Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984. december 24. tiÉPÚJSÁG 5 Szavaink hitele Máig bánt a lelkiismeret, ha eszembe jut, mennyire nem teljesítettem azt, amit ígértem. Nem látogattam meg a társtalan öreg nénit Miszlán, Szentpéteri-hegyen, ígértem, hogy elmegyek ismét, s megtudom, hogyan él a senkihez és semmihez nem tartozó dombóvári munkásassszony. Pedig hát kíváncsi vagyok arra is: a miszlai néni kibékült-e azóta a menyével, a simontornyai asszony egyetlen támasza, a fia, kigyógyult-e valahogyan az alkoholizmus betegségéből és hogy a dombóvári cseléd majd állami gazdasági munkásnő kap-e már nyugdíjat vagy sem. Őrzöm, s naponta látom kicsiny kis ajándékaikat, a barackmag nyakláncot, a kisseprűt, itt néz rám nap mint nap a tavalyi újévi üdvözlőkártya, s érzem az othello fűszeres ízét is. Mentségem nincs, nem álltam az adott szavamat. Mentegetőzni persze lehet: korosztályomnak sok a dolga, úgy most is, mint bármikor volt. Valóban sok a dolgunk. Két generáció távolából átmenteni a munka és a tudás értékét, tudni a szappói verselést, s azt is, hogy hány rügyre kell metszeni az egyes függönyös művelésű szőlőt. A mamának, nagymamának és dédinek valahogy egyszerűbb a dolga, ősszel és tavasszal elvet, elkapálgat, s minden postával várja a leveleinket. Ilyenkor karácsonykor üldögél a hátsó padban, és nyújtott hangon énekel. A mama vétke! Mi lehet a vétke? Szürke kis kendőcskéje lazán billeg a tarkóján, a teste egészen elernyed, átszelle- mülten fohászkodik. Azt mondja ilyenkor: valahogy megkönnyebbülök. A mama! A mama száján ritkán jön ki a köszönöm. Küldtem már neki sokszor pénzt, hol ennyit, hol annyit, amennyit a fizetésem engedett. Adtam, annyit tudtam, kicsi nyugdíját kiegészítendő, ami nem biztos, hogy elég volt arra, hogy megtöltse a hűtőszekrényét, fűtsön, világítson, s jó ízű süteménnyel várja a vendégeit. Többre nem tellett. De kaptam érte jó szót, életre való útravalót: „szeresd a munkát", „tiszteld a családodat”, „tiszta és makulátlan légy mindenkor”, „és bár ha tanulásban többre vitted, soha ne vesd meg azokat, akik rajtuk kívülálló okokból nem tanulhattak”. Igyekeztem megfogadni, nem mindig sikerült. Kishitű voltam, s talán földhözragadt? Nem tudom, s ha nem így sikerült olykor, önmagam előtt szégyelltem magam. Megígértem, tudom, mert ezek a dolgok úgy valahogy általános érvényűek. A nagymama a fillérjeimet a padláson siratta meg úgy, hogy ne lássa senki. Fájt neki, hogy kapnia kellett, és örömöt okozott, hogy adhatott. Nem mondott, nem üzent semmit sem, pedig vártam, s magamban sürgettem is; hát miért nem mond valamit, legalább azt, hogy jólesett, vagy ilyesmit. Nem mond, s nem mondott semmit: fegyelmezett asszony. Csak ennyi volt: elém tette a kedvenc ételemet, és nézte, ahogy eszem a főztjét. Neki ez elég volt, mindennél többet ért. A mamának, most 82 évesen is szép sima az arca, elégedett, mert jó ételt tett az unokája, a dédunokája elé, s nem érzi, hogy gyermekkorunk szépséges vérbélű körte, meg barack ízű otthonába miért olyan ritkán jutunk el. Pedig megígértük. Jövünk, jövünk, ahogy tehetjük, de hát nem lehet. A vonatköltség, a benzin és ő nem tudja talán, de az ajándék blúzanyag, a mosópor, s a kicsike szőlőprés is pénzbe kerül. Ígértük: megszögeljük, rendbe rakjuk a kerítést is. Félig-medddig sikerült a nagypapa temetése napján. A papa természete „örökké él”: aki rá hasonlít, konok, kitartó, szorgalmas és soha nem ad fel semmit. Most az unokái között keressük a nyomát. Így következünk egymás után. Máig bánt a lelkiismeret, hogy nem lehetek ilyenkor karácsonykor mindig azokkal, akiket tisztelek, és szeretek. De hát az ember egyszeri megismételhetetlen és oszthatatlan. Mégis: ilyenkor karácsonykor valahogy szeretné magát többfelé osztani, ami lehetetlen és megvalósíthatatlan. Sajnos. Pedig megígértük: együtt leszünk, ahányszor arra alkalom adódik. De hát hányszor és mi mindent ígértünk, s ígértek nekünk is és aztán nem tartották be. Rengeteg csalódást cipelünk magunkban, hisz olyan sokszor és sokan másították meg már a szavukat. Talán ez lehet az oka, hogy az a megfogalmazás „szavahihető ember” manapság nem is igen használatos. A szavahihetőség pedig olyan mérce, amely meghatározza az embert. Bizonyára sokan vagyunk, akik számára az, aki elvesztette a szava hitelét, megszűnt fontosnak lenni, mert éppen az szűnt meg benne, ami fontossá tette. A szavak hitele, a betartott ígéret biztonság, hisz bízni csak abban lehet, aki szavatartó, szavahihető. Mintha mostanában kevesebbet beszélnénk a kelleténél az emberi értékekről, számokkal, forintokkal mérünk mindent és mindenkit. Igazán nagy kár, s meglehet, hogy az idősebbek közül sokan emiatt mondják: „nem tudok én már eligazodni eben a világban”. így van ezzel a nagymama is, aki néha-néha még felemlegeti azokat az ismerősöket, akik valamilyen jellemző emberi tulajdonságuk miatt kitűntek a többiek közül. Megbízhatóak, hitelesek, rendezett életűek, kiegyensúlyozottak voltak, s mindig minden bajban lehetett rájuk számítani. Ügy emlegeti, mint a korpakenyér ízét, vagy a papa karján a repesz ejtette sebet, s ilyenkor jut csak eszünkbe, hgy manapság nem hiányzik az életükből a bor, búza és békesség. D. VARGA MÁRTA Gomb szemű almababa Aszalt szilva, dió, alma, pattogatott kukorica, kályhaezüst, színes papírcsíkok, kukoricacsutka és fantázia. Ez kell a mórágyi kisiskolásoknak ahhoz, hogy a karácsonyi ünnepekre játékot készítsenek maguknak, hogy feldíszítsék a fát, úgy, hogy azt nagyanyáink és nagyapáink tették a régmúltban. A mórágyiak hosszú idő óta ügyelnek arra, hogy gyermekeik megismerjék a múltat. Azt, hogy miképpen éltek az elődök ebben a községen. Ez az ismerkedés az év végén a karácsonyi népi játékokkal történik, úgy, hogy elkészítik a gomb szemű almababát, aminél nincs csodálatosabb játék a viilágon... GOTTVALD KÁROLY képriportja A kellékek Alkotás Lleszkovszky Károlyné tanárnő és a gyerekek Készülnek a k arácsonyfadíszek A gomb szemű almababa A nagyszakállú télapó Az én munkám Jßs akkor körbeüljük a fát"
