Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

io Képújság

1984. november 7.

A

t—1— mi falunkba hajnaltájt jöttek be az oro- szók. Hideg volt, ködös novemberi hajnal. Alig pirkadt még, a házaknak csak a körvonala sejlett a finoman szitáló, apró szemű esőben. Az úton óriási pocsolyák fénylettek, és mindenütt bokáig ért a sár. Még a kutya se ugatott abban a nyirkos, barátságtalan időben.

Este még a németek voltak a faluban. A kastély ablaka sokáig világított, mögötte mulattak a tisztek. Az árnyékuk is látszott a szép csipkefüggönyön. Mert olyan magabiztosak voltak, hogy még csak el sem sötétítettek. Pedig igencsak a szomszédban ugattak már a géppuskák.

Aztán, éjfél felé, elsötétült a kastély ablaka is. Motor- zúgást lehetett hallani még egy darabig, majd az is elcsendesült. Néma falu lett a miénk azon az éjszakán. Csak az eső szemezett halkan, kitartóan, mert neki mindegy, hogy háború van-e vagy nincs.

Mi hamar elaludtunk, édesanyám már nyolc óra felé eloltotta a lámpát, mert alig volt petróleum, spórolni kellett vele. Egy darabig' még néztem, milyen mintákat rajzol a sparhertban lassan kialvó tűz a platni résein át a mennyezetre, végül engem is elnyomott az álom.

Arra ébredtünk, hogy keményen verik az ajtót.

— Ki az? — kiáltotta édesapám.

— Szovjetszkij szoldát! — hallatszott kívülről, ellentmondást nem tűrő hangon.

— Jézus Máriám, most mi lesz? — riadozott édesanyám.

— Mi lenne? — felelte az öreg egykedvűen. — Kinyitom az ajtót, míg ránk nem törik.

És ment is azonmód, ingben, hosszú alsóban kifelé, mögötte édesanyám a nagy fekete kendőben, amelyet csak úgy, a hálóréklije fölé terített. Mari húgom riadtan meresztette nagy fekete szemét a dunna alól, nem is látszott belőle más, csak a homloka, meg a két nagy bogár szeme. Nem mondom, én se éreztem magam valami jól, s igencsak kicsire összehúzódva kushadtam a vackomban.

No, bejöttek. Négyen voltak, mindegyiknek géppisztoly a kezében. Sárosak, borostásak, marconák. És biztos, hogy nagyon fáradtak is. Keményen rivalltak apámra: — Nyemet van?

— Van a frászt! — körülmutatott. — Ha nem hiszed, nézd meg.

Nem kellett nekik két. szer mondani. Benéztek ágy alá, búbos kemence mögé, a pitvarba, a tiszta szobába. Még a padlásra is felmentek.

Németet nem találtak. Nem is találhattak, odább állt mind csendben az éjszaka leple alatt, amint az később aztán kitudódott. Miután pedig az istállót is átkutatták, megint bejöttek a melegre.

— Mama! Víz van? — kérdezte az egyik anyámat. — Van hát! Víz, az van! És már indult is a vizeskanna felé.

— Várj! — rival tt rá apám.

Kiment, hozta a demizsont. Letette, poharakat szedett le a polcról, bort töltött beléjük:

— Ezt igyátok!

Lehúzta mindegyik a maga poharát, s indult kifelé. Apám még töltött volna, de

ft kék szalag

egy mozdulattal elutasították. Siettek. Aki negyediknek ment ki, az ajtóban még visszafordult és ezt mondta:

— Ruszki szoldát jó. Voj- na nyem jó.

Elmentek.

Mi pedig néztünk egymásra. Anyám szemében az öröm és az aggódás váltotta egymást. Rosszabbat várt, örült, hogy ilyen simán ment minden, de attól, ami ránk vár, még aggódott.

Édesapám töltött magának, egy hajtásra kiitta a bort, de nem tette le a poharat. Maga elé tartotta, s úgy nézte, mintha sose látott volna hasonlót.

Alvásról persze, már szó sem lehetett.

Felkeltünk mind. Édesanyám tüzet gyújtott a konyhában, apám kiment ellátni az állatokat. Ment volna Mari is kifelé, de anyám ráförmedt:

— Jössz vissza rögtön! Egyéb se kell nekem, mint hogy valami bajod legyen! Háború van odakint!

— Igen, édesanyám, de mit csináljak, ha mágis ki kell menni...

— Na jó, de aztán siess befelé. Nehogy a kerítéshez menj! Nehogy kinézz az utcára!

Indultam én is.

— Te se mászkálj a kerítés felé!

— Jó, nem mászkálok.

Persze, mindjárt oda mentem. Lestem ki a deszka rései között. Tele volt az utca oroszokkal. Nagy teherautók dübörögtek, aztán' harckocsik jöttek.

— Ez a T 34-es — mondtam magamnak izgatottan. — Szörnyű nagy gép. Vajon Pálinkás Jóska is látja-e? Biztosan őket is felverték.

Hét óra volt, mire keresztülvonultak a falun. Tízig csend volt. Akkor újabbak jöttek, de ezek már nem siettek. Sorra hajtottak be az udvarokba az óriási teherautókkal, meg mindenféle harci gépezetekkel. Hozzánk nem jöttek, mifelénk már nem jutott belőlük.

Tíz óra felé végre nálunk is nyikordult a kiskapu. Vékonypénzű, szőke hajú gyerek lépett be rajta. Bizony gyerek volt! Alig lehetett két évvel idősebb nálam, sokat mondok, ha azt állítom, hogy tizennyolc éves volt. Akkora köpeny volt rajta, hogy kétszer is körülérte volna a derekát, sapkája pedig csak azért nem csúszott a szemére, mert megtartotta a két füle. Barátságos mosoly ült az arcán, nagy, kék szeme bizalommal sugárzott ránk.

— Zdarsztvujtye — mondta, s udvariasan előrehajolva papírt mutatott elénk.

Néztük a titokzatos,* cirill betűs, pecsétes papírt. Életünkben először láttunk ilyet.

— Nálatok fogok lakni — mondta aztán. — Itt van róla a papír. A nevem Nyiko- láj.

Nem beszélt jól magyarul, nem értettünk minden szót, de szerencsére apám az első világháborúban megtanult valamit oroszul, és ebből ránk is ragadt valami — valahogy mindig megértettük egymást.

Szóval: néztük a papírt. Közben a fiú észrevette a húgomat. Egyszerre fülig vörös lett, igazított egyet a sapkáján, és külön feléje meghajolva, elismételte a nevét:

— Nyikoláj.

Aztán nyújtotta a kezét. Sorra paroláztunk vele. Mari leszegte a fejét, rá nem nézett volna egy világért. Pedig láthatta volna, hogy amikor vele fog kezet a fiú, céklavörösről cinóber pi. rosra vált az arca. Akkorát nyelt is hozzá, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik az ádámcsutkája.

Betessékeltük a házba. Mo- tyóját lerakta a konyha sarkában, anyám kinyitotta a tiszta szobát.

— Itt fogsz aludni — mondta neki.

Megilletődötten nézett szét a mi kis egyszerű szobánkban.

— Szép — mondta, szinte áhítattal. — Nagyon szép. — Aztán szomorú lett az arca. — Nekünk is volt ilyen, de már nincs.

Nézte a párnákkal, dunnával felpúpozott két ágyat, az asztalt, a székeket, a cifra keretes tükröt a falon.

— Már nincs — mondta még egyszer. — Már semmi sincs.

— Hát mi történt? — kér. dezte apám.

— A nyemci repülőgépek lebombázták a házunkat. Porig. Minden kaput. Anyám meghalt, apám meghalt, a húgom is meghalt. Olyan volt, mint a ti lányotok, csak szőke. De neki is két fonatban lógott a haja, és ő is mindig kék szalagot font bele, mint a ti lányotok. És olyan szép is volt. És Jeka- terinának hívták...

— Ö, te szegény gyerek — fogta meg anyám a fejét. — Neked is jól kijutott, ilyen süldő létedre.

Nyikoláj szőke, borzas feje anyám vállára hullott.

De csak egy pillanatra. Aztán katonásan kihúzta magát a fiú, és mosolyogni próbált:

— Inkább mondd meg, mit segítsek: kell víz? Vágjak fát? — kérdezte.

— Egyél elébb, mert biztosan éhes vagy — mondta anyám.

. Nyikoláj elnevette magát és a fejét kezdte ütögetni:

— Ó, hogy én milyen buta vagyok! Hogy mindjárt nem ezzel kezdtem!

Elővette a sarokból a hátizsákját, kicsomózta a nyílását. Jól megtermett vad- nyulat ráncigáit ki belőle, és tette le sugárzó arccal a konyhaasztalra:

— Ma reggel lőttem. Főzd meg ebédre. Még vacsora is lesz belőle.

Mindjárt nagy készülődésbe kezdtünk. Apám fogta a nyulat, kivitte megnyúzni. Én Nyikolájjal vízért mentem a kútra, Mari hagymát pucolt, anyám meg az edények között rendezett nagy csörömpölést.

Kis idő múlva már újra mindnyájan együtt ültünk a konyhában, én míg a lábasban, fazékban Totyogott a nyúlhús, a jó ebéd ránk váró élményétől felvillanyo- zottan beszélgettünk.

Apám megint fogta a demizsont — nagy barátságban is volt vele mindig — és megkérdezte Nyikolájt:

— Iszol egy pohár bort?

Szégyellősen mosolyodott

el.

— Hát... ha nem sajnálod .. . egy pohárral meginnék. De csak egy pohárral.

No, töltött az öreg, én is kaptam egy pohórkával. Koccintottunk, kortyoltunk nagy tisztességgel. Aztán apám kétfelé törölte a bajuszát és megkérdezte:

— Hová való vagy, te fiú?

— Nagyon messzire — felelt Nyikoláj. — Ha most elindulnék, mennék vagy két hétig, míg hazajutnék.

— Aztán milyen vidék az? Hegyes?

— Nem. Síkság van arrafelé, mint itt. Sok szép búza terem mifelénk. Olyan a szeme, mint az acél.

— Na, itt se kutya — támadt fel apámban a nemzeti büszkeség. Nézte a lelkesen magyarázd fiút, majd más irányt szabott a beszélgetésnek:

— Aztán hogy kerültél te ebbe a katonamundérba? Gyerek vagy te még ehhez!

— Hát az úgy volt, hogy a németek nemcsak lebombázták, hanem el is foglalták a falunkat. A férfiakat mind összeszedték, elvitték. Engem is. Dolgozni kellett nekik. Elhoztak egészen Kárpátokig. Ott Volóc mellett szabadítottak ki bennünket a mieink. A parancsnok, az őrnagy elvtárs, aki most is a parancsnokunk, megkérdezte, hová való vagyok, haza akart küldeni. De kértem, ne küldjön, nincs senkim, egyedül maradtam, a házunkat is lebombázták. Biztosan találnak majd valami nekemvaló munkát. Addig könyörögtem, míg engedett. Azt mondta, én leszek a futárja. De a frontra sose engedett ki. Hiába mondtam, hogy nem vagyok már gyerek, csak nem engedett. De azért katona vagyok. Igazi katona.

Közben kész volt az ebéd. Nagyon ízlett Nyikolájnak a nyúlpaprikás. Háromszor Is vett belőle, anyám meg örült.

Ebéd után Nyikoláj elment, csak este felé tért haza. Nagy csokor őszi rózsa volt a kezében. Ilyen őszirózsát csak a kastély kertjében lehetett látni. Egyenest ment Marihoz. Megállt előtte, persze, megint fülig vörösen.

— Neked hoztam — nyújtotta a virágot.

Mari állt, vele szemben, leszegett fejjel, és a világért se vette volna el a csokrot.

— Fogd már meg, te máié! — förmedtem rá.

Erre elkapta a csokrot és beszaladt vele.

Nyikoláj rám nevetett;

— Nagyon kedves, szép húgod van — mondta.

— Ez kedves? — legyintettem. — Buta, mint minden lány.

— De akkor is szép. És hátha nem is buta? — védte.

— Ajjaj, dehogynem. Folyton csak cicomázza magát. Nem látod, hogy másik blúz van rajta? A kék szalagot meg, ami a hajában van, délután kivasalta, úgy fonta vissza.

Nyikoláj hirtelen szót váltott:

— Nemsokára jön az őrnagy elvtárs. Azt mondta, meglátogat, meg akar ismerni benneteket.

Meg is jött, nem sokkal vacsora után. Szép szál, hatalmas ember volt. Széles vállán úgy feszült a köpeny, mintha ráöntötték volna. Barátságosan rázott kezet a szüleimmel, meg velem is, Marinak megsimogatta az arcát, s nevetett:

— Most már tudom, kinek szedett az én egyik emberem virágot a kastély

kertjében. No, bizony, jó helyre került az a virág.

Több se kellett Marinak. Futott ki az udvarra.

Hellyel kínáltuk az őrnagyot, Nyikoláj úgy sürgött- forgott körülötte, mintha ő lenne a házigazda. És közben be nem állt a szája, csak dicsért bennünket. Meg persze, az ebédet is, amelyet az ő nyulából főzött meg olyan jól édesanyám.

Apám, persze, megint csak ment a demizsonért, de az őrnagy elvtárs sem jött ám üres kézzel. Benyúlt a köpeny óriási zsebébe, és egy üveg vodkát húzott ki belőle.

— Kóstoljuk csak meg előbb ezt — mondta.

Beszélgettünk aztán nagy barátságban, majdnem éjfélig. Elfogyott a vodka, sőt, alappsan megapadt a demi- zson tartalma is. Az őrnagy sokáig rázta édesanyám kezét:

— Hálás vagyok nektek, hogy ilyen jó szívvel fogadtátok a mi ezredünk árváját.

Teltek, múltak a napok, Nyikoláj lassan egészen hozzánk nőtt. Ügy járt ki-be a házba, mintha itt született volna. Mindig jókedvű volt, mindig fütyült és sose ült tétlenül.

— No, igen derék fiú — mondta többször is anyám. — Tanulhatnál tőle.

Ahányszor hazajött, mindig hozott valamit. És marinak mindig külön is, mindenféle apróságot.

Ilyenkor mindig megpróbált vele néhány szót beszélni, de Mari csak állt előtte leszegett fejjel, mint afféle buta lány, aztán mindig elszaladt.

Nyikoláj ettől még pirosabb lett, széttárta a karját, mosolygott.

Két hete nálunk volt már, amikor egy reggel így köszöntött ránk:

— Ma elmegyek, messzire!

Boldog izgalom ült az arcán.

— Hová mégy?

— A hadosztálytörzshöz, élelmet vételezni. Képzeljétek, az őrnagy elvtárs rám bízta az egészet. Csak a sofőr jön, meg én, meg néhány katona, a biztonság kedvéért. Lehet, hogy este nem is jövök vissza.

Szép, derűs idő volt, a november végi nap bágyadt fénye rezgeti a kopaszodó akácfák lombján. Nyikoláj sorra kezet rázott velünk. Amikor Marihoz ért, megkérdezte :

*— Mit hozzak neked?

Persze, nem felelt semmit, csak a vállát vonogat- ta. Ahogy szokta.

— Azt ugyan faggathatod — mondtam. — Kuka, mint minden lány.

— Nem baj — mondta Nyikoláj. — De azért én mégis kérek tőled valamit. Add nekem útravalónak, a szalagot a hajadból.

Mari hallgatott egy darabig, aztán felkapta a fejét.

— Nem! — mondta és beszaladt a házba.

Jött a nagy teherautó, Nyikoláj felkapaszkodott rá és integetett, míg csak el nem veszett a szemünk elől.

Este vártuk, vacsoráig nem jött. Anyám félretette a részét a melegre. De csak nem érkezett meg.

— Biztosan holnap jön — mondtam. — Említette is, hogy esetleg csak holnap jön vissza.

Reggel megint esőre ébredtünk. Fújt a szél, kegyetlenül hideg lett. Egy-két hópehely is szállt már az esőcseppek között.

Tizenegy óra felé az őrnagy állított be hozzánk. Máskor derűs arca most komoly volt. Szótlanul fogott kezet mindenkivel, aztán leült a felkínált székre.

— Nagyon szomorú hírem van — mondta végül.

— Mi történt? — kérdezte anyám, rosszat sejtve.

— Nyikoláj, szegény Nyikoláj...

— Meghalt?

Némán bólintott, aztán így folytatta:

— Ma reggel. Németek támadták meg az autójukat. Hatan voltak tizenkettő ellen. Harcoltak utolsó leheletükig. Amikor a legközelebbi alakulat emberei meghallották a lövöldözést és odafutottak, Nyikoláj már halott volt. Igazi kis hős volt, bátor, derék gyerek. Soha, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy elengedtem.

Elhallgatott, döbbenten, némán meredtünk egymásra. Az őrnagy zsebébe nyúlt. Nagyot, mélyet sóhajtott. Tarka selyemsálat vett ki a zsebéből, s tette le az asztalra.

— Amikor a köpenyét kibontották, ezt a kendőt találták nála. Ilyen kendője sose nem volt. Biztosan neked szánta, kislány.

Mari halottfehéren nézte egy darabig a sálat, aztán két kezét az arcához kapta, felugrott, kifutott a házból.

kert végében találtam rá. Háttal állt nekem, a bokáig érő latyakban. Egyik varkocsá- ból már kifonta, a másikból éppen most húzgálta ki a kék szalagot. Aztán tépni, cibálni kezdte. Keze vadul járt, mint a motolla. És amikor már ezer darabra tépte, mind a két szalagot, kis csizmája elkeseredett dühvei taposta minden darabját a hideg, szertefrecs- csenő sárba.

SZOMBATHY ISTVÁN