Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17. "népújság 9 Szurgut, az olajra épült város Szibéria közportjában, a tyumenyi területen négy évszázadon keresztül állt a csöndes tajgai település, Szurgut. Több mint 700 kilométernyi mocsaras erdő választotta el a legközelebbi vasútállomástól, Tyumenytől. A „Nagy földdel” főként az Ob folyón tartották a kapcsolatot. 1961. kotóber 15-én Farman Szalmanov geológiai kutatócsoportja olajat talált Szurgut térségében. (Szalmanov ismert szovjet geológus, az Ob középső folyásánál lévő olajkészletek felfedezéséért és a kitermelésre való gyors előkészítéséért Le- nin-díjat kapott.) Attól az ősztől kezdve megváltozott Szurgut élete, íme az események rövid krónikája: 1964. májusában az Ob folyón elindult az első szurguti olajszállítmány. Az új repülőtér szeptemberben fogadta az első sugárhajtású repülőgépet. Hamarosan működni kezdett az „Orbita” műholdas rendszer televíziós állomása. 1973 januárjában indították be a szurguti erőmű első energiablokkját, amelynek fűtőanyaga az olajjal együtt feltörő gáz (tervezett teljesítménye 3,2 millió kW.) Még abban az évben, novemberben befejezték a Szovjetunió legnagyobb hídjának építését az Obon keresztül — hossza 2965 méter. A hídon át vasútvonal vezet Szurguton keresztül Nyizsnyevartovszkba, a szamotlori olaj lelőhely központjában és Urengojba, ahol hatalmas földgázkészletek találhatók. Állandó légijáratokat indítottak, melyek összekapcsolják Szurgutot Moszkvával, Kijewel, Bakuval, a kaukázusi üdülővárosokkal. A második erőmű A „Szurgutszkij" állami gazdaság melegháza beindításával az energia eljut majd a messzi Észak városaiba és falvaiba. Ezek mögött az adatok mögött az emberek önfeláldozó munkája áll. Az itteni lakosok fiatalok: az ország minden részéről ideérkezők (a városban 50 nemzetiség képviselői élnek) fele még nem töltötte be a harmincadik életévét. Szurgut lakosainak száma már elérte a 180 ezret, és feltételezik, hogy 2000-re félmillióra nő a lakosok száma. A város intenzíven fejlődik. Már felépítették az olajbányászok, az energiatermelésben dolgozók, a geológusok, az építők lakótelepeit. A házakat csoportosan helyezték el a tajga festői, zöld övezetei között. A házakat zárt sokszög alakban építették: a tél itt kilenc hónapig tart: ez az elhelyezés megóvja a lakásokat a széltől és a fagytól. Minden lakónegyed központjában játszóterek, üzletek, kulturális-szolgáltató egységek találhatók. Szurgut Szibéria egyik nagy kulturális központjává válik. Esténként kigyulladnak az opera- és balettszínház rivaldafényei. Fiatal, saját társult működik itt, a színpadon gyakori vendégek a moszkvai és külföldi színházak művészei. A városban van kiállítóterem, vannak mozik, zenei és művészeti iskolák, sportpalota. Az első diákok már elkezdték a tanulást a Tyumenyi Ipari Főiskola szurguti kihelyezett tagozatán. A születési arányszámot tekintve Szurgut előkelő helyet foglal el a Szovjetunióban. A város vezetősége gondoskodik a gyerekekről. A picik bölcsődébe és óvodába járnak. Valamennyi iskolában van napközi otthon. A városi úttörőházban 22 technikai és művészeti szakkört szerveztek, van uszoda és tornaterem. TATYJAXA VASZILJEVA Foglalkozás az uttörőház képzőművészeti stúdiójában A 125 éves Seemann könyvkiadó Ernst Arthur Seemann 125 éve, 1858 szeptemberében nyitotta meg kiadó és könyv- kereskedő üzletét a Rajna- vidéki Essenben. Már első kiadványa, Az építkezés története jelzi kiadói szándékát: a művészetekkel való foglalkozást. A cég három év múlva átköltözik a könyvkiadás európai fellegvárába, Lipcsébe. Sok egyéb mellett a század végén jelenteti meg ötkötetes művészettörténetét. 1911 és 1950 között jelennek meg az alapvető tudományos értékű, 43 kötetes Thiemo/ Bencker, majd 1953—60. között a Vollmer művészeti lexikonok Általános képző- művészeti lexikon az ókortól napjainkig címmel. Budapesten, az NDK Tájékoztatási Központ nagyszabású kiállítás keretében mutatja be a 125 éves Seemann kiadó munkásságát. Az évfordulóra jelent meg a Német művészet történetének 3. kötete, az NDK művészetének 1960—80 közötti korszkáról. A munka sokrétűségéről tanúskodnak az ugyancsak az idén kiadott A díszítőművészet kézikönyve, a reneszánsz híres mesterének, Raffael születésének 500. évfordulója alkalmából készült monográfia, vagy a XVIII. század szász bútorai című mű. A kiállítás legfőbb érdekessége az a pazar tárlat, amely a kiadó festményrepCranach (1472—1553): Katharina von Bora (Luther felesége) arcképe (Wittenberg — Luther-csarnok) rodukcióit mutatja be a látogatóknak. A képek csodálatos színhűségét, szinte az eredetivel vetekvő látványosságát megtekintve nem csodáljuk, hogy eddig 84 bekerült az UNESCO katalógusába, mint a világ legszebb nyomata. Lengyelország Gyógyszer - takarmánybab hatóanyagából A Lengyel Tudományos Akadémia Varsói Szerveskémiai Intézetének egyik legnagyobb kutatási eredménye a Debelizyna nevű, vesekő elleni gyógyszerkészítmény. A gyógyszer kidolgozásának a gondolata a távoli Indiában született. A hetvenes években a lengyel-indiai tudományos-műszaki együttműködés keretében Indiában tartózkodott dr. Wlodzimierz Gustowski vegyészmérnök, az intézet munkatársa. Ott kezdett el érdeklődni a népi gyógyászat, különösen pedig a gyógynövényeket alkalmazó gyógymódok iránt. Az indiai lakosság már évszázadok óta foglalkozik egy takarmánynövényként hasznosított babfajta, a Do- lichos biflorus termesztésével, amelyet a vizeletkiválasztási szervek megbetegedéseinek a gyógyítására is sikerrel alkalmaznak. A lengyel tudós behatóan tanulmányozta a növényt. Miután hazatért, kapcsolatba lépett a Herbapol Gyógynövényipari Vállalattal, majd annak közvetítésével a Poz- nani Gyógynövényipari Kutatóintézettel. A két intézet segítségével megkezdődtek a kutatások. A takarmánybabból először megpróbálták kinyerni a gyógyhatású anyagokat, majd ezt követően állatkísérletek során megvizsgálták az élő szervezetre kifejtett hatást. Később bekapcsolódott a munkába a poz- nani Tadeusz Wrocinski professzor is. A vegyészmérnök és a professzor négy évig tartó közös kutatásainak eredményeként végül megszületett a preparátum, amellyel 1977-ben újabb állatkísérletek kezdődtek. Ezek során bebizonyították, hogy a gyógyszer rendszeres és nagyobb adagokban történő alkalmazása sem okoz káros mellékhatásokat, s így engedélyt kaptak a klinikai kipróbálásra. Ekkor csatlakozott a kutatókhoz a Varsói Gyógynövényipari Vállalat munkacsoportja. Ok dolgozták ki a gyógyszer végleges előállítási formáit. A Debelizyna oldat, tabletta, drazsé, por, szirup, emulzió és paszta formájában kapható. A gyógyszert először 50 betegen próbálták ki. A vizsgálatok és röntgenfelvételek alapján megállapították, hogy az új szerrel folytatott kúrát követően egyetlen beteg szervezetében sem volt található vesekő. A Debelizyna fájdalommentesen oldja fel a vesekövek bizonyos fajtáit. A lengyel gyógyszert eddig több mint tíz országban szabadalmaztatták, köztük olyan fejlett gyógyszeriparral rendelkező államokban, mint az Egyesült Államok, Belgium és Japán. A Debelizyna előállításához szükséges nyersanyagot — a kész gyógyszerért cserébe — Indiából szerzi be Lengyelország. Akit nőm lát a toronyőr „Kiek in de Kök”, azaz: Kukkants a konyhába! Ez a német nyelvű felszólítás valójában egy ágyútorony neve Tallinnban, az Észt SZSZK fővárosában. Az elnevezés a középkorból származik, s igen találó, hiszen a csaknem ötven méter magasságú bástya tetejéről az őrtálló katonák valóban mindent láthattak, akár azt is, hogy az alsóvárosi háziasszonyok mit készítenek aznap ebédre. Manapság mégsem ezért, sokkal inkább a műemléképület belsejében, több szinten elhelyezett kiállítás megtekintéséért érdemes a tornyot felkeresni. A legfelső emeleten állandó fotótárlat várja a látogatókat, amely arról ad képes tájékoztatást, milyen volt Tallinn a második világháborút követően, s milyen ma, a 80-as évek derekán. A háború dúlása a ma közel félmillió lakosú várost sem kímélte. Lakóházainak fele, s értékes, még a dán, majd svéd fennhatóság ideje alatt épített műemlékeinek jelentős része megrongálódott, vagy teljesen elpusztult. A fotódokumentumok jól érzékeltetik, milyen feladat állt az újjáépítők előtt, egy séta pedig a mai Tallinban bárkit meggyőz arról, hogy az észt főváros jelenleg szebb, mint valaha. A történelmi levegőjű óváros ismét régi pompájában tündököl, s vele szerves egységet alkotnak a város modern, tágas parkokkal megtűzdelt negyedei, s a tengerparti rész — olyan új és esztétikus létesítményekkel, mint az 1980-as olimpiára megépített vitorlásközpont, falu és sportszálló a Pirita folyó torkolatánál, a háború momentó- jaként égbenyúló emlékmű, vagy a hagyományos északi dalosünnepre készített, 35 ezer főnyi kórust és 200 ezer nézőt befogadó monumentális szabadtéri színpad. — Hogyan tudták négy évtized alatt szinte újjávarázsolni a várost? — kérdeztük Hain Tosst, az Észt SZSZK állami műemlékvédelmi tervezőintézetének vezető építészét. — A legnehezebb a kezdet volt. Mindenütt romok, a barbár pusztítás maradványai. Először nem a műemlékek, hanem a lakóházak felépítésére kellett gondolnunk, pénz is csak arra jutott. így csak néhány műemléképület újjáépítéséhez tudtunk mindjárt a háború után hozzáfogni. Tetézte a helyzet súlyosságát, hogy szervezett műemlékvédelemről akkortájt Tallinnban még nem lehetett beszélni, az viszont tény, hogy a város lakói már akkor is tudták: a romok, a ledőlt falak is értékesek, s ha már az újjáépítéssel várni is kellett, legalább megőrizték azt, ami megmaradt — emlékezik Hain Toss. — Mikor kapott lendületet a restaurációs munka? — A 60-as évek elejétől, s kiváltképp az észt minisztertanács 1966-os határozatát követően. Ebben a határozatban leszögezték: az óváros egészben maradjon meg műemléknek, s ekkor már az újjáépítéshez szükséges pénz sem hiányzott. Jókor jött az intézkedés, mert bizony közben megépült néhány olyan lakóház, amely sehogy sem illet a hagyományos városképbe. — Az építészeti restaurációhoz nagy tapasztalat szükséges ... — Nem szégyelltünk tanácsot kérni!- A Szovjetunió legjobb szakemberei mellett kértük a baráti országok, mindenekelőtt az NDK és Lengyelország, de sok nyugati állam kiváló műemlékvédő építészének véleményét is, s közben felnőtt nálunk is egy olyan építészgeneráció, amely már rendelkezik a szükséges tudással és tapasztalattal ahhoz, hogy végigvigyen egy ilyen, több évtizedet igénylő restaurációs folyamatot. És ne vegye dicsekvésnek: ma a finnek is csodájára járnak és elismerik eredményeinket. — Ezért is kapott Tallinn négy éve Európa-dijat a műemlékvédő munkáért. (A magyar városok közül 1975-ben Sopron kapott hasonló nemzetközi elismerést. A szerk.) De, amint az a város újjáépítését bemutató fotókiállításon is szembeötlőit: Tallinn újjávarázsolásában nemcsak az építészek, hanem a lakosság apraja-nagyja is tevékenyen közreműködött... — De még mennyire! Elképzelhetetlen lett volna ilyen gyors helyreállítás tízezrek aktiválása nélkül. Kezdettől fogva szíwel-lélekkel együtt dolgoztak velünk a fiatalok, már a 10 évet alig betöltött gyerekek is, és persze jóformán az egész felnőtt lakosság. Szervezeti forma is alakult ehhez: a „Ko- dulin” (Szülőváros), amelynek tagjai önkéntes társadalmi munkában segédkeznek a műemlékek még ma is tartó helyreállításában. Ezenkívül a rádióban és a televízióban is meghirdetjük: hol, milyen munkákhoz várunk társadalmi segítséget. Meg kell említenem egy kiváló asszony, Tiina Mági nevét, aki e tömegtájékoztatási eszközöket felhasználva a lakosság nagy részét rendszeresen mozgósítani tudja hasonló feladatokhoz.
