Tolna Megyei Népújság, 1984. december (34. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-15 / 294. szám
u népújság 1984. december 15. Nyugdíjban egy fiatal bányász A november már lerángatta a fákról a rozsdabarna leveleket, és azokat a Váralján végigrobogó busz kicsit megkavarta a szelével, aztán lassan leülnek a járdára, a gyalogosok lába elé. A falunak abban a részében járunk, amelyet az itt- lakók csak akadálynak hívnak. Idős ember tekeri egyenletesen a kerékpárt, a kormányra akasztott demi- zson megbillen, mikor félkézzel a kalapját emelve köszön. A takaros kis ház mutatja a ma igényének átalakító keze munkáját. Az üvegveranda nyíló ajtajában mosolygós, jókötésű fiatalember igazít egyet oldalra fésült haján. Kemény, férfias a kézfogása. Fehér János még fiatalember, de már nyugdíjas. Nehéz a szó, még ha az ember tudja is mit akar. A szépen berendezett konyhában a sarokpadra telepszünk, és oldja a pillanatot a poharakban gyöngyöző aranysárga színű sör. — Kínálás nélkül vendéget elengedni Váraljáról? — mondja koccintás közben vendéglátóm, — és mosolyog. — Mesélje el az életét! — kérem Fehér Jánost. — Nagymányokon születtem, aztán 1960-ban költöztünk a szüleimmel Váraljára. Az általános iskola után a mányoki vájáriskolába mentem tanulni, három év múlva segédvájár lettem. Egy év munka után vizsgázhattam. így lettem vájár Zobákon, ahol a katonaságig dolgoztam. Amikor leszereltem, Szászváron folytattam a munkát. Három műszakban jártam dolgozni, majd később — a sors iróniája talán?! — bányamentő lettem 1972-ben. — Ez mit jelentett? — Nyolc órát a műszak előtt ügyeletben töltöttünk a bányamentő állomáson, aztán jött a műszak. Tíz évig Ha komolyabb munka adódik, a bánya azonnal segít ment ez, úgy havonta egy hétre jutott az emberre a sor. — Előfordult, hogy segíteni kellett a társakon? — Több alkalommal is, de szerencsére jobbára csak anyagmentésre terjedt ez ki, meg tűzgát építésére. Ha a fejtés begyulladt, légmentesen elzártuk a vágatot, és mentettük a menthető anyagokat, kihoztuk amit lehetett. — Most érünk oda időben, amiről még beszélni is nehéz? — Legjobb volna feledni az egészet, nem is tudni, hogy megtörtént, nem is gondolni rá ..., de nem lehet. Bele kellett törődni. Huszonegy év 29 nap munkaviszony után, három éve, június 18-án megsérültem. Elvesztettem a jobb lábamat. Azt, amelyik 12 évvel előtte eltörött, — ami miatt 30 százalékos rokkant lettem. De azzal még dolgoztam, mintha semmi sem történt volna, mikor helyrejött. Ezzel már nem lehet... Kicsit üldögélünk csendesen, rendezzük magunkban a szavakat, mondatokat. Két* ten. És jön a feleség, moMellém állt a családom solygósan, jókedvűen, belehallgat a csendbe, — aztán leül mellénk. Fehér János folytatja. — Eleinte nagyon el voltam keseredve. A kórházban arra ébredtem, hogy nincs lábam, — csak a helye... Akkor azt hittem, megbolondulok, de a családom, — a feleségem és a kislányom — mellém állt, talpra segítettek. És én talpra is akartam állni. Sikerült! — Még fürdőszobánk sem volt. Esténként még lavórban fürdettem a lányom és a férjem, még nem volt vízvezeték Az volt valami, nem is jó rá visszaemlékezni — — mondja könnyes szemmel a feleség, aztán kifordult a konyhából, sürgős dolga akadt. — Nagyon szép a ház, — fordítok egyet, hisz magam is nehezen ... — Akkoriban ez még nem így nézett ki. A bánya bevezette a vizet, megszerezte az engedélyt a tanácstól a községi kútra. Jöttek a munkatársak és segítettek. Átfúrták az utat. A család is összefogott. Csak elkészült, és ma már víz, fűtés, és kényelem van. — Ugye el kellett adni az autót is? — Hisz nem tudtam volna vezetni... Mikor búcsúztattak, a vacsoránál mellénk ült Gálfi István, a Mecseki Szénbányászati Tröszt vezérigazgató-helyettese, és segítséget ígért mindenben. A Trabant Hycomat miatt írtunk neki. Erre ő eljött Váraljára, és megígérte, — ha tud, segít. Segített. Űj sorszámot és autót kaptunk rövid idő alatt. Még megköszönni sem engedte, örült, hogy segíthetett. Míg nem volt a Trabant, mindig autót kelett fogadni, várni, aztán ránk várni. Sokat jelent ez a kis autó. — Hogyan telnek a nyugdíjas napok? — Most, hogy nincs munkahelyhez kötve a férjem, tud menni többfelé, tévét néz, olvasgat, délelőttönként főz, méghozzá jól, a ház körül dolgozgat, — mondja a feleség, majd nevetve hozzáteszi, — ha lenne főzőtanfolyam Váralján, hát oda azért beíratnám. — Milyen tervei vannak? — Mikor a feleségemmel kezdtük, nem beszélhettünk nagy vagyonról. Ma szépen rendben van a ház, autónk van. Ha komolyabb munka adódik, a bánya azonnal segít. Jönnek, elintézik, megcsinálják. Érzem, hogy szívesen teszik, és ez nekem sokat jelent. Nagyon sokat. — Akkor minden rendben? — Igen. Minden rendben van ... Amíg kifelé ballagok, mellettem vendéglátómmal, megnyugszom. Igaz, kicsit másképp, más módon él, újra tanulta a lépéseket, az anyaföld biztonságának érzését, de megtanulta. Az ész akarata, a szív diadala adta az első lépést, a másodikat, a sokadikat... Fehér János bizonyította, hogy lehet. És kell! A szótárából ugyan hiányzik a sietés a rohanás. De győzött... Szabó Sándor Tolna megye 1944—,1984 Történelem dokumentumokban Szekszárd felszabadulásának évfordulóján nyílt meg a Babits művelődési központban a megyei levéltár kiállítása a megye negyvenévi fejlődéséről. A megnyitás óta eltelt időben mintegy ezren látogatták meg a kiállítást. Főként szombaton és vasárnap a diákok, jegyzetelték is az érdekesnél érdekesebb adatokat, öszehasonlító számokat, az általuk sosem hallott neveket, azokét, akik annak idején a történelem szereplői voltak. Érdekes lehet a kiállítás azok számára is, akik átélték a kort, és az elmúlt negyven évben saját posztjukon alkotói is voltak annak a hatalmas változásnak, amit a kiállítás is reprezentál. Érdekes lehet ennyi év után egy kiállításon látni azokat a neveket, akik akkor személyes ismerősök voltak. Az idősebbek úgy lehetnek ezzel a negyven évvel, mint az ember a saját arcával, nem tűnik föl neki a változás éppúgy, mint a gyerekek növekedése. Így együtt látni a háborús dokumentumokat, majd az ötvenes évek tárgyilagos tényeit öszegyűjtve, hozzátéve aztán a személyes emlékeket, majd a fejlődés fotódokumentumait, tárgyakkal, termékekkel és makettekkel kiegészítve, biztosan elégedettek lehetnek azzal, amihez munkájukkal hozzájárultak. Mi fiatalabbak élményszerűen kapjuk a történelmet a korabeli plakátokon, felhívásokon és tárgyi emlékeken elgondolkozva. Még elgondolkodtatóbb az, amit a teremőr néni mondott. Nem jönnek az iskolai csoportok. Nyolcadikosoktól felfelé minden történelemtanárnak kötelessége lenne, hogy elvigye diákjait, mert néhány magyarázó szóval együtt, többet tanulhatnának belőle a diákok, mint sok könyvből együttvéve. A kiállítás szerkezete ugyanis olyan szerencsés, hogy minden fontos tény szerepel benne, dokumentumokkal színesítve, illusztrációkkal ellátva, anélkül, hogy képaláírásokra, sóik szöveges magyarázatra szükség lenne. Szekszár- don a kiállítás már csak csütörtökig tart nyitva, de azt követően a megyében még több helyett bemutatják. A kiállítás két fő részből áll. Az egyik csoportban a tablók és a tárolók a közvetlen politikai anyagot tartalmazzák. A koalíciós időszak demokratikus pártjainak jelvényei és más dokumentumai kaptak helyet. Ezt követik az MKP, az MDP és az MSZMP kongresszusain készült fotók, majd az ellenforradalom utáni konszolidációt jelző néhány anyag. A másik oldalon a fontosabb tömegszervezetekre, mozgalmakra történik utalás, valamint a megye és Szekszárd testvérkapcsolatainak vázlatos áttekintése következik. A kiállítás másik része ismét két belső egységre tagolható. Az első tablók a népi demokratikus forradalom népi bizottságaira hívják fel a figyelmet, szólnak a háborús veszteségekről, majd a legfontosabb termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételéről. Ezt követően tematikus bontásban találhatók meg a megye gazdasági, kulturális és település- fejlesztési eredményeit bemutató adatok, fotók és tárgyak. Mivel a kiállítás Szekszárd felszabadulásának évfordulójára készült, az anyagtól némiképp elkülönülten, záró gondolatként, néhány szép fotó látható a városról. Szovjet teherautókon a magyar képviselőkért A felhívást, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága a magyar néphez intézett, 1944. december 15-én adták nyomdába. A debreceni Néplap másnapi számában megjelent, de röplap formájában alighanem már az előző nap kinyomtatták, hogy a választási megbízottak magukkal vihessék. Az előkészítő bizottságnak 17 tagja volt, a legkülönbözőbb pártállású és foglalkozású emberek. Ami összefűzte őket, az a nagyon mélyre jutott Magyar- ország, és népének felemelkedésébe vetett hit volt. „A hazánkra szakadt nagy szerencsétlenség indított bennünket, magyar hazafiakat arra, hogy kezünkbe vegyük a kezdeményezést az Ideiglenes Nemzetgyűlés egy behívására, amely megalakítja Magyar- ország ideiglenes Nenzeti Kormányát” — írták. — ”.. .Az Ideiglenes Nemzet- gyűlés kifejezésre fogja juttatni a magyar nép akaratát: összefogni a párt és társadalmi különbségek nélkül a német rablók kiűzésére, az országnak a romokból való feltámasztására, erős, független, demokratikus Magyarország megteremtésére.” Tizenkilenc szovjet teherautón 24 magyar küldött indult útnak, hogy az ország már felszabadult részén megválasztassa azt a 212 képviselőt, akik majd december 21- én, a téli napforduló napján — vagyis akkor, amikor növekedni kezd a világosság ideje — üljenek össze a debreceni református kollégium oratóriumában. Ott, ahol 1849-ben ülésezett az országgyűlés, ahol kimondták a Habsburgok trónfosztását, és ahol Kossuth emlékezetes, történelmi szavai elhangzottak: „... elérkezett a perez, midőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie, elérkezett a perez, midőn Magyarország, és különösen a nemzet képviselőinek kötelessége isten, a világ, Európa és a nép előtt kimondani, hogy szabadok, függetlenek lenni akarunk!” A választások, a képviselők összegyűjtése a Magyar- ország teljes felszabadításáért harcoló szovjet csapatok hadműveleti területén folyt le. Negyvennégy helységben — a negyvenötödik maga a háborúban egyébként sokat szenvedett, romokban heverő Debrecen volt — jártak a küldöttek, egymás után tartották a népgyűléseket, ahol hatalmas lelkesedéssel választották meg azokat a képviselőket, akik megfeleltek az akkori politikai erőviszonyoknak. A képviselők száma az eredetileg tervezetthez képest emelkedett: végül is 230- an gyűltek össze az Arany Bika szállóban, hogy majd közösen induljanak történelmi munkájuk színhelyére, az ősi református kollégiumba. Hogy honnan jöttek, kiket képviseltek? Jöttek az országnak arról a részéről, amely már szabadon élt, ahol már megalakultak az első népi szervek, s amely már oly nagyon nélkülözte azt a központi hatalmat, amely hozzálát a nemzet előtt álló legfontosabb, legsürgősebb feladatok megvalósításához. A szabad Magyarországot Révész Imre, a tiszántúli református egyház- kerület püspöke, az előkészítő bizottság egyik tagja tíz évvel később úgy jellemezte, mint egy olyan szabálytalan, hosszúkás sokszöget, amelyet a térképen Pécstől Szegedig, onnan Makón, Gyulán, Sarkadon, a Hajdú-Bihar, Sza- bolcs-Szatmár vidékeken át Vásárosnaményig, onnan Miskolcig, onnan Egeren, Jászberényen, Cegléden át Pécsig meghúzható egyenes vonalakkal lehet megrajzolni. Ez volt tehát az ország területének kisebbik fele, amelyen akkoriban 3—3,5 millió ember élhetett, s amelyen 2000 felszabadított község feküdt, de amelyeknek a képviselőválasztásba való bevonásáról a rendkívüli közlekedési nehézségek és a még folyó harcok miatt gondolni sem lehetett. És mégis, a rendkívüli módon megválasztott ideiglenes nemzetgyűlés a nemzet igazi akaratát képviselte, ezerszer különb, demokratikusabb volt, mint azelőtt bármelyik magyar parlament. Hogy miként folytak le a választások? Néhány fennmaradt jegyzőkönyv, újságcikk bizonyítja: demokratikus vita után, közfelkiáltással. Miskolcon például a városért fegyverrel harcoló magyar partizánalakulat, a MÓKÁN komité érdemeire való tekintettel tízről tizenkettőre emelték fel az előkészítő bizottság küldöttei Miskolc város és Borsod megye képviselőinek számát. A város köztiszteletben álló antifasisztái bizottságot alakítottak, a debreceni küldöttek szavai nyomán megismerkedtek az ideiglenes nemzetgyűlés és a megalakítandó ideiglenes kormány céljaival, amely a legfontosabb és legidőszerűbb feladatként a hitleri Németországgal való azonnali szakítást jelölte meg, egyben a fasizmus elleni harcra szólította fel mind a felszabadult, mind a még német megszállás alatt álló országrészek lakosságát. A nemzeti összefogást hirdette az újjáépítés sikere érdekében, amely, hez elengedhetetlennek tartotta, hogy a dolgozók tömegei politikai jogokhoz jussanak, és külön kötelezettséget vállalt a földerform végrehajtásáért. Az ideiglenes nemzetgyűlés, és az általa megalakítandó ideiglenes nemzeti kormány programját a Hit- ler-ellenes koalíció nagyhatalmai jóváhagyták. December 12-én különvonat érkezett — egyhetes út után, Románián át — Moszkvából, amelynek utasai, a többi között három magas rangú horthysta, de a Szálasi-kor- mánnyal szakító tábornok volt. Dálnoki Miklós Béla, a deszignált új magyar miniszterelnök, Vörös János, a honvédvezérkar volt főnöke, leendő honvédelmi miniszter, és Faragho Gábor, Horthy fegyverszüneti küldöttségének vezetője, akire a közélelmezési minisztériumot kívánták bízni. A különvona- ton olyan emigráns magyar kommunisták is voltak, akik időközben jártak már a felszabadított magyar területeken, a szabad magyarság hangját vitték el a szovjet fővárosba, majd az ottani tárgyalások után visszatértek, hogy a megállapodásnak megfelelően létrehozzák a központi irányítást. A moszkvai megbeszéléseket szovjet részről Molotov külügyminiszter vezette, s azok eredményeit az amerikai és angol szövetségesek moszkvai nagyköveteik útján jóváhagyták. Az idő nagyon sürgetett, s bár a debreceni antifasiszták közül többen lehetetlennek tartották, hogy már december 21-én összeülhessen az ideiglenes nemzetgyűlés, a szovjet hadsereg politikai megbízottai minden technikai akadályt legyőztek. A nép nevében közfelkiáltással választották meg azokat, akikre az új magyar ál. lamiság megteremtése várt. Egykorú újságbeszámoló a kecskeméti képviselőválasztó gyűlésről: „A Városháza díszterme régen látott olyan lelkes, ünneplő közönséget, mint amelyik vasárnap délután (vagyis december 17- én, — A szerk.) kitörő örömmel megválasztotta a város képviselőit az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Hiányzott minden külső dísz, ezt a választók boldogságtól su. gárzó arca pótolta; hiányoztak és ezentúl mindig hiányozni is fognak a „meghívott előkelőségek”, akik kibérelt helyeiken úgy vették fel ábrázatukra az ünnepi kifejezést, mint más ember a kabátját —, helyettük a dolgozók jöttek el, asszonyok, lányok, férfiak: a munkás Kecskemét jövője”. Hét képviselőt választott ez a gyűlés, akik hamarosan elindultak Debrecenbe. Az Arany Bika szállóban helyezték el és látták el igazolvánnyal a képviselőket. Élelmezésükről a Vörös Hadsereg hadtápszolgálata gondoskodott. A szálló termeit szovjet katonák díszítették fel a nemzeti színekkel. Debrecen, az ideiglenes főváros utcáin is piros-fehérzöld zászlók lengtek. „Az Arany Bika előtt boldog békeidőkre emlékeztető autósorok — rögzítette a Néplap tudósítója. — Bejáratában Kossuth apánk képe néz le késői utódaira, akik az ő szellemében igyekeznek helyrehozni azt, amit nemcsak a legutolsó 25 év, hanem 1849 óta itt elrontottak. Egymás után érkeznek a felszabadított Magyarország különböző tájairól a népgyűlések küldöttei. Boldog összevisszaságban találkoznak most egymással azok, akik eddig aggódva figyelték egymás sorsát. Régi barátok találkoznak, régi ismerősök. A pártokba tömörült képviselőkön kívül igen sok pártonkívüli megbízottal is találkozunk, őket szőkébb hazájuk azért küldte ki, mert eddigi működésük kiérdemelte az általános bizalmat .. A nemzetgyűlési küldöttek közös szállásukról egyszerre vonultak, nemzetiszínű zászlók alatt, történelmi küldetésük színhelyére, ahol Kossuth egykori helyén nem ült senki, vörös rózsa jelképezte emlékét, jelenlévő szellemét. Ebben a szellemben fogant a demokratikus Magyarország első törvénye, az Ideiglenes Nemzetgyűlés Szózata: „Az Ideiglenes Nemzet- gyűlés ünnepélyesen kijelenti, hogy kezébe veszi a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését, mint a nemzeti akarat kifejezője, a magyar állami szuverenitás birtokosa”. PINTÉR ISTVÁN
