Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

/tixn*'n\ __ _ 6 N ÉPÚJSÁG 1984. november 10. Múltunkból — Mindenekelőtt engedje meg, hogy a szerkesztősé­günk kollektívája nevében — és azt hiszem, olvasóink egyetértenek abban, hogy az ö nevükben is — köszöntsem ma, november hetedikén, századik születésnapján és kívánjak még hosszú életet jó erőben, egészségben. Köszönöm. Bár ami az utóbbit, az egészséget illeti, nemigen lesz foganatja. Ami­óta az eszmet tudom, kínoz a túlzott idegórzékenység. Ha jön az időjárásváltozás, alig tudom tartani magam, majdhogynem összeesem. Így vagyok most is. Aztán pár nap múlva elmúlik, és akkor néha hetekig-hónapo- kig ikutya bajom nines. — Hogyan lett tanító? — Apám is, nagyapáim is földműves emberek voltak Dunakömlődön. Különben ti- zenketten voltunk testvérek, közülük nyolcán nőttünk fel. Ketten, először én, aztán An­tal öcsém lett tanító. Amikor az elemibe jártam Dunaköm­lődön, akkor nyílt meg Pak­son a polgári fiúiskola. Ki- lencvenhétben írattak be. Ne­hezen küszködtem a magyar nyelvvel, otthon csak néme­tül tanultunk-ibeszéltünk, és ami magyart az ottani elemi iskola nyújtott, az édes kevés volt. Tulajdonképpen a pol­gáriban tanultam meg ma­gyarul beszélni, írni-olvasni. És hogy ennek ellenére ki­tűnő tanuló tettem — az vol­tam a bajai tanítóképzőben is —, tette lehetővé, hogy to­vább tanulhassak. Tandíj- mentességet élvezve, az is­koláztatás szüleimnek nem került sokba. Már ekkor el­határoztam, hogyha tanító leszek, és német községbe ke­rülök, mindent megteszek azért, hogy a gyerekek jól megtanuljanak magyarul... 1 / ön teljesen megtanult, szinte csodálatra méltó, hogy most is, százévesen milyen tisztán, választékosán beszéli a magyar nyelvet. . . — Ez, vagy pontosabban a kétnyelvűség mentette meg az életemet. | — Hogyan? — Amikor jött a háború, engem is behívtak. Már az első héten kerestek egy olyan, lehetőleg magasabb végzettségű embert, aki töké­letesen beszéli mind a két nyelvet. Én birtokában vol­tam mind a magyarnak, mind a német nyelvnek — diplomám szerint is magyar és német tannyelvű tanító vagyok —, és jelentkeztem. A százados próbaként ledik­tált magyarul is és németül is vagy tíz-tíz sort, azt le kellett írnom. Elolvasta és döntött, hogy maradóik az állomásparancsnokságon, Szé­kesfehérváron, a 69-es közös ezrednél. Ha kikerülök a frontra, akkor egészen biztos, hogy elpusztulok. Nem is kel­lett volna, hogy golyó, vagy srapnellszilánk érjen, ez az idegérzékenység, tetézve a harctéri viszontagságokkal, menthetetlenül elvitt volna. Szegény Antal öcsém is oda­lett. Az, akinek itt van a ka­tonaruhás képe. Két évig ta- nítóskodott a képző elvégzé­se után Cikón, bevonult, a rö­vid kiképzés után kikerült az olasz frontra, Doberdóra, és az első napokban elesett.. . Két évig szolgáltam az ál- lomásparancsnökságon, ak­kor kicserélték a fehérvári 69-es és a pilzeni 35-ös ezre­det, Pilzenbe kerültem. Ott megint elővett az idegérzé­kenység, a gyakori ,főn hatá­sára rosszul lettem,’ kórházba kerültem, hosszas kivizsgá­lás után megállapították, hogy csak könnyű szolgálatra vagyok alkalmas. Egyik volt iskolatársam — németkéri gyerek, Szeidenstiékernek hívták, őrmester volt a kiegé­szítőnél, mondta, hogyha ál­lásban vagyok, esetleg haza­mehetek, mert van egy mi­niszteri rendelet, mely sze­rint a könnyűszolgálatos ta­nítók hazabocsátandók. így kerültem a háború közepén vissza Dunakömlődre. I — Itt kezdte a tanítói pá­lyáját is? — Nem. Amikor végeztem Baján, a faluban nem volt üresedés. Sokfelé pályáztam, a kétnyelvű diplomám in­kább akadályozott, mint segí­tett volna az elhelyezkedés­ben. Magyar helységekben ez rossz ajánlólevél volt. Sop­ron megyébe, egy Lajtaszent- györgy nevű, teljesen német •kis faluba kerültem. Itt dol­goztam négy évig, ahol a bécsi dialektust beszélték, még a főtanító is csak törve beszélte a magyart. Én ta­nítottam az első három osz­tályt, ő a negyedik-ötödik- hatodikat. A kisiskolások az első osztályban csak néme­tül tanultak írni-olvasni. Én ezt megfordítottam: a ma­gyarral kezdtem az írás-ol­vasást. Mégis, éz a teljes né­metség olyan hatással volt a kiejtésemre, hogy amikor nyáron hazalátogattam, be­jöttem gyakran Paksra is, kollégáim elcsodálkoztak, milyen németes kiejtéssel be­szélem a magyart. Nem a stílussal, a nyelvtannal volt baj, hanem a kiejtéssel. Négy év után döntöttem. Fölmond­tám az állásomat, megpá­lyáztam és elnyertem a taní­tói állást az ugyancsak Sop­ron megyei, de színmagyar lakosságú Sopronszilben. Kezdetben nem, de pár hó­nap múlva már föltaláltam magam ebben a kis faluban, megszoktak és tisztelték, sze­rettek a gyerekek is. Ám hírt kaptam hazulról, hogy meg­üresedett egy tanítói állás, megpályáztam. — És sikerült... — A tizenkét tagú iskola­szék tizenegy tagja szavazott rám, csak a plébános nem. I — Talán ellentétei voltak vele? — Nem, de neki volt egy •másik jelöltje. Az kapta az egy szavazatot. így hát én lettem az új tanító... — És utána, nyugalomba vonulásáig Dunakömlődön ta­nított. — Igen. Bár az elején vol­tak kétségeim a már említett németes kiejtésem miatt, de igyekeztem ezt legyűrni, so­kat forgolódtam a paksi ta­nítók, a régi barátok, iskola­társak között. Itt Kömlődön, az iskolában is az volt a helyzet, hogy a gyerekek az első osztályban csak németül tanultak. Én forszíroztam a magyar nyelvet, mármint azt, hogy azzal kezdjék az első­sök. Tanítótársaim igazat ad­tak, hozzátéve, hogy akkor menjek én az első osztályba, és kezdjem meg. Beszéltem az óvónővel is, hogy magyarul tanítsa a gyerekeket. Ami­kor jött a tanfelügyelő, meg­lepődött, hogy az elsőseim jobban, tisztábban beszélnek magyarul, mint a másodiko­sok. Kaptam is ötven korona jutalmat. I — Milyen meggondolásból — mondjuk így, erőltette — a magyar nyelvet? — Mindenekelőtt saját pél­dámból okulva. Aztán ... Itt vagyunk, körülvéve magyar községekkel, mint Dunaföld- vár, Bölcske, Madocsa, Paks, lefelé Dunaszentgyörgy, Fadd. Gerjen .'.. Nemcsak illő, ha­nem érdéke is mindenkinek, hogy magyarul tudjon. Mert végső soron Magyarországon élünk. — Most meg arra törek­szünk, hogy főleg a nemzeti­ségi vidékeken a nemzetiségi nyelvet is tanulják a gyere­kek . . . — Nagyon helyes. A két- nyelvűség csak hasznos lehet és nemcsak olyan esetben, mint arról már személyes példámban szóltam. — A kömlődiek emlékeznek élénk közéleti tevékenységé- re. — Kevesen, de emlékeznek. Hiszen a lakosság tekintélyes része kicserélődött. Akkor nem volt ott semmi, a kocs­mán és a templomon kívül. Beszéltem a barátommal, Schőnweitz tanítóval — ő volt a kántor is —, hogy ol­vasókört kellene szervezni. Ráállt, megkezdtük. Aztán kerekedett a szóbeszéd, hogy a tanítók, úgy látszik, ingyen újságot akarnak olvasni. Nem volt nehéz ezt megcá­folni, hiszen mi járattunk magyar nyelvű napilapot, fo­lyóiratokat, az olvasókörbe pedig eleinte csak német új­ságot járatnánk. Végül is döntés született, az érdekel­tek úgy foglaltak állást, hogy gazdakör legyen. Korábban semmi ilyen nem volt a fa­luban. I — Mit csinált ez az egyesü­let? — Összejöttünk rendszere­sen, előadásokat tartottunk. Én főleg a mezőgazdaságról, arról, hogyan kell a termés­átlagot kiszámítani, hogyan kell korszerűen termelni. Ad­dig úgynevezett ugaros gaz­dálkodás dívott a faluban. Két évig termeltek, a har­madik évben üresen hagyták a földdarabot. Megmagyaráz­tam. hogy ez milyen nagy kár. És, hogy ne arasznyira szánt­sanak, hanem eresszék mély­re azt az ekét. A mélyszántás­ról azelőtt nem hallottak. Trágyázás után mélyen szánt­va, — volt, aki látta, hogy milyen jó termést lehet így elérni, vett egy harmadik lo­vat, hogy hármat foghasson az eke elé — néhol kétszer- akkora búza- vagy kukorica- termést takarítottak be, mint azelőtt. Az egész környéken híre ment a kömlődi mód­szernek. Műtrágyáról csak hallottak azelőtt. Indítvá­nyomra megszerveztük a mű­trágya vagontételekbeni be­szerzését. I — Meddig tanitóskodott a faluban? — Kereken huszonnégy évig. Harmincnégyben az or­vos javasolta, kérjem nyugdí­jazásomat, betegségem, ez a túlzott idegérzékenység gyó­gyíthatatlan, csak az menthet meg, ha kiszabadulok az is­kolából. Így sikerült — ala­posan megindokolta az orvosi bizonyítvány — harminc­négyben, most ötven éve nyugdíjba menni. Két év •múlva beköltöztünk Paksra. — És azóta? — Gazdálkodtam. Nem földön, hanem főként sertés­hizlalással foglalkoztam. Már tanítóskodásom alatt is szé­pen jövedelmezett ez. Utána is, még akkor is, ahogy be­jöttünk, beköltöztünk 36-ban Paksra. És volt pénzem azért is, mert sohasem részeges- kedtem, nem cigarettáztam, haszontalan dolgokra nem költöttem. Jó bor nemigen volt a faluban, gyermekko­romban pusztította ki az ül­tetvényeket a filoxéra, — még ma is emlékszem, ami­kor a nagyapám a gyökereket nézte, hogy milyen csúnyák voltak... I — Tehát csak hasznos dol­gokra költött? — Ilyen volt például a rá­dió. Nekem volt elsőként han­gosan beszélő rádiókészülé­kem a faluban. Külön vezeté­ke volt a hangszórónak, azt kitettem az ablakba és ott hallgatták csoportosan a fa­lubeliek. Motorkerékpárom is elsőként volt a környéken. Még a húszas évek elején vet­tem. Hazajártunk vele a Fe­jér megyei Abára — a fele­ségem ugyanis odavalósi volt. Negyvennégy december else­jén éjszaka vitte el egy me­nekülő magyar százados. I — Sok tanítványa volt az alatt a harminc év alatt. .. — Igen, és jó érzés, amikor hallok róluk, meg találkozom velük. Csak egy dolog van, amit fájlalok. | — Mi az? — Pontosabb leszek. Van öröm is, hiszen legtöbbjük becsületes, dolgos emberré vált. De olyan a huszonnégy dunakömlődi évem alatt nem fordult elő, hogy valamelyi­kük magasabb iskolába jutott volna. Legfeljebb évente egy- kettő a paksi polgáriba. Pe­dig voltak tehetséges gyere­kek. Mint az egyik kislány, akinek kitűnő énekhangja volt, akár primadonna is le­hetett volna belőle. Hiába ír­tam mindenhova, nem karol­ták föl. — Mondana valamit a hosz- szú élet titkáról? — Hát hogy nem iszom, nem dohányzom, kávét sem fogyasztok, az nálam jó, nem biztos, hogy másoknál is, mert két egyforma idegzetű ember nincs. De az talán ál­talánosítható, hogy az ember keresse mindig a hasznos el­foglaltságot. Nálam ez úgy van, hogy az időm felét szel­lemi, másik felét fizikai el­foglaltság teszj ki. Újságot ólvasok, főként az Élet és Tu­dományt, a Nők Lapját, néha a napilapokat, rádiót hallga­tok, néha megnézem a tévét, aztán meg fúrok-faragok a kis műhelyemben, — most csináltam egy kisszéket az unökámnlak — tavasszal meg­metszem a lugast, ások, ka­pálok. — Kívánom, hogy tehesse ezt még hosszú ideig. JANTNERJÁNOS A felszabadulást követő időszakban a megalakuló vagy újjáalakuló szakszerve­zeteknek, üzemi bizottsá­goknak a termelés megindí­tása, a munkások élelmezé­se, a szociális kérdések meg­oldása meiLleltt fonitos felada­tuk volt a termelés mun­kásellenőrzése, a tőke elleni küzdelem. Ahány üzem, úgy­szólván annyi formában je­lent meg és zajlott le ez a harc. Sajátos képet mutat a bonyhádi cipőgyár üzemi bi­zottságának és a tőkéseknek az összecsapás-sorozata. Az üzemi bizottságot 1945. már­cius 26-án választották meg, a 203 szavazatból 183 volt érvényes. Az üb. tagja lett Hetényi János, Kolpek Lajos, Kovács József és Teleki Ist­ván. Négy póttagot is vá­lasztottak. A tisztviselők kü­lön szavaztak. Polgár József és Ernszt István került az üb-be. A munkások közül 4, a tisztviselők közül 2 pót­tagot választottak. Érdemes megemlíteni, hogy a 2 póttag 10—10 szavazatot kapott. Ezért sorshúzással döntötték el, hogy ki az első és ki a második póttag. Az alaku­lási jegyzőkönyvet Vágvöl- gyi János és Kolpek Lajos elnök írta alá. Az első ülésre március 31- én került sor. Kát napiren­di pontot tűztek ki: a) az 1945. március 30-i munka­rend megzavarását és b) Kolpek Lajos öt javaslatát. Mi történt március 29-én és 30-án? Erről a jegyző­könyv a többi között a kö­vetkezőket tartalmazza: „1945. március 29-én V. Gáti Gyula és Kolpek La­jos a nagypénteki munka­rend megállapításáról tartot­tak megbeszélést az orosz katonai gyárpariancsnokkal. A katonai pk. hirtelen eltá­vozása folytán a megbeszé­lés megszakadt. V. Gáti Gyu­la' és Kolpek Lajos utólag úgy állapodtak meg, hogy a katapá lókig fognak a mun­kások dolgozni, míg a töb­biek otthon m|aradnaik. Ez­zel szemben V. Gáti Gyula utasítására a mesterek a stuffolóig rendelték be a munkásokat. Ebből kifolyó­lag zavar támadt, amely az üzemi bizottság működését rossz színben tüntette fel a munkásság előtt. Az ügy tisz­tázására a bizottság kihall­gatta Égi Anltlal és Makács Gábor mestereket. Égi An­tal kijelenti, hogy a fent említett tárgyalásról nem volt tudomásai. Makács Gá­bor kijelenti, hogy az üze­mi bizottság nem közöltté ve- ilie határozatát, viszont a fő­nök utasítását végrehajtotta. Mindezekből az igazolódott be, hogy a mesterek részben tájékozatlanok voltok, rész­ben a főnök utasítását haj­tatták végre, amely eltért alttól a megállapodástól, ame­lyet Kolpek Lajos elnök és V. Gáti Gyula munkaadó megbeszélitek” Ebből az esetből levonták a tanulságot: a közösen hó­zott határozatot végre kell hajítani. Ezzel az ügyet lezárták. Kolpek Lajos javaslatait vita nélkül elfogadták. Ezek: 1) A bérelszámoló a munká­sok tartozásait hetenként mutassa ki úgy, hogy a mun­kások bármikor ellenőrizhes­sék tartozásaikat; 2) A mun­kaadó az üzemeit és a dol­gozókat érintő tárgyalásaiba minden esetben vonja be az üzemi bizottságot; 3) A volt hadiüzemi tiszt helyiségét engedjék ált az üb-nek; 4) A munkaadó nevezze meg megbízottját, aki az üzemi bizottsággal tárgyal, és aki az üzemi bizottság határo­zatait a vezetés nevében ált- veszi. 5) Csak szervezett munkást alkalmazhat az üzem. A március 31-i tanácsko­zás jegyzőkönyvét a vállalat vezetői megkapták. Kicsit hosszan itantott, de végül is az igazgatóság válaszolt a ‘ja­vaslatokra és azokat elfogad­ta. Csupán a ként hadiüzemi tiszti szobát nem tudja az igazgatóság átadni, mert ab­ban a munkások részére élelmiszert tároltok, de he­lyette bármely más helyisé­geit az üb rendelkezésére bo­csátanak, ha erre az igény felmerül. Április 17-én az üzemi bi­zottság jelentékeny béreme­lési javaslattal állt elő. A ja­vaslat valamennyi munkahe­lyeit, valamennyi munkást és alkalmazottat érintette. A béremelés mértéke 70—120 százalékos volit, de egyes ese­tekben 300—400 százalékot is elérte (például a raktáro­sok, a műszaki iroda segéd­erői stb.) A javaslatot a bi­zottság április 18-án bemu­tatta a bonyhádi ipartestü­letnek. Az ipartestületi állás- foglalás nem ismeretes, de tény, hogy a javaslat az igazgatóság asztalára került. Érdemi tárgyalásra május 12-én az üb. hetedik ülé­sén került sor. A május 12-i ülés előtt Kolpek Lajos már tárgyalt Kari Gusztávval, akit meghí­vott az üb-ülésre is, Kolpek Lajos arról is tájékoztatta az üb-t, hogy időközben meg­vizsgálták a vállalat üzleti könyveit, és úgy találták — már mint a munkásellenőr­zés —, hogy a béremelésre az anyagi fedezet adott az üzemben, mert a bevételek és a kiadások összevetése után még 400 000 pengő ma­radvány jelentkezik. A tanácskozásra időközben az igazgatóság másik két tagja is megérkezett. A tu­lajdonosok a követelést tel- jesíthetetlennek minősítették. Ezt a kijelentést hosszan elemezte a szakszervezet. Amikor úgy űtnt, hogy a tár­gyalás holtpontra jutott, az igazgatóság kérésére az ülést felfüggesztették, félrevonul­tak tanácskozni. A tanács­kozás folytatásakor az igaz­gatóság áll elő saját javas­lattal: kész volt a követelé­sek 50 százalékának teljesí­tésére. Ez már olyan alap volt, amelyet a másik fél is elfogadott, bizonyos módosí­tással. Erről a jegyzőkönyv a következőt tartalmazza: „A régi munkabéralap és a bizottság által április 17-én javasolt új béralap közötti különbözet fele (50 százalék) a régi alaphoz hozzáadandó. Az így keletkezett alaphoz hozzáadandó még 60 száza­lék régi pótdíj. Az így kapott összeg képezi az új alapot, ehhez járul még az Ideigle­nes Kormány által elrendelt 110—130 százalék pótdíj”. Igen érdekes az üzemi bi­zottság által május 12-én tárgyalt második napirend is. Az elfogadott határozat sze­rint: „Az Igazgatóság és az üzemi bizottság hozzon ha­tározatot, mely szerint az üzemben való dohányzás szi­gorúan tiltva van. A befolyó büntetéspénz szakszerveze­tünk betegsegélyző alapjára legyen fordítandó. Az üzemi bizottság a javaslatot elfo­gadta”. Természetesen a május 12-i tanácskozás jegyzőköny­ve is az igazgatósághoz ke­rült. A jegyzőkönyvben fog­laltak egy részét kifogás tár­gyává tette az igazgatóság. „Kifogást emelünk az üze­mi bizottságnak a jegyző­könyvben foglalt azon kité­tel ellen, ,ha az igazgatóság elzárkózik a béremelés elől, úgy az üzemi bizottságnak meg lesznek a megfelelő esz­közei a béremelés keresztül­vitelére’. — Ez a hang sem­miesetre sem alkalmas arra, hogy a gyár és az üzemi bi­zottság között meglegyen a kölcsönös megértés és jó­akarat. A vállalat ilyen fe­nyegető hangot nem használt a múltban, így teljesen jog­talanul használ az üzemi bi­zottság ilyen hangnemet. Ez mindenre jó, csak arra nem, hogy a jóviszony fenn­álljon.” A fenti válaszban a do­hányzás tilalomról is szólt az igazgatóság, megállapítva, hogy az üb. a határozathoza­tal óta érdemben nem tett semmit saját határozatának végrehajtására. Ha emiatt az üzemben tűz keletkeznék, a felelősség az üzemi bizott­ságra és nem az igazgató­ságra hárul. K. BALOG JÁNOS

Next

/
Thumbnails
Contents