Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

io Képújság 1984. november 7. A t—1— mi falunkba hajnal­tájt jöttek be az oro- szók. Hideg volt, kö­dös novemberi hajnal. Alig pirkadt még, a házak­nak csak a körvonala sej­lett a finoman szitáló, ap­ró szemű esőben. Az úton óriási pocsolyák fénylettek, és mindenütt bokáig ért a sár. Még a kutya se ugatott abban a nyirkos, barátság­talan időben. Este még a németek vol­tak a faluban. A kastély ab­laka sokáig világított, mö­götte mulattak a tisztek. Az árnyékuk is látszott a szép csipkefüggönyön. Mert olyan magabiztosak voltak, hogy még csak el sem sötétítet­tek. Pedig igencsak a szom­szédban ugattak már a gép­puskák. Aztán, éjfél felé, elsötétült a kastély ablaka is. Motor- zúgást lehetett hallani még egy darabig, majd az is el­csendesült. Néma falu lett a miénk azon az éjszakán. Csak az eső szemezett hal­kan, kitartóan, mert neki mindegy, hogy háború van-e vagy nincs. Mi hamar elaludtunk, édesanyám már nyolc óra felé eloltotta a lámpát, mert alig volt petróleum, spórolni kellett vele. Egy darabig' még néztem, milyen mintá­kat rajzol a sparhertban lassan kialvó tűz a platni résein át a mennyezetre, vé­gül engem is elnyomott az álom. Arra ébredtünk, hogy ke­ményen verik az ajtót. — Ki az? — kiáltotta édesapám. — Szovjetszkij szoldát! — hallatszott kívülről, ellent­mondást nem tűrő hangon. — Jézus Máriám, most mi lesz? — riadozott édes­anyám. — Mi lenne? — felelte az öreg egykedvűen. — Kinyi­tom az ajtót, míg ránk nem törik. És ment is azonmód, ing­ben, hosszú alsóban kifelé, mögötte édesanyám a nagy fekete kendőben, amelyet csak úgy, a hálóréklije fölé terített. Mari húgom riad­tan meresztette nagy fekete szemét a dunna alól, nem is látszott belőle más, csak a homloka, meg a két nagy bo­gár szeme. Nem mondom, én se éreztem magam valami jól, s igencsak kicsire össze­húzódva kushadtam a vac­komban. No, bejöttek. Négyen vol­tak, mindegyiknek géppisz­toly a kezében. Sárosak, bo­rostásak, marconák. És biz­tos, hogy nagyon fáradtak is. Keményen rivalltak apámra: — Nyemet van? — Van a frászt! — körül­mutatott. — Ha nem hiszed, nézd meg. Nem kellett nekik két. szer mondani. Benéztek ágy alá, búbos kemence mögé, a pitvarba, a tiszta szobába. Még a padlásra is felmen­tek. Németet nem találtak. Nem is találhattak, odább állt mind csendben az éj­szaka leple alatt, amint az később aztán kitudódott. Mi­után pedig az istállót is át­kutatták, megint bejöttek a melegre. — Mama! Víz van? — kérdezte az egyik anyámat. — Van hát! Víz, az van! És már indult is a vizes­kanna felé. — Várj! — rival tt rá apám. Kiment, hozta a demizsont. Letette, poharakat szedett le a polcról, bort töltött belé­jük: — Ezt igyátok! Lehúzta mindegyik a ma­ga poharát, s indult kifelé. Apám még töltött volna, de ft kék szalag egy mozdulattal elutasítot­ták. Siettek. Aki negyedik­nek ment ki, az ajtóban még visszafordult és ezt mondta: — Ruszki szoldát jó. Voj- na nyem jó. Elmentek. Mi pedig néztünk egy­másra. Anyám szemében az öröm és az aggódás váltotta egymást. Rosszabbat várt, örült, hogy ilyen simán ment minden, de attól, ami ránk vár, még aggódott. Édesapám töltött magá­nak, egy hajtásra kiitta a bort, de nem tette le a po­harat. Maga elé tartotta, s úgy nézte, mintha sose lá­tott volna hasonlót. Alvásról persze, már szó sem lehetett. Felkeltünk mind. Édes­anyám tüzet gyújtott a konyhában, apám kiment el­látni az állatokat. Ment vol­na Mari is kifelé, de anyám ráförmedt: — Jössz vissza rögtön! Egyéb se kell nekem, mint hogy valami bajod legyen! Háború van odakint! — Igen, édesanyám, de mit csináljak, ha mágis ki kell menni... — Na jó, de aztán siess befelé. Nehogy a kerítéshez menj! Nehogy kinézz az ut­cára! Indultam én is. — Te se mászkálj a ke­rítés felé! — Jó, nem mászkálok. Persze, mindjárt oda men­tem. Lestem ki a deszka ré­sei között. Tele volt az utca oroszokkal. Nagy teherautók dübörögtek, aztán' harcko­csik jöttek. — Ez a T 34-es — mond­tam magamnak izgatottan. — Szörnyű nagy gép. Va­jon Pálinkás Jóska is lát­ja-e? Biztosan őket is fel­verték. Hét óra volt, mire keresz­tülvonultak a falun. Tízig csend volt. Akkor újabbak jöttek, de ezek már nem si­ettek. Sorra hajtottak be az udvarokba az óriási teher­autókkal, meg mindenféle harci gépezetekkel. Hozzánk nem jöttek, mifelénk már nem jutott belőlük. Tíz óra felé végre nálunk is nyikordult a kiskapu. Vé­konypénzű, szőke hajú gye­rek lépett be rajta. Bizony gyerek volt! Alig lehetett két évvel idősebb nálam, sokat mondok, ha azt állítom, hogy tizennyolc éves volt. Akko­ra köpeny volt rajta, hogy kétszer is körülérte volna a derekát, sapkája pedig csak azért nem csúszott a szemé­re, mert megtartotta a két füle. Barátságos mosoly ült az arcán, nagy, kék szeme bizalommal sugárzott ránk. — Zdarsztvujtye — mond­ta, s udvariasan előrehajol­va papírt mutatott elénk. Néztük a titokzatos,* cirill betűs, pecsétes papírt. Éle­tünkben először láttunk ilyet. — Nálatok fogok lakni — mondta aztán. — Itt van ró­la a papír. A nevem Nyiko- láj. Nem beszélt jól magyarul, nem értettünk minden szót, de szerencsére apám az első világháborúban megtanult valamit oroszul, és ebből ránk is ragadt valami — valahogy mindig megértet­tük egymást. Szóval: néztük a papírt. Közben a fiú észrevette a húgomat. Egyszerre fülig vö­rös lett, igazított egyet a sapkáján, és külön feléje meghajolva, elismételte a nevét: — Nyikoláj. Aztán nyújtotta a kezét. Sorra paroláztunk vele. Ma­ri leszegte a fejét, rá nem nézett volna egy világért. Pedig láthatta volna, hogy amikor vele fog kezet a fiú, céklavörösről cinóber pi. rosra vált az arca. Akkorát nyelt is hozzá, hogy azt hit­tem, mindjárt kiugrik az ádámcsutkája. Betessékeltük a házba. Mo- tyóját lerakta a konyha sar­kában, anyám kinyitotta a tiszta szobát. — Itt fogsz aludni — mondta neki. Megilletődötten nézett szét a mi kis egyszerű szobánk­ban. — Szép — mondta, szinte áhítattal. — Nagyon szép. — Aztán szomorú lett az ar­ca. — Nekünk is volt ilyen, de már nincs. Nézte a párnákkal, dunná­val felpúpozott két ágyat, az asztalt, a székeket, a cifra keretes tükröt a falon. — Már nincs — mondta még egyszer. — Már semmi sincs. — Hát mi történt? — kér. dezte apám. — A nyemci repülőgépek lebombázták a házunkat. Porig. Minden kaput. Anyám meghalt, apám meghalt, a húgom is meghalt. Olyan volt, mint a ti lányotok, csak szőke. De neki is két fonatban lógott a haja, és ő is mindig kék szalagot font bele, mint a ti lányotok. És olyan szép is volt. És Jeka- terinának hívták... — Ö, te szegény gyerek — fogta meg anyám a fejét. — Neked is jól kijutott, ilyen süldő létedre. Nyikoláj szőke, borzas fe­je anyám vállára hullott. De csak egy pillanatra. Aztán katonásan kihúzta magát a fiú, és mosolyogni próbált: — Inkább mondd meg, mit segítsek: kell víz? Vág­jak fát? — kérdezte. — Egyél elébb, mert biz­tosan éhes vagy — mondta anyám. . Nyikoláj elnevette magát és a fejét kezdte ütögetni: — Ó, hogy én milyen buta vagyok! Hogy mindjárt nem ezzel kezdtem! Elővette a sarokból a háti­zsákját, kicsomózta a nyí­lását. Jól megtermett vad- nyulat ráncigáit ki belőle, és tette le sugárzó arccal a konyhaasztalra: — Ma reggel lőttem. Főzd meg ebédre. Még vacsora is lesz belőle. Mindjárt nagy készülődés­be kezdtünk. Apám fogta a nyulat, kivitte megnyúzni. Én Nyikolájjal vízért men­tem a kútra, Mari hagymát pucolt, anyám meg az edé­nyek között rendezett nagy csörömpölést. Kis idő múlva már újra mindnyájan együtt ültünk a konyhában, én míg a lábas­ban, fazékban Totyogott a nyúlhús, a jó ebéd ránk vá­ró élményétől felvillanyo- zottan beszélgettünk. Apám megint fogta a de­mizsont — nagy barátság­ban is volt vele mindig — és megkérdezte Nyikolájt: — Iszol egy pohár bort? Szégyellősen mosolyodott el. — Hát... ha nem sajná­lod .. . egy pohárral megin­nék. De csak egy pohárral. No, töltött az öreg, én is kaptam egy pohórkával. Koccintottunk, kortyoltunk nagy tisztességgel. Aztán apám kétfelé törölte a ba­juszát és megkérdezte: — Hová való vagy, te fiú? — Nagyon messzire — fe­lelt Nyikoláj. — Ha most elindulnék, mennék vagy két hétig, míg hazajutnék. — Aztán milyen vidék az? Hegyes? — Nem. Síkság van arra­felé, mint itt. Sok szép bú­za terem mifelénk. Olyan a szeme, mint az acél. — Na, itt se kutya — tá­madt fel apámban a nem­zeti büszkeség. Nézte a lel­kesen magyarázd fiút, majd más irányt szabott a beszél­getésnek: — Aztán hogy kerültél te ebbe a katonamundérba? Gyerek vagy te még ehhez! — Hát az úgy volt, hogy a németek nemcsak lebom­bázták, hanem el is foglalták a falunkat. A férfiakat mind összeszedték, elvitték. En­gem is. Dolgozni kellett ne­kik. Elhoztak egészen Kár­pátokig. Ott Volóc mellett szabadítottak ki bennünket a mieink. A parancsnok, az őrnagy elvtárs, aki most is a parancsnokunk, megkér­dezte, hová való vagyok, ha­za akart küldeni. De kér­tem, ne küldjön, nincs sen­kim, egyedül maradtam, a házunkat is lebombázták. Biztosan találnak majd va­lami nekemvaló munkát. Addig könyörögtem, míg en­gedett. Azt mondta, én le­szek a futárja. De a frontra sose engedett ki. Hiába mondtam, hogy nem vagyok már gyerek, csak nem en­gedett. De azért katona va­gyok. Igazi katona. Közben kész volt az ebéd. Nagyon ízlett Nyikolájnak a nyúlpaprikás. Háromszor Is vett belőle, anyám meg örült. Ebéd után Nyikoláj el­ment, csak este felé tért ha­za. Nagy csokor őszi rózsa volt a kezében. Ilyen őszi­rózsát csak a kastély kert­jében lehetett látni. Egyenest ment Marihoz. Megállt előt­te, persze, megint fülig vö­rösen. — Neked hoztam — nyúj­totta a virágot. Mari állt, vele szemben, leszegett fejjel, és a világért se vette volna el a csokrot. — Fogd már meg, te má­ié! — förmedtem rá. Erre elkapta a csokrot és beszaladt vele. Nyikoláj rám nevetett; — Nagyon kedves, szép húgod van — mondta. — Ez kedves? — legyin­tettem. — Buta, mint min­den lány. — De akkor is szép. És hátha nem is buta? — véd­te. — Ajjaj, dehogynem. Folyton csak cicomázza ma­gát. Nem látod, hogy másik blúz van rajta? A kék sza­lagot meg, ami a hajában van, délután kivasalta, úgy fonta vissza. Nyikoláj hirtelen szót vál­tott: — Nemsokára jön az őr­nagy elvtárs. Azt mondta, meglátogat, meg akar ismer­ni benneteket. Meg is jött, nem sokkal vacsora után. Szép szál, ha­talmas ember volt. Széles vállán úgy feszült a kö­peny, mintha ráöntötték vol­na. Barátságosan rázott ke­zet a szüleimmel, meg ve­lem is, Marinak megsimo­gatta az arcát, s nevetett: — Most már tudom, ki­nek szedett az én egyik em­berem virágot a kastély kertjében. No, bizony, jó helyre került az a virág. Több se kellett Marinak. Futott ki az udvarra. Hellyel kínáltuk az őrna­gyot, Nyikoláj úgy sürgött- forgott körülötte, mintha ő lenne a házigazda. És köz­ben be nem állt a szája, csak dicsért bennünket. Meg persze, az ebédet is, ame­lyet az ő nyulából főzött meg olyan jól édesanyám. Apám, persze, megint csak ment a demizsonért, de az őrnagy elvtárs sem jött ám üres kézzel. Benyúlt a kö­peny óriási zsebébe, és egy üveg vodkát húzott ki be­lőle. — Kóstoljuk csak meg előbb ezt — mondta. Beszélgettünk aztán nagy barátságban, majdnem éjfé­lig. Elfogyott a vodka, sőt, alappsan megapadt a demi- zson tartalma is. Az őrnagy sokáig rázta édesanyám ke­zét: — Hálás vagyok nektek, hogy ilyen jó szívvel fogad­tátok a mi ezredünk árvá­ját. Teltek, múltak a napok, Nyikoláj lassan egészen hoz­zánk nőtt. Ügy járt ki-be a házba, mintha itt született volna. Mindig jókedvű volt, mindig fütyült és sose ült tétlenül. — No, igen derék fiú — mondta többször is anyám. — Tanulhatnál tőle. Ahányszor hazajött, min­dig hozott valamit. És ma­rinak mindig külön is, min­denféle apróságot. Ilyenkor mindig megpró­bált vele néhány szót be­szélni, de Mari csak állt előtte leszegett fejjel, mint afféle buta lány, aztán min­dig elszaladt. Nyikoláj ettől még piro­sabb lett, széttárta a kar­ját, mosolygott. Két hete nálunk volt már, amikor egy reggel így kö­szöntött ránk: — Ma elmegyek, messzire! Boldog izgalom ült az ar­cán. — Hová mégy? — A hadosztálytörzshöz, élelmet vételezni. Képzel­jétek, az őrnagy elvtárs rám bízta az egészet. Csak a so­főr jön, meg én, meg né­hány katona, a biztonság kedvéért. Lehet, hogy este nem is jövök vissza. Szép, derűs idő volt, a no­vember végi nap bágyadt fé­nye rezgeti a kopaszodó akácfák lombján. Nyikoláj sorra kezet rázott velünk. Amikor Marihoz ért, meg­kérdezte : *— Mit hozzak neked? Persze, nem felelt sem­mit, csak a vállát vonogat- ta. Ahogy szokta. — Azt ugyan faggathatod — mondtam. — Kuka, mint minden lány. — Nem baj — mondta Nyikoláj. — De azért én mégis kérek tőled valamit. Add nekem útravalónak, a szalagot a hajadból. Mari hallgatott egy dara­big, aztán felkapta a fejét. — Nem! — mondta és be­szaladt a házba. Jött a nagy teherautó, Nyi­koláj felkapaszkodott rá és integetett, míg csak el nem veszett a szemünk elől. Este vártuk, vacsoráig nem jött. Anyám félretette a ré­szét a melegre. De csak nem érkezett meg. — Biztosan holnap jön — mondtam. — Említette is, hogy esetleg csak holnap jön vissza. Reggel megint esőre éb­redtünk. Fújt a szél, kegyet­lenül hideg lett. Egy-két hó­pehely is szállt már az eső­cseppek között. Tizenegy óra felé az őr­nagy állított be hozzánk. Máskor derűs arca most ko­moly volt. Szótlanul fogott kezet mindenkivel, aztán le­ült a felkínált székre. — Nagyon szomorú hírem van — mondta végül. — Mi történt? — kérdez­te anyám, rosszat sejtve. — Nyikoláj, szegény Nyi­koláj... — Meghalt? Némán bólintott, aztán így folytatta: — Ma reggel. Németek tá­madták meg az autójukat. Hatan voltak tizenkettő el­len. Harcoltak utolsó lehele­tükig. Amikor a legközeleb­bi alakulat emberei meghal­lották a lövöldözést és oda­futottak, Nyikoláj már ha­lott volt. Igazi kis hős volt, bátor, derék gyerek. Soha, soha nem bocsátom meg ma­gamnak, hogy elengedtem. Elhallgatott, döbbenten, némán meredtünk egymásra. Az őrnagy zsebébe nyúlt. Na­gyot, mélyet sóhajtott. Tar­ka selyemsálat vett ki a zsebéből, s tette le az asz­talra. — Amikor a köpenyét ki­bontották, ezt a kendőt ta­lálták nála. Ilyen kendője sose nem volt. Biztosan ne­ked szánta, kislány. Mari halottfehéren nézte egy darabig a sálat, aztán két kezét az arcához kapta, felugrott, kifutott a házból. kert végében találtam rá. Háttal állt nekem, a bokáig érő latyak­ban. Egyik varkocsá- ból már kifonta, a másik­ból éppen most húzgálta ki a kék szalagot. Aztán tépni, cibálni kezdte. Keze vadul járt, mint a motolla. És amikor már ezer darabra tépte, mind a két szalagot, kis csizmája elkeseredett dühvei taposta minden da­rabját a hideg, szertefrecs- csenő sárba. SZOMBATHY ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents