Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november IT. NÉPÜJSÁG11 Fatornyok és haranglábak a mai Magyarországon Falvaink egy része egyidős az államalapítással. Mások a következő századokban keletkeztek, illetve a tatárjárás—törökdúlás után települtek újjá. Ám, lett légyen a falu Árpád-kori vagy későbbi alapítású, életében fontos szerepet töltött be napjainkig a templom és a harang. A templom volt a falu legfontosabb épülete, mert biztosabb védelmet nyújtott, mint a lakóház. A templom, mint a legtekintélyesebb épület, őrizete és továbbadta az ősöktől örökölt hagyományokat, a templom volt a közösség — a község — szellemi-művelődési központja. A templomról s tornyáról ismerték föl már messziről a falut. Tornyából messzire lehetett látni, harangjai az idő múlását jelezték. Délben ebédre hívtak, az esti harangszóval nyugodni küldték a föld népét. A harang, félreverve, a veszedelem elhárítására csődítette össze a lakosságot. Közismert első szent királyunk parancsa, hogy minden tíz falu építsen templomot. Mivel a templomépítés gondja a faluközösségre hárult, többnyire fából ácsolt, vesszőből font, sárral tapasztott, úgynevezett „pa- ticsfalú” kis épületeket emeltek. Egyébiránt a XVIII. századig élő szokás volt, hogy egy-egy közösség első templomát fából-sárból építette, ha a falu földesura nem járult hozzá a költségekhez, s csak később került sor maradandó kőépítményre. Ami nem ment olyan hamar. Középkori okleveleink garmadával tanúskodnak fatemplomokról. Faanyag és famunkához értő ács akadt bőven, ami kevesebbe került, mint a kő, tégla és kőmíves, esetleg freskófestő vagy kő- faragványokat készítő mester. A szegénységnek vagy az önkéntes takarékoskodásnak köszönhetően azután, — ha már tellett is a közösségnek kőtemplomra, — lemaradt az építkezést drágító kőtorony, s helyette házilag elkészíthető fa harangtornyot vagy egyszerű haranglábat állítottak föl. A kényszerű takarékoskodásból született fato- rony-megoldásból a középkor végére jellegzetes és tetszetős együttes alakult ki, s a fában bővelkedő vidékeken egyfajta stílussá vált: végeredményben a hajdaTfl fatemplomokból napjainkig átmentette a fatornyokat. Mert míg a fatemplomokból csak hírmondónak maradt ránk néhány, mint a tákosi és a mándi, a harangtornyok és haranglábak szép számmal bizonyítják a régi, gótikus hagyományokat követő és az ilyen famunkában jáalapozást oltalmazza az időjárás viszontagságai ellen. A legegyszerűbbek Y alakú természetes ágasfák. Dőlés ellen gerendatalpkeretre támaszkodó építménnyel vehetik körül, s ágas részén kívül az alsó építményt is befedhetik. Továbbfejlesztett változatánál már több harang található a tető alatt. Ebben az esetben két oszlop áll egymás mellett, s ezeket alul és fönt, esetleg középen ácskötésekkel kapcsolják össze, s oldalirányú dőlés ellen kitámasztják. E haranglábak úgyszólván minden változata megtalálható Zala megye falvaiban. Ezeknél is tökéletesebb, s már a harangtornyot közelíti meg a négyoszlopos harangláb, amelynek két változata ismert. Az egyik esetben az oszlopokat talp- gerendás szerkezetbe foglalják, amely az oldal támasztást biztosítja. Ilyenkor két teteje van a haranglábnak. Az egyik a harangokat védi, a másik tető a támasztószerkezetet. Az effajta haranglábaknak a Dunántúl a hazájuk. Legszebb, s egyúttal a Dunántúl legvénebb ilyen haranglába a Vas megyei Pankaszon áll. Másik változatánál a négy oszlopot úgy szerkesztették, hogy egymást védték az oldalirányú nyomás ellen, s nem kellett külön támasztószerkezetet készíteni. Egyetlen tető védte az egészet, oldalai teljesen nyitottak. A harangtorony vagy másként fatorony a haranglábnál bonyolultabb ácsmunkával készült gerendavázas építmény, amely nem pusztán a harangok elhelyezését szolgálta, hanem megfigyelő- hely, őrhely is volt. Ez az egyik tulajdonsága, amely a haranglábtól elválasztja. Ugyanis a harangláb a házakkal nagyjából azonos magassággá és megfigyelőhelyként nem alkalmazható, a fatorony a község házainál sokkal magasabb és a harangok alatt galériát alakítottak ki, ahol emberek tartózkodhatnak, őrködhetnek. Ahol a galéria árkádos, ott már reneszánsz hatás érvényesül. Igen kedvelték a magas toronysisakot, amelynek négy sarkán kisebb fiatornyok ékeskednek. E tornyok építésénél teljesen mellőzték a vasat. Tetejüket hagyományosan fazsindellyel fedték. A különböző századokból fennmaradt fatornyok közül a zömökebbek, egyszerűbb építésűek és fiatorony nélküliek a korábbiak, régebbi típust képviselők. A fatoronyépítésben mintának tekintett, 1640 körül emelt nyírbátori harangtorony már nem olyan zömök, s a továbbiak egyre karcsúbbak, ele- gánsabbak lesznek. Ezek a két-háromszáz esztendős fatornyok azonban még ma sem holt emlékek, hanem a falvak életébe szervesen bekapcsolódó élő és használt építmények. DE. CSONKARÉTI KAROLY ratos ácsok szaktudását. A megmaradt fatornyoknál, — még a XVIII. századi, barokk időkben építetteknél is — tapasztalható gótikus kompozíciós elvek és szerkezeti megoldások arról vallanak, hogy a ma látható fatornyok éppen olyanok, mint az 1500-as évek előtt ácsoltak. A fatornyokat a haranglábaktól jószerivel csak a szakember különbözteti meg, pedig elválasztó jegyeik szem- beötlőek. A harangláb olyan egyszerű oszlop, gerendaszerkezet, amelynek teteje a harangot, tartószerkezetét, valamint az Márokpapi zömök harangtornya az egyszerűbb, kora középkori fatorony példája A Móricz Zsigmond szülőfalujában, Tiszacsécsén álló harangtorony a fiatornyos, hegyes sisakú típus jeles képviselője Pankasz 1730 körül épített haranglába Magyarország fényképekben Népfrontakció a 40. évforduló tiszteletére Visszhangra lelt a felszabadulás 40. évfordulója tiszteletére a Hazafias Népfront által kezdeményezett országfényképezési akció. Első és rendkívül ígéretes jele, hogy a népfront, a KISZ KB, a Művelődési Minisztérium, a Népművelési Intézet, valamint a váci FORTE-gyár júniusban közreadott közös felhívása gyakorlatilag hazánk valamennyi településére eljutott. Már az első kézzelfogható eredményekről is megérkeztek a hírek a HNF Országos Tanácsához. Mórahal- mon, Csávolyon és Esztáron például már fényképsorozatokon rögzítették a falu fontosabb útjainak, belterületének mai, jellegzetes arculatát. Mintegy maradandó emlékül az utókornak: ilyen volt pátriánk a XX. század 80-as éveinek elején, a fel- szabadulás után négy évtizeddel. Püspökladány utcáin is elindultak az amatőr fotósok, a népfront társadalmi aktivistái. Szigetbecsén a nemes vállalkozáshoz sikerült fővédnökül megnyerni a világhírű fotóművészt, André Kertészt, aki e vidékről származik. Állandó kiállítást rendeztek be képeiből. A HNF Országos Elnöksége mellett működő Honismereti Munkabizottság — az akció szervezője — ez ideig nyolcezer tekercs fekete-fehér kisfilmet — ebből háromezer a FORTE adománya volt — juttatott el az ország legkülönbözőbb részeibe az érdeklődőknek. Egyéneknek, közgyűjtemények munkatársainak, tanácsi dolgozóknak, munkahelyi közösségeknek, városszépítő egyesületi, művelőrési otthoni fotószakkör- tagoknak, vállalati szocialista brigádoknak, mindazoknak, akik késznek mutatkoztak részt venni az akcióban. S ha ez kevés lenne, további film is rendelkezésre áll, bár... Az eddigi érdeklődés arra utal, hogy a társadalmi összefogásra az akció ki- teljesedésekor anyagi vonatkozásban is szükség lesz. S az nem is fog késni. A „Magyarország fényképeken, fel- szabadulásának 40. évében” akcióval ugyanis — többek között — messzemenően egyetértett a Minisztertanács Tanácsi Hivatala is, olyany- nyira, hogy levélben kérte a megyei tanácsokat, támogassák azt. Jó néhány megyei tanács — például Bács-Kis- kunban, Somogybán — máris mozdult... Érthető a júniusi felhívás visszhangja, a meglepően nagy érdeklődés. A magyar kultúrtörténetben ehhez hasonló, nagyszabású, a társadalmi erőkre építő vállalkozásra még nem volt példa. A hazai tudományosság hosz- szú idő óta éppúgy fájdalmasan észleli a múlt Magyarországa rendszeres képi ábrázolásainak hiányát, mint a közéleti tevékenységnek mindazon ága, amely igényelné valamilyen vonatkozásban a múltba visszanyúló ismereteket. Igaz, az utóbbi száz évben hatalmas meny- nyiségű, legkülönbözőbb technikájú felvétel készült városainkról, falvainkról, ám ezek szétszórtan létezve többnyire csak nehezen lelhetők fel. S amelyek meg is vannak, rendszerint a településnek csupán egy-egy híres épületét, műemlékét, terét, vagy egybefoglaló városképét ábrázolják. Végképp nem örökítődnek meg azonban a falvakban, a községekben azok a terek, utcák, amelyek tán kevésbé festői- ek, talán különösebb figyelmet sem érdemelnek, de mégis hozzátartoznak életünkhöz, amelyek a szülőfalut adják, s amelyek akkor válnak fájdalmasan kedvessé számunkra, ha már nincsenek. Ha olykor a felelőtlen területrendezés, de inkább a törvényszerű fejlődés-fejlesztés letörli a térképről. A mostani akció arra sarkall, hogy készüljenek az ország minden településéről — kivéve, egyelőre, a feladat nagysága miatt Budapestet és az 50 ezer főnél népesebb városokat — olyan fényképsorozatok, amelyek megőrzik a jövő számára a falvak, nagyközségek nem látható arculatát. Nem csupán egy- egy reprezentatív épületet, létesítményt, hanem az adott emberi környezet lehető legteljesebb képét, azt a mindennapi falut, ahol lakói 1984—85-ben dolgoztak, tanultak, pihentek, szórakoztak, vásároltak, sportoltak. Ezek a tudományosan is hasznosítható eredeti dokumentumok bekerülnének a helyi gyűjteményekbe, helyük lenne a megyei levéltárakban, vagy más hasonló jellegű közintézményekben, s a teljes, országos anyagot megőrzi majd az Űj Magyar Központi Levéltár. A „Magyarország fényképeken, felszabadulásának 40. évében” akció még csak első, biztató lépéseit tette meg, hogy akár mozgalommá váljék, ám ha a folytatás is hasonló lesz a kezdetekhez, érdemes lenne a jövő év tavasza után is ébren tartani. A Hazafias Népfront Országos Tanácsánál a későbbiekre is vannak elképzelések. Az összefüggő falufényképekhez jól illeszthetők lennének például a központi közösségi funkciót betöltő épületekről készített egyedi képek. Meg lehetne, meg kellene örökíteni a műemlék vagy műemlék jellegű, városképi jelentőségű épületeket, jellegzetes régi házakat; emléktáblákról, szobrokról, ritka síremlékekről is kellene felvételt készíteni; általában mindenről, amit a helyi közvélemény megörökítendőnek tart. S be lehetne a fotómasinával a kertekbe, az udvarokba, a szobákba, a műhelyekbe, a gyárbelsőkbe is menni, s ügyes és lelkes fotósnak, amatőrnek, vgy éppen a közösség érdekében cselekvőkész fényképész kisiparosnak is témát kínálhat a templomtornyokból, magasházakról, várbástyákról lencsevégre kapható látkép... Másik, következő lépésként valamilyen formában, módon a városok arculatát is meg kellene örökíteni. A fővárosban, mint hírlik, a városszépítő egyesület már most, a 40. évforduló alkalmából szeretne valamilyen méltó megoldást találni. deregAn Gábor Mai szlovák grafika A Magyar Nemzeti Galériában kiállítás nyílt Mai szlovák grafika címmel. A szlovák grafika, mint a képzőművészet autonóm műfaja, a század húszas éveiben született meg. Keletkezése és fejlődése összekapcsolódik a szlovák képzőművészeti kultúra megalapítóinak, Ludovit Fulla, Mikulás Galanda és Koloman Sokol nevével. A húszas években azonban nemcsak e sajátos művészeti ág született meg, hanem a tudatos osztálybeállítottságú, szociális irányzatú művészet is, es ezen belül éppen a grafika élenjáró helyet ért el. Itt lehetne keresni. azt a kiindulópontot, amely az előfeltétele volt a később — egy magasabb fejlődéstörténeti fokozatban — létrejövő, szocialista realista művészetnek. A szlovákiai alkotói mozgalmakban, a háború előtti képzőművészeti erjedésben a vezető egyéniségek, a már említett Fulla, Galanda és Sokol játszottak döntő szerepet. A következő nemzedék határozott egyénisége volt Julius Szabó, akinek munkái a mostani kiállításon is láthatók. Eszmei-alkotói érdeklődésének középpontjában az ember állt, a maga munkájával és küzdelmeivel, az emberiségért és az emberi méltóságért, a békéért, a háború ellen, s általában az erőszak ellen folytatott harcával. A szlovák grafika további fejlődésére serkentőleg hatottak az ún. második világháborús nemzedék tagjai is, mindenekelőtt Vincent Hloz- nik és Orest Dubay. A képzőművészet történetébe a háborús kataklizma zaklatott éveiben léptek be, s ez nem csekély mértékben befolyásolta akkori és későbbi alkotásaikat is. A kedvezőtlen történelmi összefüggések legmélyebb hatását Hloz- nik munkásságáben lehet tetten érni, főként a határozottan agresszív jellegű grafikai sorozatokban. Ezekben burkoltan jelen van a fasizmus és háború ellen vívott harc képzőművészeti tolmácsolása. Általánosságban itt fogalmazódik meg az igazságosság és a jóság konfliktusa a kegyetlenséggel és az erőszakkal szemben. Hloz- nik ellenpontja Orest Dubay grafikai alkotó munkája, amelyre a lírai beleérzés jellemző. Dubay líraiságát gyakran gazdagítják dekoratív tónusok. A szerzőnek sikerült a szlovák grafika kifejezési skáláját az új szocialista életből kisugárzó békés atmoszférával gazdagítani. A német expreszionizmu- sig visszanyúló magvas és robusztus grafikai megnyilvánulás jellemzi Jozef Ba- lázt, Gabriel Strbat, Jarmila Pavlickovát, Viera Gergelo- vát. Jellemzőjük a dekora- tivitás és a monumentalitás. E művészek annak a generációnak tagjai, amelyik tartalmi tekintetben erőteljesen kötődik a valósághoz, formailag pedig az expresszív jelleghez. Tamara Kolenciková: Melankólia A szlovák grafikusok fiatal nemzedéke az utóbbi időben jelentékenyen kitágította a fiatal művészeti ág horizontját és viszonylag új fejlődési problémakört juttatott szóhoz. Jóllehet a jelenkori keresések szervesen csatlakoznak a lényegében a húszas évektől számított előző képzőművészeti fejlődéshez, azzal párhuzamosan sok újító és kísérletező kezdeményezést is hoznak. A szlovák grafikára jellemző pa- tetikus kifejezésmód és a lényeges hányadot képviselő szónokias és elbeszélő jelleg átadja helyét a polgáribb felfogásmódnak. Az expresszi- vitást — jobban mint bármikor azelőtt — a líraiságés költőiesség ellensúlyozza és jobban érvényre jut a racio- nális-konstrutkív gondolkodás (Alojz Klimo, Tamara Klimová, Tamara Kolenciková, Milos Urbásek és mások).
