Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-24 / 302. szám

1984. december 24.

e KÉPÚJSÁG

Múltunkból

Tihanyi Éva tanítónővel [

____ i

I — Kérem, hogy ezt ismételje meg... Mondja ugyanúgy, ahogyan az előbb.

— Elnézést, hogy késtünk egy kicsit...

I

— Félre ne értsen, de nem „tanítónénist” akarok játszani a tanító nénivel, csak meglepődtem a többesszámon.

— Nem királyi többes, hanem tulajdonképpen igazi. Ugyanis ketten vagyunk. Babát várok.

| — Hány hónapos terhes?

— Négy és fél. Csodálkozik, hogy alig látszik a pocakomon? Pedig már két és fél kilót gyarapod...

— Tunk... Mondja csak így. Olyan nagyon kedves, még annak ellenére is, hogy a legtöbb asszony, akinek gyermeke, gyermekei vannak, átesett a „többesen”, s követők is akadnak majd szép számmal... A többi gyerek, mármint a tanítványai tudják, hogy babát vár?

— Még nem. Nem azért nem mondtam nekik, mert még kicsiknek tartom őket a gyerekvárásról beszélgetni. Hiszen jórészt hétévesek, első osztályosok. Többjüknek kistestvére is van. Inkább azért nem szóltam róla nekik, mert terhességemnek látható jelei még nem feltűnőek. Majd, ha nagyobb lesz a pocakom, akkor beszélgetünk róla.

I

— Tehát elsősöket tanít. Nem jelent túl nagy megpróbáltatást, túl nagy feladatot? Hiszen ebben a tanévben. tanít először.

— Az az igazság, hogy amikor itt, a szekszárdi 1. sz. Általános Iskolában „bedobtak” a mély vízbe, magam is megijedtem. Pedig...

— Pedig?

— Nagyon boldog voltam, amikor fölvettek a Kaposvári Tanítóképző Főiskola szekszárdi tagozatára. S amikor elkezdődtek a tanítási gyakorlatok, egyre jobban éreztem, hogy a pedagógusok munkája milyen összetett, s hogy mennyire nem egyszerű. Egyre inkább tudtam, hogy a feladat súlya mekkora. Szóval nem kicsi.

I

— S amikor végzett, a megyei könyvtárban helyezkedett el. Miért?

— Ezt még saját magamnak sem fogalmaztam meg igazán. De a válaszom az előbb elmondottakból indul ki. Azt hiszem, kudarckerülésből „kényszerítettem” magamat. hogy a könyvtár mellett döntsék. Először a felnőttrészben dolgoztam, majd átkerültem a gyermekkönyvtárba. Ott pedig egyre-más- ra tartottuk a foglalkozásokat a kicsinyeknek. Nem azt mondom, hogy csak utóiért a sorsom, de megint kapcsolatba kerültem a gyerekekkel, s megint éreztem a korábbi vágyat: közöttük lenni minél többet, rávezetni őket egy csomó dologra, megtanítani őket mindarra, amire szükségük van, amit képesek befogadni.

I

— És eltelt az egy esztendő a könyvtárban...

— Igen. Sok tapasztalatot gyűjtöttem és jól is éreztem ott magamat. De közeledett a nyár vége, én pedig egyre inkább közeledtem az iskola felé. Először csak gondolatban, majd szinte az utolsó pillanatban a gyakorlatban is. Vagyis jelentkeztem tanítani. Ügy gondoltam, ha már tanítónő vagyok, ha már annyira szerettem volna az lenni, ki kell próbálnom magamat, s bizonyítanom kell. No, és nem szabad félnem a feladatoktól. Itt helyezkedtem el Szekszárdon. Pillanatnyilag szerződésesként.

I

— Onnan indultunk, hogy amikor első osztályosokat kapott, kicsit megrettent.

— Igen. Ügy éreztem, hogy túl kicsik, túl aprók hozzám. Hiszen az óvodából jönnek... mindent az alapoknál kell kezdeni velük. Egyszerűen meg kell őket arra is tanítani, hogy mi is az az iskola. Meg kell tanítani őket figyelni, dolgozni; ki kell alakítani bennük a felelősségtudatot... és még de sok mindent. Gyakran tűnődöm, hogy vajon milyen sikeresek ezek az aprócska lépéseim, lépéseink.

— A minap az iskola igazgatónőjével beszélgettünk. Ügy fogalmazott, hogy az óralátogatáson tapasztaltak igen kedvezőek. Sőt! Külön kiemelte, hogy roppant jó kontaktust tud teremteni a gyerekekkel, mindig halk, s elismeréssel szólt a fegyelmezési módszeréről. Melyek ezek a módszerek?

— Az az igazság, hogy nem vagyok mindig halk. Arra ügyelek mindig, hogy változtassam a hangszínt, azaz figyelemfölkeltő legyek.

I

— Es boszorkányokat, sunyi rókákat nem „adományoz”?

— De nem ám! Azok ellenemre vannak. Mármint a játéknyomdában készített kis figurák. S aki rossz, az boszorkányt, aki jó, az pedig mondjuk tündérképet kap. Én úgy vélem, hogy a hat- hétéves gyerekeket érzelmileg lehet és kell is befolyásolni, s csak ritkábban logikával. Tehát nekik örömöt jelent, ha a tanítójuk rájuk mosolyog, megsimogatja a fejüket. Ez valósággal szárnyakat ad nékik. Ha pedig szomorúan, netán mérgesen nézek, bizony „veszik a lapot”.

— Piros és fekete pontok bizonyára vannak.

— Vannak. De nálam nem túl sók. Igaz, egyre gyakrabban gondolkozom azon, hogy' most már, közeledvén a félévhez, talán több piros pontot kellene osztogatnom.

— Az előbb úgy éreztem, mintha szomorúság volna a hangjában. Akkor, amikor az iskolába illeszkedésről beszélt.

— Bevallom, hogy néha nagyon sajnálom a gyerekeket. őket, akik korábban önfeledten át játszották a napokat, no persze kivéve ebből az óvodai foglalkozásokat. De most, az iskolában egészen más világ fogadta őket. Kis szoktatás után negyvenöt percig egyfolytában ülni, figyelni — nem könnyű. És én vagy a többi tanító, mit tehetünk? Nekünk a tantervet negyvenöt percekre szabták... Amikor látom, hogy fáradnak, akkor könnyebb, játékosabb feladatokat adok. Sőt, gyakran egy kis óraközi tornát is

beütemezek. Meg igyekezek a feladatokat úgy előadni, hogy az számukra izgalmas, érdékes legyen.

— És leveleket ír tanítványainak! A picikéknek, akik még jószerével olvasni sem tudnak.

— Nem tartom ezt külön érdemnek, hiszen ez is beletartozik az óráikra való készülésbe. Szóval az oiva- sásórára mindegyik tanulónak névre szóló levelet „írok”. A lapot szabályos levél formára hajtom össze, kívül megcímezem, bele pedig azt írom, hogy „alma”. Az a feladatuk, hogy rajzolják le azt a tárgyat, amit a levélben írtam. Esetleg színezzék is ki. És kérem, hogy másnapra „küldjék” vissza nekem... Ezt a levelezést nagyon szeretik.

I

— A házi feladatot általában megoldják, megcsinálják a napköziben?

— Természetesen. Viszont előfordul, hogy a szülők otthon megint elkészíttetik velük. És megint visszakanyarodok az előző témához. Gondoljuk csak meg, hogy délelőtt négy-öt órán át komoly szellemi munkát végeznek a gyerekek. Utána a napköziben teszik azt a tanóra alatt. Majd pedig otthon, szülői felügyelet mellett. Ennyi munkaóra egy felnőttet is alaposan megterhel. Hát még egy gyereket. Nem könnyű nekik. De viszont vannak olyan jó képességű és szorgalmas gyerekek, akikkel ennek ellenére szüleik túl sokat foglalkoznak otthon. Ami pedig egyszerűen felesleges. Rá kell éreznie a szülőnek is, hogy mennyit bír el a gyereke. Nem szabad túlterhelni őket, s főleg nem szabad helyettük gondolkodni. Mert az önállóságukat veszélyezteti.

— Pedagógiai tapasztalatait nyilván felhasználja majd gyermeke nevelésében.

— Természetesen igen a válaszom. Habár még konkrétan nem gondolkodtam a majdani nevelési elveken. S úgy gondolom, hogy számtalan dologra az adott eset tükrében kell reagálni, szinte „rögtönözni”. Persze, ezeket a bizonyos rögtönzéseket át kell hassa egy tudatos, következetes nevelési elv.

I

— Mi foglalkoztatja leginkább gyermekével kapcsolatban?

— Jaj! Hát annyiszor jut eszembe, hogy milyen hosszú idő Is ez a kilenc hónap. Már nagyon várjuk a babát! Az eddig eltelt négy és fél hónap is örökkévalóságnak tűnik. Habár ezek a gondolatok főként este, a nyugalom óráiban élesednek bennem. Napközben a tanítás és az osztályom foglalkoztat. Igyekezek precízen és alaposan felkészülni a másnapokra. Jó is ez, legalább a „magunkkal” kapcsolatos dolgokra, esetleg szorongásra alig jut időm.

I

— Es a család várakozása milyen hőfokú?

— Arra, úgy érzem, alig van megfelelő kifejezés. Férjem egyedüli gyerek, hát érthető, hogy szülei nagyon várják az unokát. Mi ugyan ketten vagyunk testvérek, viszont a bátyám még egyetemista és nem nős ... Szóval nálunk is az első unokát várják.

— Apropó, a férje, öt Török Jánosnak hívják...

— Ha arra gondol, hogy megtartottam a saját nevemet, akkor az a válaszom, hogy nálunk ebből semmi gond nem volt, mondhatnám, így természetes. Amikor megismerkedtünk, Szekszárdon dolgozott a nyomdában, a fényszedőben. Azóta munkahelyet változtatott: Paks- ra jár a PAV-ba.

I — Hogyan Ismerkedtek

meg?

— Társaságban. Az egyik csoporttársam barátjával jött János. És, hogy folytassam, tíz hónapig jártunk együtt. Harmadéves voltam, amikor összeházasodtunk. Mivel én iregszemcsei vagyok, előbb a kollégiumban, azután albérletben laktam. S az én albérletemben kezdtük a közös életünket. Majd — természetesen szüléink segítségével — vettünk lakást a Béri Balogh Ádám utcában.

— Már be is rendezték?

— Még nem teljesen. A nappali és a hálófülke van nagyjából készen. A gyerekszobára csak ezután kerül majd sör. Anyósom már „hajtja” a kombi gyerekágyat . .. Olyan szörnyű, hogy még ezekhez a praktikus és fontos berendezési tárgyakhoz is oly nehéz hozzájutni. Nem értem, hogy miért gyártanak ilyen keveset belőle.

I

— A kiságyról a többi babaholmi jut eszembe. Mikor kezd vásárolni?

— Időben szeretnék ösz- szeszedni mindent. Ügy gondoltam, hogy az első kelengyét a békéscsabai kötöttárugyártói rendelem meg. Ott a teljes kollekciót összeállítják. A téli szünetben pedig elkezdem az összeíroga- tást. Akkor nem leszek any- nyira elfoglalva a sulival, s összeállítom a listát, mindazt. amire szükségünk lesz. Nehogy kimaradjon valami, vagy kapkodni kelljen az utolsó pillanatban. No és karácsonykor meglátogatjuk anyósomékat és Iregszem- csén a szüléimét. Majd ők is segítenek, adnak ötleteket. Anyukámban nagyon bízok e téren is, a megérzéseire is sokat adok, a tanácsaiban pedig még soha nem csalódtam.

I

— Ha teljesülne a kívánsága?

— Az most csak a gyerekre vonatkozna. S ha ő egészséges lesz, akkor más minden mindegy. Most csak ő a fontos!

I

— A várakozás izgalmával teli hónapok után pedig boldog, megelégedett éveket "kívánok mindannyioknak.

V. Horváth Mária

A szovjet seregek 1944. november 7-én léptek Dunántúl földjére, akkor, amikor Apatinnál és Batinánál — súlyos harcok, nagy veszteségek árán — sikerült hídfőt alakítani. Alig egy hónap telt el, 1944. december 6-án már Tolna megye egész területe felszabadult. A seregek gyorsan nyomultak előre, a megyében csak kisebb ellenállással találták szembe magukat. Ahol hátvédharc alakult ki — pl. Bonyhádbörzsönynél, Dom- bóvárott, Gerjennél —, csak néhány órán át volt tűzpár- baj az előrenyomuló seregek és a menekülésre kényszerültek között.

1944, december 9-én azonban a szovjet támadás leállt. Ekkor érték el az úgynevezett „Margit-vonalat”, amelynek egyik szakasza a Budapest—Székesfehérvár— Balaton térségben húzódott. Ez a Margit-vonal három védőövből állt. Az első 58 km mélységű volt, a második 6—15 km szélességben húzódott, a harmadik 15— 35 km mélységben helyezkedett el. Ezt a védővonalat megközelíteni is nehéz volt, mert a peremvonalhoz vezető utakat, terepszakaszokat harckocsiárokkal és aknamezőkkel telepítetették be. Minden számottevő magaslatot — ahonnan a terep messze belátható volt — ellenállási csomóponttá építettek ki. A fentieken túl azért is le kellett állni a támadással, mert a gyorsan előrenyomuló szovjet seregek utánpótlása nem tudta kellően követni az arcvonal mozgását. Be kellett várni a tartalékok felzárkózását, biztosítani kellett a harchoz elengedhetetlen lőszert és fegyvert. De ki kellett dolgozni a Margit-vonal áttörésének tervét is.

Az arcvonal tehát Tolna megyétől kissé északra helyeződött át. Tolna megye pedig mint hadtápterület jutott szóhoz és kapott jelentős szerepet. Kiépültek a hadtápvonalak — pl. Pakson pontonhíd épült —, megkezdődött a viszonylag kevés munkával helyreállítható vasútvonalak kiépítése, a hírközlési vonalak is elkészültek. Ehhez a munkához a szovjet hadsereg igénybe vette a lakosság munkaerejét és az itt található igaerőt is. A községi elöljáróságok egyik legfontosabb feladata lett, hogy rendszeresen biztosítsanak munkaerőt a szállításhoz, rakodásokhoz. Tennivaló -volt, hogy a megye községeiben felállított tábori kórházak részére megfelelő fekvőhelyet, ágyneműt biztosítsanak. A felszabadulás után rövidebb, hosszabb ideig szünetelt a tanítás számos községben, mert az iskolákat kórháznak, kötözőhelyeknek használták fel.

A szovjet -hadvezetésnek mintegy 10—11 napra volt szüksége a feladat megoldására, a haderő átcsoportosítására. December 19-én készen állt minden, hogy a támadás megindulhasson. December 20-án megkezdődött a Margit-vonal ostroma. Ennek az ostromnak célja az volt, hogy a Budapesttől nyugatra lévő német-magyar védelmi rendszert részekre tagolja, és létrehozza Budapest bekerítésének belső és külső gyűrűjét a Dunántúlon. (Budapest bekerítésében keletről a 2., északról pedig a 4. Ukrán Front csapatai vettek részt.) A terv megvalósításában szerepet kapott a 3. Ukrán Front alárendeltségében működő 4. gárdahadsereg, amely Tolna megyét is felszabadította. A Vác—Esztergom— Mór között lévő erőket kellett szétverni, megsemmisíteni. A feladatot a támadó csapatok sikeresen megvalósították.

December 20—22 között elkeseredett harc indult a Margit-vonal első és második védőövében, amelynek eredményeként a szovjet seregek 5—7 km mélységig

nyomultak előre. Ez azt jelentette, hogy az első — fő — védőöv áttörése megtörtént, megkezdődhetett a második védelmi vonal elleni harc. December 23-án befejeződött a második és a harmadik védőöv áttörése is, 30 km-t nyomultak előre a szovjet csapatok, és az áttörést mintegy 50—60 km-re szélesítették ki. A harci sikerek eredményeként létrejött — 24-ére — a Budapestet körülzáró belső gyűrű.

December 26-án a 3. Ukrán Front harckocsizó egységei behatoltak Esztergomba, felvették a kapcsolatot a Duna északi vonalán nyugatra törő erőkkel, s ezzel bezárult Budapest körül a külső gyűrű is.

A hadiüzem-rendszer megszűnése, a háború okozta bizonytalansággal együtt járt a munkafegyelem lazulása is. Az ország helyzetének, a gazdasági élet stabilizálásának, az életkörülményeknek javítása csak úgy volt lehetséges, ha a munka- fegyelem megszilárdul. A pártok rendszeresen foglalkoztak is a munkamorál javításával. A szociáldemokrata Párt szekszárdi szervezete 1945. június közepén tartott pártnapjának is ez volt a témája. Erről a Tolnamegyei Néplap tudósított. Ezeket írta:

„A Szociáldemokrata Párt szekszárd-tolnamegyei szervezetének csütörtöki párt estéjén Mohai László elvtárs a munkafegyelem meglazu- lásának kérdését vetette fel. Az emberek jelentős részét a múltban is csak szigorúsággal lehetett munkára szorítani, ma pedig még nagyobb azok száma, akik a termelő, építő munka alól kihúzzák magukat, ugyanakkor a múltban alalmazott fenyítő eszközöket a demokrácia nem fogadhatja el. A kialakult vita során Szabó István, Klein Kálmán, Neuer Ferenc, Román Béla és Bo- nyai László elvtársak szóltak hozzá a kérdéshez, megállapítva, hogy a szociáldemokrácia legelsősorban a nevelés és tanítás eszközét veszi igénybe, szervezetté akarja tenni a társadalmat, mert a munkafegyelem a tanult, szervezett dolgozókban volt mindenkor a legfejlettebb. Tudatossá kell tenni, hogy munka nélkül nincs élet. Ma sokan elsősorban a „jog”- ot követelik, ugyanakkor a „kötelesség”-et teljesen elmulasztják. De akikre nem hat a jó példa, azok ellen a szciáldemokrácia is erélyesebb eszközökhöz nyúl: fedd, dorgál és kizárja őket a termelt javakból.

Tokarev alezredes a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt azonos céljairól tett említést. A munka- fegyelem hiánya Oroszországban is felmerült az első időben, de a jó munka jutalmazása és a tanítás szép eredményekre vezetett.

1945 nyarán a Kisgazda- párt Tolna megyei szervezete sorozatban tartotta nagygyűléseit. Előadói voltak: Dulin Jenő, Taksonyi János, Padányi Gulyás Béla és Faragó János. A Tolnamegyei Néplap 1945. augusztus 12-i száma arról tudósít, hogy Gerjenben, Sióagárdon és Kakasdon tartott gyűlésen a szónokok „rámutattak, hogy egyik párt sem követelhet több jogot, mint ami a másiknak van. Mindegyik pártnak azon kell dolgozni, hogy megindulhasson az építő munka. A szenvedélyek felszítására nincs semmi szükség. Azokat, akik a demokrácia kialakítását akadályozzák, kíméletlenül el kell távolítani, de óvakodni kell a meggondolatlan gyanúsít- gatások és vádaskodásoktól. Aki ma egyéni érdeknek szolgálatába akarja állítani a politikát, reakciós, bármilyen párthoz tartozik. Aki nem volt bűnös, csupán megtévesztették, azt ne üldözK. BALOG JANOS