Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-07 / 262. szám
1984. november 7. TÜtPÜJSÄGlI Grafikák november 7-re Vasas Károly rajza Lenkey Zoltán rajza Molnár Zoltán: Ezt a „magyar gázlót” mintha egyszer én már elmeséltem volna. De nem úgy, ahogy kell. Biztosan frissiben, ahogy hazajöttem arról a nagy utazásról; még talán meg sem emésztettem; szabályosan, tisztelettel, főhajtással. Azóta sokat beszélgettem barátaimmal akkori tapasz-' talataimról. Erről a dolgokról is. S ahogyan telik az idő, mindenből más tűnik fontosabbnak, megjegyzendőnek. Most először az öreg jut eszembe. Az öreg, aki kísért Irkutszkban, az alumíniumgyári veterán. A polgárháború alatt még komszomolis- ta volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjo- nov atamán. Nagy serege volt, amilyet a Távol-Keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az irkutszki szovjetnek meg semmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy otthon tartsanak fegyveres alakulatokat. — Itt, ezen az utcasarkon, ezeken a köveken vonultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszárok! — magyarázta, s mutatta is az uj. jával az utcaköveken. A hadifogolytáborból kiszabadult magyarokat látta, akik akkorra mind huszárok voltak, akármilyen gyalogos, vagyis baka volt is addig valamelyik. Honnan volt lovuk? A saját lovaikon ültek — mesélte az én egykori komszomolistám. Elég naiv voltam, hogy elkezdtem vitatkozni vele: ugyan, hol tarthatták volna meg fél Európán, fél Ázsián át a saját lovaikat? A fogolytáborban? Ma már tudom, hogy jogosan rosszallja a kételkedésemet, ö mesélte, ő tudta. S olyan lelkesen és pontosan mondta el a magyar huszárok történetét, mintha csak egy lett volna közülük. A számokra, amiket mondott, én már nem emlékszem. Szemjonovék sokan voltak; őróluk tud a történetírás. A magyarokról senki nem tud hiteles, számszerű adatokat. Ez az én öreg barátom még tudott. A lényeg, hogy a nagyon kevés ment a nagyon sok ellen. — És felvették velük a harcot? — De fel ám! No nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani. De igencsak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezdve Szemjonovék nem hagyták el a nyomukat. A magyarok vonultak vissza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszem, hogy az öreg a magyarok parancsnokának a nevét mondta volna. Nem lehet tudni, milyen katonai képzettsége volt. Annyi esze mindenesetre volt, hogy nem Irkutszkba, a városba vonult vissza, nem vitte be maga után a rettenetes megtorlókat. A magyarok északra vonultak vissza, a tajgába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és ment utánuk. A sok meg a kevés aránya nem változott. Ütközet... visszavonulás... üldöző és üldözött be az őserdőbe, a tajgába, mind mélyebbre. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a magyarok végre is hajtották a rájuk bízott feladatot: megvédjék Irkutszkot, maguk után húzták az ellenséget az őserdőbe. ö erről a harcok közbeni visszavonulásról^— vagy a visszavonulás közbeni harcról, harcokról, úgy emlékszem, többet is mesélt. Gondolom, kitelne belőle egy kalandfilm izgalmas sztorija. Rajtaütések, ütközetek. Agyafúrt távolságtartás, egérútnyerés a bekerítésből. Ezeket én most nem mesélem el, hiszen úgysem lehetne egészen hiteles. A hiteles csak maga a tény, a lényeg. Az ellenforradalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén nem a -forradalom keleti nagyvárosát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhány száz, hadifogolytáborból toborzott, innen-on- nan összeverődött éhes és rosszul felfegyverzett, magát mondhatni szélhámos módon lovas katonának megjátszó éhenkórászt hajszol a tajgába, pocsékolja a legnagyobb kincset, az időt; hiszen a forradalom közben átcsoportosíthatja erőit, felvonulhat vele szemben. A város közben izgalomban ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést? Meddig bírják az őserdei viszontagságokat. A számukra szokatlan hideget? Tudhatják, micsoda hadsereg követi őket. Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egyszer már mind voltak foglyok; valószínűleg nem szokásuk a végsőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forradalmárom kamaszfővel végigélte ezeket a kétségbeesett, lázas időket; a város lakosainak szorongását. A szörnyű napokat. Heteket. A hírekre várakozást. Megdöbbentő, hogy a magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. ök közben megették a lovaikat. Hiszen úgyis elhulltak volna, s úgysem volt más megenni valójuk. S az őserdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban haladni, mint gyalog... Különösen ezeknek a bakáknak... gondolom én a történet hallatán. Biztosan nagyon tetszett nekik a szerep, amikor lóra ülhettek, megjátszhatták a huszárt. S biztosan nem keresték a mindenáron való megütközést a sokszoros tömegű üldözőkkel. S még biztosabban kikívánkoztak már az őserdőből a látható ég alá. De csak mentek beljebb és beljebb a tajgába, északra. Szemjonov toporzékolt, a katonái a fogukat vicsorgat- ták. S a magyarok megették a legutolsó lovakat. Már tudták, hogy nincs tovább. Ellőtték a legutolsó töltényeket. És eljutottak a gázlóig. Nem emlékszem, mondta-e az öreg, hogy mi volt a gázló jelentősége. Ha mondta, akkor is elfelejtettem. Azok a magyarok biztosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog is át lehet kelni az Angarán. Talán azt gondolták, ha átengedik a fehéreket a gázlón, kinyitják az ellenforradalomnak a forradalmi ország védtelen ablakát. Betódulnak rajta a bosszú vad lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s lehet hogy ez igaz is volt. De lehet, hogy ezt csak képzelték. Vagy nem is képzelték. Mindenesetre azt gondolták, hogy ezt a gázlót meg kell védeniök. De nem volt mivel. Csak a töltény nélküli puskák szuronyai voltak. Reszketeg, fázó szuronyok. Álhuszár kardok. Meztelenek. Nem tudom, volt-e egy utolsó gyűlés, amelyen határoztak. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. Nem tudom, emlékeztek-e egyáltalán arra, hogy miért álltak a forradalom mellé? Gondolták-e, hogy valakik valaha talán hazajutnak, s felosztják a földeket, és elfoglalják a gyárakat? Állíthatnám is éppen. De mondom, nem tudom. Csak a tényt tudom. Beálltak a gázlóba. Szuronnyal, karddal. Mit vártak? Mit gondolhattak? Csak egyet; a hetek óta ingerelt, felbőszült ellenség most már teljes bizonyossággal utoléri őket. Egyetlen lövést sem adhatnak le rájuk. Nincs mivel. Csak a szurony, csak a kard. Csak a kínos, szaggatott véres húsú halál teljes bizonyossága. Én beledugtam a lábam a nyári Bajkál hatfokos vizébe; abból folyik a félelmetes Angara. Itt — még északabbra — nemigen lehetett hat fok sem. Beleálltak ebbe a vízbe. Nem erős huszárcsizmákban. Ki tudja, kinek mi volt a lábán? És a testén? A kezében egy szál meztelen vas. És azzal az egy szál meztelen vassal szúrtak és vágtak életük utolsó pillanatáig. Nem tudtak annyit szúrni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrtak és vágtak. A végén sincs semmi cif- ráznivaló. Nem ismerjük a megindító részleteket. A tényt ismerjük. Valamennyien elestek. Az én öreg irkutszki komszomolistám könnyes szemmel mesél; bámulom, hogyan mesél valaki, aki nem a mi népünkből való, ilyen áhítattal és csodálattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tudja? — Azt a gázlót azóta „magyar gázló”-nak nevezik. Emlékmű őrzi azoknak a magyaroknak az emlékét, akik megmentették Irkutszkot. Vajon hány ilyen emlékmű van a nagyvilágon? Mátyás Ferenc: • A Néva partján Megyek a Néva partján, Miként ha valakit keresnék, a begyes Izsák-templom harangkondulása hozza iaz estét, a felszáradó könnyzáparok párája ködük az angol kerten át, alatta névtelen civilek, elesett katonák csontjait ropogtatja az idő. A téren tulipánok vereslenek, •olyanok, mint a levágott gyermekfejek, Leningrad mégse temető'. Százezrek reménye porlad lábad alatt, amerre jársz, s amerre ismét állnak a Nagy Péter építette paloták, s ahol a fölkelés hősei annyiszor végigjárták a Golgotát. Ezerkilencszáznegyvenkettőben sem adta az idő alább, mégis .legyőzték a halált. A sétányon a költő szobra áll, e bronzba öntött hideg jelkép cseréli versről versre léikét nemzedékeken át. ö volt a hó alatt alvó szabadság, a hatalom, erkölcs, s derűs ég, akit nem teríthetett le a golyó, se a sortüzekkel felgyújtott keserűség. Mennék tovább a Néva partján, de a kőszobor rámkiált: Lábujjhegyen járj, itt hősök alszanak, e kőtábláról szemek néznék rád, névtelen nevek aranyilanak. Lábujjhegyen járj, — súgja a Néva is, mint halk imát a balladábá vonult nyolcéves karabélyos kislány tetteiről a legendát, az ellenállást, és az éhhalált... miközben németek fényképezik az Ermitázsban Van Gogh napraforgó csendéletét, és Cézanne-t. Antoni Marianowicz: Koncert A híres vendégművész hangversenyére jegyet szerezni mindig óriási probléma. Most is mennyit kellett szaladgálnom, amíg sikerült elcsípnem két jegyet valami jobb helyre, ahonnan kitűnően lehet látni — mármint a közönségnek minket. Hilkowskának nincs gondja ilyesmivel, mert az unokafivérének van valami nője a zeneakadémián. Rypczin- skinek szintén vannak valami zavaros kapcsolatai, azokról azonban jobb nem is beszélni. De mit csináljanak azok, akik tényleg szeretik a zenét? i ELSŐ RÉSZ: Kezdés előtt negyven perccel érkeztünk a hangversenyre: szerettünk volna minél jobb helyet szerezni — ahonnan mindenki láthat minket, és mi is láthatunk mindenkit. Hilkowska abban a toalettben volt, amelyet Párizsból hoztak a rokonai. Rypczinski pedig vett a jegyszedőtől néhány ismertetőt Chopinről, és tudós képpel lapozgatva sétált az előcsarnokban. MÁSODIK RÉSZ: Amikor a közönség tapsolni kezdett, gyorsan lementünk a földszintre, hogy még jobb helyet szerezzünk magunknak. Ügy örültünk, mint a gyerekek, mert Rypczinskiéket sehol sem lehetett látni — valahol oldalt ültek, egy oszlop mögött. Hilkowska méltóságteljesen, közvetlenül a pódium előtt trónolt — hiába, disznó szerencséje van ennek a némbernek! Viszont mire a szünetben kikecmergett onnan, már megszólalt a második csengetés, és senki sem hederített rá. HARMADIK RÉSZ: A hangverseny befejeztével mindenki a ruhatárba rohant. Ez volt a koncert legérdektelenebb része, mivel senki nem figyelt a másikra. De azért Hilkowska bundáját agyba-föbe dicsérték. Viszont Rypczinski az istennek sem tudta beindítani az új kocsiját — csúnyán lebőgött az egész társaság előtt. Engem meglökött valami diplomataféle, akinek odakiáltottam, hogy: „Sorry!” — olyan hangosan, hogy mindenkinek meg kellett hallania. A három rész közötti szünetekben egyébként a híres vendégművész különböző zeneszerzők néhány művét adta elő. ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása.
