a munkaidő nagy részét magyarázatokkal töltsék el az emberek, hogy mit miért nem lehet megcsinálni, Ha húsz variáció nem jön be, keresni kell egy huszonegyediket, az majd sikerül. — Mi a véleménye a béke- konferenciáról. — Hangsúlyozni szeretném, hogy öt év után nagy megtiszteltetésnek érzem, a munkám és a személyem megbecsülésének, hogy jelöltek a béketanácsba. A konferenciáról a benyomásaim vegyesek, összességében biztosan jól szolgálta a helyzet felmérését, a feladatok meghatározását, nem hallgathatom el, hogy voltak felszólalások, amelyek jószándékú emberek felelőtlen felkészítéséről tanúskodtak. — Igen, emlékszem, fiatal szakmunkások, akik mindenről olvastak fel — remegve az idegességtől — ami nem tartozott a konferenciára. .. — Voltak protokoláris vonások is, a lényeg szerintem az, hogy a Béketanács tagjai kapjanak több információt, mint amennyit a tömegkommunikáció hoz. Ma már az emberek elvárják a színvonalas tájékoztatást. Szerintem rendszerbe kell foglalni a munkát, kidolgozni a koncepciót és aszerint cselekedni. Néhány dologban már most biztos vagyok, az egyik, hogy a gyerekekkel kell kezdeni, őket még lehet befolyásolni, szeretetre, Fertály Lajos bizalomra, egymás megértésére nevelni. Országos koncepcióra van szükség, mert amikor például még el sem kezdődött a tiltakozás az űr- fegyverek éllen, a játékboltok már tele voltak ilyen szerkentyűkkel. Aggasztóan sok az agresszív gyerek, a problémát a pedagógusok egyedül nem oldhatják meg. Tamásiban terveztek egy megbeszélést azokkal, akikkel együtt fogunk dolgozni, aztán egy rámenős kampányt a diákság megnyerésére. Gondolok itt középiskolai békeklubra, aminek a programjához várunk segítséget a béketanácstól. A Parlament előtti tömeggyűlés meggyőzött arról, hogy inkább kevesebb rendezvény legyen, de közel annyira igényes, mint a budapesti volt. A békeharcról is az a véleményem, hogyha* a húsz ötlet nem jö.n be, keresünk egy huszonegyediket. .. • Fertály Lajos, a Csavaripari Vállalat Dombóvári Gyárának meó-csoportveze- tője, szerencsére nem babonás, ugyanis 13-an dolgoznak együtt. Az üzemi KISZ- bizottság titkára, a megyei KISZ-bizottság tagja, ez utóbbi ajánlotta a béketanács tagjai közé, ahova a gyárban választották meg. Ha Horváth István nyugodt és megfontolt, akkor Fertály Lajost nyugodtan lehet nyugtalannak nevezni. Nem az a sarokban ülő típus. A gyár KlSZ-szerveze- te és ő maga is belépett a megye egyetlen városszépítő egyesületébe, tagja a művelődési központ társadalmi vezetőségének, két gyereke van. A gyárba 1977-ben került, mint „gyalogkakukk”, vagyis meós, később főellenőr, csoportvezető lett. — Hogyan lehet a munkát a társadalmi munkával és a családdal összeegyeztetni? — Sehogy, ez fel sem vetődhet. A munkát el kell végezni, helytállni, aztán jöhet a többi. Ez nekem természetes életformám, amikor megkaptam az aranykoszorús KISZ-jelvényt, akkor is azt mondtam: legalább a fele a feleségemet illeti, nagyon sokat vállal mellettem. — Mit akar tenni a békéért? — Sokat, úgy érzem, jelenleg ennek a munkának van a legtöbb értelme. Egyik felszólaló a belső békéről beszélt a konferencián. Ügy érzem valóban ennek megteremtésével kell kezdeni a dolgot. A béke nekünk megfoghatatlan, mert sosem láttunk mást, de nem is szeretnénk. Mint önkéntes rendőr, ismerem az ifjúság azon rétegét is, amelyik nem tartozik sehova, velük kellene valamit kezdeni. Éppen most telefonáltak, hogy a szakmunkásképző diszkójában megint rendzavarás volt. Hogyan lehet, hogy ennyi fiatal él céltalanul? Nem bűnözők, de csak dolgoznak, aztán elszórakozzák a pénzt, megint dolgoznak és megint elszórakozzák. — És a KISZ? — Megvannak a maga sajátos feladatai, törődünk is a hátrányos helyzetű fiatalokkal, de hát ők többségben nem KISZ-tagok. Valahogy meg kellene fogni őket. Talán egy békeklub keretei elbírnák a velük való törődést is. Ügy gondolom, hogy a mi KISZ-szervezetünk lehetne a magja a klubnak, a művelődési ház biztosan segít, azzal, hogy helyiséget ad. Nagyon fontosnak tartom a család békéjét is. Ott kell ugyanis felkészíteni a gyerekeket a jövendő helyükre, szerepükre a társadalomban. Mindig elbeszélgetek a hozzánk jövő szakmunkás- tanulókkal, soknak kevés az elképzelése a világról, nem nagyon akarnak „tenni, csak enni”. Ez kevés. Két év múlva lesz ismét békekonferencia, remélem, akkor is arról lesz szó, hogyan lehet a békét megőrizni, nem pedig arról, hogyan lehet a háborút túlélni... * Mohai András a Hazafias Népfront politikai munkatársa, végzettsége tanító, volt nevelőtanár, majd hivatalnok. Leírt, kész programmal vár, igaz, el is késtünk, volt ideje végiggondolni, mit is mondjon, gyereke még nincs. Mohai András — Nemrégen kerültem a népfrontba, még csak tanulom a munkát, ezért nagy megtiszteltetés, hogy mindjárt országos testületbe választottak. Át is érzem a felelősséget. Az Országos Béketanácsnak megyei szervei nincsenek. A békemozgalmat a megyénkben a népfront végzi, hiszen éppen az a munkánk, hogy világnézeti különbség nélkül mindenkit mozgósítsunk a társadalom értelmes céljainak megvalósítására. Az Országos Béketanács megfiatalodott, a következő lépés a népfront megyei elnöksége mellett működő béke-barátsági és szolidaritási munkabizottság újjászervezése, megfiatalítása, aminek titkára vagyok. A régen jól dolgozókat becsüljük meg, akik nem akarnak maradni, vagy elfáradtak, azok helyett keresünk újakat. A tartalmi feladatok megfogalmazását segítette a békeklubok első országos találkozója és egy budapesti béketábor, amelyen részt vehettem, és persze a békekonferencia állásfoglalásai. Azt hiszem, hasonlókat létre lehetne hozni a városi népfrontbizottságok mellett is, ezekhez kapcsolódhatnának a békekonferencia küldöttei és a béketanács tagjai is. A bizottság összehangolja a munkát a társ szervekkel, a KlSZ-szel, szak- szervezettel, vöröskereszttel, az eszperantistákkal, a szövetkezetekkel és mindenkivel, aki a békéért tenni akar. Az ifjúsági szövetséggel együtt szervezünk a megyében békeklubokat, munkahelyi közösségeket. A szokásos éves akciók is jó alkalmat nyújtanak arra, hogy ismertessük a békekonferencia állásfoglalásait. Abban a szerencsében volt részem, hogy a konferencián az ifjúsági szekcióban lehettem, amelyik, mint utólag kiderült, a legizgalmasabb volt. Az ott hallottak is meggyőztek, hogy az egyik legfontosabb cél a fiatalok aktivizálása. .. IHAROS! IBOLYA »Lennénk csak 30 évesek!’ 50 év — együtt együtt 50 év után, szép öregségben Ugyan milyen szívvel tekint vissza házasságának 50 évére egy olyan emberpár, amelyiknek háromszor jutott ki a fészekrakás minden bújából bajából, nehezéből? Ha azt mondom, hogy a búk és bajok múltával jó szívvel és derűsen, csak előlege annak, amit Pál Boldizsárról és Pál Boldizsárné született Szentes Brigittáról érdemes elmondani. Két gyermeket neveltek, egy lányt és egy fiút. „A leánka pedagógus lett” és Decsen él a férjével. A fiú a VOLÁN buszsofőrje, itthon van Tevelen. Ide nősült, itt épített „olyan garázsos, kétszintes házat, hogy egy király is ellakhatna benne.” Van négy unoka, s nem kell talán sokat várni arra, hogy megérkezzék az első dédunoka, majd dédunokák. „Mert nem fa a fa gyümölcs nélkül.”. Hadikfalva hatezer lélek lakhelye volt ott a Suceava folyó vidékén, ahova a má- défalvi veszedelmet követően a bukovinai székelyek sodródtak és öt falut — Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfal- va, Józseffalva és Hadikfalva — alapítottak. Amint azt a 70 esztendős és tsz-nyugdíjas Pál Boldizsár meséli, ezer- egynéhány házat számolt a szülőfaluja, amiből könnyű kikövetkeztetni, hogy egy- egy ház födele alatt igencsak sokan éltek a székely- ségre oly jellemző bőséges gyermekáldás miatt. — Mi 1934. november 5-én esküdtünk... Én 20 esztendős voltam, Brigitta 10. — S mikor készült az a festett kép, ami itt a szomszédos szobában függ a családi ágy fölött? Bíz az később, már akkor, amikor az emberpár Tevelen megjárta a harmadik fészekrakás első keserves lépéseit a Fő utca 275-ben. Azért festették meg a hazulról hozott, s féltve őrzött ünnepi viseletbe öltöztetve az arcképüket, mert az esküvői fotójuk elkallódott valahol a Hadikfalváról a Bácskába, majd onnan a Tevéire tartó hosszú úton. Tizenegy éve voltak már akkor házasok, s nagyocska az elsőszülöttként 1936-ban született leány is. Ötödik esztendős Zoltán, akinek emlékképe sem maradt a szülőfalujáról, Hadikfalváról, ahova néhány évvel ezelőtt az édesapjával jutott csak el. Emlékeznek-e a napra, amikor szülőfalujuk nagytemplomában kimondták a holtomiglan-holtodiglan-t? Hát persze! Az ötvenedik házassági évfordulót a gyerekek, unokák társaságában ünnepelve szóba jött még az is, hogy 1934. november 5-én a borús egekből hullott, hul- longott egy „kis perme”. De kit zavart az a vágyva-vá- gyott boldogság küszöbén? A jövő se mutatta meg azt az arcát, amit az átéltek miatt elfelejteni halálig nem lehet. Vasúti munkás volt, a kék szemű, sötét hajú ifjú ember, s kék szemű, lenszőke asszonya értett mindazon munkákhoz, mely örökletesen asszony dolga volt. Az első közös próba? Elvitték 1937-ben katonának az embert, s odavolt 41-ig. Akkor pakolták vonatra az öt falu lakosságát, s indították a Bácskába. Sok idő nem jutott az összepakolásra, szekérre batyúzásra. „Aki ilyet nem élt, átérezni se igen tudja” hallom és magamban teszem csak hozzá, hogy dúlt már a háború, tetézve a szenvedést. — Felhőtlen boldogság? — kérdez vissza Brigitta asz- szony túl az ünnepekre „készülő” négy kacsa megtömésén. Talán csak a bizakodás első éveiben, amikor nem tudták még, hogy vándorútra kell majd kelni és ilyen nagy árat fizetni egészen parányi örömökért is. Még az a jó, hogy erő és egészség volt. Itt meg ez a most már szépen megfiatalított régi ház az új, a gyerek több, mint takaros házának a takarásában. Aztán a nyolc hold föld is, napi 12—16 órás munkával. .. — Tudja mi lenne most az igazság — szögezi mellemnek Boldizsár bácsi a kérdést tanítósan, és mert látja, hogy úgyse lesz szája- íze szerint való, az én válaszom felel: — ha így elrendezve házat, gyerekeket, mindent, most lennénk csak 30 évesek. — Az ám, 30 évesek és nyugdíjasok Mindhárman nevetjük a kívánság képtelenségét. Pedig nagyon ismerős nekem ez a kívánság. Pál Boldizsár szájából 1979-ben hallottam először, amikor azt adta tudtomra — nem valami szívélyes megismerkedés után —, hogy hamarabb kellett volna megcsinálni a mezőgazdaság szocializálását. Az úttörőknek, így nekik is több jutott volna abból a jóból, amiért a mostaniaknak gyűrkőznl érdemes. Évek óta van már a régi házban fürdőszoba, no de akkor... régen... Vasárnapra is jutott a munkából. Harkányi fürdőzés, meg ilyesmi? Autó a paraszt gyerekének, meg a többi? Álmodni se álmodtak ilyet. S igen. Hát nekik is két megérkezésük volt Tevelre a kitelepítés miatt gazdátlan birtokba. Az első — a jaj mikor kell újból szedelőz- ködni jegyében történt — 1945. november 15-én, tíz nappal túl a tizenegyedik házassági évfordulójukon. A második, az igazi, a végleges 1956 után, amikor „a közös sors már jól összerázta a népeket is”. Akkor ért véget az 1941-es keltezésű hontalanság, s kezdtek el igazán itthon lenni végre... — Látja, most van boldogság, de nem elég már se az erő, se az egészség, pedig dolog az van bőven — mondja Brigitta néni, aki 1971 óta kényszerű látogatója az orvosi rendelőnek. — Az ember is összeszedett most egy mellhártyagyulladást, de már kifelé tart belőle hál’ istennek. Bor és pálinka kerül az asztalra. Dióskalács is kínálná magát, de ebéd közeled- tén beérjük a koccintással, ami az ötven évnek szól. Annak, hogy az 1934 novemberében tett esküt megismételték. Regény volt, amit a végleges hazaérkezésig megéltek. De jó, hogy már csak volt, az meg valóságos gyönyörűség, hogy a gyerekek és azok gyerekei a történelemnek más ege alatt élnek. És ... amiből Pál Boldizsárnak és feleségének igaziból csak az utóbbi két évtizedben jutott: bízhatnak a jövőben, abban, hogy a nagy család, a haza boldogsága, csak gyermekeiknek egyéni bodogulásával, boldogságától lesz teljes ezután is ... László Ibolya Fotó: Kapfinger András Még fiatalon
