Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17. tolna "' "iMÉPÜJSAG 7 Az a „tíz százalék” a dombóvár! kórházban Orvosok zenéltek, szavaltok a gyermekekért Napjaink egyik leggyorsabban fejlődő tudománya az orvostudomány, így érthető, hogy az egészségügyben dolgozóknak napra készen” felkészültnek, tájékozottnak kell lenniük az eredményeket illetően, sőt, a még kísérleti stádiumban lévő módszerek, kutatások ismeretében is. Ez pedig csak folyamatos tanulással lehetséges. Az önképzés mellett szakmai értekezleteken, konferenciákon követhetik nyomon egy-egy terület sikereit, problémáit, mélyülhetnek el kérdéseiben, de saját tapasztalataikat is a szakma elé tárhatják a tudományos munkákban. Hogyha az egészségügyben dolgozó szocalista brigádok feladatait próbálnánk meg összegezni, sem kellene másként fogalmazni, mint az előzőekben. A dombóvári kórház munkatársainak mintegy tíz százaléka — negvvenkettő — vesz részt a mozgalomban, a négy brigád — a röntgen, laboratórium, sebészet és tüdőgondozó — közül azonban csak az utóbbi teljes létszámban. És a többiek? — őszintén szólva, a betegellátásban másutt sincs — nem is lehet — gond. De ott, áh oil szocialista brigádok dolgoznak, mindenképpen megérzik az ápolt betegek, hiszen ők többletet kapnak — foglalja össze dr. Zahorcsek Alfonz, a kórház igazgatófőorvosa. A „többletet” mibenlétét próbáljuk kideríteni a rönt- geneseknél. A kórházszagtól összeszo- ruló torkú, ösztönösen megil- letődő ember féllélegzik a kis szobába lépve. A növényekkel díszített helyiségben bizonyára jó lehet nemcsak dolgozni, de néhány percet pihenni is dr. Horváth Lajos főorvosnak. ő a röntgen osztály és a tizenegy esztendős múltra visszatekintő brigád vezetője is. (Az intézményben csupán egynéhány orvos szocialista brigádtag...) — Az osztály fele, tizenkettőn alkotjuk a brigádot. Ennek előnye, de hátránya is van. Egyrészt könnyebb mozgatni a kis társaságot, másrészt viszont ügyelni kell a többiekre. Ez azt jelenti, hogy ha mi elvállaljuk az osztály takarítását néhány hétre, — kevés a kórházban a takarítónő —, azt munkaidőben, ha lenne is rá mód, nem végezhetjük el... Beszédes számok következnek. Ötvenöt szakmai értekezleten vettek részt eddig, országos, illetve regionális kongresszusokon 15 előadást tartottak/ (Mindössze kettőről maradtak távol, s ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy az ott lévőknek — amennyiben nem előadók — a költségeket maguknak kell fedezniük. Márpedig a „lányok” — bár csak ketten hajadonok közülük, Horváth doktor így nevezi őket — nem keresik „túl” magukat az átlag háromezer forint körüli fizetéssel. Országos pályázaton tavaly harmadik, idén pedig második díjjal ismerték el Bese- nyei Cecília, Marton Jenőné és Ricsovics Irén munkáját. Előbbi dolgozatuk a vezetői döntést elősegítő metodikát tárgyalta, s igen figyelemreméltó, továbbgondolásra késztető kritikai megjegyzéssel szolgált. Ez évben kimondottan szakmai jellegű témát választottak és dolgoztak ki: A mozgásszervi betegségek diagnosztikája címmel. Igaz, nem tartozik szorosan a röntgenesek feladatkörébe, sokoldalú egészségnevelő munkát végeznék. Kapcsolatot tartanak fenn szociális intézményekkel, felvilágosító előadásokkal, tanácsokkal segítik a rászorulókat. De mindenhova szívesen mennek, ahova hívják őket. Persze, mindez éppúgy, mint a nemrégiben szervezett diabetikus ételek kiállítása, vagy a 'kéthetenkénti rendszeres filmvetítés a kórházban, időt és fáradságot követel. Vagyis a hozzáálláson múlik. Mint 'ahogy annak az ötletnek a megvalósítása is, amivel már 1978-ban a IX. magyar radiológiai kongresszuson előrukkoltak: a miliőhatás szerepét vizsgálták a gyermeknadióló- giában. Látogatásunkkor ugyan már csak a „nyomait” találjuk az egykor barátságossá varázsolt gyermekvizsgálónak — mintás függöny, ismerős mesefigurák a falakon, eltakart gépék, műszerek, — ahol mesedélutánokon gyűltek össze a kicsinyek. Mára rendeltetését vesztette — objektív körülmények — a megváltozott munkarend miatt. Az elképzelés azonban, ha más formában, adott körülményekhez alakítva is, követésre méltó. Hiszen köny- nyebben elviselhetővé teszi a betegség, és az idegen környezet Okozta szorongásokat. Ez az emberi törekvés a mozgatója mind annak, amit a 'kórház környezetének szépítéséért, otthonosabbá tételéért tesznek. Mintegy kétezer facsemetét ültettek, s az csak természetes, hogy a legnagyobb kánikulában öntözték, gondozták is. Mégis úgy érzem, hogy amikor a társadalmi munkáról szólunk, nem elsősorban az adatokkal regisztrálható. órákban és forintokkal kifejezhető tevékenységet kell számonkér- nünk. Mert hát időben és erőfeszítésben is jóval többet követéi egy-egy pályamunka elkészítése, vagy felkészülés egy előadásra. S hogy ez számunkra is hasznosabb, az nyilvánvaló. Orvosok a gyermekekért elnevezést adták annak az előadásnak, amelyen gyógyítóik a megyehatáron kívülről is érkeztek — szerepeltek, szavaltak, zenéltek, énekeltek a rászoruló 'legkisebbekért. De nemcsak amatőr programok fölött gyámkodnak, hanem híres előadóművészeket, zenészeket is meghívnak rendszeresen a művelődési házba, nyilvános műsorokat szerveznek. Igaz, még ma is nosztalgiával emlékezik a főorvos arra, amikor előadók híján hanglemezes zenei esteket tartottak, egy-egy nevezetes művet hallgattak meg részletes ismertetés után, majd mindenki elmondhatta gondolatait, érzéseit. Együtt voltak. A kérdés, azt hiszem, felmerül sokakban: ők, akik kevesebben vannak, miért csinálják, vállalják ezt a többletet? Talán azért, mert nem lehet elválasztani, mereven elhatárolni az élet más területét, sem a 'kultúrát, sem a környezet védelmét a gyógyító, egészségügyi munkától. TAKÁCS ZSUZSA A teljes élet igényével „A bármi okból sorvadásnak indult izomzat legerőteljesebb regenerációs ingere az erőltetett, aktív mozgás, a torna. A sorvadást részben masszázzsal, részben passzív mozgatással, hajlítgatással, részben elektromos ingerléssel késleltetni 'lehet” — olvastam egy szakkönyvben. S miért most jutott eszembe? Hallom, hogy csengetésemre Házi Magdolna elindul ajtót nyitni. Bármennyire örül is egy-egy érkező vendégnek, kicsit hosszabb időt vesz igénybe a néhány méter megtétele a bejárati ajtóig. — Az izomsorvadást 2—3 éves koromban észleltük először, és azóta fokozatos romlás tapasztalható. Az ortopéd- cipők mellett általános iskolás korom óta járógépet használok, utcai közlekedésnél pedig bottal segítem a járást — meséli Házi Magdolna, miközben hellyel kínál. A kis földszinti garzonlakás a tulajdonos finom ízléséről vall. Saját készítésű faliképéi adnak meghitt hangulatot az otthonnak, a könyvek között megbúvó hangfalakból Bach orgonamuzsikáját hallom, az ablak előtt szövőszék. Az általános iskolát magántanulóként végeztem el — meséli —. Már nyolcadikos voltam, amikor szüleim és nevelőim úgy gondolták, hogy néhányszor el kellene vinniük az iskolába. Hogy mennyire új volt nekem ott minden, azt jól szemlélteti a következő kis történet. Az osztály történelemből röpdolgozatot írt, természetesen én sem akartam kimaradni az erőpróbából. Megírtam. Otthon aztán elmeséltem hogy sikerült a dolgozat, csak túl gyorsan diktálták a kérdéseket. Hamarosan kiderült, hogy a nehézséget az okozta, hogy mindkét csoport feladatát megoldottam. — A mesélő itt jóízűen nevet az egykor oly „kellemetlen” élményen. — Említette, hogy eltanácsolták a gimnáziumból. — Szüleimmel és három testvéremmel Pesterzsébeten laktunk. Hallottuk akkoriban, hogy a cinkotai gimnáziumban rendszeresen tanul 3—4 mozgássérült fiatal. Sikeres felvételi után gimnazista lettem. Egy épületben kapott helyet az iskola és a kollégium is, ez sok szempontból jó vollt. Állandóan voltak diákügyeletesek, akik sokat könnyítettek mozgáskorlátozott diáktársaik életén; például a földszinti étteremből felhozták a harmadik emeletre a reggelit, ebédet, vacsorát. Én ezt soha nem kértem, mondván, akkor úgysem tudok enni, zavart az, hogy én élkülönbözöm .. . Mivel előzőleg nem voltam közösségben — legfeljebb csak a 'kórházban —. gondot jelentett a 150 fős kollégiumi élet. Gátlásaim voltak, s ilyen körülmények között néha a beszédhibám is megbénított. Ennek ellenére sem választottam az írásbelii kifejezési lehetőséget az iskolában. Csak megerősítette volna bennem azt, hogy nem tudok beszélni. Osztályfőnököm azt hitte, hogy azzal tesz jót, ha segít ábban, hogy intézetbe kerüljek, szakembert hívott, aki megvizsgált. Aztán mégis maradhattam. Viszont egy osztálytársam elcibált egy logopédusnőhöz, akivel azóta is nagyon jó a kapcsolatom. Csodát tudott művelni velem! Azt hiszem, tanáraimban sem volt korábban megfelelő tapintat, sok a rossz élményem. Gyakran hallottam például a nevelőimtől, hogy nincs arra idejük, hogy velem ennyit foglalkozzanak. Pedig én nagyon szerettem tanulni. — Mi történt az érettségi után? — Egy évig otthon voltam, majd egy kereskedelmi vállalat dekorációs részlegénél tudtak foglalkoztatni, ahol apu is dolgozott. A közlekedési eszközök ellenére gyalog vagy taxival tudtam csak közlekedni. öt és fél évet dolgoztam a vállalatnál. Szerettem a munkámat, ugyanakkor éreztem, hogy nem fűznek túl nagy reményt ahhoz, hogy hasznomat vehetik. Fizetésemelést sem kaptam. Lázadozni nem mertem. Amikor mégis megkérdeztem, hogy miiért, az indok az időszakos kórházi kezelésem volt, két évenként utalnak be. Egy évben, amikor elég kemény volt a tél, írtam egy levelet a Taxi Vállalathoz, hogy nem vehetném-e kedvezményesen igénybe a járataikat. A válasz egy ezer forintos csekkfüzet volt. amely egy időre megoldotta gondjaimat. — Ugorjunk egyet az időben! Hamarosan Szekszárdra került... — Pesten a napi közlekedési időm a munkahelyem és a lakásunk között 40—50 percről lassan 1 óra 10 percre nőtt. Naponta több mint két óra gyalog már sok volt. A nővérem szekszárdi a házasságkötésük óta. Számomra is több lehetőséget kínált ez a kisváros. — Amikor először találkoztunk új munkahelyén, a megyei könyvtár zeneműtárában, és beszélgettünk, láttam az arcán, hogy boldog. — Nagyszerű élményekkel kezdődött az itteni életem. Eljuthattam egyedül 'könyves, 'boltba, üzletekbe. Először el kellett lesnem másoktól a legalapvetőbb cselekvések mikéntjét is. Kezdetben albérletben laktam, s a BHG- ban dolgoztam, szalag mellett, betanított munkásként, de nem sokáig, mert a kezem nem bírta a munkát, az orvos szigorúan könnyebb munkára utasított. Időközben a Babits művelődési központ „Musica” bábegyüttesével is felvettem a kapcsolatot, bevittem a saját készítésű bábjaimat, felajánlottam, hogy szívesen részt vennék a munkájukban. A főiskolán szerveztek egy bábszakkör-vezetői tanfolyamot, azt elvégeztem, s van „C”-kategóriás szakkörvezetői 'igazolványom is. Áhítattal léptem be a főiskola épületébe. Irigyeltem azokat, akik ott tanulhattak. Maga a tanulás is nagyon hiányzott. Érdeklődtem, hogy nem vizsgázhatnék-e néhány tárgyból. Aztán egyszer valaki megkérdezte, hogy: „Miért nem akarod rendesen elvégezni?” Röviddel ezután már levelet fogalmaztunk a miniszternek, s hamarosan kézhez kaptam az engedélyét. A tanítási gyakorlatok alól felmentettek. A főiskolán könyvtár-szakkolégiurnot választottam, nagy tervekkel. 1981-ben megkaptam a lakást, melyet nagy örömmel csinosítgatok. — Az asztalon rengeteg apró négyzetlap, az egyiken: „mérges, dühös”, a másikon „rossz, helytélen” — olvasom. — Most ősztől angol nyelv, tanfolyamra járok. Szeretném a mozgássérültek rehabilitációját 'tárgyaló angol nyelvű cikkeket figyelemmel kísérni. A szavakat kártyás módszerrel tanulom. — A napi öt és félórás munkaidő melllett mire jut még ideje? — A zeneműtárban igazán jól érzem magam. Elfogadtak, megkérdezik a véleményemet. Azt sem kellett külön kérnem, hogy ne osszanak ügyeletbe. Itt gyenmékfoglal- kozásókat is szeretnék vezetni, majd. Hetente egy alkalommal jön hozzám a gyógytornász, hogy „megkínozzon”. Edzem magam egyébként minden nap, például a könyvtári lift megkerülésével. Egyéves szociológiai tanfolyamot végzek. Nagyon szeretek zenét hallgatni, olvasni. Jelenleg a szakdolgozatomat bővítem ki, melyet „A mozgássérültek életmódja és művelődési szokásai” címmel írtam meg. Sok a táblázat, elemezni kell részletesebben az adatokat. A művelődési központban gyakran vezetek játszó-foglalkozásokat gyerekeknek. Nemrégiben itt, Szekszárdon is megalakult a fiatal mozgássérültek klubja, vezetőjének választottak. S mesél a klubvezető a terveiről, elképzelésekről. Azt is megemlíti: fontosnak tartja, hogy ne csak mozgássérültek látogassák a foglalkozásokat, mert csak így lesz valaha elérhető az, hogy ne forogjanak az utcán a járókelők egy-egy tolókocsis embertársunk után. SÁRINGER MARTA v
