Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-24 / 276. szám
1984. november 24. , TOLNA \ _ Képújság Idejekorán a településfejlesztésért Meggyőződésem, hogy a szedresi Községi Tanács nem kivétel megyénk azon tanácsai közül, akik idejekorán, a helyi településfejlesztési célokat felismerve együttműködési megállapodásokat kötötték a helyi gazdálkodó egységekkel és társadalmi szervezetekkel, a községi feladatok megoldásáért. Azért az igazgsághoz az is hozzátartozik, hogy nem mindenütt tulajdonítanak ekkora jelentőséget az együttműködési megállapodásokban szereplő vállalások teljesítésének. Sem a tanácsok, sem pedig a szerződést aláíró más érdekeltek... Az mindenképpen tény, hogy a szedresi Községi Tanács 1980-ban — előrelátva a várható helyi feladatokat — együttműködési megállapodást kötött több egységgel. Elsőként a helyi Hunyadi Termelőszövetkezettel, majd a Szekszárdi Állami Gazdaság kajmádi kerületével, a községi KISZ-bizottsággal, valamint a KIOSZ körzeti csoportjával. A megállapodások megkötése óta eltelt négy év. Mitörtént azóta? Nem is nagydolgok? — Ha a megállapodás csak formális lenne — mondja Koleszár Mihály, a szedresi Községi Tanács elnöke —, akkor eggyel-többel szaporítanánk a tanács papírjainak számát. Mi a fejlesztési feladatokban kértük a helyi gazdálkodó szervek segítségét ! Már magában az sem véletlen, hogy éppen ezeket a szerveket választottuk. Mindegyik anyagilag erős. Kizárólag fejlesztési jellegű feladatokban vállaltunk — vállaltak segítséget. — Ahogy néztem a beszámolót, végső soron nem is nagy dolgokról van szó — mondom. — így is van — feleli a tanácselnök. — Ám, ha úgy fogalmazok, hogy egy kis település életében a szilárd burkolatú járda, a crossbar telefonközpont vagy az óvodaépítés hatalmas dolog, akkor a maga megfogalmazása nem helytálló. — A szerződés mindig kétoldalú. Az egyik felajánl valamit, ennek arányában a másik pedig kap valamit. A tanács mit adott a többieknek? — Csupán azokat a lehetőségeket, amelyek egy-egy cél elérésében segíthetik a KlOSZ-alapszervezetet, a termelőszövetkezetet, vagy a kajmádi kerületet. Hírtovábbítást, koordinációt. — A tanács napi munkájában is jelentkeznek azok a községfejlesztési feladatok, amelyek megoldásában társként megnyerheti a helyi gazdálkodó szerveket. Telefon és kapcsolattartás kérdése az egész. Felvetődik a kérdés, akkor miért van egyáltalán szükség ezekre a megállapodásokra. Koleszár Mihály tanácselnök azonnal válaszol: — Nem a formalizmusért, hanem az évekre előre ismert fejlesztési feladatok programozott ismeretéért, öt év alatt apró dolog legalább ötezer van egy községben. Ezért hát a1 helyi szerveknek tudniuk kell előre, hogy milyen fejlesztést szeretnénk velük együttműködve megvalósítani. A mi kapcsolatunk a gazdálkodó egységekkel olyan, hogy jószerével csak önmagunknak ismételjük, hogy milyen soron következő feladatnál kell előre lépnünk. A hangulaton meglátszik A szedresi tanács és a vele együttműködési megállapodást kötött szervek munkáját október 25-én tárgyalta a tanács végrehajtó bizottsága. A teljesség igénye nélkül jegyzem, hogy milyen pontokat teljesítettek az előzőekben ismertetett gazdálkodó egységek a községért. Megépült 810 folyóméter szilárd út, ugyanennyi betonjárda. Kihelyeztek három lámpát, kialakítottak 36 építési telket, bővítették a tanácsházát, ugyanakkor fel is újították és elkészült a crossbar távbeszélőközpont. Mindben ott a KIOSZ, a SZÁG kajmádi kerülete és a téesz dolgozóinak a kétkezi munkája. Bors Antal, a Szekszárdi Állami Gazdaság kajmádi kerületének igazgatója magától értetődőnek tartja, hogy létezik egy ilyen szerződés. — Magának a kerület termelésének eredményéért kell felelnie — kötözködöm. — Akkor miért tartja ennyire fontosnak, hogy az emberei ennyit tegyenek a községért? — A kerület dolgozói — akik közül nagyon sokan éppen Szedresben laknak —, a megállapodás nélkül is tennének falujukért. Ekkor a papír csak ráadás. Mivel dolgozóim informálnak a szedresi eseményekről, sokkal jobban részt veszek a szedresi munkában, mint a szekszárdiak, pedig ott lakom. — A községért végzett munka nem csökkenti a gazdaság összeredményét? — Egyáltalán nem — igazít ki Bors Antal. —, mert A házasságkötő terem építésében is ott a kollektívák keze munkája itt munkaidő utáni tevékenységről van szó. Amit a községért végzünk, az a szabadnapokon történik. Ügy programoztuk a gazdasági munkát, hogy a szerződésben vállalt feladat abba mind beleférjen. — A dolgozó munkáján az éppenséggel nem látszódhat, hogy Szedresben éppen az ő utcájában készült el a járda vagy azonnal telefonkapcsolatba kerülhet a Bébéscsabán lakó nővérével, de... — ... de munkaintenzitásán és a hangulatánál én azonnal látom, hogy sikerült a dolgait elintézni, és jó a közérzete. Nem fordult meg a fejünkben! Akár a társadalmi munkatervbe írja a szedresi tanács, akár az együttműködési megállapodások teljesítéséhez, mindkét esetben példás az a munka, amit a helyi Hunyadi Termelőszövetkezet Hunyadi szocialista brigádjának tizennégy tagja végzett a fejlesztési gondok-felada- to'k csökkentéséért. Miközben a téesz gépműhelyébe vezető úton a sárt dagasztom, már tudom, hogy az elmúlt öt évben a tanács hat és fél millió forintot tudott községfejlesztésre fordítani, ugyanakkor a társadalmi munka értéke meghaladta a 10 milliót. A gépműhelyben Papp Márton autóvillamossági szerelő, a Hunyadi brigád vezetője azonnal azt mondja, hogy sok beszédnek sok az Hőninger Ferenc a kisiparosoknak átadott elismerésekkel alja, ezért szorítkozzunk csak a tényekre. — Ott vagyunk, ahol kell — mondja Papp Márton. — Minket nem érdekel, hogy van-e szerződés vagy nincs., Ha szükségük van ránk, akkor ott vagyunk. így mind a tizennégyen dolgoztunk az óvoda-, a játszótérépítésnél, rendbe tettük a környezetünket és nemsokára az épülő tornacsarnoknál állunk a sorompóba. — Pénz? — Egyetlen egy tagunk fejében sem fordult meg soha, hogy a társadalmi munkavégzés ideje alatt pénzt is kereshetnénk. Nemcsak az én gyerekem, de másnak a gyereke is oda jár majd, az óvodába. Beteg én is lehetek, meg a lányom is. Ez nem sablonszöveg és nem a brosúrát idézem. Elhiszi? Kézfogásunkkor mondom, hogy igen. Egy matyóhímzéses brigádnaplót lapozgatok. Tulajdonosai a KIOSZ Szedresben lévő Bezerédj István kisipari szocialista brigádjának a tagjai. A többszörösen kitüntetett, oklevéllel és emlékplakettel jutalmazott közösség vezetője éppen munkadarabját, a bádogot hagyta ott, hogy néhány szót váltsunk. Hőninger Ferenc bádogos kisiparos, a helyi kiváló munkabrigád vezetője, tanácstag, a KIOSZ faluösszekötője, a helyi KIOSZ intéző bizottságának az elnöke. — Miért tartották fontosnak, hogy együttműködési megállapodást kössenek a tanáccsal? — Mert úgy ítéltük meg, hogy szükség van a Szedresben dolgozó iparosok munkájára is. A brigádban tízen vagyunk, az elmúlt évben a különböző helyi fejlesztési feladatok megvalótítására 66 ezer forint társadalmi munkát végeztünk. Ez óraszámban sem kevés, kereken 398 óra. Ott voltunk a Bezerédj síremlék helyreállításánál, az orvosi rendelő építésénél, a tűzoltószertár betonozási munkáinál, de hadd ne soroljam tovább. Gondolja csak el, jelenleg Szedresben negyvenhatan vagyunk kisiparosok. Ennyi szakember mennyi hasznos munkát tud végezni egy településen? — A tanács ennek fejében mit adott a kisiparosoknak? — Az elvégzett munka fejében elismerést, becsületet, köszönetét és január 1-étől adókedvezményt is. Mi nem várjuk el, hogy másik községből jöjjenek a mi falunknak dolgozni. Itt nem kell a tanácsnak futkosnia, hogy kell egy ilyen iparos vagy olyan. — Ez mind szép, de maguk is a piacról élnek. Megszámolta-e már, hogy a társadalmi munka miatt menynyivel lett kevesebb a jövedelme? — Ezt még nem! De nem is számoljuk. Ami itt felépült, ahhoz nekünk is közünk van. És nem is kevés. Ért engem? Örülök, hogy értem. írta és fényképezte: SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS A ház, amelyben lakom ez a behemót, ronda,.három emelettel és huszonkét ílépcsőházzal bíró szocreál monstrum tágas, jó futbal'lpályányi udvart fog körül. Az udvar közepén — bölcs helykihasználással — óvodaépület áll; ezt kicsiny kert keríti, s a vaskerítésen kívül gyep, homokozó, három hinta meg egy libikóka a gyerekeknek. Néhány autó is parkol itt- ott, de nem sok, hely tehát van bőven. Á ház belső falánál, az udvart szegélyezve egylépésnyi széles aszfaltjárda fűlt körbe, híven követve az épület ki- és beszögelléseit; némely pinceablaknál, amelyet bunkerablakká képeztek ki már két és fél évtizede, minden eshetőségre felkészülve — quod dii avertant! —, nos tehát: némely pinceablaknál léposőnyi zökkenő van a járdán, hogy a súlyos ablak kinyitható legyen. Ezen a járdán sétál a manó. Az udvari. Nem császári és királyi udvari, csak egyszerűen udvari. Alacsony, görbült, vékonyka figura ez a manó; lábán csizma, belegyűrve egy bordó tréningnadrág, felette rövid poszitózeke, és légiiéiül egy hatalmas báránybőr kucsma; a képet két, fakéreg színű, kesztyűben kéz, s a jobb kézben egy göcsörtös bot teszi teljessé. Az emberke arca olyan vékony és kicsi, hogy észre sem venni a nagy kucsma alatt: két keze, a koppanó bot és a fáradhatatlanul mozgó két csizmás láb benne a fontos. így sétál a manó. De hogyan is? Többnyire csák az udvaron — hiszen azért udvari —, és csakis a tört vonalú aszfaltjárdán. Lehet, hogy tériszonya van a manónak, mint Kipling délszaki patkányának, Udvari manó Csucsundrámaík, alki sohasem mer elrugaszkodni a ház falától, és csak végveszedelemben vág át az udvaron — nem tudom, lehet — de talán leánya, az egyik házbéli asszony, alki néhány éve hozatta fel magához apját vala- honnét a Nyírségből, talán ő parancsolta meg az öregnek, hogy maradjon a biztonságos házfal mellett, ne keveredjék az udvar közepén focizó, idétlenkedő kamaszok, a padokon fenbliző férfiak közé; meg ne csússzék az autók körül terjengő olajt ócsákban — nem tudom, lehet. De tény, hogy az öreg manó úgy cirkulál a házfal mentén körfoe-fcörbe, mint az athéni peripatetiikus iskola tagjai tették volt a Lükeión-ligetben, mesterüllet, a bölcs Arisztotelészt hallgatva; vagy ahogyan a mikroszkóp alatt vagy természetfilmekben láthatóak az óriásira kinagyított sejtek, s bennük a sejtfalak mentén cirkuláló nem-is- tudom-hogyan-ihívják részecskék. Így sétál a manó. Meghatározott időprogram szerint, s a térprogramot is ugyanilyen szigorúan betartva. Reggel 8 és 10 között, délelőtt 11 és 12 között, majd délután 2 és 4, végül 5 és 6 között. Télen-nyáron, ha süt, ha fúj, ha esik; 2 órát. 1 órát, újra 2 órát, s megint 1 órát. Már maga ez az idő- elosztás is rendszerességre utal. S ha ezt a négy számot egymás után írom így: 2121, akkor a hármas számrendszerben ez 70-et jelent (matematikai indíttatású olvasóimat kérem, korrigálják, ha tévedtem volna a számvetésben), s csakugyan ránézésre is 70 éves a manó. S hogy miért a hármas számrendszerre volt szükség? Nos, azért, mert a manónak három unokája van, s különben is három a magyar igazság. Hát ennyit a manó számmisztikájáról De egyébként is misztikus figura a mi udvari manónk. Soha nem áll meg beszélgetni senkivel, csak rója az utat, mintha maga Öz, vagy Holle anyó, esetleg a Nagy Kom- putátor rituális parancsát teljesítené, s jár mindig egyforma, szinte hieratikus mozgással. Ha valaki szembe jön vele, félreáll, utat enged, megemeli a kucsmáját, és a napszaknak megfelelően jó reggelt, jó napot, jó estét kíván, mindig egyazon hangon, mintha egy kiiborg végtelenített hangszalagjáról jönne. S nem néz rá senkire, nem fordul meg senki után. Olykor, nagy ritkán az utcára is kimerészkedik a manó, a ház oldalát megbontó nagy kapubehajtón kikanyarodik — valami világjárási vágy ösztökélheti erre —, de nem sokáig tart a rendhagyás: a következő körben újra vágányra áll a két csizmás láb meg a görcsös bot, s folytatódik minden úgy, ahogyan az szokásos. Vajon mi járhat a manó fejében örökös körsétái idején? Lehet, hogy csak gépiesen mozgó lába, koppanó botja viszi kar be-körbe, és ahogyan az öreg halász oroszlánokról álmodott, úgy álmodja vissza gyaloglás közben a kis nyírségi házat, az udvart, a parányi majorságot; talán lova, tehene is volt, azokra emlékezik, talán az is eszébe jut, hogyan is volt az astorosgyerek korában, lehet, hogy egy féltékeny bicskázás emléke is felmerül néha, vagy a front pokla, talán egy régi leányarc is el- lebben a szeme mélyén, amely mosit az aszfaltjárdát nézi, hogy két, szorgosan mozgó lába meg ne botoljék. Hogy agya jár-e, nem tudom. De a két lába, meg a botja jár. Ugyan mi mást is csinálna a szűk, városi lakásban? Nem tudom a nevét — a leánya így szólítja: „apja” —, s mind a mai napig nem sikerült kitanulnom körsétájának koreográfiáját, mert van úgy, hogy az óramutató járásával ellentétes irányiban indul neki, s ha elég időt ad még sorsa, végtelen számú variációra nyílik lehetősége a napi kétszer egy- és kétszer kétórányi séta, és a séta iránya kombinálásából. Mindenesetre tizenöt-húsz kilométert is megtesz egy nap, s ha adatik neki még hat év, annyi séta lesz már a lábában, mintha körbejárta volna az Egyénilítőt. Ennyit tudok róla, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megszeressem, s hogy szeressem a mi udvari manónkat. Ha egyszer eltűnik, hiányozni fog.
