Tolna Megyei Népújság, 1984. november (34. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

1984. november 17.

__ V MEGYEI Í2. —

e népújság

— Gondolom, a tmk- ban, — ami tervszerű meg. előző karbantartást jelent — nem sok nő dolgozik.

— Attól függ, kinek menynyi a sok, mert én ugyan egyedül vagyok, de valakinek lehet ez is sok.

I

— Ezek szerint férfiak veszik körül, milyen kollégák a férfiak?

— Csak az iskolában voltam lányok között, meg egy röpke kitérő erejéig, de mások tapasztalatai szerint is úgy van, ahogy én látom. Férfiakkal könnyebb együtt dolgozni, nem ingadozik a hangulatuk egyik napról a másikra. Ha valami bajuk van, azt megmondják akkor és szembe, vagy éppen káromkodnak egy nagyot, és nincs tovább harag. A nők otthoni hangulatukat beviszik a munkahelyükre. Az az igazság, hogy én is így vagyok ezzel. Ez azért ritkán van, a dolgos hétköznapokon vidám a légkör, de mint egyetlen nőnek sok ugratásban van részem, ami azt illeti, én sem maradok adós. Az, hogy mindig férfiak között dolgoztam, azt hiszem a jellememre is hatással volt, illetve van. Nyíltabb, keményebb lehettem, a rossz „nőies” tulajdonságaimat le kellett vetkőznöm, bizonyos értelemben még a nagy számat is vissza kellett fogni, vagyis egyszerűen alkalmazkodnom a közeghez, amiben dolgozom, élek, és ahol nagyon szeretek lenni.

— Mit jelent az életében ez a gyár?

— A GYÁR-at, csupa nagybetűvel, vagyis nagyon sokat. Szép, világos, tiszta üzem, tavasszal gyögyörű a park, a rózsákkal, díszfákkal, de lehet, hogy ősszel még szebb, a vörös, sárga, zöld színeivel. Jó ide bejönni mindennap. Azt szoktam mondani, hogy én innen már csak nyugdíjba megyek, vagy gyes-re, de mivel már két gyerekünk van, szülni nem akarok.

I

— Hogyan lett műszerész?

— Paksi vagyok, az általános iskola után volt egy olyan elképzelésem, hogy építésztechnikus leszek, akkor még voltak technikumok. Erről a család lebeszélt, mivel csak Budapesten volt képzés, tulajdonképpen úgy is mondhatom, hogy nem engedtek el a szüleim maguk mellől. Így aztán itthon érettségiztem, majd felvételiztem a kaposvári tanítóképzőben. Azzal jött vissza a papír, hogy abban az évben nincs hely, de a következő tanévre felvételi nélkül felvesznek. Nyilván nem vártam otthon a sült galambra, hanem beiratkoztam a szekszárdi szakmunkásképzőbe, a műszerész osztályba. Tizenhatan voltunk lányok.

— Nem bánta meg?

— Nem, egy percig sem, hiszen lett volna más lehetőségem, a következő évben mehettem volna a tanítóképzőbe — akkor még nem volt főiskola —, de addigra már megszerettem a szakmát, nem akartam félbehagyni. Tegzes Józsefnek, a

szakmai tanárunknak nagyon sokat köszönhetünk, rengeteget tanultunk tőle is. Utána egy évet dolgoztam a műszergyárban, aztán átmentem a BVK-hoz. Sajnos, csak ketten maradtunk a szakmában, ma van közöttünk óvónő, adminisztrátor, ápolónő, optikus.

I

— Mi okból hagyta ott

az első szakmai „bölcsőt”?

— Éppen szakmai okokból, elektroműszerésznek tanultunk, de a gyárban nem volt igazán elektromos munka, inkább mechanikai műszerészekre volt szükség. Kevésnek éreztem a feladatot, szerettem volna többet tudni. Egy barátnőmmel együtt mentünk a Borsodi Vegyi Kombináthoz, akkor települt ide, az első fél évet Kazincbarcikán töltöttük az anyagyárban, utána Szekszárdion együtt üzemeltük be a sok szép gépet az olasz szerelőkkel. Akkor kerültem először fiútársaságba, harminchat férfi között ketten voltunk lányok. Közülük az egyik lett a férjem.

Aztán, 1973-ban megszületett a kis Péter, a kis Kati pedig 1975-ben, onnan jöttem el gyes-re. Két gyerek mellett már nem lehet bejárni, így kerestem és találtam Pakson munkahelyet, és ismét szép munkát.

I

— Mi o szép ebben a szakmában?

— Az, hogy sokat kell gondolkodni a legjobb megoldáson. Ebben a szakmában előre nem lehet biztosan tudni, hogy berakok egy csavart, annak pontosan milyen következményei lesznek. Megtervezni és bekötni egy vezénylőtáblát, az alkotó munka, főként ha az ember azzal az igénnyel csinálja, hogy az esztétikailag szép legyen, szakmailag jó. Ha végigmegyek a gyáron és tudom, hogy ez vagy az a kapcsolószekrény az én munkám, az olyan jó érzés. Imádom a szakmámat, csak az a baj, hogy egy nő soha nem tud olyan szakmai színvonalat elérni, mint egy férfi. Egyszer, részben emiatt, másrészt meg azért, mert úgy éreztem, hogyha megöregszem, már nem tudok a gépek között még ilyen színvonalon sem dolgozni, elmentem adminisztratív munkakörbe. Még egy hónapig sem bírtam ki, már jöttem volna vissza... Beláttam, hogy az üldögélés, irodai munka nem nekem való. A gépek között vagyok otthon.

— Amit a szakmai színvonalról mondott, azzal nem tudok egyetérteni. Miért ne tudna egy nő ugyanolyan szintre eljutni? Még jobbra is!

— Nem úgy értem, hogy alkalmatlan, hanem, hogy nincs rá ideje. Ha hazamegyek, ott a két gyerek, a háztartás, mosás, főzés, vasalás, takarítás, kertünk is van. Nem értem rá szakmai kérdésekkel sem elméletben, sem pedig gyakorlatban foglalkozni. Pedig kellene.

— Nem szereti a háztartási munkát?

De szeretem, csak az idővel vagyok bajban. Szülőtisztelő és családcentrikus vagyok. Ha volna az ember életében olyan, hogy a legeslegfontosabb, az feltétlenül az, hogy a két gyereket felneveljük. Nem akárhogyan, hanem a legjobban, hogy felkészítsük őket az életre. Jó lenne sokkal többet együtt lenni, beszélgetni, közös élményeket szerezni.

— Mit csinálnak együtt, a szabad idejükben?

— Imádunk kirándulni! Járjuk az országot, voltunk már Bulgáriában és Jugoszláviában is. Csak azt sajnálom, hogy még kevés marad meg a gyerekekben, abból a sok szépből, amit látunk.

I

— Azt hiszem, azért raktározódnak az emberben a gyerekkori élmények— Remélem, aztán szeretek még kötni, varrni. Ezeket is részben könyvből tanultam. Nagy elismerésnek számított, amikor egyszer édesapám azt mondta, sose hitte volna, hogy egyszer én tanítom a mamit kötni. Húszéves koromban tanultam meg kötni, könyvből.

— Mit szeret a legjobban csinálni, úgy értem szabad időben?

— Olvasni, de inkább csak szeretnék, mert erre este 11 után kerülhet csak sor, ha éppen nem tanulok.

— Éppen erre szerettem volna visszakanyarodni, nem gondolt még arra, hogy tovább kellene tanulni?

— Dehogynem, tanultam is. Két éve indult egy konzervgyártó szakmunkásképző tanfolyam, azt elvégeztem. Az a jó benne, hogy átismételtem a fizika, kémia és a géptan anyagot. Ennyivel is többet tudok, de nehéz volt idővel bírni. Heti két nap este hatig itt kellett maradni, éjjel meg tanultam. Jól nézett volna ki, ha jeles érettségimmel lemaradok! Amikor végeztünk, azt mondta a főmérnök, tanulnom kell, támogatnak.

| — Nekivág?

— Nem. Az öcsém is munka mellett tanult, de egy férfinak ez könnyebb, mert a sógornőm ellátta a gyerekeket, meg a háztartás, ezt egy férfitól nem lehet elvárni. Hetenként Budapestre kellene utazni. Hogy évekig nélkülözzenek a gyerekeim, már úgy értem engem, az nem éri meg.

— Sok társadalmi munkát végez?

— Dehogy, érzem én, hogy sokkal többet kellene és lehetne is, de hát tőlem most ennyi telik.

— Akkor soroljuk. Tagja egy szocialista brigádnak, szakszervezeti bizalmi, és ezenkívül mindenütt ott van, ahol kell és lehet.

— Az MSZBT-tagcsoport vetélkedőin valóban ott vagyok, szeretem, mert új dolgokat lehet tanulni, lőni is járok, meg minden gyári rendezvényre, az természetes. Húszán tartoznak a bizalmi csoportomba, tulajdonképpen nem jelent sok munkát, csak oda kell figyelni az emberekre. A legnehezebb a szak- szervezeti beutalók elosztása, mert kevés van, az sem megfelelő. Ha a kéthetes nyaralást, legalább főszezonban meg lehetne osztani, máris többen mehetnének, de nem lehet.

■ — És a brigád?

— Tizenhármán vagyunk, én vezetem a naplót, mivel ez állítólag női munka. Aranyplakettünk van, most célozzuk meg a vállalat kiváló brigádja címet, ez lenne a következő fokozat. Persze, ezért tenni is kell. Most ne soroljuk fel a szocialista brigádmozgalom hármas követelményét ...

— Még mindig nem értem, hogy ez miért kevés.

— Mert annyi tennivaló lenne a szűkebb környezetünkben és a világban általában. Volt már felajánlott megbízatás, amit nem tudtam elfogadni, mert munkaidőben is elfoglaltságot jelentett volna. Az nem megy, mert a munka, amit itt hagyok, nem vár meg, azt helyettem másoknak meg kell csinálni. Most úgy is beiskoláztak egy munkaügyi döntőbizottsági tanfolyamra. Lánykoromban sokkal többet tudtam adni társadalmi munkában, tagja voltam a megyei KlSZ-bizottságnak is. A brigáddal és az MSZBT- tagcsoporttal sok mindent csinálunk, a brigád gyűjtött az öregek, a rokkantak évében és adtunk a Nemzeti Színház építésére is. Az óvodában, az iskolában nem tudtak olyasmit kérni, amit ha lehet, el ne követnék, hiszen az a gyerekek érdekében van. Rengeteget féltem őket.

— Mitől kellene a gyerekeket félteni?

— Biztos mindenkinek vannak rejtett vagy titkolt félelmei, én a háborútól rettegek.

— Ezt nem értem, miért?

— Én sem értem, ennek nincs magyarázata, hiszen békében születtem, de mindig az jut eszembe, hogy mi lenne velünk, hiszen, el vagyunk kényeztetve, a gyerekeink meg még inkább. Sok filmet láttam, könyveket olvastam a háborúkról, ezek mindig mély hatást gyakorolnak rám, egészen odáig, hogy kikapcsolom a televíziót, ha valóságos harcokat mutatnak. Ezt azóta érzem, amióta a gyerekeim megvannak.

— Érdekes egybeesése a véletlennek, mert részt vehettem a békekonferencián, az ott hallottak mély benyomást gyakoroltak rám.

— Ha három kívánságom lehetne, ez lenne mind a három, hiszen nem kívánok egészséget, mert békében nagyobb az esély, hogy meggyógyítanak. Ha béke van, akkor dolgozhatom, de mit csinálnék, ha háborúban nem lenne gyár? Már any- nyit gondolkodtam rajta, hogy mit tehetnék, én a kisember. Élünk, dolgozunk, neveljük a gyerekeinket. Egyszerű hétköznapi emberek vagyunk. Mindent elkövetnék, hogy ne legyen háború, ha tudnám, hogy mit kell még tennem. Természetesen részt vettem minden tiltakozó akcióban, de elég-e?

— Hogy dolgozunk, hogy neveljük a gyerekeket és minden lehetséges helyen és módon megmondjuk, békét akarunk, pedig nem is ismerjük a háborút, az biztosan nem kevés ...

IHAROST IBOLYA

Múltunkból

A Bonyhádi Cipőgyár üzemi bizottsága és a vállalat igazgatósága között folyamatos iratváltásra került sor 1945 második felében. Az üzemi bizottság állást foglalt az időszerűnek tartott termelési, szociális kérdésekben, határozatot hozott, amit rövid úton eljuttatott minden esetben az igazgatósághoz. Az igazgatóság pedig rendszeresen válaszolt. Megállapíthatjuk, hogy a legtöbb esetben egyetértő nyilatkozatot tett az igazgatóság, és közölte a foganatosított intézkedéseket, más esetben módosító indítványt terjesztett elő, ami természetesen újabb üzemi bizottsági állásfoglalást vont maga után. Csak ritkán fordult elő, hogy az igazgatóság nemleges választ adott a fel- vetődöt kérdésre.

1946. február 4-én rendkívül fontos kérdés került az üzemi bizottság napirendjére: az üzemnek alig akadt munka, a munkáslétszám csökkentése fenyegetett. Indokolt volt tehát a kérdésről érdemben véleményt cserélni a gyártulajdonosokkal. Az üb. azt vizsgálta, miért jutott ilyen helyzetbe az üzem, és mi lenne a kivezető út. Az ülésről készült — feljegyzésszerű — rövid jegyzőkönyv a következőket tartalmazza:

„Az üzemi bizottság sajnálattal állapítja meg, hogy a gyár munkával való ellátása körül hibák történnek. Az üzem meg volna indítható a rendelkezésre álló bőrből, parafából és hulladékokból. Ezzel szemben kizárólag csak a hatósági munkaellátásra alapozunk.

Az Ü. B. felszólítja a gyár igazgatóságát, hogy a legrövidebb időn belül indítsa meg a termelést, bármily formában. A jelenlegi állapot tarthatatlan, a munkásság a jelenlegi helyzetet tovább szó nélkül nem hagyhatja.

Az U. B. a továbbiakért felelősséget nem vállal, és amennyiben a legrövidebb időn belül, illetve 24 órán belül intézkedés nem történik, az Ü. B. a legerélyesebben fog eljárni.”

A jegyzőkönyvet Polgár József, az üb. jegyzője, Fles- ser Ferenc, Kolpek Lajos írta alá és egy olvashatatlan név is szerepel, mint hitelesítő.

Az igazgatóság már a következő napon megadta írásban a választ, ami nem váltott ki lelkesedést az üzemi bizottság tagjai körében. Emiatt már február 26-ára ismét összehívták az üzemi bizottságot. A bizottság napirendje: 1. Válasz az Igazgatóságnak az Üzemi Bizottság január 29-iki jegyzőkönyvére adott február 5-i válaszára; 2. Válasz az Igazgatóságnak az U. B. február 4-i jegyzőkönyvére adott II. 5- én kelt válaszára.

Az első napirendi ponthoz az üb. azt a választ fűzte, hogy a Bőripari Szakszervezet és a Cipőgyárosok Szövetsége 1945. október 3-án és 1945. július 11-én kötött kollektív szerződést kiegészítette és 50 százalékos szorgalmi pótlékot állapított meg. Ezt a pótlékot a bonyhádi igazgatóság nem fizette ki, noha a kifizetésre határozott ígéretet tett.

A második napirendhez már terjedelmesebb megállapítást fűzött a gyár üzemi bizottsága. Idézzük:

„a. Az Üzemi Bizottságnak nincs tudomása arról, hogy az Igazgatóság Pécsett cipőt próbált eladni. Az Ü. B.-t abban az időben még figyelmen kívül hagyták és az üzletmenetről nem tájékoztatták. Negyedévi jelentést is kért az Ü. B. és csak egy ízben kapott.

Az áru zárolása és pénzdevalváció már az 1945. év vége felé történt, és ezért ezeket az okokat az üzletmenet fékezőinek feltüntetni nem lehet, mert az üzletmenet nem az év vége felé volt csak teljesen tétlen, hanem 1945. VIII.-tói XII.-ig. Ha ezen időt az Igazgatóság komolyan kihasználta volna, nem riadt volna meg attól a gondolattól, hogy a

raktárt feldolgozza, illetve értékesítse és az így szerzett ellenértékkel új anyagot szerzett volna be, feltétlenül növelhette volna raktárkészletét. Ez történt mindazon cégeknél, akik a szabad forgalom lehetőségét kihasználták. Ha így történt volna, nem lett volna áru- és pénzhiány, és a munkásokat nem kellene elbocsájtani.”

A kialakult kritikus helyzetet az igazgatóság az alkalmazottak nyakába akarta varrni, azzal, hogy ők megkapták az utasításokat, de azokat nem hajtoták végre. Ezt az érvelést az üb. azzal utasította vissza, hogy nem vitatja, hogy az igazgatóság a megkívánt utasításokat kiadta, de azok végrehajtását nem ellenőrizte. Márpedig az utasításainak érvényt kellett volna szereznie.

Az ügy a Bőripari Központhoz is eljutott. Az üzem képviselőivel arról tanácskoztak, hogy milyen a gyár termelőképessége és ígéretet tettek megredelésekre.

Az 1946. március 30-i üzemi bizottsági ülésen — a jegyzőkönyv szavaival élve, — halaszthatatlan bejelentést kíván tenni Tóth István. Bejelentette, hogy Kari Gusztáv „aki nem lévén bőrszakember, legutóbb olyan talpat vett át, amely bakancshoz egyáltalában nem használható és legfeljebb galant- ri talpnak felel meg. Ezt Kari Gusztáv igazgató előtt is szóvá tette és azt a választ kapta, hogy azt kell átvenni, ami van. Tóth István ilyen körülmények között a közellátásnak készülő bakancsokért felelősséget nem vállal. Kéri, hogy a jövőben mindennemű bőrátvételnél, akár ő, akár más bőrszakember jelen legyen.”

Az üzemi bizottság — már az ülés előtt kivizsgálta az ügyet, a bejelentést indokoltnak tartotta, az átvett talpbőr valóban silány volt, a bakancsok talpalására teljesen alkalmatlan. Az üzemi bizottság javasolta az igazgatóságnak, hogy az aljabőr átvételével Tóth Istvánt bízza meg, aki e tekintetben elismert szaktekintély. Egyébként is, kívánatosnak tartja az üzemi bizottság, hogy „minden bőranyagának átvételénél mindig szakember legyen jelen.”

*

Mind a mai napig a gyár régi dolgozói azt tartják, hogy a volt tulajdonosok nagyon családias légkört teremtettek az üzemben és mindig jó viszony volt a tőkés és munkás között. Ennek egyik dokumentuma az 1946. március 30-i üb. ülés jegyzőkönyve. Idézzük a jegy- zőköny idevonatkozó részét:

„Az Üzemi Bizottság megdöbbenve vette tudomásul, hogy Gáti Gyula igazgató, a gyár egyik tulajdonosa váratlanul elhunyt. Hirtelen halála legsúlyosabban érinti úgy az üzemet, mint a gyár alkalmazottait. Mint gyár- igazagtó, fáradhatatlan buzgalommal dolgozott a gyár érdekében, mint főnök hihetetlen szívóssággal szállt síkra alkalmazottaiért, nem kímélve sem anyagi, sem személyi áldozatot. A munkásság mindenkor hálás szívvel fog róla megemlékezni.

Mint az igazgatóság megbízottja, a lehető legnagyobb egyetértésben dolgozott az Üzemi Bizottsággal. A munkásság kéréseit a legmesz- szebbmenően támogatta. Ezen tisztében annyi tapintatot, jóhiszeműséget, de főképpen jószívűséget tanúsított, hogy az Ü. B. a vele való kellemes együttműködést soha el nem fogja feledni és meg van győződve arról, hogy az eddigi összhang érdekében utódja is csak az ő nyomdokain haladhat.

Az Ü. B. végső tisztelete jeléül 1 perces néma felállással adózott emlékének.”

Egyedi esetről van szó. Gáti utódjával már kevésbé tudott a cipőgyár üzemi bizottsága együttműködni. Több volt a konfliktus, élesebben különültek el a munkások és a tőkések érdekei.

K. Balog János