Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-20 / 247. szám

io Képújság IRODALOM T. Ágoston László: Kötvény Vettem egy kötvényit ai fe­leségem névnapjára. Igen, ajándékba vettem neki. Azt mondják, hogy a zugpiacon nagyon magas ára van a köt­vénynek. A Keleti Pályaud­var mellett ólálkodó kvarc­óra-árusok például bármi­kor megadnak egy ezer fo­rintos óvodai kötvényért két alig használt, zenélő felnőtt férfi-kvarcórát. Ha jól meg­rázza az ember, még a Für Elise-t is tudja. Űj elemmel meg oda-vissza eljátssza. A mai áremelkedés világban ez a legjobb befektetés. De fek­ve nem játssza ment nincs rá garancia. Szóval hazavittem a köt­vényt és sugárzó arccal kö­szöntöttem föl éleltem párját, ö meg csak állt ott a szoba közepén, és várt. No — mon­dom — édes Rozálkám, nem is örülsz? Kötvényt hoztam neked a névnapodra. Igazi, szocialista kötvényt, évi 8 százalékos kamatozásúit. Tud­ják, mit mondott erre az én Rozálom? Két ujjal felemelte, aztán kiejtette a kézéből, mint úri leány a koszos porron­gyot. „Papínt hoztál a névna­pomra? Inkább vettél, volna két szál szekfűt!...” Nesze neked marxista középisko­la. .. Pedig két évig jánta. — No de egyetlen életem — magyaráztam neki a köz- gazdaságtant —, a szekfű az elhervad, ez meg nyolc szá­zalékot kamatozik! Jobb be­fektetés, mint az OTP-köL- csön! Többet ér, mint két lopott kvarcóra a Keletinél! — Hát ez az — borult sír­va az asztalra. — Még egy vacak órát se tudsz nekem venni, bezzeg kötvényre fut­ja. . . — Jól van, Rózái — me­redt föl benem a közgazda- sági férfi-büszkeség. — Most elmegyek és hozok neked szekfűt is, meg órát is. Le­gyen meg a Ite akaratod. De ha fizetik az osztalékot, tudd, hogy bele se szagolhatsz! Kimenítem a piacra. A len­gyel lepedőárusok, meg a belvárosi őstermelők standja között megtaláltam Tónit, a kötvénybukit. Mondom neki, hogy jártam az óvodai köt­vénnyel. — Ezek a nők — legyin­tett megadóan —, a lábuk elé teszi az ember a lelkét, ők meg csak átgázolnak raj­ta. Tőlem is elvált az asz- szony, amikor gázkötvényre cseréltem a télikabátját... De rajtad azért segítek, pajtás. Adok az óvodai kötvényedért egy óraiparit, meg egy szek- fűtermeilőt. Igaz, ezek csak hét százalékot kamatoznak, de kettő van belőlük. Ne hidd, hogy keresek rajta, nekem is többe van... Jövőre viszont úgy fölmegy az árfolyamuk, hogy robban. — Biztos robban? — No hallod, hasból be­szélek én? — Oké, csapj a tenyerem­be! Ha biztosan fölrobban, adj kettőt, viszek a szom­szédnak is aki állandóan bőgeti a rádióját. Devecseri Zoltán: • Ha akkor... Ha akkor szétnyitom a csöndet lábaiddal, szád-szemed ízét fölszürcsölöm: Kevesebb szivárvány kísér­né az esőket nyaranta, vagytöbb lenne a mindig-kívánásból.. .? 1980 (1978) Baktai Ferenc: A fogalmak Október 15-én lett volna hatvanéves Baktai Ferenc. Még csak hatvanéves lenne a szekszárdiak Ferije, ha nagyívű pályáját, ereje teljé­ben, ketté nem töri a halál. ötvenéves sem volt, amikor könnyeztünk koporsója előtt. Mennyi mindent kaphattunk volna még tőle, mi a toll mun­kásai és mindnyájan mi szek­szárdiak, ha csak kissé is kö­nyörületesebb a sors. Nem volt az. így csak emléke maradt szeretett városában is. Tisztelettel emlékezünk Bak­tai Ferencre, az egykori szek­szárdi lapszerkesztőre, a Ró­zsa Ferenc-díjas újságíróra, de leginkább a budapesti lakos­ként is megmaradt szekszárdi lokálpatriótára. (Az alábbi írást Bakitai Ferenc 1976-ban megjelent, Szabad-e vállát vonni? című kötetéből! vettük át.) A fogalmak pontos meghatározása diva­tos. Jó divat: részben a „Kicsoda-micso­da", eredeti nevén „barkochbá”-nak tisz­telt szellemi-logikai fejtörő eredménye. Az egész ország tűnődik a képernyők előtt a barátság, a szerelem vagy a négyzetgyök fogalmán. És nem nyerhet háromszáz vagy négyszáz forintot az a versenyző a kamerák előtt, aki nem „pontosít” a vég­letekig, mert a játék lényege, hogy ponto­san azt mondjuk, amit kell. Néha az embernek az a benyomása, hogy nem ártana a televíziós játék zsűrijének szigorát és következetességét az egész or­szág minden munkaterületén érvényesíte­ni. Azokon a területeken, ahol nem négy­száz, hatszáz forintok sorsáról van szó, ha­nem százezrekről, milliókról, s nem. is csak forintokkal mérhető és „behatárolha­tó” mennyiségekről, hanem bizalomról, rea­litásokról, kisebb vagy nagyobb közössé­gek számára jelentős döntésekről, variá­ciós lehetőségekről. Két fogalmat vetem elő a nagyon gyak­ran hallottakból: a hiba és az objektív nehézségek fogalmát. Kitűnő segítőtár­sunk, az Értelmező Szótár ott a polcon, csak utána kell nyúlni. „Hiba: gondatlanságból, tudatlanságból, lustaságból, feledékenységböl, tévedésből eredő kifogásolható tett, eljárás, következ­ményekkel jár.” Más értelemben: „Vala­mely személynek testi-lelki, erkölcsi fogya­tékossága”. Tudományos munkánál a „he­lyes gondolkodás törvényei ellen elköve­tett vétség”. Obiektív: „tárgyi körülményekben rejlő, rajtunk kívülálló körülményektől függő tárgyi", És példának ez áll ott: „objektív nehézség”. A két fogalom összekeveredése ellen már az egyszerű „kicsoda-micsoda” logikája szellemében is fel kellene lépnünk, nyel­vünk és gondolkodásunk védelmében. De másról van szó. Többről. Egyre többször találkozhatunk — igaz, erre több mint negyedszázados szocialista történelmünknek más időszakaiban is volt példa — a tárgyi, objektív nehézségek és a hibák kölcsönös felcserélésével. Csapni­való szervezést, eltúlzott kiadásokat, mér­téktelen fláncot takargató megjegyzésként azt, hogy „ezek vállalatunk stb., stb ob­jektiv nehézségeiből fakadnak" — ez az egyik oldal vetülete. A másik oldala, a fo­nákja ugyanennek a felcserélésnek: ami­kor az ország valóságos helyzetéből faka­dó gondokat, nehézségeket, amelyek való­ban objektívek. ezernyi történelmi. gazda­sági alapjuk és gyökerük van úgy állít­ják be. mint holmi „felsőszintű" szőrösszi- vűséget. kisstílűséget, parlagi takarékos- sági mániát. Hallottam már ugyanezt az okoskodást az életszínvonal emelésének lassabb — vagy a beszélgetők által túl las­súnak tartott — tempójáról is azzal a nem titkolt kicsengéssel, hogy „hja, ezt nem ná­lunk döntik el”, vagyis hogy az „okosok" máshol vannak, de teljesen csak az ő tet­szésüktől függ. jobban meg lehet-e fizetni bizonyos munkaköröket. védelmében A legtöbb „versenyzői hiba”, azaz logi­kai melléfogás azonban vitán felül a hiba („gondatlanságból, lustaságból, feledékeny- ségből, tévedésből eredő kifogásolható tett, eljárás, magatartás...”) meghatározásánál fordul elő. Itt a legtöbb a lehetőség az „is-is” megfogalmazásra, arra a nagylelkű bólogatásra, amely éppen a teljes tisztázás útjait zárja el. Igaz, voltak ebben az or­szágban idők, amikor minden hiba, sőt a büntetendő tett kategóriájába került, amikor szakadatlanul suhogott a gazdasági élet vezetői között a szabotázs vádjának ostora. Emlékszem egy húsz évvel ezelőtti riportra, amelyben egy nagyolvasztó, egy új kohó főmérnöke (ma már nem él) igen jól megindokolva, azt panaszolta el, hogy a nagy reklámmal beharangozott létesít­mény nem dolgozhat jól, mert nincs meg a nyersvas-olvasztási terv teljesítésének olyan feltétele, mint a folyamatos szállí­tás. Az illetékes minisztérium akkor mér­ges levélben gorombította le, közölve: hibás nézetek uszályába került, a haza a mérnököktől nem panaszokat vár, hanem több vasat. Így hát az objektív nehézsége­ket hibának minősítették. Nem volt kelle­mes. De az ellenkezője sem az, amikor szin­te nem hallani azt, hogy valaki is hibát követett volna el. Vagy — szétbontva a kérdéscsoportot az értelmező szótár sze­rint —, hogy valaki is gondatlan lett vol­na, vagy lusta, vagy feledékeny, vagy egy­szerűen — tévedett volna. Ilyesmit (aki átlapozza a mindennapok krónikáit, az újságokat, a belső problémáinkkal foglal­kozó írásokat, interjúkat, aláírhatja ezt a megállapítást) ritkán mond ki valaki ha­tározottan, saját magáról főként nagyon ritkán. Olvasom egy — a budapesti em­ber környezetéről szóló — beszélgetésben: az eddiginél jobban kell ügyelni rá, hogy az új létesítmények ne foglaljanak el to­vábbi értékes „zöld területet”. Magam elé képzelem a létesítményeket, amint ádáz dühvei keresik a felfalható parkot, ligetet. Ezek a létesítmények már csak ilyenek: szeretik megenni a füvet. De a létesítmé­nyek nem sorolhatók a rajtunk kívül álló körülmények közé. A létesítményeket (de szürke szó, tényleg ehetik a füvet) — em­berek tervezik, emberek — tanácsi szer­vek és tárcák — fogadják el és fogadtat­ják el. Egyetlen gyár vagy szálloda, vagy lakóház sem felelős azért, mert eltűnt száz négyzetméter park. Tervezők, műsza­ki- és tervosztályok, és építési osztályok, és jóváhagyó felső szervek viszont felelő­sek. És -V lám csak. itt a megfelelő szó — a hibásak. Mivelhogy gondatlanságból, tudatlanságból stb.. stb. kifogásolható el­járás fűződik a nevükhöz. Szándékkal idéztem csak egy példát ilyen hosszan a szelídebbek közül. Ma­gán viseli a fogalmak összekeverésének lé­nyegi vonását, holott bizonyára a legjobb szándékkal hangzott el. A szándékban nem is lehet kételkedni, de ez a fogalommeg­határozás „éles” elhatárolást kíván. Ha valami nem sikerült: valóban objek­tív nehézségek merülhettek fel. De az is lehet: egy vagy több ember, akinek ez volt a feladata, hibázott. A felelősség meg­állapítása ebben a „kicsoda-micsodában” sohasem fejek követelése, a mi legutóbbi másfél évtizedünk humanizmusa kizárja az ilyen végleges eljárási módokat. De mindenki kapásból fel tud sorolni a ma­ga munkaterületén eseteket, amikor nem védték meg a fogalmakat — és a közér­dek károsodott. Más kérdés, hogy ki mit tart közérdek­nek? Nemcsak a saját érdekét-e. ami szin­tén megesik. És ami aztán annyi „S2ub- jektív nehézség” forrása, takarózás és mentegetőzés indoka és alapja. De a köz­érdek meghatározása igen pontos. Ez is benne van az Értelmező Szótárban: „A tár­sadalom. a közösség haszna, közös érde­ke (az egyéni, a magánérdekkel szemben)”. Minden fogalom megérdemli a védelmet. De talán erre az utóbbira figyelve — könnyebb lesz megvédeni a többit is. A jelek titkától az értelem világosságáig Az olvasástanítás rejtelmei Hosszú évekig nem volt gond, nyugodtak voltunk: gyermekeink már az első osztályban megtanultak ol­vasni. Lehet, hogy némely szülő, némely tanár kételke­dett, ez .azonban sokáig nem derült ki. Mindaddig. míg 1980-ban az UNESCO nem végzett egy felmérést a 10— 14, valamint a 14—18 évesek körében itöbb európai ország­gal együtt Magyarországon is és meg nem állapította, hogy a magyar tanulók rosz- szabbul olvasnak, mint a nyugat-európai hasonló ko­rúak. Az olvasástudás lát­ványos hanyatlása hidegzu­hanyként érte a magayr pe­dagógia elméleti szakembe­reit, mindaddig nem volt tu­domásuk róla. A magyar pedagógia alapintézménye, az Országos Pedagógiai Intézet korántsem ellenérzéssel, a mundért óva fogadta az UNESCO felmé­résének az eredményét, ellen­kezőleg: hálás volt a felisme­résért. Mindaddig feltételez­te, hogy az iskolások igenis (tudnak olvasni, még a kétely sem merült fel benne. Ez­után azonban vizsgálni kezd­te, hogyan is állunk valójá­ban az olvasni tudás két sza­kaszával: ,az olvasás techni­kájának elsajátításával, a né­ma értő olvasással és a má­sodik periódussal, az igazi olvasni tudással, a szöveg megértésével és tolmácsolá­sával. A vizsgálatok summázatát továbbadták a pedagógusok­nak, széles körű propagandát kezdtek a jobb olvasástanítás érdekében. Mindez persze hosszú folyamat volt: reform, új tankönyv, sőt tankönyvek követték egymást. A lénye­Fekete Gyula: Népek hazája nagyvilág írói jegyzetlapok- 1984. október 20. Minden telünk nyár vala­hol, másnak; minden éjsza­kánk nappaM verőfény. Így kerek a világ. Széljegyzet egy Petőfi- vershez: Legmesszebbre a határo­kon Itúlra — a hazai barikád tetejéről látni? * Igen, „az egyes nemzetek szellemi termékei közkincs- csé válnak”, de hozzá kell ma már tennem: a szellemi szemetei is: közgonddá, köz­piszokká, közsöpredékké. * Csábító hasonlat: a minden rendű és rangú keretközös­ségeket — mint megannyi törtet — közös nevezőre kell hoznunk, hogy összeadhas­suk őket. Csakhogy ennél a műveletnél elsikkadnak olyan lényeges tartalmi és valóság- elemek, melyek iaz új diffe­renciálódás elemei, s fősze­rep vár rájuk az összeadó- dás után. A menetrend a szokásos: különböznünk kell, hogy egyesülhessünk — egyesül­nünk kell, hogy különböz­hessünk. * Jóval több mint száz olyan ország van a földkerekségen, amelyre minden bizonnyal nem gondolunk, amikor évő- dünk a magunk kicsinyessé­gén — vajon miért csak a sokkal kevesebb „nagy or­szág” az állandó összehason­lítási alap? Lám, egyszerű matemati­kai arányszámmal bizonyít­ható, hogy nem lehet vélet­len a hasonMtgaitások iránya, ha folyton a kevesebb felé, és sohasem a nagy többség felé szóródik. Vajon a kicsi ország sza­pora emlegetésében nem a kicsi felelősség keres igazo­lást? * Olyasforma a népek, nem­zetek, országok függetlensé­ge is, mint az egyén szabad­sága; röviden és hézagosán szólva: felismert szükségsze­rűség. Sosem is volt, hát ho­gyan lehetne ma független­ség a történelti, földrajzi té­nyezők — realitások — szám­bavétele nélkül. Költsönösség, egyenrangú­ság, viszonosság — úgy tet­szik, ezek a függetlenség nem változó, nem avuló, lényegi jegyei. Az engedmé­nyekben is, a korlátozások­ban is. * Amíg a bevándorlók szű­rése a leggazdagabb orszá­gok elismert önvédelmi joga, addig el kell ismernünk min­denütt a világon a kivándor­lók szűrésének .önvédelmi jo­gát. Máskülönben zöld utat kap: a modern gyarmatosí­tás. * Nem sokat ér a távolsági humanizmus, amelynek köz­vetlen környezetéből — itt és most — sem együttérzésben, sem tettekben nincs fedezete. Amely csak ezer, tízezer ki­lométerekre hatékony, de sa­ját szűkebb társadalmi ha­zai közegében — ahol: tehát csak küzdelemmel, áldozatok­kal, kockázatokkal együtt lehet vállalni — szinte min­den érzékenységét-hatékony- ságáit elveszti. Sőt: ugyanezek között a távolsági humanisták között, akik rendre olyan gondokat vesznek a szívükre, amelye­ket eleve nem vehetnek a vállukna, feltűnően sokan vannak, akik nem egyszerűen közönyösek, hianem éppen­séggel türelmetlenek, elutasí­tók, ingerültek, ha olyan ha­zai gondokkal, sorskérdések­kel találkoznak szembe, ame­lyekből megszakadásig vehet­nének át terhet — a válluk- ra is. Igaz, nem kockázat nélkül. ♦ Részlet, útinaplóból: Napról napra hetekig árad a látványok zuhataga, egyik hullám a másikat temeti, el­mossa, kisimítja Fogyasztás a látvány nekem, idegennek, habzsolja a szemem eleinte, aztán jóTlakottan, eltelten csipegeti. Hová lettek iaz első napok emlékezetes pillanatai, nagy érzései? Meddig élmény a vi­lágjárónak az új, az ismeret­len, ia látvány és mettől kezd­ve csak — fogyasztás? Gyanítom, a sok utazás felületességre neveld az em­bert. Elmélyülésre nincs idő, a friss benyomásokra újab­bak, még frissebbek torlód­nak — álig hiszem, hogy ez a mennyiség valaha is minő­ségbe csap át. A békés együttélés lehető­ségeit még alig ízlelgeti ,a sokféleképp megosztott em­beriség és íme, máris fölraj­zolódik, a közeli jövő térké­pén a felparcellázhatatlan emberi köztulajdon, mely a közös létérdek kényszerével már nem is csupán békét, de azon túl szövetséget, együtt­működést parancsol a népek­nek : egyetemes közvagyo­nunk a levegő, az éltető víz — sőt a talaj, a szabad (ter­mészet rombolása sem csu­pán belügy. * Konvergencia? Ügy tetszik, nemcsak a (természet valósága, de olykor a társadalom, a gazdaság va­lósága is tartalmazhat olyan evidenciákat, amelyeket tény­nek, törvénynek kell elis­merni, netán hasonló követ­keztetéseket levonvai, a kapi­talizmusban és a szocializ­musban egyaránt. * Ütköző voltunk idáig, oly­kor a küzdő felek csapásait mindkét irányból felfogó s élő tömegével fékező harma­dik. Szeretnénk végre azzá válni, amire szintén predesz­tinál történelmi-földrajzi helyzetünk: híd és kapocs az égtájak, -a világméretű áram- i|atok, az egymással végleg megbékélt népek között. Minket már csak ez a sze­rep s ez a hivatás kárpótol­hatna valamelyest a történel­münkért. ges: az Országos Pedagógiai Intézet váltott, felismerte, hogy iaz olvasókönyv csak egyetlen olvasnivaló a sok közül, a társadalom, a kör­nyezet hatását nem lehet fi­gyelmen kívül hagyni. Az 1978-as új (tanterv élet­belépésétől kezdve új módon kezdték tanítani az olvasást. Mi ez az új módszer? Le lehetne írni, hogy mi a kü­lönbség a globális és a szó­képes olvasás előszakaszával kezdődő hangoztató-elemző- összetevő módszer között, hogy mi az a Lovászné-mód- szer, amelyről, a rádióban (többször is szó esett... Mind­ez azonban belső szakmai kérdés, mint az is, hogy mi­ként alakult az olvasástaní­tás egész története az ókor­tól napjainkig. A szülőket aligha érdekli — a társada­lom számára is érdektelen —, csupán a végeredmény a fon­tos: sikerül-e elérni, hogy gyermekeink a jelek titkától eljuasannak az értelem vilá­gosságáig. Nagyanyám idestova száz esztendeje tanult meg olvas­ni : amikor a könyv fölé ha­jolt, mindig félhangosan be­tűzte a szavakat. Kislányom némán és gyorsan futja át a képregények kockáinak a föliratait. Kettőjük közül ki olvasott, ki olvas jobban? Az, aki többet megértett; az, aki többet megért. És ez a leg­fontosabb. Kislányom — re­mélhetőleg — többet megért a szövegből és a világból is. Győri László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents