Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-15 / 294. szám

1984. december 15. "NÉPÚJSÁG 7 Szombaton Szakoson Szombat van. Köd szitál. Nyálkás, csúszós minden út. Az eseménytelenség ígéreté­ben érkezem a jellegzetesen, dunántúlian dombos faluba, Szakosra. A téesz-major előtti kép cáfolja a falu hét végi néma­ságát, mozdulatlanságát. A fóliával takart műtrágyaha­lom előtt gumikerekes kot­rógéppel őri Mihály markol­ja a kálisót a mellette álló szóró tartályába, ahol Var­ga János lapáttal igazítja helyre. Látszatra kapórajön a kis beszélgetés, mert űri Mihály mindjárt pipára gyújt. Szakcsiak mind a ket­ten. Ha meg lehet szokni, akkor ők megszokták, hogy kevés szombatjuk szabad. Hosszabb beszélgetésre a ta­nácselnökhöz küldenek, mondván ő „jobban ráér”, hiszen éppen disznót vá­gott. Pontosak az információk. Bödő Lajos szakcsi tanács­elnök és a böllérek szerepét játszó sógorai éppen az asz­talnál ülnek és a késői reg­gelit fogyasztják. Aki az elé- nyújtott párolgó illatú, fris­sen sült barna-piros sertés­hús szeletek, karikák, a fosz­lósán puha kenyér és a tar­kán csillogó savanyúpaprika fogyasztásának nemet tud it a községiekétől. Igazolja a terített asztal is — nem lehet panasz a kenyérre ezen a vidéken. A négy téesz ösz- szefogásával létrehozott sü­töde „barna kenyér” jelző­vel illetett terméke másutt nagy keresletnek örvendene. Ha a mindennapira nincs panasz, akkor nagy bajok nem is lehetnek. A ta­nácselnök azért sorol néhá­nyat, amelyek a falugyűlé­sek jegyzőkönyvében is ol­vashatóak : — Ha valaki azt mondja, hogy autóbusz, nekem mind­járt három probléma is eszembe jut. Egyik az isko­labusz. Hatvannyolcban kör- zetesítettük az iskolát. Az új reményében akkor azt hit­tük, jót is teszünk. Szóval az iskolabusz... Ide járnak a társközségekből a gyerekek. A reggeli járatok enyhén szólva zsúfoltak. Enyhítene ezen, ha a helyi téesz — a naki Dózsa — autóbusza be­segítene. A délutáni járat már rendben volna, ezzel meg az a gond, hogy nem kanyarodik az iskola elé. A gyerekeknek le kell gyalo­golni a megállóhoz és ott várakozni. A harmadik bu­szos probléma, hogy Dombó­váron a régi autóbusz-pálya­udvart megszüntették a Nap­sugár áruház előtt. Most a vasútállomásra futnak be a járatok. Ott pedig csak 20— 25 percenként van csatlako­zás, amivel a vásárolni szán­dékozók a városközpontba juthatnak... Nem az értetlenség han­gos indulatával beszél a szakcsi tanácselnök, hanem a megfontolt, megoldást ke­reső, találó csendes nyuga­lommal. — Nakon, Szakoson beázik a művelődési ház — folytat­ja gondjait Bödő Lajos. — Ezek egyben a jövő felada­taink, amelyekből a községek lakói részt vállalnak. Egyet­len példát említek csak, az orvosi rendelőt. Az építésére 710 nap társadalmi munkát ajánlottak föl a szakcsiak és 45 ezer forint készpénzt. Más, éppen a napokban küldtem egy köszönő levelei, a dombóvári áramszolgálta­tókhoz, mert befejezték Lá- pafőn és Szakcson a villany- vezetékek korszerűsítését. Ezzel megszűnt a gyakori áramingadozás... * A közösségek egyik leg­fontosabb találkozási helye itt a faluban a művelődési ház. Ez az épület a gyógy­szertár, a posta, a téesz-iroda és a tanács karéjában áll. Mellette a takarékszövetke­zet, tehát „útba esik ...”. Nagy Lajos pedagógus-nép­művelő igyekszik korszerűsí­teni a falu kultúrházát. A közművelődésben is érezhe­tő pénzhiány pótlására szám­talan megoldást talál, amely­hez pusztán összefogásra van szüksége. Diákjaiban jó partnerekre talál. Bőbeszédét hitelesítve mutatja a házban történt változásokat. A bejá­rati előtérben hősugárzó han­gos búgása fogad. Nem ren­dezvényre készülés kellemes melegét jelzi, hanem a friss vakolat száradását. A napok­ban fejezték be itt a KISZ- esek az „információs tér” ki­alakítását. Büfé, ruhatár, fo­lyóiratolvasó készül társa­dalmi munkában. A nagyte­mondani, — amit szívesen kínálnak — nem e világra való. Az idei karácsony azért is jeles nap lesz ebben a házban, mert az elnök-gazda akkor lesz 50 éves, és e tor előkészület az ünnephez. Bödő Lajos alig választja szét egyéni életének gondja­Bödő Lajos tanácselnök őri Mihály és Varga János műtrágyát rakodik remben a villanyhálózatot cseréli, újítja fel Horváth László. A terem közepén fel­Miért csinálják? Beszólgetés társadalmi munkásokkal ök azok, akiket legtöbben elismernek, szűkebb pátriá­jukban példaként emlegetnek, de ugyancsak őket neve­zik néhányan élhetetleneknek, balekoknak, mondván, hogy „értékes idejüket nem pénzre váltható munkára fordítják”. Környezetünkben élnek ezek a társadalmi munkások, nemcsak magukért, közvetlen környezetükért, hanem valamennyiünkért, a nagyobb közösség ügyéért fá­radoznak. Vajon miért csinálják? Dunai öld vár egyike azon településeknek a megyében, ahol a legtöbb társadalmi munkát végezte a lakosság, s a község vezetése mindig számíthat az ott élők keze munkájára. Valamennyien sajátjuknak érzik lakóhelye­ket. Járdák, játszóterek, köz­terek átadásáról, szépítésé­ről nem egyszer számoltunk be lapunkban, és most ha­sonlóról kaptunk hírt. Egy esztendeje készült el a 6-os számú főúttól, a Shell-kúttól kiinduló Előszállási út jár­dája, idén pedig ugyanott játszóteret avattak a közös munka eredményeként. En­nek a vállalkozásnak fő szer­vezője és mozgatója Mestyán LászJóné volt. — A lakosság kilencven százalékban járult hozzá az építkezéshez, ami családon­ként 1400 forintot jelentett. Jött mindenki segíteni — még ha nem is abban a kör­zetben lakott —, nem kellett senkit sem agitálni. És nem­csak fiatalok, hanem időseb­bek, nyugdíjasok is felaján­lották segítségüket, szívügye volt az egész környéknek. Sőt, a gyárak, vállalatok sem zárkóztak el, besegített a Mechanikai Labor is, a gázgyár játékokat készített, a MÉH-telep pedig a kar­bantartást vállalta. — Mindezt tanácstagként irányította. Mennyi ideje él­vezi választói bizalmát? — Négy éve választottak meg ugyanabban a 17-es kör­zetben, amelyet korábban édesapám képviselt. Azt is mondhatnám, hogy tőle ta­nultam, a családban láttam: nemcsak közvetlen környeze­tünkért, de a nagyobb kö­zösségért is felelősek va­gyunk. Ezt kaptam útrava- lóul és adom tovább a gyer- I* mekeimnek. — Vajon ez az elhivatott­ság, tenniakarás nem ütközik kemény falba? — Egyáltalán nem, sőt, ösztönzést kapok mind a ta­nácsi, mind a pártvezetés ré­széről. Legalább ennyire fon­tos, hogy munkahelyemen, a paksi Városi Tanács V. B. szakosított szociális títthoná- ban, ahol könyvelőként dol­gozom, megértéssel fogadják, segítik ezt a nagy odaadást kívánó tevékenységet. A má­sik oldal a lakosság — azt tapasztaltam, hogy szívesen tesznek az emberek a köz­■> ségért, áldoznak azért, hogy szebb, barátságosabb, kultu­ráltabb környezetben élje­nek, t — Azt kifelejtette, hogy miként fogadja a család ezt a hétvégeket, szabad időt ^ követelő megbízatást... — Nyolc- és kilencéves lá­n nyaim elégedetlenek’ néha, s de amikor csak lehet, ma­gammal viszem őket. Szü­li leimre számíthatok csak, !- mert nemrégiben elváltam, i- így családom segít a ház­L- építésben is. — Ez azt jelenti, hogy sza­bad idejében nem ér rá unatkozni. — Hát bizony nagy ener­giát követel mindez az em­bertől, de meg kell tanulni okosan gazdálkodni az idő­vel. Rákényszerültem, hiszen hetente egyszer Szekszárdra is be kell utaznom, felsőfokú költségvetési tanfolyamra já. rak, s most már az utolsó, harmadik évet gyűröm. De lekötöttséget jelent a KRESZ-tanfolyam, vezetés is. — Miért vállalja mind­emellett a társadalmi mun­kát, mi készteti arra, hogy a közösségért tegyen? * — Nem tudom. A lényeg, hogy az ember bensőjéből jön, éppen ezért nem is le­het senkit kötelezni erre. Amióta az eszem tudom, ezt láttam a szüleimtől... ter­mészetesnek érzem. Játszóudvar, bitumenes pá­lya, iskolai klub és múzeum — ez csak néhány abból a hosszú sorból, amit' a szek­szárdi III-as iskolában te­remtettek meg összefogással. Az iskola igazgatóját, Sche­rer Sándort kerestük fel, aki a nagy gondosságot, körül­tekintést igénylő társadalmi A téesz építőbrigádja a telefonközpontnál dolgozik állított két ping-pong asztal a tömegsport célját, a kétol­dalt elhelyezett bordásfalak az iskolai testnevelést szol­gálják. Itt lehet mozizni, de lakodalmazni is. A földszin­ti, vagy talán alagsorban há­rom programos 20 pár fül- hallgatós saját kivitelezésű „zeneműtár”, a gazdag könyvtárral. Itt tartják a magyar és orosz nyelvi órá­kat is. Ügy tűnik, hogy a ház vezetője mindent meg­tesz, hogy ez valóban a kul­túra otthona legyen, de a „fővárosi varieté” fedőnevű csoportok jobb ha messze elkerülik. A faluközpontban feltűnő a mozgás. Egy pirostetős új épület befejezésén szorgos­kodik a téesz építőbrigádja és néhány lakatos. Crossbar telefonközpont műszaki át­adásának határideje sürgeti munka szervezésén túl egyéb funkciót is vállal. — Miért végez társadal­mi munkát? — Belső kényszer ez, ami arra ösztönöz, hogy a szoro­san vett munkaköri köteles­ségeken kívül többet tegyek. Talán alkati adottság is, nyughatatlan ember vagyok. Mindig újabb és szebb dol­gokat szeretnék elérni, a hi­bák pedig cselekvésre ösz­tönöznek. És ami a legfon­tosabb: örömöt szerez szá­momra. Azok a társak, akik hajlandóak a közösségért ál­dozatot vállalni, nagyszerű emberek, jól érzem magam közöttük, hiszen azonos cé­lért, ugyanazokat a nehézsé­geket kell leküzdenünk. m — Sok ilyen társ akad? — Lelkes vagy legalábbis tűzbe hozható emberek ők. És több évtizedes tapasztala­tom mondatja, hogy a jó ügyért legtöbben szívesen ál­doznak, csak értelmes célt kell adni. Az már kulissza- titok, hogy nagyon alapo­san kell előkészíteni a mun­kát, mert sokakat éppen a fejetlenség, szervezetlenség tart távol. — Mindez csak egyik olda. la a közösségért végzett te­vékenységének. — Tizenhat éves korom­ban, a felszabadulás után az elsők között léptem a párt­ba, és azóta is elkötelezettje itt a munkákat. A kertes házak udvarából több hely­ről disznóvágás jelei látsza­nak. Másutt jószágokat etető vagy éppen szőnyeget rázó, vagy etetőtápot szállító asz- szonyokat látni. A decem­beri csípős szél bújkál a fák kopasz koronái között. A te­mető előtt személygépkocsik sorakoznak. A ravatalozó kö­rül azt az asszonyt búcsúz­tatják aki karácsonykor lett volna 99 éves. Eggyel keve­sebben élnek a faluban. Ta­lán véletlen, hogy Hangya Sándorék névadó ünnepségre készülnek. Eggyel többen szerepelnek a falu állampol­gárait nyilvántartó jegyzék­ben. Különös esemény nem történt 1984. december 8-án szombaton Szakcson. Decs! Kiss János vagyok. Minden időszakban megvannak a tennivalók, ak­tuális feladatok, így a kez­deti, nehéz korszak után most, a jelenben is. — ön a szekszárdi Dózsa súlyemelő-szakosztályában társadalmi elnöki tisztet tölt be több évtizede. Ez szintén lekötöttséget jelent. Hogyan lehet ezt erővel és idővel bírni? — A sportot szeretem, ma­gam is csináltam, ezért szin­te hobbiból végzem ezt a feladatot. Kötődésem a spor­tolókhoz, úgy érzem, kölcsö­nös, megpróbálom segíteni őket, hogy képességeik leg­javát adhassák. Sikereiknek együtt örülünk s ez erőt ad számomra. De más területen is így vagyok, feltöltődöm, látva az eredményeket, ezek átsegítenek a kudarcok okoz­ta mélypontokon, hullám­völgyeken. Így a társadalmi megbízatás, társadalmi mun­ka fárasztó és üdítő is egy­ben. De azt tartom, hogy az ember élete egy égés, kinél lassabb, kinél gyorsabb ... — Megéri az utóbbit vá­lasztani ? — Feltétlenül. Tisztesség­gel igyekeztem mindig helyt­állni, s úgy érzem, szégyen­kezésre nincs okom. A nyu­godt lelkiismeret az ember életében a legfontosabb. —Takács—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents