Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
IO IFíÉPÜJSÁG 1984. november 17. zsák cement M. doktor bácsi íróasztala IRODALOM Mezey Katalin: /JT Őszi szél Hogy fúj az őszi szél! Fehéren süt a nap, hevít. Míg hazaér a kisfiú, szakad róla a víz. A táska, mint a puttony, fekszik a gyönge hátra. Édesül a muston a szám, amit kisajtol könyveiből a gyermek? Megvédi-e a bajtól a tudás, hogyha felmegy utóbb az „Élet” című színjáték függönye? Kérjem tőle? Jószívű, vigasztalna: „— Sose aggódj. Akad néhány jó tervem. Ások egy nagy lyukat, és ha kergetnek engem — ez mindig puskaporral lesz félig tele, letakarom papírral —, abba esnek bele. Akkor égő gyufát lövök íjjal oda, robban majd akkorát, hogy igazi csoda." Nem kérdek tőle semmit, táskáját leveszem. Szalad rajzolni. Nem nyit benne a félelem. Én is csak rámosolygok, ebédet melegítek. Legalább addig boldog lennék, amíg terített asztalt adok eléjük, míg a lélek remél: a holnapot is megéljük. Hogy fúj az őszi szél. Bába Mihály: Egy . kisvendéglő kerthelyiA ségében beszéltük meg a találkozót Kozma — Janival, a fdidimmel. Hat óra előtt tíz perccel már ott voltam. Meglepetésemre Jani is. És nem egyedül. Egy őszes hajú férfi ült mellette, s mindketten élénken gesztikuláltak, beszéltek. Vagy talán vitatkoztak. Megálltam, körbenéztem, szabad asztalt kerestem. Ám Jani észrevett, integetett, hogy menjek oda. — Szervusz pajtás, engedd meg, hogy bemutassam Pap elvtársat. Kezet fogtam a napbarnított arcú férfival, elmotyogtam a nevemet, aztán szabadkozva Janihoz fordultam. — Nem akarok zavarni, hiszen én úgyis korábban jöttem. Leülök valamelyik szabad asztalhoz. A férfi felállt. — Szó sincs róla. Én már megyek is. A vitát majd folytatjuk. — Minden jót, főnök — mondta Jani mosolyogva. — Ki volt ez a fickó? — Az építésvezetőm. — De jó viszonyban vagy a fejesekkel. — így is mondhatod. De ennek az ára egy zsák cement volt. Hunyorogva pislogtam rá. Ugratsz, komám, de sebaj, veszem a lapot, gondoltam. — Elég olcsón jutottál hozzá — jegyeztem meg ironikusan. — Biztosan állami cement volt, amit a hátadon vittél a villájához. Kozma Jani legyintett. — Hülyeségeket beszélsz. — Lehet, de még a nevedet sem tudja, úgy búcsúzott el tőled: Cementes. — Ez az, látod, ez a mi barátságunk kapcsa. Figyelj csak ide: a Leányka utcai építkezésen dolgoztunk akkoriban. Segédmunkás voltam. Egy zsák cementet vittem éppen a C-épülethez, amikor a B-ből dühösen kirohant. És nekem meg szerencsétlenségemre éppen ak- kar csúszott le a vállamról a zsák, csattant egy eldobott féltéglán, a zsák kiszakadt, a cement kiömlött. Mérgemben még bele is rúgtam, úgyhogy alig maradt valami a zsákban. Az építésvezető megállt, kimeresztette a szemét, úgy nézte egy pillanatig a zsák cementet, aztán felüvöltött, és káromkodott, mint egy stráfkocsis, Nekem is a fejembe szállt a vér, még egyet rúgtam a zsákba, és azt mondtam: velem így nem beszélhet senki, érti, a kárt megfizetem, vonja le a fizetésemből, és már itt sem vagyok. Erre ő, hogy én még ki merem nyitni a számat?! Na, ezt a napot élete végéig megemlegeti. Ez a zsák cement egy vagyonba fog magának kerülni — kiáltotta, aztán elrohant a felvonulási épületben berendezett irodája felé. Egy pillanatra elhallgatott Jani, s mivel épp jött a pincér, sört rendeltünk, ami egy szempillantás múlva már ott is volt asztalunkon. — Ez aztán a gyors kiszolgálás. — Ismernek, ide járunk a brigáddal minden névnapot, születésnapot megtartani. Tizenkilencen vagyunk, egyszóval elég gyakran. — És aztán mi történt az építésvezetővel ? — kanyarodtam vissza a félbeszakadt történethez. — Mi történt volna? ösz- szeszedtem a cók-mókomat, bementem az irodába, hogy kikérjem a munkakönyvemet, no meg hogy vonják le a zsák cement árát, és adják ide a gubát. Nagy mellem volt, tudtam, hogy egy óra múlva a másik vállalatnál már fel is vesznek, és lehet, hogy többet is fognak fizetni. Meglepetésemre beküld- tek az építésvezetőhöz, hogy állapítsa meg a kárt, és adja írásba. Mit tehettem, bementem hozzá. Egy papírhalmazban lapozgatott, fel sem nézett, csak úgy odaszólt: tessék, mit óhajt? Nem válaszoltam. Vártam, hogy felemelje a buksi fejét. Biztosan meglepte a hallgatásom, mert hamarosan fel is kapta. Farkasszemet nézett velem. Á, maga a Cementes. Mit óhajt? Mit lehet erre válaszolni? Kilépek, adja írásba a kárt, hogy levonhassák a keresetemből. Értem, mondta nagyokat bólogatva. Azonnal. Addig üljön le. Leültem. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázott, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. No, szóval behívta a titkárnőjét, diktálni kezdett. Kármegállapítás. Térítésköteles, levonandó egy összegben. A kilépni szándékozó, hogy is hívják? — fordult felém. Mondom neki. És folytatta: Kozma János segédmunkás a mai napon a B-épület előtt egy zsák cementet szándékosan szétrugdosott. Köteles megtéríteni a cement árát, a cement szállítási költségét, az átadás előtt álló épületbe a szakiparosok cipőin, bakancsain behordott cement eltávolítását a padlókról, a folyosókról, az újra lakkozás költségét, mindez együttvéve körülbelül tíz ember négy-ötórás munkáját jelenti. Ezt ne írja. Az órabér-kiszámításnál az átlagórabért vegyék figyelembe. Hörpintettünk a sörből, — Azt hittem, nem jól hallok. Percekig egy szót sem bírtam kinyögni. Ha ezt nekem meg kell fizetnem, ez a zsák cement a világ legdrágább cementje lesz, gondoltam. Nehezemre esett, de megszólaltam: építésvezető úr, hát az a cement még ott fekszik ... Szavamba vágott: Még egy fél óra múlva húszán taposnak bele, aztán meg eleredhet az eső, beveri a földbe, megköt. Érti? Megköt az is, amit el kell majd távolítani, légkalapáccsal. Tudja milyen nagy kár ez? Mennyi felesleges munkát szerzett nekem. Ezt meg kell fizetni. Vagy úgy gondolja, hogy fizessem meg én, meg azok, akik itt maradnak dolgozni? Igen? Nem, dehogy. Csak arra gondoltam, hogy az a cement még ott van, és összeszedhetném, eltakaríthatnám. Akkor tessék, menjen, tárta szét a karját. Kitántorogtam, ösz- szelapátoltam a cementet, eltüntettem még a nyomát is, és ... és, hogy is mondjam, visszamentem dolgozni. Egy hét múlva futottam össze vele ismét. Mi az, maga, Cementes Kozma, nem lépett ki? Nem. Miért? — kérdezte. Azért építésvezető úr, mert nem volt igazam. Így van, mondta mosolyogva, de megnyugtatom, hogy nekem sem, amikor úgy kiabáltam. De hát, én is csak ember vagyok, lendítette levegőbe a karját. Hanem tudja mit, munka után jöjjön be hozzám. Bementem. Egy órát vártam rá. Végre kijött. Azt mondta: mehetünk. A kocsijával hozott ide. Beültürlk. Sörözni. Helyesebben, én sört ittam, ő meg valami üdítőt. . . ovidén, cimborám, R megkért, hogy alakít- : sak egy brigádot. Meg-----J alakítottam. Azóta is e gyütt vagyunk, pedig ennek már egy évtizede. Vele meg, mármint az építésvezetővel, néha-néha eljövünk ide sörözni, no meg vitatkozni. Ennyi a történet. Ezért hívnak engem Cementesnek. Te is, ha telefonon hagysz üzenetet, mondd csak nyugodtan, hogy a Cementes Kozmának adják át! Nem haragszom érte. Most, hogy a rendről any- nyi szó esik, s a „racionalizálásról”, ami megmentheti ezt a rendetlen világot, M. doktor bácsi íróasztala bukkan föl a gyerekkor mélyéről, mert a dolgok összefüggenek. Ezen az asztalon minden volt. Könyvek, teleírt papír- kötegek, mikroszkóp, félrebillentve két mérőhenger és egy kitömött karvaly között, sztetoszkóp, beöntő gumipumpa, borszeszlámpa a fertőtlenítéshez, s a legkisebb fiú teniszlabdája — bűnjelként természetesen —, mert ezzel törte be az imént a rendelő tejszínű ablakát, s most befúj a szél, lapozgatja a recepteket, s billegtet egy csöpp újságszéldarabkát, melyen olvasható, szép dőlt betűkkel ez áll: „két kiló krompulit hozni a piacról”. Mondták is mifelénk utca- szerte: ha M. doktor bácsi sört tölt munka közben, s két kortyintás között a habja megüllepszik, nem meri meginni a maradékot, mert nem tudja melyik pohárban van a sör, és melyikben az elemzésre váró vizeletminta. Mert M. doktor bácsi mindent maga csinált, nem küldözgette a pácienseit szak- vizsgálatra, kit hova. Volt otthon röntgengépe is, igaz, nem olyan korszerű, sárkánynyakú gégecsövekkel, kígyótestű fekete kábelekkel körülfont félelmetes masina, mint manapság az SZTK- ban van, de a kisgyerek tüdejét megmutatta, meg azt a „kis oldalast”, ami épp elég lenne egy fél tányér bablevesbe”. ö mondta így, s mi gyerekek örültünk a viccnek. Emlékszem, egyszer súlyos gyomormérgezésre hívta át anyám. Görcsök, s ijesztő lázálmok között is meghallottam sietős lépteit, ahogy végigfutotta a hosszú verandát. Mit ettél össze már megint, ebadta? — kérdezte, s láttam gombjavesztett, kivén- hedt pizsamáját, melyen csak úgy panyókára vetve lógott egy hirtelen felkanyarított kabát. Néhány nap múlva újra jött. Vernét olvastam éppen, az Észak Dél ellent. Jól van — szólt, — látom élsz. Kívánsz-e egy kis töltöttkáposztát, füstölt szalonnával jól megágyazva, s tejföllel nyakonöntve? Azt mondtam: legfőbb vágyam, a sok vízben főtt krumpli, s rántottleves után. Akkor már ép vagy — mondta. — Jól dolgoztunk mj ketten. Te mert élni akartál, én meg mert hagytalak. Hanem ezt a könyvet kölcsönadhatnád. Tudod, én ilyen kisgyerek- koromban minden Vernekönyvet elolvastam, de ez az egy valahogy nem került a kezembe. Fiai galambászkodtak, s ennélfogva idejük jó részét a házgerincen töltötték. Szóltak is többen: miért engedi? Nem rendes fiúgyerek az, aki kezét-lábát el nem töri, amikor annak az ideje van — mondta, s fölnézett a két szőke kisebbikre, kik úgy ültek ott a kémény mellett maguk is, mint a galambok. Hű, micsoda felháborodás tört ki az utcánkbeli asszonyok között. „M. doktor bácsi meggondolatlan. Felelőtlen. És rendetlen is. Meg kell nézni az asztalát, magáért beszél. Ki milyen rendet tart maga körül, olyan a felfogása is”. Ekkor már híre járt, hogy bombázni fognak. Kertszomszédunk, a szótlan tirpák Pampuch bácsi kirakta üres hordóit a kukoricagóré mellé, hogy legyen hely a pincében. Felesége, a volt cirkuszi pereces és limonádéárus, akit nagyanyám csak úgy hívott, hogy Cifrajuli, kiállt a ház elé, és felnézett az égre. Hadd bombázzanak, — mondta. — Elkapom, és visszahajítom nekik. M. doktor bácsi hallotta és megmosolyogta. — Nem tudlak én téged összerakni, te Juli, ha az a bomba az öledbe esik. — Csak mi gyerekek hittük, hogy össze tudná. Azon az asztalon, a teniszlabda, meg a kitömött karvaly között biztos van egy olyan tű, amellyel életre varrna minket darabjainkból is. Aztán bombáztak, s aztán az is elmúlt. Elmúltak a gyerekkori gyomorrontások, a görcsök, a negyvenfokos lázak, amire M. doktor bácsi futva jött, papucsa mági itt csattog emlékeim hosszú folyosóján, belép, ledobja hirtelen felkanyarított kabátját, s megkérdezi: mit ettél össze már megint, ebadta? S én ebben a racionálissá merevülő világban csak fekszem hanyatt, szigorú rendbe rakott, lelketlen tárgyak, riasztó gépek, szörnyű kábelek, gégecsövek között, s nem tudok mit mondani, mert nincs kinek, csak a műszerek villognak, tíz... kilenc... nyolc, amíg a ZÉRÓ be nem kattan, s robbanó áramot nem indít gyúlékony szerveim felé valami túlvilági jelfogó. MESTER ATTILA Illyés Gyula Farkas Pál alkotása a simontornyai emlékkiállítás megnyitására készült. Fotó: GK. Palotás Dezső: Tréfa Nem tudom már, melyikünk lehetett, aki megemelte Picuri csuklóját, és azt mondta neki: „Túl vastag a bokád, kincsem”. Arra viszont nagyon pontosan emlékszem, hogy Picuri ez alkalommal kissé csodálkozva megszemlélte fent említett testrészét, nézegette jobbról-balról, elölről-hátul- ról, majd egyetértőleg, kissé szégyenkezve bólogatott. Meg kell említenem, hogy a csülke valóban túlméretezett volt, viszont tökéletesen arányos is, ha figyelembe vészük, hogy ő maga kilencvennyolc kilót nyomott, és egy csöppet sem volt kövér. Figyelemre méltó még, hogy Picuri barátunk nem vette zokon a henye, és némiképp sértő anatopizmust, illetve fel sem ötlött benne, hogy azt állították róla: elöl is hátsó lábakat visel, és hogy tulajdonképpen meg kellene sértődnie. Olyan volt, mint egy újfundlandi kutya: erős, nagy. félelmetes, nagyon jóindulatú. és éppen olyan értelmes is. No, meg bájosan műveletlen, amit viszont ki is vett volna zokon egy ilyen tehetséges festőtől? Mert kétségtelenül nagyon tehetséges volt. Ennek ellenkezőjéről még az sem tudott senkit meggyőzni, ha néha elmagyarázta képeit, vulgo: egetverő marhaságokat mondott valóban csodálatos vásznairól. Jámborságával természetesen gyakran visszaéltünk: állandó volt a kísértés, hogy felültessük, falhoz állítsuk, csúfot űzzünk belőle. Eme tevékenységünk savát-borsát az adta, hogyha netán sikerülne feldühíteni, szétmorzsol bármelyikünket —, megnyugtató biztonságot pedig abból merítettünk, hogy tudtuk: soha nem bántana senkit egy sületlen viccért. És — gondoljuk meg! — közben még szeretni is lehetett, hiszen egyszerre nézhettük le és csodálhattuk; lehet-e többet elvárni egy baráttól? Egyszer láttuk csak megvillanni a szemét, amikor azt mondtam neki: „Tudod, mi vagy te? Tudod? Egy heteroszexuális!” Megfeszült az állkapcsa, nyelt néhányat, aztán odavágta: „Te vagy heteroszexuális!” — és megbántottan elfordult. Természetesen ezek után nem hagytuk békén, és addig kínoztuk, faggattuk, amíg ujjongva felismerhettük: Picuri szűz! E felismerésből egyenesen következett gálád tervünk, öntudatlan eszköz volt a Kiss-lány, városunk csodája, gyönyörű szőkeség, megközelíthetetlen, mint Artemisz; egy dobermanja is volt e szerepkörhöz. Magam is próbálkoztam nála, és e kísérletem csúfos kudarccal végződött — ideális alanynak tűnt hát a lány. Az ő nevében epedő levelet írtunk Picurinak, s találkára invitáltuk egy szombat délutánra. Valamennyien a diákotthon közös szállójában gyűltünk össze abból az alkalomból, hogy Picuri megkapta a billet doux-t. Szemünk sarkából lestük, amint többször is végigolvassa a levelet, aztán órájára pillant, és rohan mosakodni. Éppen a nyakkendőjét bontotta ki, hogy hetedszerre kösse újra. amikor végre figyelemre méltattuk: — A napra lehet nézni, de rád nem érdemes! Elég lesz már, Picuri. Nem ér meg ennyit az a nő... — Többet is megér, — állította ő. Szomorúan és tanácstalanul jött vissza. — Nem értem — mondogatta —, miért hívott, ha ő meg nem jött el? Ki érti ezt? — Miért nem kérdezed meg tőle? — Már miért ne kérdezném meg? Igazatok van. Megyek és megkérdezem. És ment. Mint később megtudtuk, becsengetett, a lány előtt meglobogtatta a levelet, és szigorúan felelősségre vonta. A Kiss-lány visított a gyönyörűségtől, majd a nyakába borult. Két hónap múltán összeházasodtak. Picuri ma két gyermek atyja, és nagyon boldognak vallja magát. Ha jól meggondolom, mindent nekünk köszönhet.
