Tolna Megyei Népújság, 1984. október (34. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
1984. október 20. NÉPÚJSÁG 11 Könyvespolc „Az én Déri-múzeumom” Gor sí um Egy pannon város története A Villa Amasia Nem lehat könnyű dolga a művészettörténésznek — jelen esatben SZ. Kürti Katalinnak — amikor írnia adatik és kell a gondjaira bízottt gazdag múzeumi gyűjteményről. Ráadásul mindössze néhány oldal és tizennyolc színes kép áll rendelkezésére, hogy bemutassa ifjú olvásóinak nagy múltú képtára remekeit, jelentős értékeit. Az írásmű célja, a váltogatás kényszere eleve visszafogja a toll szárnyalását, mígnem kemény birkózás nyomán elkészül a cselekvő ismeretterjeszótst szolgáló könyvecske. Ezúttal a debreceni „Déri Múzeum 19—20, századi festményeit” tárgyaló füzet, amely a Képzőművészeti Kiadó méltán népszerű „Az én múzeumom” sorozatában jelenhetett meg. Sz. Kürti Katalin számos fontos munka szerzőjeként van jelen művészetírásunk- bjan. Medgyessy-kutatóként Debrecen és neves szobrászunk kapcsolatait, viszonyát vizsgálja. Nagy anyagismeret, alaposság, lényegre törő fogalmazás jellemzi tanulmányait, kisebb írásait és könyveit. Éber körültekintéssel önti formáha szerető azonosulásra valló mondanivalóját. így van ez most is, amikor két évszázad művészeti mozgásaiba ágyazva írja meg a „cívis város” képtárának históriáját, elemzi jellemzőnek véllt darabjait. Dolgozatának koncepciója a műtörténet „eseményeire” épüi'.u Röviden áttekinti a helyi műgyűjtés kibontakozását, amelynek gyökerei a 18. századba nyúlnak. A magángyűjtők ügybuzgalma kezdeményező erőt, meg aliai- pot teremtett az 1902-ben születő Városi Múzeumhoz. A 30-as években már komoly gyűjtemény van együtt, főként Déri Frigyes áldozatos gesztusa következményeként. A szüntelenül gyarapodó képtár meghatározója a magyar anyag, amely ai múlt század elejétől csaknem teljes képét kínálja hazai festészetünknek. . A sor Markó Károllyal! indul. Jelentős anyag képviseli a „nemzeti szellemet” élesztgető tanítványokat is. Kiemelkedő- számú művét találjuk Barabás Miklósnak, s az ugyancsak biedermeier Borsos Józsefnek (Férfi arcképe festői értékekben gazdag, stílusos munka). A nemzeti romantikából kései Madarász Viktor-festmények és Székely Bertalan Zrínyikompozíciója ad példákat. A puszta Lotz és Than Mór képeivel vonult be festészetünkbe, a tisztulóbb valóságot Mészöly Géza és P.aál László egy-egy tája juttatja kifejezésre. Munkácsy külön fejezet a Déri Múzeumban. A finom rengést keltő nagybányaiak felfogását Ferenczy Károly képe (Parkban) villantja fel érzékletesen, míg az egyetlen Mednyánszky- kép a háború megrendítő élményéből fakadt. Az alföldi iskola gazdiag termése mellett (Rudnay, Holló László) a modern törekvéseknek is bőven jutott szerep (Egry, Kemstok, Kassák, Frank Frigyes). A napjainkig „hullámzó” gyűjtemény értékes vonása, hogy befogadja a helyi művészek legjobb alkotásait, gyűjteményeit is. Ily módon egyetemes értékeink „honosítását” segíti elő, kizárva a „gyökérítelenség” lehetőségét. A magvas tanulmányt követi a borítékban mellékelt reprodukciók leírása. Az irodalmi eszközökkel érzékletesen „megjelenített” képek kiválasztása aligha okoz gondot az olvasóknak. Adatok, tények, Utalások itt is előfordulnak, de a megközelítés döntően a hangulati s kevésbé a képi-esztétikai elemek hatására épül. Valamennyi kép jellemző példa, számunkra mégis Koszta vérbő kolorizmusa és Derko- vits mozgalmas szerkesztése, színeinek mozgalmassága jelentette az élményt. A kis könyv méltóan folytatja a „sorozat” hagyományait. Hasznos eszköze lehet szegényes képi kultúránk javításának. Példányszáma széles érdeklődést tud kielégíteni. Salamon Nándor Gorsium római kori nevét egy késő római útikönyv, az Itinerarium Antonini hagyományozta korunkra. Neve kétszer is szerepel a forrásban : a Sopianae-Brigetio és a Sopianae-Aquincum út egyik állomásaként. A megadott mérföldadatok alapján Gorsium helyét Székesfehérvár vidékén kereste a kutatás. 1864-ben Römer Flóris, a honi régészet egyik nagynevű bábája a Tác határában látható nagy kiterjedésű romok alapján a helyet Gor- siummal azonosította. Később más kutatók, más lelőhelyek alapján más-más megoldást javasoltak. Az ötvenes években dr. Fitz Jenő vezetésével újrakezdődtek a feltárások, amelyek nyomán véglegesen bebizonyosodott, hogy Gorsiumot másutt, mint Tá- con, nem kereshetjük. A település helyét elsősorban kiváló természetföldraj- zi-gazdasági adottságok határozták meg. A Dunántúlt átszelő kereskedelmi útvonalak természetes metszőpontja Székesfehérvár körzetében van. A Sárvíz széles mocsárvllágának lecsapolása előtt az egyetlen természetes átkelőhely Szabadbattyán —Tác térségében volt. Gorsium a II. század közepére már rendelkezett a városias élet valamennyi jellegzetes külsőségével. Felépült a római istenháromság capitóliu- mi szentélye, a curia, a városi közfürdő és a város északi peremén az amphi- theatrum. A főteret a díszes kutakkal kiegészített, oszlop- csarnokos area-sacra, a szent kerület tette rangosabbá. Évente itt jöttek össze Kelet- Pannónia városainak és bennszülött közösségeinek vezetői, hogy részt vegyenek a császár tiszteletére szentelt szertartásokon és tartománygyűlésen. Gorsium története során két alkalommal, 178-ban és 260-ban esett áldozatul a betörő barbár seregek pusztításának. A leégett városba új nép költözött, a felszínt elegyengették, az élet megújult. A 4. században feltehetőleg a négy részre osztott Pannónia Valeria nevű tartományának helytartói székhelye volt Gorsium. A biro- dalomszerte terjedő kereszténység, miután államvallássá lett, itt is felépítette templomait. A 4. század utolsó negyedétől Pannóniában a római életforma lassú visszaszorulása követhető nyomon a betelepített, vagy erőszakkal betelepülő germán—hun—alán népek hatására. így történt Gorsiumban is. Az egykor virágzó városközpontban az 5. század közepéig követhető nyomon a városias élet. Az ekkor jött népek már a düledező házak között verték fel kunyhóikat, ide is temetkeztek. A városközpontban kerültek elő az 5—6. századi germánság, valamint az 568-ban beköltözött avarság temetői. A jól megépített római utakat lassan belepte az évszázadok pora. A város köveit I. István után a fehérvári építkezésekhez hordták el. A középkorban kis falu állt e helyen: Fövény. A feltárások során számtalan ház, kemence, s a templom és a temető került felszínre. A török időkben lassan fogyó népessége a tizenötéves háború alatt hagyta el végleg, hogy soha többé be ne népesítse. Micsoda szerencse, hogy a neolitikum óta a török kor végéig el-elpusztuló, majd megújuló település nem népesült be! A régész ásója szinte laboratóriumi körülmények között dolgozhat, nem kell közműveket kerülgetni, aszfalt-feltörésre várni. Az ásatásokat kezdettől fogva műemléki helyreállítás követte. Nem elég azonban csupán a kőfalakat renoválni, az építési periódusokat eltérőleg jelezni. Ez száraz katalógus lenne, nem eleven történelem. Szerencsére a terület gazdái az igényes környezetalakításra is gondoltak. A sétálóutakat örökzöld növények szegélyezik, a romterületeket szépen gondozott pihenőparkok szakítják meg. Aki nem „amerikai turista módjára” látogat el Gorsiumba, hanem kényelmesen sétálva, nézelődve áldoz néhány órát a múlt megismerésére, szinte az ókori Pannóniában érezheti magát, távol a városok zajától. Az ismeretszerzést a földön elhelyezett magya-. rázó táblák mellett a helyszínen kapható terjedelmes, de olcsó katalógus, az állandó idegenvezető segíti. A külső látnivalókat színvonalas kiállítás egészíti ki, ahol rajzos térképekkel, korszakolva, a leletekkel együtt tárul elénk a hely története az őskortól a török időkig. FÜLÖP GYULA Divat a kézművesség? Tevékenységi forrás és közösségteremtő erő A Kézművesek Háza Zalaegerszegen Az ipari forradalom a múlt század utolsó . harmadában nálunk is könyörtelenül és visszavonhatatlanul lezajlott. Az olcsó ipari tömegáru a konyhából, a szobából, a ruhásszekrényből és a szerszá- moskamrából vagy a pajtából is fokozatosan kiszorította a népi kézművesség termékeit és a házilag készített használati eszközöket. E század közepére — a hagyományos paraszti gazdálkodás és kultúra eltűnésével párhuzamosan — végérvényesen lezárult ez a folyamat. Legfeljebb szigetekben maradtak meg és működtek tovább egy-egy népművészeti ág képviselői, és már ők is árucikkeket gyártva a fogyasztóknak, többnyire — tisztelet a kivételnek — a külföldi turisták ízlésének megfelelően. Tehát a népművészet is kommerszializá- lódott, szuvenír lett belőle. Nyilvánvalóvá vált: a népművészetnek befellegzett. És mégsem. A hatvanas években világviszonylatban a népi kultúra emlékei felé fordult a figyelem. Kezdetben talán nem volt ez más, mint az uniformizálódásba belecsömörlött ember érdeklődése valami eredeti iránt. Ez nálunk a „házi” néprajzi gyűjtők korszaka; megkezdődött a falusi padlások kifosztása, városi lakásokba vándoroltak az egykori használati tárgyak, népművészeti darabok. Divatjelenség — mondták sokan —, s megjósolták e látványos gyors divatnak a hamari kimúlását. És mégis másként lett. A kezdetben talán nosztalgia szülte érdeklődés a hetvenes években — elsősorban a fiatalok jóvoltából — elmélyült. A fiatalság tartalmasabb szórakozási és önmegvalósítási formákat keresve talált rá a népművészetre. Először a táncházmozgalom sikere bizonyította, hogy a parasztzene és a néptánc — igazi lényegét felújítva — közösségteremtő erő lehet ma is, az önmegismerés és az önSzövőtanfolyamot is rendeztek. megvalósítás kollektív kerete. De maradjunk csak szőkébb témánknál, a tárgyformáló tevékenységnél. Sorra alakultak az országban a népművészeti-tárgyformáló. szakkörök, alkotótáborok. Kezdetben csak elszigetelten működtek, egy-egy „megszállott” idősebb, alkotó vezetésével. Aztán a Népművelési Intézet és a KISZ támogatásával megalakult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, amely összefogja a különböző kísérleteket. És a cél is egyre világosabban kirajzolódik: nem feltétlen művészek képzése folyik ezekben az alkotó közösségekben, sokkal fontosabb: a résztvevők a megelőző nemzedékek tapasztalatainak elsajátításával tanulják meg, hogy ma is teremtő módon vegyenek részt környezetük, tárgy- és öltözködéskultúrájuk alakításában. A figyelem a mindennapi használati eszközök felé fordult. Országos hírű fafaragó, tárgykészítő szakkörök, nyári táborok működnek például Miskolcon, Debrecenben, Tokajban, Egerváron, Velemben. És ezek az alkotó közösségek több helyen fel- éptíették saját házukat. Tokajban az alkotók házát, Velemben a Faragóházat. És most legutóbb: Zalaegerszegen a Kézművesek Házát. Kézművesek Háza Impozáns épület szép természeti környezetben, a Zalaegerszeg melletti Gébárti- tó partján. Nem egyfajta népi építészeti stílust utánoz, de felhasználja a népi építészet szerkezeti elemeit — a mai funkciónak megfelelően. A nyílt gerendázatú tetőszerkezet alatt középen kandalló, körben egy-egy beugróban, sarokban a szövőszékek, fazekaskorong, konyha, s egy nagy asztal a társas együttlétre. Fent a galérián közös hálóhelyek, az alagsorban asztalos- és faragóműhely. Az első Hatásra is nyilvánvaló: közösségi munkára alakították ki az épületet. A berendezés is az alkotók keze munkáját dicséri; a bútoroktól az étkészletig, a szőnyegektől a törülközőtartóig mindent maguk készítettek. Hogyan is kezdődött? 1982 tavaszán a Zalaegerszegi Művésztelep és a Zala megyei Fafaragó Stúdió közös tanácskozásán született meg az ötlet, s Baránka József és Jankovics Tibor építész tervei alapján még a nyáron hozzákezdtek a megvalósításához. Egy év múlva állt a ház — társadalmi ösz- szefogásból. A Stúdió és a Művésztelep alkotóin kívül vállalatok, brigádok, népművelők, tanárok, szakmunkások és szakközépiskolások járultak hozzá anyagilag vagy munkájukkal. Az idén már nyári tábort rendeztek a faragóknak, házépítőknek, a szövőknek, a gyerekeknek, a népzenészeknek és az íróknak. Az itt készült munkák a házat szépítik, gazdagítják. És az írók táborozásakor esténként ott ültek a közös asztal körül zenészek, versmondók és egy fafaragó is. A fafaragó: Gaál József, aki az építéskor az ácsmunkát nagyrészt irányította, s az építkezés után gondnoki minőségben „ittragadt”. Részt vett már a tokaji és a velemi ház építésében is. Egyébként Borsodban lakik, és a szakmája gépkezelő. Miért vállalja mindezt? Szerényen csak annyit mond: — szeretem a fát. Ezt az általa készített bútorok és tárgyak is bizonyítják, e tevékenységben talált önmagára. Kovács Flóriánnak, a fenntartó intézet, a városi művelődési központ vezetőjének jövendölése — mint most már a gyakorlatból is látszik — megvalósul, amit a ház avatása alkalmából írt: „A házak arra valók, hogy lakjanak és dolgozzanak bennük, de arra is, hogy köröttük, általuk közösségek jöjjenek létre: a lakók és a házépítők közössége. Az a legszerencsésebb, ha e kettő egybeesik. Vagyis ha azok, akik építették, maguk is lakják majd az építményt. Ezt a házat sokan építették : fafaragók, építőmesterek és építészek, ácsok, belsőépítészek, népművelők, szobrászok, kertépítők és megszámlálhatatlanul sok laikus jó barát. Egyetlen dolog tartotta őket össze: otthont és munkahelyet akartak teremteni maguknak és társaiknak. Ha még tennivalójuk maradt, az nem más, mint az itt született barátságok megerősítése, hogy az építők közösségéből a Kézművesek Házának alkotó közösségévé alakuljanak.” Angyal János
