Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-24 / 302. szám
^.^ÉPÜJSÁG 1984. december 24. Hegyes Zoltán Keresem a negyvenéves karácsonyt A keresztény vallás naptárja szerint Krisztus születésétől számoljuk az időt, az éveket. Onnan előre mai létünk felé, vagy onnan vissza őseink felé. Amióta lajstromba szedjük az éveket — most éppen az 1984.-et —, volt már boldog is a Földön élő ember, volt már boldogtalan is. Nehéz lenne kibogozni, bolygónknak mely tája, mikor élte boldogabbik korát? ... S majdnem ugyanilyen nehéz rögzíteni azt, mely nép, mikor érezte önmagáról úgy, hogy most a legboldogabb. Nekünk, magyaroknak, 1944 sorsfordulónk volt. Pártatlan vagyok, a szóban forgó év februárjában születtem, karácsonykor csecsszopó voltam. Elmegyek hát — keresem a negyvenéves karácsonyt. Kétszer is csengetek a lipótvárosi lakás ajtaján, mire a házigazda ajtót nyitni jön. A már szinte teljesen ősz férfi most tréningruhát és szemüveget visel. Beinvitál, egymással szemben fotelbe ülünk, biztatóan rámmosolyog. Az arcot, a mosolyt, a mosolygásnál az arcán kirajzolódó két férfias ráncot kellemes hangot az egész ország ismeri ........1919 Z alaegerszeg Kossuth-díjas, kiváló művész. Színiakadémiát 1941-ben végez, a Madách Színház tagja lesz, majd katona...” Így ír róla a Filmlexikon. Gábor Miklós vendége vagyok: — ... hát a háborút én sem úszhattam meg, bár valamivel később hívtak be, mint korosztályos társaimat. Lehet, ennek az is oka volt, hogy mi akkor az Akadémia utca 11-ben laktunk, s valami adminisztrációs hiba folytán az én első behívómat az Alkotmány utca 11-be címezték ... Filmet forgattunk Radványi Gézával — az „Európa nem válaszol” címűt —, amikor behívóparancsot kaptam. Géza, s mások akkor nekem egyéves mentesítést szereztek, csak később kellett elmennem. Lovastüzér lettem Székesfehérváron, 1944 augusztusában kerültem a frontra, az északi Kárpátokba ... Én már egy megvert, háborút vesztett, züllésnek indult hadseregbe kerültem, ahol mindenki csak azt várta, hogy mikor lesz vége? Egységünk nagy része átállt a szlovák partizánokhoz, de valami árulás folytán a németek felfedezték a partizánbázist, a szlovákok között vérfürdőt rendeztek, minket átadtak egy közeli magyar parancsnokságnak. Emberségesen bántak velünk, bajtársam, Baricza István és én olyan nyílt parancsot kaptunk, hogy menjünk az egységünk után. Kassára mentünk, megkerestem a színészeket, még élelemhez is jutottunk. Sokat hányódtunk, rengeteget bujkáltunk a társammal, főként a nyilasok és a tábori csendőrök elől. Olyan esetünk is volt — talán a kál-kápolnai vasútállomáson? —, hogy robogó te- hervonatra ugrottunk fel a tábori csendőrök igazoltatását elkerülendő. Végül is Komáromon, Dorogon, a hegyeken át jutottunk be a fővárosba, pár nappal azelőtt, hogy a szovjet katonai gyűrű bezárult volna. Egyenesen a szüléimhez mentünk. Szó nem jött a szánkra édesanyámmal, ahogy a konyhában összeölelkeztünk, a szobából kilépő édesapám meg egyenesen sírva fakadt... Nem csoda, két és fél hónapja semmit sem tudtak rólam, én sem róluk, a tábori posta már alig-alig működött. ... Honnan, honnan nem, de volt otthon két libacomb, édesanyám azt megsütötte nekünk. Hetek óta akkor volt először valamirevaló étel a szánkban... az egyenruhát persze -azonnal eldobtuk, emlékszem, én a magamét a világítóudvarba hajítottam ... Ügy három-négy nap múlva lett karácsony. Volt még mit ennünk, édesapám valahonnan egy kicsiny fenyőfát is kerített. Arra nem emlékszem, hogy tudtunk-e ajándékot adni egymásnak? Magunk voltunk az ajándék, nekem a szüleim látása, nekik az én megkerülésem. Amikor a karácsonyfa alatt álltunk, éppen becsapódott egy tüzérségi lövedék a közelben, kitörtek az ablaküvegek lakásunkban, felborult a léghuzattól a kicsiny fa ... Csak ünnep után szorultak szüleim a pincébe, nekem meg a bújkálás kezdődött, de mert nem mindig voltak jó papírjaim, ezért a pesti oldal ostromának utól- só hetét lakásunk fürdőszobájában töltöttem, az volt ott volt az egyetlen olyan helyiség, amelyiknek nem volt utcai fala, így azt éreztem „bombabiztosnak” ... Negyven év! Tudja, mire gondolok mostanában, ahányszor az Akadémia utcában járok? Vajon mi lett az egyenruhámmal...? A tágas, szolidan, de választékos ízléssel berendezett iroda ajtajában galambősz, határozott tartású, közepesnél kicsivel magasabb tar- metű férfi fogad, akin idős kora ellenére dekányi súly- felesleg sincs. Erőteljes kézfogása van. Odabent hellyel kínál, s mert tudja miért jöttem, beszélni kezd. Nonn Györgyöt, a Kossuth Könyvkiadó igazgatóját hallgatom: — Negyven évvel ezelőtt, decemberben, már a harmincadik hónapomat töltöttem a Margit körúti katonai fegyházban. Kommunista szervezkedés, illegális párttevékenység miatt ítéltek el. Novemberben a nyilasok kicserélték a fegyházban a parancsnokot, de az őrök a régi sorkatonák maradtak. Azt hiszem, nekem ez volt a szerencsém ... Mert ne gondolja, hogy valami óriási hősiesség kellett a fegyházból való szökéshez. A régi őrök már nem voltak a régiek. Szétzüllött az állam, megroggyant a hatalom, a fegyveresek egy tönkrevert hadsereg maradványai voltak. Mivel néhány más rabbal együtt a fegyházban irodai munkára voltam beosztva — én vezettem be a fegy- házlajstromba Bajcsy-Zsi- linszky Endre, Kiss János, Tartsay Vilmos, Nagy Jenő, Révay Kálmán s többi, november 22-én letartóztatott ellenálló nevét, — viszonylag könnyen és gyakran érintkezhettem az őrszemélyzettel. December 11-én kiosztották közöttünk a civilruhát, azzal, hogy hamarosan áttelepítik a fegyházat Sopronkőhidára. Amint megkaptam, átöltöztem, s egy sorkatonaként szolgáló fegyházőr jóvoltából két óra múlva már az utcán voltam, átsétálva a bíróság épületén. Amikor a Széna tér sarkán állva néztem, miként gurul el egy autó a szemem előtt, elszédültem ... nem csoda, két és fél éven át csak csíkos rabruhát, fegyőrzubbonyokat, csajkákat, vaságyat, rideg fehér falakat láttam. Azonnal Petrák Ferenc lakására mentem. Ott kiderült,, hogy őt előtte való nap letartóztatták. Azért mégis sikerült felvennem a kapcsolatot a kinti elvtársakkal, elsőként Kiss Károllyal, aki közölte velem, hogy amolyan összekötő, futár leszek a város több pontján szerveződő partizán- csoportok között. A Kőbányán szerveződő partizáncsoport összekötője voltam az első időben. Furcsa alakulat volt. Magyar katonai egyenruhát szereztek maguknak, volt köztük egy „Kultúr”- nak becézett fiatalember, akinek főhadnagyi egyenruhája volt, kitűnően játszotta a magyar királyi katonatisztet, valahonnan még egy monoklit is kerített, amit úgy viselt, mintha azzal született volna. A kőbányaiakon kívül, — akik, amikor a legtöbben voltak, ötvenen lehettek — kapcsolatban álltam a VI. kerületiek KISZ ellenálló csoportjával, és egy főként Magyarországra menekült külföldiekből szerveződött zsidó csoporttal is, akik hamis igazolványt gyártottak, amiből nekünk, kommunistáknak is adtak. Nálunk akkorra, negyvennégy őszére érett meg a helyzet a fegyveres ellenállásra. A nyilas hazaárulás, terror, sok embernek felnyitotta a szemét, a szétvert hadsereg már nem tudott és nem is igen akart a németek oldalán harcolni, a civil közigazgatás már képtelen volt működni. Ha egy patak túl közel ered a tengerhez, abból nem lesz folyam soha. Amikor mi, kommunisták és nem kommunisták ellenálló tevékenységünket kezdtük, a szovjet hadsereg már átkelt a Kárpátokon, a németek kétségbeesetten védekeztek — eljött a fegyveres ellenállás ideje, de nem tudtunk annyit segíteni az ország felszabadításában, amennyit szerettük volna. ... Voltak a mi tevékenységünknek egészen groteszk, szinte mulatságos elemei is. Kerékpárral közlekedtem a rommá lőtt városban s egy este Kőbányáról jövet át kellett jutnom a frontvonalon. Egy kicsit izgultam is, Különösképpen akkor, amikor egy árokba borult német katonai terepjáró sofőrje rám szólt, segítsek nekik kiemelni a kocsit. Megtettem, majd megkértem őket, hogyha a Nyugati felé mennek, vigyenek be a városba. Feltettük a kerékpárt, és behoztak, jóformán a Kádár utcai illegális lakásom ajtajában tettek le. A negyvenéves karácsony egyébként több szerencsés megmenekülésem egyikének a napja. Én légiriadók alkalmával az emeleten tartózkodtam a Kádár utcában, nem mertem a lebukást kockáztatni, hátha igazoltatnak az óvóhelyen. Nos, karácsony reggelén lementem a földszintre, valami étket készíteni magamnak, az óvóhelyiek meg akkor mentek fel a lakásaikba. Találatot kapott a ház, vagy tizenöt ember meghalt, nekem a hajam szála sem görbült. Egy ízben meg nyilas pártszolgálatosok igazoltattak a mai Bajcsy-Zsilinsz- ky úton, behajtottak egy nagy pincébe. A rajtam lévő csizmanadrág bő szárában volt vagy negyven hamis igazolvány... Odakerülök egy főnyilas elé mutatom neki az igazolványomat, mondom, alkatmatlan vagyok a fegyveres szolgálatra, azért vagyok a KISKA-alakulat tagja mert harcolni akarok a hazámért. Elengedtek, sőt meg is dicsértek ... Amikor már az utcán voltam, akkor jutott eszembe, hogy nem hazudtam nekik. Harcolni akartam a hazámért, azt is tettem. A karácsonynak édestestvére a béke, hozzátartozik az ünneplés. Vajon mit élt át, mit érzett negyven évvel ezelőtt egy pap? Erre is kíváncsi vagyok, s levélbeli értesítés, majd telefon után erről beszélgetünk egy főpappal a szerényen berendezett Futó utcai lakásban, Budapesten. Dr. Cserháti József, Pécs egyházmegyéjének püspöke, aki tizenöt éve a magyar katolikus püspöki kar titkára, alacsony, gyérülő hajú de élénk mozgású, szellemesen társalgó ember. — Ezerkilencszáznegyven- kettőben tértem haza Rómából, ahol a Gregoriana egyetemen tanultam. A dél-baranyai Üjpetrére kerültem káplánnak, öreg, joviális, becsületes plébános keze alá. Ez a falu sváb település volt, az ottani fegyverbíró emberek közül sokan mondták németnek magukat, úgyhogy amikor én odakerültem, már akkor is voltak a falunak katonahalottjai olyanok is, akik a magyar, olyanok is, akik a német hadseregben szolgáltak. Mi, papok, — hárman voltunk, két káplán meg a plébános — végeztük azt a munkát, amit vállaltunk, hitünk szerint kíséreltük meg lelkűkben erősíteni az embereket. November huszonhét—huszonkilenc között zúgott át fölöttünk a front. Hamarosan megalakult a helyi Nemzeti Bizottság, egy igazán demokratikus, a falvak egész társadalmát valóban átfogó szervezet. Láttam az embereken a felszabadultság csöppet sem harsány, inkább csöndes, de határozott érzését. Várakozást láttam az arcukon, de nem a félelem várakozását. Hetvenéves vagyok, egy megélt élet fontos állomására tekintek vissza, ahogy önnel beszélgetek. Mi, ott, a faluban, akkor, tényleg éreztük a felszabadulást. Annyira, hogy mi, a három pap, bekapcsolódtunk az új élet megindításába, tagjai voltunk a Nemzeti Bizottságnak. A karácsonyt szolgálva töltöttem. Tudja, Üjpetrének akkor volt két filiáléja, Kiskassa és Pécs- devecser, s mert én voltam a fiatalabb káplán, én celebráltam a misét karácsonykor mindkét helyen. Kevés, a cipőm peremét alig ellepő hó borította az utat, de elég hideg, úgy mínusz nyolc—tíz fok lehetett. Sem a plébániának, sem az újpetreieknek akkor már nem volt egy szál lova sem, gyalog kellett mennem. Amikor jártam a behavazott utat a falvak között, önmagámban már éreztem, új kezdődött, más, olyan, ami új életre kelti majd az egész magyar föld népét. Ez az emlékem 1944 karácsonyáról, s én úgy érzem, hogy azóta is hazámat, s hitemet szolgálom. 0 fácánokra rossz világ járt Nehéz napok jártak az esztendő ötvenedik hetének végén az állatvilág bizonyos fajtáira. Még alig pitymallott, amikor a falusi portákról a kolbászjelöltek visítottak utolsó istenhozzádot, majd kisebb háborút idéző dörgések kíséretében ezrével repültek a sörétek a fácánkakasok és a kétségbeesetten rohangáló nyuszik felé, végül a késő délutánban ismét a disznók — ezúttal a vaddisznók — voltak soron, hogy karácsonyi pecsenyévé váljanak. A tengelici faluszélen a Petőfi Vadásztársaság jókedvűen gyülekező tagjai csak a havat hiányolták. Az eligazítás formaságai nem sok időt igényeltek, hisz minden rendben volt, ami kell a vadászathoz: fegyverek, iratok, elsősegélycsomagok és természetesen a teljes alkoholmentesség. Két brigádra oszlott a csoport, brigádonként húsz-egynéhány puskával. A kettes brigád Kovács László vadőr utasítása szerint több száz méteres U alakzatban indult, hogy az előreküldött tizenkét puskás felé terelje a nyulakat, fácánokat. A balszárnyon dördült el az első lövés. Nem dupláztak, tehát vagy célba talált, vagy kitört a körből a tapsifüles. Farkas Dénes mellett a - jobbszárnyon az izgalomtól szinte remegve loholt Hek- tor, a vizslafiú, és szinte kö- nyörgött a gazdinak a parancsért. Meg is kapta: „megy a kutya!”. És a kutya megy: be a bozótba, a sűrűbe oda, ahová a legszívesebben bújnak a fácánok. Amíg Hektor keresi a vadat, Farkas Dénes vadász- mester óva int: nehogy téves következetetésekre jusson majd az olvasó, ha erről a vadászatról szóló riportot olvassa, mert nem mindennapos az ami most következik. Ugyanis olyan helyre megyünk, ahol az idén még nem szólt puska. Szigorúan védett terület volt mind mostanáig, mert itt nevelték fel és engedték ki azt a két és fél ezer fácánt, amit Komáromban vettek. Naposcsibe korukban huszonhét, most két-három száz forintot érnek. Ám amikor nagy a pusztulási arány, akár két-három ezer forintra is rúghat az egy állatra jutó költség... Nem kevés. A vadászat tizenhatodik percében Hektor felzavarta előttünk az első kakast. Farkas Dénes mozdulata szinte követhetetlenül gyors. Durr... és a következő percben a kutya társtettesi büszkeséggel hozza a szépen fejlett, díszes ruhájú madarat. — Fáj az ujjam, nem érzem eléggé a ravaszt — Hektor szorgalmasan összegyűjtötte a lelőtt fácánokat mutatja róka harapta mu- tóujját a vadászmester. Ügy mondja, mintha magyarázkodnia kellene. Pedig erre aztán nincs szükség, két okból sem. Először is: a vadászat elején szavamat adtam, hogy nem kerül nyilvánosságra az egyes vadászok találati pontossága; másodszor: ennek a fácánnak már mindegy, hogy milyen lett volna az, ha érzi is a vadász a ravaszt. Aztán sokáig csönd. Csak a látóhatár szélén ügető őzek fehér fele integet felénk. — Hogy sok, vagy kevés a vad, az relatív dolog. Az Alföldön a hektáronkénti 2—3 nyulat tartják soknak, itt ha négy-öt hektáron egy van, már az is sok. Pedig most már újra szaporodik a nyúl. A nagy gabonatáblákban megtalálják a helyüket. Az is igaz, hogy erre rájött a dúvad is. Erősen pusztítja, főleg a fiatal nyulakat. A szépen zöldellő búzán vonuló csatárlánc közepén kilenc óra húsz perckor kétszer szólt a puska. A bukfencező nyúlnak nem kell már rókától félnie. Teljesül a gyülekezéskor elhangzott óhaj is: szállingózni kezd a hó. Egy óra múlva a Csapókastély előtti tavacska fehér jege már-már telet idéz. Az utolsó hajtásra felsorakozó vadászok az esztendő hetedik vadászatának utolsó — leggazdagabbnak ígérkező — felvonására készülnek: az éves türelem és a kitartó munka termésének látványos aratására. Kihallatszott, hogy a bozótosban nagy riadalom támadt fácánéknál. Ott ugyanis nagyon nagy bajt jelent, ha Kovács László vadőr — Lédi kutyájával kettesben — hajtó szerepet vállal. A riadalom pánikot szült, kakasok, tyúkok egymás után röppentek fel. A tyúkok és az alacsonyan repülő kakasok szabad elvonulást kaptak, de a magasba törőkre rossz világ várt. Sörét és sörét az egész égbolt. Mire delet harangoztak, kilencvenegy fácán, négy nyúl társaságában a jobb oldalára fordulva szép terítéket formázva nyugszik a kalapot emelő vadászok gyűrűjében. Tetemeik felett néhány vadász bevallotta, hogy nem úgy ment a lövés, ahogy szerette volna. Tavaly ügyesebbek voltak, akkor száznál több tarka tollú kakas került puskavégre. De sebaj! Lesz még vadászat az idén, meg jövőre is. F. I. Fotó: Deák Teréz
