Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-27 / 253. szám

1984. október 27. NÉPÚJSÁG 11 Az őszi tárlatok harminc éve A vásárhelyiség - etikai magatartás Kurucz D. István: Tanulmánylejek 48-as pannonhoz Jubileumot, csendben ült évfordulót ünnepel Hódmező­vásárhely. Harminc évvel ez­előtt rendezték meg az azóta oly sok vitáit és elismerést kiváltott őszi (tárlatok közül az elsőit. A „vásárheűiyiség”, a vásárhelyi iskola azóta fogalommá lett a kortárs képzőművészetben. „Nem­csak az itt élő művészek munkáit jelölik így, hanem azt az etikai magatartást, amely a paraisziti élmény megfogalmazására egyéni for­mát alakít ki.” — írja D. Fehér Zsuzsa1. Majd később „elkötelezettséget jelent: a külső környezet és beásó vi­lág egybecsendülésére, vagy ütköztetésére kimunkált képi megjelenítést. Formában a szélesen értelmezett realiz­mus változatos eszközeinek alkalmazását.” 1954-ben, a város felsza­badulásának tizedik évfor­dulóján rendezett első őszi tárlatra meghívták mindazo­kat a művészeket, akik kö­tődtek az alföldi városhoz, az ott élő, a Vásárhelyről el­származott és a művésztele­pen dolgozó művészeket. Szabó Iván a főiskoláról nö­vendékeit nyári gyakorlatra is ide hozta, s ők is kapcso­lódtak az itt kialakuló kör­höz. Az volt a cél, hogy sajá­tos profilú, a művészetük gyökerével Hódmezővásár­helyhez kapcsolódó alkotók munkáit sorakoztassák fed,1. Hogy műhelyszerepet vállal­jon, töltsön be iaz évenként ismétlődő tárlat. Hogy szelle­mi közösséggé formálja a ki­állítókat. E célokat szolgálja az is, hogy meghívásossá tet­ték a kiállításon való rész­vételt és la meghívás felté­tele a tájhoz, a városhoz fű­ződő valamilyen kapcsolat. „Országos jelentőségű ese­mények voltak az őszi tár­latok a Tornyai János Mú­zeumban — írjia Rózsa Gyu­la —, Vásárhely kezdetben a sematikus görcséből, zsib­badásából éledő egész ma­gyar képzőművészetnek volt fontos (egy időben a főváros­nál jóval fontosabb) bemu­tatkozó és befogadó helye, s később a hatvanas években Vásárhely egy fájdalmakkal újjászülető, parasztéletet vál­laló, nagy társadalmi rop­panásokat nagy művészeti­kával és esztétikai hittel be­fogadó művészetnek, kivált­képp festészetnek volt a szü­lőföldje.” A hatvanas évek közepére kirajzolódott a vásárhelyi tárlatok profilja. Akiknek művészete eltért az alföldi iskolán alapuló Tornyai, Koszta, Nagy István örökét vállaló, a realista látás és megjelenítési módot vállalók­tól, elmaradtak e rendezvény­től. Az elmaradókat ugyan nem pótolták az újonnan Vá­sárhelyre települők, s kissé az elkülönülés jelei is mutat­koztak. Voltak művészetkritikusok, akik a teljes nyitottság mel­lett kardoskodtak, ám ha mindenkit meghívnak, akkor a vásárhelyi is egy lesz a tárlatok közüli, elveszti pro­filját, karakterét. Honnan erednek ezek a közös jegyek? Dömötör Já­nos, a Tornyai Múzeum igaz­gatója, az őszi tártaitok szer­vező-rendezője így fogalmaz­za meg: „Itt bontakozott ki a vásárhelyi művészetnek az az első virágkora, mely a vásárhelyi iskola mai alko­tóinak továbbépíftőhető ha­gyományt, tápláló forrást je­lent. Tornyai a vezéregyéni­sége ennek a századunk első évtizedében felerősödött szel­lemi pezsgésnek. Mellé, End­re Béla neve kívánkozik, de hosszabb-rövidebb időt Rud- nay, Pásztor, Kallós, Med- gyesi is töltött itt. Maguké­nak érzik azonban a vásár­helyi művészek a közeli Szentesen alkotó Koszta és aiz Alföldön mindenütt meg­fordult Nagy István örökét is. Ez a forrás elsősorban nem stiláris jegyeket teremt számukra, hanem az alföldi iskola művészeinek mélységes humanizmusát, táj- és embers,zerötetét, ‘ tár­sadalmi felelősségérzetét. Je­lenti ez a hagyomány nem­csak azt, hogy milliókról kí­vánnak szólni és értük, ha­nem ,azft, hogy nekik is. Az itt élő és dolgozó emberek nemcsak megjelenítettek, hanem a művek címzettjei is.,” Ám ez a hagyományválla­lás nem stiláris jegyekben mutatkozik meg, hanem hu­manizmusban és ftájszeretet- ben, társadalmi érzékenység­ben, felelősségtudatban, Re­alizmusuk, Dömötör János szavaival: „korántsem a lá­tott világ másolása, leképezé­se, hanem valóságélményük újjálteremtése, átírásai útján valósul meg. Ugyanakkor csak az. átélt valóság nyújt számukra művészileg kifejez­hető, tolmácsolható élményt. (Éppen ezért volt mentes Vá­sárhely laz ötvenes évek il­lusztratív óhajainak követé­sétől és töltött be az időben azilium-szerepet és vállalja ma kissé a végvár szerepet.)” Az idei, harmincegyedik vásárhelyi őszi tárlaton ott vannak mindazok, akik vál­lalják ezt a műhelyt, vállal­ják az alföldi iskoláit. A nagy öregek nemzedékéből Kurucz D. István, aki négy évtizede él Budapesten, de eltéphetet- len szálakkal kötődik az Al- földhöz. Egész művészetét az Alföildhöz kapcsolódás hatá­rozza meg. A föld és az ég rajzi és árnyalati világa töl­ti meg mostani képeit is. S néhány karakteres fejtanul­mánya látható a kiállításon. Kiállít a vásárhelyiek ve­zető mestere, Németh József, aki summázó felületeivel, ko­moly színeivel járja a maga megtalált útját. De a jelké- píség irányába tett újabb lé­péséről tanúskodik a bartó­ki gondolatot itovábbfogalma- zó Tiszta forrás című képe. Szalay Ferenc, az egyetlen művész, aki jó néhány művé­ben a (táj nagy társadalmi át­alakulásával, la mezőgazdaság szocialista átszervezésével foglalkozik. Teljes őszinte­séggel tárja fel e folyamat tudatformáló drámai pillana­tait, az új közösségben he­lyet kereső szövetkezeti pa­rasztok kollektív élményét. A vásárhelyi iskola jóval szélesebb hatósugarú az ott élők körénél. Egy-egy tárla­ton 80—100 művész állít ki, olyan jeles egyéniségek, mint Patay László, Szurcsik János, Vecsési Sándor, Fejér Csaba, Somos Miklós, hogy csak néhány nevet említsünk. Újdonság, hogy némileg felfrissítendő a tártaltot — eltérően a hagyományoktól —, az idén meghívták .az utóbbi öt évben főiskolát vég­zett fiatalokat is ia kiállítás­ra Húszán küldték el művei­ket, köztük több ígéretes te­hetségű festő található. A világ művészetében any- nyi izmus, non-figurativitás uitán, újbóli a figurailiittás, a mívesség került előtérbe. A mindenáron újat akaró kép­zőművészet most mintha visszatérne a hagyományos művészethez. Talán ez a „di­vat” újra az érdeklődés hom­lokterébe állítja a vásár­helyieket Is. Kádár Márta Hézső Ferenc: Szénagyűjtö A cseh kubizmus A csehszlovák kulturális napok keretében nyilt meg a Szépművészeti Múzeumban a Prágai Nemzeti Gallériának a cseh kubizmus fő műveit be- mutaitó kiállítása. Korunk festészetében az egyik nagy fordulatot a ku­bizmus jelenítette, mely 1907- ben született meg Picassónak a maga korában óriási bot­rányt kavaró, ma már klasz- szikussá vált „Avignoni kis­asszonyok” című képével. A festő gyökeresen szakított rajta a reneszánsz óta ér­vényben lévő, a látvány hű visszaadásán lalapuló ábrázo­lásmóddal. Nem ia látott, ha­nem az elképzelt valóság-ösz- szefüggésekelt tárta fel fes­tői eszközzökkeli. A figurákat, a tárgyakat egyaránt szög­letes, mértani idomokra bon­totta, melyek a vásznon ön­törvényű egységgé váltak. Színmegválasztása is önké­nyes volt. A mozgalom egyes szakaszaiban a színharmó­niák erősen változtak. Fény­korában, a tízes években, amikor iá budapesti kiállítás képei is létrejöttek, uralkodó színe a barnásszürke volt. Az élső világháború idején a színek gazdagodtak, ia> kom­pozícióban megerősödött a dekoratív hajlandóság. A mozgalom az akkori mű­velt világ minden tájáról Pá­rizsba1, a képzőművészetek Mekkájába zarándokoló fia­tal művészekre erősen ha­tott, köztük a magyar és a cseh alkotókra is. A művé­szeti internacionalizmus esz­méje itartós kötelékeket ko­vácsolt kitörölhetetlen nyo­mat hagyott a cseh képzőmű­vészeten is. A század első évtizedében indult művésznemzedék, a Nyolcak (Osma) tagjai, köz­tük Emil Fill.a, Bohumil Ku­bista, Vincenc Benes, Jozef Capek, Václav Spala, Anto­nin Procházka ia cseh avanit- garde első hullámában Cé­zanne form.afelbontó kísérle­teinek ösztönzésére a haziai expresszionizmus stílusjegyei­vel vegyített formanyelvet alakítottak ki. 1910-ben Pá­rizsban ismerkedett meg Pi­casso műveivel Kubista, Fill», Benes és Procházka. 1910— 12-ben festett műveikben még erősen hangsúlyozták a kép témáját, tartalmát, drá­maian sűrített, dekorativen stilizált kompozíciókkal. A Nyolcak magyar meg­felelőjükhöz hasonlatosain rövid ideig működött csu­pán, helyébe a szintén ké­részéletű Csoport lépett, amelyhez a Nyolcak vezérei közül Emil Fill», Vincenc Benes, Jozef Oapek, az író testvére, Václav Spata, Anto­nin Procházka tartoztak, de jelentékeny szerepet töltött be a szobrász Otokar Gut- freund, az építészek közül pedig Jozef Gocar, Pavel Jianák, Vlasltislav Hofman és a teoretikus Vincenc Kramár. 1912 körül véget ért a cseh kubizmus expresszio- nizmussiafli elegyített korszaka. A drámai kifejezőerő helyé­be a formák analízise lépett francia mintára. A Csoport tagjai ez időtői! kezdve önál­ló ialkotói úton járnak, csak Emil Fillia kísérletezte vé­gig következetesen ;az laniali- tikus és szintetikus kubiz­mus minden változatát. Kom­pozíciói egyre szikárabbak lettek: „Újra csak a mezte­len tárgy maradt — írja — megfosztva az emberi mí- toszvidiág minden bolond ten­denciájúitól, a gőgtől, mely egyszerűsége által életünk tükreként szolgálhat és az .alkotómunka ösztönzőjévé válhat.” Az Aranyhalak ,az ablaknál című, jelenleg a Szépművészeti Múzeumban látható festménye törekvései­nek összefoglalása. A formai struktúra és » gondolati mélység összekap­csolása jellemzi Bohumil Ku­bista művészetét. Jozef Oa­pek ia hazai hagyományokhoz kapcsolódva dinamikus, köl­tői felfogásban alakította ki a maga egyéni sltílusváJtoza- tát. Vaclav Spala harsány színhangsúlyokkal igazította a maga kubizmusát a Vadak szemléletmódjához, Antonin Procházka pedig az anyag- szerűség ma igen divatos módján különféle technikád bravúrokkal, például az ókor­ban használatos enkausztikai eljárással gazdagította mű­vészetét. A szobrászok közüli kiemel­kedik Otokar Gutfreund munkássága. Egyike volt azoknak az úttörőknek, akik már az első világháború előtt szigorú következetességgel és erőteljes drámaisággal alkal­mazták a kubizmus törvé­nyeit. Párizsban végezte ta­nulmányait Bourdelle műhe­lyében. Mesterének érzékle­tes mintázását mindvégig megőrizte és jelllemábrázoló- készsége is oly nagy volt, hogy portréi a geometrikus torzítások ellenére megőriz­ték karakterüket. A kubizmus heroikus kor­szaka 1925-ig tartott Cseh­országban. Bár iái cseh képző­művészet útja másfelé ka­nyarodott el, eredményei be- leolvadtak la fejlődés nagy áramába, de időszakonként, ha áltailakultan is, búvópatak módjára újra a felszínre ke­rülnek. Brestyánszki Ilona Emil Filla: Kubista fej (1913—14) Antonin Procházka: Csendélet kökörcsinnel (1925) _____________________________\__________________ V áclav Spala: Fürdés (1915)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents