Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984. október 13. ©NÉPÚJSÁG Patay László festőművész, egyetemi tanárral — A képzőművészeti világhét árnyékában a múzeumi és műemléki hónap közepén beszélgetünk. Mi a véleménye ezekről az alkalmakról? — Semmiféle kampánynak nem vagyok híve. Ezeket annak érzem. A művészet embert formáló erejének hitével vallom, hogy a művészet állandó jellenlété- vel kellene élnünk a mindennapokban. Ezek az alkalmak, az ilyen-olyan hetek, napok vagy ünnepek, jubileumok csupán figyelemfel- keltők. Ez a világhét azért arra jó volt, hogy felszínre hozott a vizuális nevelés területén lévő hiányosságokból néhányat. E téren súlyos adósságaink vannak — az óvodás kortól az egyetemi évekig sorolhatnám. Tolna megyének nagy erénye, hogy hagyta élni, kibontakozni a kölesdi képzőművészeti kísérletet. Nagy dolognak tartom, hogy a felnövekvő nemzedék tudatába beleszövődnek művészeti életünk mai alakjainak munkái és nevei. Az is figyelemre méltó, hogy az elmúlt években szám szerint is sok műalkotás került a megye intézményeibe, köztereire... — Itt nevezzük meg a szekszárdi vasútállomáson elhelyezett két nagyméretű táblaképet, amely az ön alkotása... — Nagyon hálás vagyok ezért a megbízatásért a megye és a város vezetőinek. Igazi nagy feladatot jelentett számomra. Amolyan ösz- szefoglalást. Ötvöződik benne mindaz, amit az életem folyamán elkövettem. Igyekeztem a táj és a megye életének jellegzetességeit is felsorakoztatni. — Két egymással szemben felfüggesztett képről van szó. Egyik a jelen, a másik a múlt szimbólumaival. — Igen! Hangsúlyozni kell, hogy táblakép és nem freskó. A kettő között műfaji különbség is van. Mostanában divat ezt pannónak nevezni. Más kompozíciós rendet követel egyik is, másik is. Nem ért váratlanul ez a feladat, hiszen a murális tanszéken végeztem tanulmányaimat, freskós diplomám van. — A szegedi dómban, a salgótarjáni SZMT-szék- házban, az egri házasság- kötő teremben, a ráckevei tanács épületében, a csák- vári tbc-szanatóriumban, Budapesten a Parlamentben találkoztunk nagyméretű műveivel. A szekszárdi vasútállomás várótermét korábban Szabó Dezső sárközi népviseletet ábrázoló figurái díszítették Ez befolyásolta-e gondolkodásában, amikor a terveket készítette? — Tisztelettel álltam magam is a helybéli festő népszerű munkája előtt. De látni kellett, sajnos, hogy a kép állapota olyan súlyosan megromlott, hogy helyreállítása reménytelennek és nagyon költségesnek látszott. Tudom, hogy megvannak a kartonjai és vázlatai, amelyek biztosan a közönség rendelkezésére állnak majd. Ezért nem érzem kegyeletsértésnek a helyére lépni. Az én képeimen is megjelenik a népművészet. Az elliptikusán komponált történésék főalakja egy idős asszony egy óriás, leszálló fekete varjúval, a másikon egy kislány egy hatalmas felszálló fehér galambbal. Több szimbolikus jellegű figura is van, de az az igazi, ha ezeket a nézők veszik észre. Ha akad, akinek ideje van és várakozás közben elmélyül, a két 7x3 és fél méteres kép előtt, akkor újabb és újabb felfedezéseket tehet. — Asszony és gyerek. Festményein gyakorta megjelenik a család. Legközelebbi hozzátartozóinak arcvonásait is őrzik ezek a képek. nyomába lépni kitüntetés és mint említette, felelősség is. A mai napig rajtunk tartja szemét, bár egyre ritkábban látogat a második emeleti tanszékre. A tanársegédi feladatokra is vele együtt jelöltük ki Kiss Tibort. így tulajdonképpen az őt követő második lépcsőfokon is az ő keze nyoma érvényesül. — Egyetemi tanár. Miként szólítják növendékei? — Főiskolánkon általános megszólítás a „mester”. Tradíció van mögötte. Ez tükrözi a szakma és az irányító ember iránti tiszteletet is. A pályám nagyon szerencsésen alakult, mert olyan embereket, műévszeket nevezhetek mestereimnek, mint Főnyi Géza, Szőnyi István. — Az az elképzelésem, felfogásom a művészetről, hogy az ember azt ábrázolja, ami a közvetlen közelében van. Mert az tele van azokkal a mindenkit érintő, tehát érdeklődésre számot tartó problémákkal — születés, szerelem, család, halál —, amelyek arra érdemesek, hogy az ember megörökítse őket. Persze, csak akkor, ha mások számára is érdekessé tudja tenni. A művészetben a legbelsőbb magánügynek is közüggyé kell válni. Szeretem a családomat. Apám néptanító volt. Egy időben én vettem át tőle a kántorkodást. Anyám a család ösz- szetartója. Mindketten Ráckevén élnek. Feleségem Holló Eszter színésznő. A Vidám Színpad tagja volt. Három gyerekünk és öt unokánk van. — A műteremben a festőállványon egy idős asz- szony portréja áll. — A nagynéném Patay Éva. Győrben élt, nemrégen halt meg 84 éves korában. Rudnay-tanítvány volt és Barcsay Jenő évfolyamtársa. Rajztanárként működött, és csak nyugdíjazása után adta át magát a festészetnek. Nevét az országban nem ismerték eléggé, de Győrben szerették, tisztelték. Sokat köszönhetek neki, mert tőle láthattam, ismerhettem meg a különböző festői technikákat. Épp a napokban került elő egy tizenkét éves koromban festett képem. Egy katonaköpenyes koldus. Ez az egyetlen, ami a gyerekkoromból megmaradt és előkerült. — Elhangzott Barcsay Jenő neve. Ismert tény, hogy a képzőművészeti főiskolán ön lépett helyére a katedrán. Ez nagy felelősséget jelenthet... — Nagyot... Először nem is akartam vállalni, de végül meggyőztek, hiszen ez a „Mester” kívánsága is volt. Barcsay Jenő a XX. század réttenetes kavalkádjában egy fix igazodási pontot jelent. Olyan utat járt végig, amely iskolapéldája lehet egy modern művész útjának. Egy kutató elme, aki nem mondott le az artisztikumról, a művészi jellegről, a lényegről. Tevékenysége a „Művészeti anatómia”, „A tér és forma’’ és az „Ember és drapéria” című könyveiben csúcsosodott ki. Ilyen ember — Pedagógus és alkotó, aktív művész. Időben hogy lehet egyeztetni? — Szeretem a munkát. Korán kelek. Délelőtt festek, délután hetente háromszor tanítók a főiskolán. Ügy érzem, az ember, amit tud, azt kötelessége átadni. Ha nem taníthatnék, biztosan magániskolám lenne. Kikényszerül belőlem a dolgokról alkotott vélemény. Évente a három évfolyamon 120—150 tanítvánnyal foglalkozom. — Ez óriási szám, ha arra gondolok, hogy eny- nyi embernek kenyeret jelent, vagy azt kellene, hogy jelentsen a művészet, hiszen az iskolai végzettsége erre jogosítja. — Ügy is fogalmazhatunk, hogy vajas és lekváros kenyérre is jut ma a művészeknek. Azaz meg lehet belőle élni. Az igényeket nem kiszolgálni, hanem formálni kell. Merev ellenállással ez nem megy. A fiataloknál gyakorta találkozni beilleszkedési nehézségekkel. Ez részben érthető is, hiszen kikerülnek a védett fészekből, a főiskoláról. A közönség ízlését és a társadalmi követelményrendszert nem értik. Az öncélú, önmegvalósítási eszményeikkel nem mennek semmire. Az hamis filozófia. Ilyenkor következik, hogy segédmunkásnak állnak, vagy külföldre mennek szerencsét próbálni... — ... és ott más mércével mérettetnek? — Nincs más mérce, csak ott a propagandisztikus és egyéb lehetőségek mások. A világban sok a magyar származású művész, de aki ott a legnagyobb nevű magyar, az nem jelenti, hogy legtehetségesebb is. Ha kortársainkat nézzük, akik itthon élnek, számtalan nemzetközi kiállításról térnek haza különböző magas szintű díjakkal. Említsem Würtz Ádá- mot, Varga Imrét és sorolhatnám tovább. — önmagát kihagyta. Peatg itt a műteremben külön polcon sorakoznak a hazai és küföldi díjak, nemzetközi és országos kiállításokra emlékeztetve. Köztük van a Munká- csy-díj plakettje és a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntető, elismerő dokumentum is. — A díjak nem befolyásolják a 'művészetet. Nem azért születik egy-egy mű, hogy az majd valamilyen elismerésben részesüljön. Aki sokáig dolgozik, szorgalommal, tisztességgel az előbb- utóbb díjat kap. Közéleti szereplés kérdése is ez... — A közönség véleményét mégis befolyásolják. — Ez, sajnos, így igaz. Vannak olyan festők, akiknek nincsenek díjaik és mégis kitűnő, amit csinálnak. Ugyanakkor olyanok is, akik díjaik ellenére sem mutatnak fel hasonló szintű munkát. — Mi az, ami végül is értéket jelent? — Az életmű. A szándék és a következetesség. Egy ingadozó, bizonytalan, egyenetlen életmű általában nem szimpatikus. — Ismert, hogy az ön munkáit a kritika nem fogadja egyértelműen tetszéssel. Van valami ingerlő a tevékenységében. — Ez ma már nem zavar. Komoly kampány indult ellenem, pontosabban az ellen a magatartásforma ellen, amelyet az én generációm képvisel — önt is a vásárhelyi festők közé sorolják. — Az első művésztelepet ott Tornyai János, Rudnay Gyula és Pásztor János alapította. Műveikben a szegényparasztság gondját, nyomorát, mindennapi munkáját jelenítették meg, vagy lírái, bensőségesebb tájképekkel, szobabelsőkkel, csendéletekkel gazdagították a város művészetét. A felszabadulás után sajátos szellemű művészi közösség alakult ki, amelyet később vásárhelyi iskolának tartott a szakirodalom. Ennek egyik fontos eleme volt a hagyományvállalás. Az alföldi realisták táj- és emberszeretetének, társadalmi felelősségtudattól áthatott, etikai magatartásának követése. Az alakuló, változó világban jelentős feladatuknak tekintették a társadalmi mozgás képzőművészeti ábrázolását. — Túl az ötvenedik életéven, milyen tervek foglalkoztatják? — Az ötvenedik születésnapomra megajándékoztam magam egy képpel, amit én festettem. Az volt a címe, hogy „Lefelé”. Egy sziklákon át kapaszkodó embert ábrázoltam, aki a magaslatokról kezdett lefelé menni. — Milyen sziklákat, magaslatokat kell elérni az embernek élete során? — Olyan szintre, magas- flajtra kelik eljutni, ahol a gödrök is magasan vannak. Tamás Menyhért, éppen a simontornyai kiállításom vendégkönyvében ezt így fogalmazta meg: „Kövült magaslat, mélye is magasság...” Olyan teljesítményt kell produkálni, olyat alkotni magas színvonalon, hogy a kevésbé sikerűitekkel se árthasson az ember másoknak, hogy a gyengébb munkái is magasságot jelentsenek. Ha ezt valaki elérte, akkor boldog is lehet. — ön elérte már? — Nem tudom. Néha úgy érzem... DECSI KISS JANOS Múltunkból 1946 nyarának egyik legnagyobb gazdasági-politikai eseménye az infláció megszüntetése, és iá forint megteremtése volt. Egyik napról a másikra a szinte kimondhatatlanul nagy számok helyett meg kellett tanulni a legkisebbekkel dolgozni, gazdálkodni. A már senki álltai sem becsült százmillió pengő, a százezermilpengő és az adópengő helyett a 20—30 fillért, és az 1—2 forintot' nagyon gondosan kellett beosztani. A hosszan tartó pénzbőséget felváltotta a pénzszűke. Vigyázni kellett az új fizetési eszközre, annak értékállóságára. Ünnep volt a stabilizáció. Bonyhádon pengőtemetést tartottak — közölte a Tolnamegyei Néplap. „Az MKP bonyhádi szervezete július 31-én este nagysikerű előadás keretében búcsúztatta a régi reakciós világ letűnt pénzegységét, a pengőt, és ünnepelte a forint megszületését.” A műsorban elhangzott a helyileg komponált „Forint induló”, majd irodalmi műsor következett. Az ünnepi est végén ia járási párttitkár emelkedett szólásra: „Befejezésül Tóth Lajos járási titkár kérte .a munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, hogy minden erővel fogjanak össze a forint védelmére, merjt csak így tudjuk biztosítani a dolgozók megélhetését és egy erős, gazdag és független Magyarország felépítését” — olvashatjuk a Tolnamegyei Néplapban. A tudósítás így végződik: „A jól sikerült műsor uitán hajnalig tantó tánccal fejeződött be a pengő temetése és (a) forinit megszületésének ünnepe.” Nagy meglepetés volt Szek- szárdon augusztus elején, a forint megjelenésének napján. Ugyancsak a Tolnamegyei Néplap tudósítását idézzük: „Augusztus elsején, a stabilizáció napján megjelent ai szekszárdi piacon az akasztófa. A kora délutáni órákban magasodott fél a legtöbb járókelő számára bizony meghökkentő és komolyan elgondolkodtató látványt jelentő szerkezet, eleven me- mentóként, és oldalán rövidesen feltűnt a felirat is: IDE JUTNAK AZ ÁRDRÁ- GfTpK ÉS A FEKETÉZŐK. Az akasztófa megjelent a piacon, vevő és eladó, esetileg újabb könnyű nyereségeken elmélkedő bűnös spekuláns, vagy rémhíterjesztő és forint-ócsárló számára egyaránt hirdeti azt a felelősséget, hogy üzleteit rövid úton — de törvényes hóhér közbejöttével — zárja le, de véglegesen.” Az akasztófát rövid idő múltán elvitték >a piacról. Senkit sem akasztottak fel árdrágításért, feketézésért, de napokon át beszédtéma volt a városban ez az eset. Volt aki hatásosnak, helyénvalónak itartatta az agitációnak ezt a drasztikus módját, mások túlzottnak mondották. Azt azoban mindenki megértette, hogy a hatalom minden eszközével meg kell őrizni a stabilizációt, amely alapja tehetett laz újjáépítésnek, az alacsony életszínvonal emelésének, a belpolitikai nyugalom megteremtésének. Olykor nem völlt más eszköz, mint csak a megfélemlítés, arra, hogy bizonyos rendelkezéseknek érvényt szerezzenek. Szerte aiz országban társadalmi bizottságok alakultak azért, hogy védjék a forintot, üldözzék az árdrágítókat, feketézőket. Ez akkor a gazdasági fejlődés kulcskérdése volt. A hatóságok és a lakosság együttesen léptek felli az árdrágítókkal szemben és juttatták őket az igazságszol- gáltialtás kezére. A megyei lap esetenként tudósított ilyen eseményről is. így volt ez 1946. szeptember 28-án is, amikor „Piiacrazzia” címmel az alábbiakról számolt be: „Hosszú idő után újra feltűnt a rendőrség a szekszárdi piacon, szombat és szerda újra piacrazziát hozott. Eredményes razzia volt: 18 előállítás történt, mind a 18 ügyet át is adták az ügyészségnek. A Gazdasági Rendőrség vezetése új kezekbe került. A rendőrség ezúttal az utolsó felhívást intézi a szekszárdi piaci eladókhoz és vevőkhöz egyaránt. Felhív mindenkit, hogy óvakodjon a hatósági áraknál magasabban történő eladástól vagy vásárlásitól, mert nemcsak az eladót, de a vevőt is a legszigorúbb büntetéssel tanítják meg a forint védelmének szükségességére.” A szigorú eljárások ellenére szerte a megyében akadtak, akik fittyet hánytak a hatósági árakra és — kihasználva az áruhiányt — a megengedettnél drágábban adták portékájukat. Egy korabeli tudósításból kiderül, hogy az árdrágítók főleg a burgonyát, a diót, a vöröshagymát, a mákot, a fokhagymát, a szappant, a tojást és a paprikát adták drágábban. Azt is ltujuk, hogy a legtöbb feketéző és árdrágító Szekszárdon, Pakson, Duna- földváron és Dombóvárott került horogra. Az újjáépítés kezdetén meglehetősen nehéz viszonyok között voltak a bérből- fizetésből élők. Mindennapos jelenség volt a nyomor, a nincstelenség, az éhezés. Jellemző képet festett a helyzetről Nemes János vármegyei pedagógus szakszervezeti titkár 1946 decemberében, aki levélben fordult a főispánhoz segítségért: „Mint a vármegye pedagógusainak kpéviselétével megbízott vármegyei titkár tisztelettel az alábbi kérést tolmácsolom: A pedagógusok nyomora közismert, a legelesettebb és legkisebb javadalmiazású a mi állásunk. Az ország közvéleményét minden oldaliról a tarthatatlan életnívónkra hívják fel^ ígéretet kapunk is nem egy oldalról. Tudjuk — nagyon is tudjuk —, hogy nehéz az államháztartás egyensúlyban tartása és jelenleg lehetetlen komoly rendezést várni, de amennyiben megyénkben is — értesüléseink szerint UN- RA — vagy más segélyakció indulna, úgy kérjük Főispán Űr szíves támogatását a pedagógus réteg részére. Járom a megyét, számtalan tanító rongyosan, éhezve didereg iskolában, gyermekeink éhezve, fázva nyomorognak., A kiosztandó ruha, élelem vagy bárminő segélynél a pedagógus gyermeke, családja szintén kapjon támogatást — élesetJtebbek vagyunk még a múlt hibájából a legutolsó zsellérnél is. Tudjuk, érezzük, hogy Főispán Űr velünk érez, hiszen a sorainkból került ki, azért teljes bizalommal várja a megye tanító- és tanársága a segítőakcióba való felvételét. Kérem szorgalmazását és támogatását kérve, maradtam őszinte tisztelettel...” Természetesen a főispán sem tudott segíteni, de együtt érzeitt a pedagógusokkal. * Valamikor a medinaiak abban bíztak, hogy ,a község neve egykor híres lesz — földgáz — és netán olaj mezeje révén. A Talmamegyei Néplap 1947 áprilisában a rövid tudósítást közzölte: „Medina községtől 2 km-re az úgynevezett Hidegvölgyben március közepén földgáz tört fel. A községbeli vélemény a kitörés helyén észlelt jelenségekből földcsuszamlásra következtetett. Kozics elvtárs, az MKP helyi elnöke, aki a dicsőszent- mártoni fölidgázfúrás munkálataiban is részt vett, felismerte a földgáz jelenlétét és levélben kérlt szakértőt. Dr. Sümegi geológus május 1. előtt kiszállít a helyszínre és megállapította, hogy az erupció alatt kb. 10 000 m2 területen földgáz van, amelynek kitörése 54 m2 területről combvastagságú akácfákat dobált ki 50—70 méter távolságra.” K. Balog János
