Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-03 / 259. szám

1984. november 3.

C tolna ' ,

A NÉPÜJSÁG

A hátai

Gyönyörű őszi napsütés van. A fák levelein már látszik az ősz jelenléte, a napnak sincs már olyan ereje, mint azt gondolná az ember. A vizek mentén melegebb ruhába öl/tözködnek a halászok, a horgászok.

Október utolsó hetében vagyunk, és ki gondolt volna arra, hogy ilyen időtájt kell ellenőrizni az árvízvédelmi töltéseket, a gátakat, az őrjárásokat, ahogy a szakemberek mondják. Ritkán adódik ilyen hálás feladat, hogy szép őszben, csodálatos napsütésben lehet az újságíró szemtanúja egy valamennyiünket érinthető „őrjáratnak”.

— Ajándék ez az idő — mondta Ragó Károly kísérőnk, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság szekszárdi szakaszmérnökségének vezetőhelyettese, amíg Szekszárdról a bátai őr járásig utaztunk.

— Ez a befejező napja annak a háromnapos ellenőrzésnek, amit minden évben megtartunk. Első nap Si- montornyától az árvízkapuig a Sión végeztünk ellenőrzést, a másodikon Madocsától az árvízkapuig, ma Bátától a

irjárástól a

Borrévi gátőrházig megyünk végig és megnézzük menynyit változott a helyzet az elmúlt év óta.

— Miből áll egy ilyen bejárás? — kérdeztem kísérőnket.

— A résztvevő vezetők, szakemberek ellenőrzik a felkészülést, hogy a várható árvíz, árvizek ellen az előírásoknak megfelelően hogyan készültek fel az egyes területeken.

Katonás jelentés Bátán, ahol kezdődik a szemle, jelent ifjú Tantos Pál, minden rendben, s már megyünk is tovább a töltésen a pörbölyi őr járáshoz, ahol a terület gazdája idős Tantos Pál jelent a felkészülésről:

— Tantos Pál, a négy per kettes számú gátőr jelentem, hogy a szakaszon a Duna jobbparti védtöltés 7—14 kilométeres szelvénye között az árvízi felülvizsgálatra felkészített állapotban van. A kaszálás végig megtörtént, a töltéskorona karbantartása befejeződött, árvízvédekezésre kifogástalan, jó állapot, ban van. Jó napot kívánok.

— Köszönöm. Jó napot kívánok — válaszol Szabó Mátyás, a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője, kézfogás, és kezdődik a szemle a raktárban, folytatódik a szálláson. Érezhető izgalom a gátőr és felesége arcán, pedig tudják; minden rendben, nincs mitől tartani. őszinte jókívánságok, és már indulunk is tovább. Útközben tapasztaljuk, amit az idős gátőr mondott, a munkákat valóban elvégezték, a töltés jó állapotban van.

A lankóci gátőrházhöz érünk, ahol Hegyi Tivadar jelent, és a szemle tapasztalata, — minden rendben, — mondja dr. Kaliczka László szakaszvédelmi vezető.

Az út során most adódik alkalom arra, hogy kérdezhessünk is.

— Katona Imre vagyok, gépész — mondja a kölcsönös bemutatkozásnál a fiatalember.. — Pincehelyről kerültem ide, a sógorom gátőr és ő mesélt az itteni lehetőségekről. — folytatja.

— Miért vállalta ezt a feladatot.

— Elsődlegesen a lakás miatt, a kereset ugyan nem túl sok, de tudok állatokat tartani, így a kettő együtt megjárja.

— Nem volt szokatlan, hogy ilyen messze van a várostól, a lakott területtől?

— Hát először furcsa volt, tudja én fociztam, mindig társaságba jártam, de most a tizenhéthónapos gyerek, a feleségem, a sógorom és családja a társaság. Valamit — valamiért. Meg lehet szokni.

Elköszönünk, minden jót kívánunk a sógornak és a családnak és egy hangos viszontlátással búcsúzunk a ház előtt álldogáló asszonyoktól.

Következő úticél Keselyűs, előtte még meglátogatjuk az árvízkaput, említésre méltó esemény ott sem volt.

Keselyűsön Szőnyi József gátőr jelent, a szemle gyors, körültekintő, minden rendben. Józsi bácsi hatvanon túl van, nyugdíjba mehetne, de nem megy, nem akar.

Kézfogások, jókívánságok, és kíváncsian hajtunk a borrévi gátőrházig, mert közben megtudtuk, most lesz az új gátőrház ünnepélyes átadása.

Először Péti Jenő borrévi gátőr jelent, ismét gyors a szemle, és a résztvevők kíváncsian járják végig az egy év alatt megépített új gátőrRövid megbeszélés a lankóci szivattyúházban

A korona burkolatának ellenőrzése

házat. A régi már vizes volt, egészségtelen.

A szemlélődök elégedettek, magam is, az új épület valóban szép.

Fárasztó volt az út, úgy hetven kilométert tehettünk meg. Kérésemre Tóth Sándor, az Országos Vízügyi Hivatal képviselője és Tóth István árvízvédelmi csoportvezető a három nap tapasztalatait összegezik.

A Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság árvízvédelmi védvonala 243 kilométer, ez a szakasz mintegy 20—25 milliárd forint értéket véd meg. A folyamatos karbantartás, az erősítés, és az ellenőrzés ezért rendkívül fontos. A három nap során a védműveket, a védelmi eszközöket és anyagokat, és a védelmi szervezetet vizsgáltuk. Megállapítottuk, hogy a töltéseket mindenhol lekaszálták, letakarították, a műtárgyak karbantartását elvégezték. Fő törekvés továbbra is a töltéskoronák járhatóságának biztosítása, azért, hogy esetleges veszély esetén a gátat gépekkel is tudják erősíteni.

A szemle mindent rendben talált, de a víz azért ne jöjjön.

SZARVAS ANTAL

zen a télen késett a hó, de Szilveszter éjszakáján megjelent Radír álmában. Először apró szemű eső esett

f£ — melyet a Balkán felől sodort a szél —, majd a cseppek megduzzadtak, délutánra pedig átellenben, az erdő melletti tisztás hófehér palástot öltött. Éppen ideje, mondta Kadir, és megparancsolta fiainak, hogy ne adjanak ennli a vadászkutyáknak.

Látta álmában, ahogy a fiai futkosnak az udvaron, ahogy pajkosan játszanak, és böldogan gondolta magában: mi lehet örömtelibb és szebb ezen a Világon annál, hogy az ember nézi fiainak játékát?

Kadir fölébredt — a hegy pedig átellenben valóban fehér palástot öltött. Kiment az udvarira, és csöndesen füttyentett. Kemal és Garasz — így hívták a két kutyáját — egy szem- pillantás múlva a lábánál vagdalkoztak farkukkal.

— Adtatok nekik vadamat tegnap? — kérdezte a fiait, és rosszallóan szemügyre vette őket.

— Nem — válaszolta kis idő múlva a nagyobbik. — Hiszen vadászni mész.

— Jól van — mondta Kadir. — Indulok. Az időjárás is jó most.

A fiai egy szót sem szóltak. Folytatták foglalatosságukat a fatönk körül. Az egyik vékony ágakat huzigált elő komótosan, a másik pedig feldarabolta őket a tönkön.

Kadir álldogált még egy kicsit az udvaron, nézte fiainak erős hátát és karját, miközben kutyái lábánál hízelegtek — félsóhajtott, fogta a puskáját és útnak indult.

Miközben leereszkedett a vízmosás felé, és kutyái cikkcakkos sárga nyomokat szórtak szét őrült módjára a vékony havon, fejszéjének tompa csattanásai csöndesen melléje szegődtek. Valami édes-kéjes érzés áradt szét benne, megállt, hátrafordult, hogy lássa a kutyáit, és rágyújtott egy cigarettára.

Gyötrelemmel is terhes volt — természetesen — fiai iránt táplált szeretet, és a róluk váló gondoskodás. El akarták hagyni. Hogy a városba menjenek dolgozni. Tanulni. Lakótelepen élni, mint a többiek —, hogy darabokra tépjék a szívét...

Átugrott a vízmosás másik partjára, a kutyák vele együtt — a lánc éles csörgése pedig a víz robajával szállt tova.

Megpróbált, természetesen 'kevesebbet gondolni rá, a gondolat azonban lassan és vigasztalanul falta föl a lelkét — a vízesöppek is bizonyára így falják föl a sziklát. Az anyjuk csak hallgatott és hallgatott, és csillogó szemét fájdalmasan Radírra szegezte. Kadir önmagát kérdezte, kérdezte az istent is: jól teszem, ha visszatartom őket?

— Hej, Kadir, Kadir! Jól teszed?

Mindig ugyanúgy felelt önmagának — hiába, a gyötrelem ugyanolyan maradt. Ha elengedi őket, nyilvánvaló, hogy elveszett. Ha nem — továbbra is mellette kínlódnak, miközben szemük már a messzeségben jár.

Kadir felsóhajtott, eldobta a cigarettáját, és lehajolt, hogy megszabadítsa kutyáit a lánctól. A kutyák, mint az őrült, előrerohantak, pofájuk megnyúlt a hó fölött, és belefúródott a bozótba... Kis idő múlva Garasz kétszer felvonított.

Valaki lőtt egyet a távolban, egészen az erdő másik szélén. A visszhang bélehasított a fehér reggeli csöndbe. Kemal is felvonított.

Kadir levette válláról a puskát, és hüvelykujjával lassan meghúzta a ravaszt. Megkezdődött a nap, megkezdődött az élet nagy igazsága — bizsergeft a vére. és a gyötrelem felhőként emelkedett ki testéből.

Kadir puskájával járja az erdőt, kutyái szaglásznak, nyomulnak előre, az idő csodás ezen a hófehéredett reggelen — gyönyörködhet-e a lelke ennél derűsebb képben? Lassan megindult élőre, minden tlátó, tapasztalt szemmel, gondolatai meg gyorsan elkezdtek hátrálni addig a pontig, amivel ki volt töltve az élete.

Farkasokra vadászott — messzire eljutott a híre, jóval a balkáni vidéken túlra. Harminc éve csinálta már ezt sikerrel, ezalatt száztizenöt vonást vésett a gerendára. Miniden farkas után egyet. Mindegyikkel ugyanúgy bánt el. Fejszével és fedeles kosárral.

Kadir'csöndesen elmosolyodott — teljes harminc éven keresztül ugyanígy mosolygott, míg mások csak ámuitak- bámultak. Mert olyan egyszerű volt — akkor megy oda az ember, amikor nincs ott az anyafarkas, kiveszi a kölyköket a lyukból, beteszi őket a kosárba, és kész. Kadir, persze, egy kicsit hazudott. Némely apró, végzetes jelentőségű dologban. Ügy, ahogy minden elismert, valamihez értő igazi mesternek hazudnia kell.

Radír például art hazudta, hogy minden a lyuknál dől el.

A száztizenöt kölyök közül azonban egyet sem lyukból húzott elő. A kölykök mindig a vackukban voltak, fent, a földön. De félelmes, áthatolhatatlan tüskés bozótban. Szederbokrok, kövek, gallyak hálójában. Messzeföldön híres művészetének fele vasakaratból és türelemből állt, abból, ahogy bekúszik a bókrak közé. Ami a másik felét illeti, ez abban a képességében réjtett, hogy megtalálja a kölyköket. És ebben megvolt Radírnak a saját, nagyapái által századokon keresztül ráhagyományozott igazi titka.

Amit senki nem tudott pontosan, annak ellenére, hogy olyan egyszerű volt.

Senki sem figyelt arra, ami egynémely reggelen történik valahol az erdőben, és Kadir magához veszi a kosarat és a fejszéjét. Senki, csak ő, és elhatározta, hogy később a fiait . is megtanítja erre. Fejből mesélte el nekik, úgy mutatta meg, hogy lássák: milyen egyszerű.

„Járod fiam az erdőt, és bozótos helyeket keresel. Sűrű cserjéket, tüske- és szederbokrokat. Rájuk lelsz, ne feledd, kivársz egy szép reggel, amikor derűs az idő, és bő harmat lepi el az erdőt. Nézz figyölmesen a sűrű 'bokrok fölé! Látod azt a vékony párát, amely lassan fölemelkedik? Ott van a farkasok vacka.”

„És az anyjuk?”

„Vagy a kölykök mellett van, vagy még nem tért vissza.” (Kadir csöndesen mosolyog — miből tudod meg, merre van az anyjuk?)

„A harmat ezüstös-kövér, fiam — fordulj hátra, és nézd meg lépteid nyomát!”

„Igen, jól látom mögöttem.”

„Rendben. Indulj most el erről a helyről, és jól figyelj! Tégy egy kört a vékony pára körül, míg ismét visszajutsz lépteid nyomához! Láttál fardcasnyomot? Ugye, nem? Akkor az anyjuk még nem tért vissza. Itt a kosár — indulj!”

Valóban, ez volt minden. Kadir oly sok éven át tudta csinálni — a veszélyben erősen, a sikertől büszkén, szinte mindig hiba nélkül. De voltak kellemetlen percei is — néha az anyafarkas meglepte. Alig pár lépésre állít a kosár mögött, és jelenlétére erősebben vert a szíve, a keze meg elzsibbadt, miközben a fejszét szorította. De tudta az apjától, hogy minden állat számára az embert megtámadni a legnehezebb. Mindig erre hagyatkozott, és győzött. Csak egyszer kellett harcolnia. Amikor a falu közelébe ért, a kölykök felsírtak a kosárban, és az anyjuik egyszereseik rávetette magát. Fejszéje azonban gyorsabbnak és erősebbnek bizonyult. Csak egy karmolás maradt az arcán — a támadó az utolsó pillanatban hozzáért a mancsával.

Az utolsó legrejtettebb titka pedig az volt, hogy hosszú éveken keresztül anyafarkasok szemét látta álmában. Sokféle tekintet vésődött emlékezetébe, sokféle helyről — de valahogy mindig egyformák voltak, mint az ikrek. Dühödt anyák szemei, a távolodó ‘kosárra meredve — telve kétségbeesett, elfúló szűküléssel.

Erre gondölt Kadir éjjel-nappal, télen és nyáron — miközben megvonta a vállát, és így szólt magában: A farkas fenevad. Megtámadja a juhokat. El kell pusztítani. Az emberek minden elpusztított farkas után bőkezűen megfizetik. Valamiből élni kell, nem igaz?

Kételyeit nem úgy fogalmazta meg: helyesen cselekszik, vagy sem, végezte a mesterségét, megvonta isten előtt a vállát, és élte az emberek életét.

Emlékeibe elmerülve, az első pillanatban nem vette észre a nyu'iat, de aztán megfordult, odaszaladt, és lőtt.

Amikor odaért, látta, hogy Garasz már a nyúl bordáját tördeli, és véres szájával cíbálja az állatot.

— Hé! Hé! — kiabálta. — Ereszd el! Köszönöm, fiam, nagyszerű!...

Két órával később,, amikor ismét átugrotta a vízmosást, az udvar felé füleit. El akarta kapni a fejsze tompa csattaná- Sait, a fejszéjét, amellyel fiai dolgoztak. De csönd volt.

Kadir felkapaszkodott az udvarhoz, megkötötte a kutyákat, a nyulat pedig felakasztotta, hogy majd megnyúzza.

Bement fölmelegednd fiai anyjához, aki a tűzhely mellett ült.

— Hol vannak a fiúk?

Az asszony nem felelt.

Kadir várt egy kicsit, majd megfordult, hogy a szemébe nézzen.

— Miért hallgatsz, ha kérdezlek?

Az asszony egy szót sem szólt — szemét egyre csak Radírra függesztette, alsó ajka pedig remegett.

— Miért hallgatsz? — ordította félelmes hangon Kadir, és lehajolt, hogy megrázza.

Fiainak anyja Vállat vont, ajkába harapott — szemét pedig Kadir arcán felejtette. Kadir már látta ezeket a szemeket — valaha, valahol, ugyanezeket —, és senki sem tudta nála jobban, mit jelentenék.

— Hazudsz! — ordította Kadir. — Visszajönnék! Mind a ketten! Már estére, hallod!

És lassan a szótlam asszony mellé .rogyott, és egyre erőt- lenebbül ismételgette: „Hazudsz! Te hazudsz! És ne nézz így rám, hallod!”

Mintha így akarná visszahozni a kölykeit, vagy így akarná kihúzni őket valahogy — varázslattal — a félelmes nagyvilág felé örökre eltávolodó kosárból.

Fordította: ADAMECZ KÁLMÁN