Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
1984. november 24. /' TOLNA' IO ÍRrtÉPClJSAG IRODALOM Renate Holland— Moritz: Boldogság hármasban Az asszony izgatottan, reszkető kézzel feltárcsázta a férfi telefonszámát. — Halló — csendült a férfi hangja a kagylóban. — Én vagyok — mondta az asszony és a hangja kissé megremegett. — Ááá — húzta a szót a férfi. — Te vagy az. Mi az már megint? Az asszonynak hevesen dobogott a szíve. — Oswald — suttogta és igyekezett megőrizni önuralmát. — Oswald, végre bekövetkezett.. . Én, én... szóval nekünk... A nagy izgalomtól kiszáradt a torka. Kénytelen volt elhallgatni. — Helga, Helga! — kiáltotta a férfi. — Miért hallgatsz? Ismételd meg, amit mondtál! — Oswald, nekünk kettőnknek hamarosan... Istenem, mennyire szeretlek! — Helga, Helga! — harsogta a férfi olyan örömmel, ahogyan bizonyára Kolumbusz tengerészei kiálthatták: „Föld, föld!” — Helga drágám! Te arra gondolsz, hogy te, hogy mi, szóval hogy nekünk... Helga, hol vagy? Honnan telefonálsz? Mi? Odalentről, a presszóból? Maradj ott. Mennyei boldogság hulláma ömlött el Helgán. Bárhogyan alakultak is kapcsolataik a legutóbbi időben, a férje ugyanolyan maradt, amilyen akkor, azon a napon volt, amikor megismerkedtek. Figyelmes, udvarias és imádja őt. öt perc sem telt el, és Oswald olyan erővel szorította magához a feleségét, mintha legalább öt év óta nem látta volna. Szemében örömkönny csillogott. — Ugyan mit mondjak Oswald. . . Szóval, figyelmeztettek, hogy valamivel korábban is bekövetkezhet. .. Tudod, mennyire megváltozik majd az életünk? Ezentúl takarékosabbnak kell lennünk. Hiszen az új családtag sokba kerül! — Helga, drágám ne izgulj. Minden rendben lesz. Majd csak megbirkózunk vele. Ketten vagyunk, fiatalok vagyunk. Arra gondolj, mennyi öröm vár ránk. . . Ö, édes angyalom. . . ha eszembe jut, milyen figyelmetlen voltam hozzád az utóbbi időben, akkor legszívesebben a föld alá süllyednék a szégyentől ! Tudod, őszintén szólva, ekkora boldogságot meg sem érdemeltem. — Hagyd ezt, szívem. A mi veszekedései nk — olyan, mint a tavalyi hó. Elf elejtjük. A férfi megcsókolta a kezét, és megittak egy pohár pezsgőt. Azután a férfi visszament a munkahelyére. Helga pedig, mennyei boldogságban úszva, a legközelebbi metróállomásra sietett. „ Végre-valahára — gondolta —, végre nekünk is lesz autónk. Milyen jó, hogy idejében feiiratkoz- taim a listára. . . Milyen boldogok leszünk majd hármasban!” Fordította: Gellért György Forrás gyógyítja sebeinket Csanády János: Vállra vetem Vállra vetem viseltes ködmönöm, meleg terű hátamon a világ, mert bús az utca, zajlik már a jég az ég alatt, míg újra összeáll a lábamon, mint lovak csánkjai a pocsolya-tükör, síkos bakkancs bokám erős, cipőfűzőm kötöm, bó vattáz a sötét posztón, sebes, hideg szél lökdös haragos, láthatatlan hullámokban, a kő-templomtorony megáll még biztatón, mint jégbefagyott hajók árboca int, célom a tenger, hív a hó-határ köd-kavaró fekete madarak mezők, télbe-fagyott mezők sirályai kiáltozzák az én dalom s magam. Jacek Sawaszkiewicz: Jó lecko lesz! A naplemente gyönyörű. Az imént még hamuszín ég (hirtelen kitisztul; megfordult a szélirány, a szürkeséget besöpörte a Mtaomimda — a Szent hegy mögé, s mintha csak a szél műve volna: a vöröslő napkorong rásimul a hegygerincre, hogy aztán estéli szokása szerint méltóságteljesen végiggördüljön rajta nyugat felé, felgyújtsa szemünknek-képzeletünknek az egész Kaukázust. Csöndben ülünk, néha-néha esik egy-egy szó; karcsú derekú asszonyok sürögnek körülöttünk. Vajon, mitől ilyen karcsúak a grúz nők? Mondják, hogy egykoron övékkel ékesítették magúikat, bőrövekkel. A lányok már kicsi karukban széles bőrövet kaptak derekukra, s viselték egészen addig, amíg egy legény kiszemelte őket, a házába vezette, hogy gondos társa llegyen a harcosnak, jó anyja a gyerekeknek. Ez az öv, persze inkább fűző volt, semmint egyszerű derékkötő. A páncélszerű öv csak századunkra szelídült meg, ekkorra vált a ruha és az ember díszévé; szolgává, hogy dicsérje Viselője alakját. Ünnep van, birkát vágott a házigazda, ahogyan ez már szokás. Az alagsorból a parázson piruló saslik illata kacskoringózik fel hozzánk; az asztalon már ott gőzölög a khárcso, a grúz savanyúleves, a szacivi, a diómártásban díszelgő főtt csirkehús, a grúz kenyér, amelynek ize gyermekkorunkat idézi — anyánk még sütött ilyet a kemencében; gyümölcscsös és zöldséges tálak roskadoznak a gránátaslmától, a cicmatitól, a passzától, a dzsondzsolitól, ezéktől a számunkra ritkaságszámba menő csodáktól. Ünnep van, kétszeresen is. A naptár piros betűje szerint hagyományos, a pár ezer kilométerről 'idecsöppent ember miatt egyszeri, legalábbis .nem túl gyakran ismétlődő. S mert szabadkozom, 'hogy nem kell ebből gondot csinálni, hát le is intenék: azt mondjam meg inkább, mikor jövök legközelebb?! De különben is: bár a vendégnek mindent szabad, a házigazda dolgába azonban illetlenség beleszólni. Amíg az asztalra nem kerül minden: étel és 'ittál — nem sok helye van a beszédnek. Ez így szokás. 'Amikor az ínycsiklandozó saslik aztán megkoronázza a roskado- zó asztalt, a házigazda szó nélkül enni kezd. Ha a vendég még tudná, hogy nekikezdhet ő is, néhány falat után megszólal: miirtvit. Egyél. És ezzel elkezdődik a szertartás második része, mely európai ember számára egyaránt szokatlanul bővelkedik ételekben és italokban. A tamada — a szertartás- mesterek általában a jelenlévők legöregebbilke, akit mindenki részéről egyaránt tisztelet övez, mondhatnánk, ő az isten. Amikor a fiatalabbak közül választanak tárnádét, az a különös megbecsülés jele. A mai nap szertartásmestere a házigazda, ő mondja a itósztofcat. Az elsőt mindig őseinkre. Gaumardzsosz dedmamis- vili — az ősök egészére! Az én őseimre és a te őseidre, akik harcos életükkel lehetővé tették számunkra, hogy most 'itt ülhetünk, hogy dicsőségükre emlékezhetünk. Hogy élhetünk, és békében élhetünk, erőben-egészségben nevelhetjük fiainkat és lányainkat, hogy megtaníthatjuk őket mindarra a szépre és jóra, ami egykoron nem adatott meg az embereiknek, mert sók volt a háború. Sok volt a háború, igen. A tamada is kivette részét belőle, két lábát géppuska kaszálta le Leningrádnál. A harc. a történelem számára itt véget ért. De a kezdetekhez nagyon messzire kell visszanyúlni; évezredeket kell kalandozni az időben. S nagyon alkalmasak erre az ilyen estéli órák... Megemlékezett rólunk már Homérosz, 'Hésziodosz is. mondja a házigazda messze- révedő szemmel. Ide vitorlázták el a Fékete-tengeren, mert a boldogságot keresték, a boldogságot hozó arany- gyapjút, az aranyszőrű bá- rányt. hogy visszavigyék hazájába. És meg is szerezték, de hogy! — csillan csalafintán a tamade szeme. Bájos hölgy, Médeia királykisasz- szony fejét csavarta el az argó lasszon; s a megtévedt leányzó aztán mindenben segítségére volt a görögöknek. Boldogság és gazdagság aztán nem sok adódott Grúziában, vagy ahogy a köztársaságban anyanyelvükön hazájukat nevezik az emberek: Szakartvelóban. Róma, Bizánc, Perzsia, arab, török tatár versengve pusztított és rabolt itt századokon át. Nemegyszer adták ki a parancsot: a kartveli embereknek írmagja se maradjon! Bőven voltak belső viszályok is, vetélkedtek trónért, aranyért. Szakartveló ősi kultúráját is elérte a végzet, amikor az időszámításunk szerinti 337-ben hivatalos államvallássá tették a kereszténységet, annak bizánci változatát. Meg kell hagyni, hogy egyrészt történelmi tett volt, hiszen új kapcsolatok kiépítését tette lehetővé. Másrészt azonban az új ideológia könyörtelenül elsöpörte a múlt eszmélt, megsemmisített valamennyi írásos emléket. Gondoljunk az egykori Magyarországra, István király utáni időkre: micsoda hasonlatosság! S ha már történelemről esik szó — és ebben az országban szinte minden beszélgetés történelemmel kezdődik és történelemmel ér véget: veretes tósztok sora gondoskodik erről! — meg- említtetik Vahtang Gorgasza- 15 neve, aki Tbliszit 523-ban az ország fővárosává tette. Meglehet, hogy menekültében, merthogy a perzsák még ebben az évben véget is vetettek uralkodásának. A hagyomány azonban ennél szebb dolgokról mesél. Azt tartják, hogy ez a Vahtang — aki különben hiteles lejegyzések szerint két méter és negyven centiméteres deli legény volt, és monumentális lovasszobra ma a főváros egyik büszkesége — vadászaton járván, fegyverével megsebzett egy őzet. A nemes vad 'alábukott, nyomában melegvízű forrás tört a felszínire, melytől a karcsú állat sebe azon nyomban begyógyult. A király pedig uralkodóhoz méltó gyorsasággal határozott, mondván: „ez égi jel, itt fürdőt építünk, várost alapítunk, és idehozom a népemet — e a forrás itbil'i, vagyis meleg — legyen hát a város neve: Tbiliszi.” Jó források vannak nálunk, bizony — mondja a tamada. A forrás gyógyítja sebeinket, testünk-lelkünk nyavalyáit. Kilencszáztizennyoleban az intervenciós németek és angolok halálra keresték apámat. Meg is találták, pedig bújtatták barátai. De hát mensevikek kezén volt akkor az édes haza. Mesélte apám, három nap, három éjjel verték puskatussal, vesszővel, s amikor megszökött, egy fürdőházban tálalt menedéket. A nemes víznek köszönjük, hogy még él ma is. És élek én, aki csak azután születtem. És fiaim-lányaim erőben. egészségben, békében nevelődnek. Ürítsük hát még egyszer poharunkat őseinkre. Aláverd i. Allaverdi — mondja a tamada; a vendégnek tehát megadatott a tisztesség, hogy szólhasson, a következő tószt az övé. Tehát: gaumardzosz, dedimamisvlili! Csodálatos szó ez: dedmasvill A deda anyát, a mama apát, a svili fiút jelent önmagában. S így, ötvözve, a nyelv egy másik fogalommal, az „ős” szóval csupán körvonalazza jelentését. A lélek tudja igazán, -hogy most valamennyien apánkra anyánkra, testvéreinkre gondoltunk, élőkre és 'holtakra, akik lehetővé tették számunkra, hogy békében, erőben-egészségben nevelhetjük fiainkat és lányainkat, hogy megtaníthatjuk őket mindarra a szépre és a jóra ami egykoron nőm adatott meg az emereknék. Mert sok volt a háború. H. A. Apámmal a tó partján álltunk. Ügy száz méterre tőlünk egy nő úszott, valamit kiabált, és a karjával hadonászott. Rögtön lehetett látni, hogy a legkisebb érzéke sincs az úszáshoz. Nem tudja ugyanis, hogy úszni és integetni — fölösleges energia- pocsékolás. A parton összeverődött tömeg érdeklődve szemlélte a produkciót. — Nézd csak, fiacskám — mondja az apa —, milyen pocsék hajfestéket gyártanak nálunk. Egyre világosabb lesz a haja. A nő artikulálatlan hangon kiabált. — Nem gondolod, fiacskám, hogy segítségért kiabál? — Nem hiszem, most már egészen összehangolt a kézmunkája. Ekkor egy testes hölgy szólalt meg: — Hol az úszómester? — Elment valahova — felelték többen. — És az a másik, az a szőke? — érdeklődött tovább a testes hölgy. — Valóban szőke volt — válaszolt apám. — Kár, hogy tegnapelőtt belefulladt... Egy férfi leült a partmenti homokba és elkezdte fűzni a cipőjét. — Be akar ugrani? — hallatszott valahonnan. — Micsoda jótét lélek! A férfi nem szólt semmit, csak a lyukas zokniját takargatta esetlenül. — Ne szégyellje, csak se- lejtet gyártanak! — így az apám. — Ne zavarja már, hadd vetkőzzön, hadd ugorjon be minél előbb a fuldoklóhoz! kiabált a kövér hölgy. — Engedjenek! Mit akarnak? Hova ugorjak?! — ordított a férfi, miután rájött, hogy mit kívánnak tőle. A tömeg fenyegetően közelebb lépett. — Azonnal ugorj be, te huligán, meg hippi! — De könyörgöm, én nem tudok úszni...!!! — Akkor miért vetetted le a cipőd? — Egy kavics volt benne... — Hazudik, hazudik! A vízbe vele! — Mentsd meg azt a nőt, te gazember! Megfogtuk, meghimbáltuk, és bedobtuk a tóba. Ha tényleg nem tud úszni, ez jó lecke lesz neki. Mert valamikor el kell kezdeni... Ford.: SALGA ATTILA Az évek vonulását ki állítja meg? Mézes Lajos tanár úr reszkető mutatóujja közel három óra hosszat sorjáz az egykori pedagógiai gimnázium — a „fiúképző” — harminc évvel ezelőtt érettségizett növendékeinek névsorán, ök voltak azok, akik négyéves képzés után egy esztendőt „gyakorlóéves tanítóként” dolgoztak valamelyik falusi iskolában, s csak azután tettek pedagógiai vizsgát, szereztek képesítést az általános iskola alsó tagozatában való oktatásra. — Mi voltunk azok. akik vállaltuk ezt a nehéz, de komoly és felemelő feladatot; s lám, mindannyian sokra vittük — mondja a tánctanár, feledve, hogy már az egykori értékelés is hangsúlyozta: a tanítójelöltek nem voltak kellően felkészülve, nem álltak helyt a várt mértékben. A-tól Z-ig hosszú a névsor. öt éve találkoztak legutóbb: van, aki harminc év után csak a mostani érettségi találkozóra jött el. Fél évtized vagy három — ugyanaz az izgalom, feszültség az arcokon; hogyan lehetne néhány percbe belesüríteni az éveket? Az óvónőképző intézet adjunktusa nem válaszolt a hívó levélre; nem volt bizonyos benne, hogy el tud jönni, hogy ideér az ország másik végéről. S most mégis itt van. Tíz mondat; eny- nyi jár neki, ennyi mindenkinek. Minden szó megfontolt és megszenvedett; egy zaklatott magán- és közélet állomásai; család, válás, öngyilkossági kísérlet; huszonöt év nevelőtanárkodás egy szakmunkásképző fiú- kollégiumában: főiskola, egyetem, kitűnő vizsgák, de tanári katedra nem jutott neki; ebben a városban nem. öt éve elhívták innét docensnek. Némileg kárpótolva érzi magát a süllyesztőben töltött két és fél évtizedért. A Közmű és Mélyípitő Vállalat mérnökével csupán annyi történt, hogy lánya mára másodikos gimnazista lett. ennyit tart fontosnak elmondani. A neves gyógypedagógusból a szakma iránti rajongás beszél; legyetek nagyobb figyelemmel a gyermeki lélek iránt! Magunk között szólva, rengeteg a degenerált, az emberi közömbösség által megfertőzött, tönkretett óvodás és kisiskolás; legyetek figyelemmel, legyetek figyelemmel. Herceg Árpád: Az évek és az emlékezet A plébános az egykori igazgatóhoz intézi szavait: emlékezem az igazgató úr megdöbbent arcára, amikor közöltem, hogy papi szemináriumba iratkozom be; hallom, talán még ma sem bocsátott meg nekem. Ne nyugodjék le a nap a te haragvásoddal, mondja a volt igazgató; legtehetségesebb növendékem voltál, nagy dolgokra hivatott; mostanig alig hallottam sorodról. A szakközépiskolai kollégium igazgatója üdvözletét küldi: mondják, hogy pszichológus lett; bizonyára, sajnálja azt a tíz percet, ami alatt közeli lakásáról ide sétálna. Így van ezzel a szállítási vállalat osztály- vezetője is; talán kétszáz méterre lakik ide; innét a harmadik ház, egészíti ki valaki; nagyon messze van, a világ vége. Kanada is messze van; a turistaútlevéllel távozott egykori gimnazista ezért maradt távol; ahogy a Svédországban élő, világhírű építészmérnök is. A római sebészprofesszor, neves orvostanár üzent: még ma telefonálni fog. (Nagy zsivány volt világéletében, mondja Mézes tanár úr; négy-öt dolgozatot is diktált egy időben.) A hatvanból vagy tizenöten nem jöttek el a találkozóra. Ki látta őket? Ki találkozott velük? Ki tud róluk? A bécsi vállalat személyzeti és oktatási osztályának vezetője keresi a szavakat; 1946-ban, amikor falusi gyerekként ide kerültem, még kopaszon álltam itt; mára megkopaszodtam; köszönöm a levelet, amelyben csak ennyi állt: „ha időd engedi, gyere; meglátod, megéri”. Mézes tanár úr másik névre bök. Aztán újra másikra, és újra és újra. Meghalt. Meghalt. Meghalt. Meghalt. Születtek 1932-ben. Bepárásodnak a szemek; most melyikünk következik? Komorabb lesz mindenki ezután, megkeményednek az arcvonások. Több szó esik betegségről — a kifáradt idegekről, a rakoncát- lankodó gyomorról, légszomjról beszél az is, aki életében nem szívott cigarettát. Nagy szobrász az idő. Súlyosak a lélek legmélyén mérlegre tett évek.
