Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

6 NÉPÚJSÁG

1984. szeptember 1.

dr. Töttös Gábor helytörténésszel

— A szülőföldhöz való viszony minden ember jellemzője lehet. A Babitsról, Babitsért című kötet bevezetőjében a könyv írója és összeállítójaként e viszony illusztrálására idézi Janus Pannoniust, amint Váradtól búcsúzik, Kisfaludi Sándort, Petőfi Sándort, majd Babits Mihályt. A helytörténész Töttös Gábort az köti csupán Szekszárdhoz, hogy megszokott itt, hogy tud valamit a város múltjáról? Nem több ez ennél?

— De igen! Szekszárdon születtem 1954. június 17-én. Ez azért érdekes dátum, mert valamivel korábban, de ugyancsak június 17-én született egyik kedves kolléganőm is. ö is helytörténész itt a megyei könyvtárban. No és még korábban, 1905. június 17-én lett Szekszárd rendezett tanácsú város.

— Aki tehát június lián születik, annak megvan az esélye, hogy szülővárosa helytörténésze legyen. Bocsánat, hogy közbeszóltam, arról kezdett beszélni, mit is jelent tulajdonképpen Szekszárd az életében?

;— Egy szóval válaszolva mindent. Igazi szerelemnek érzem. Amit gyerekkoromban az emberektől hallottam, láttam, tapasztaltam — mendemondát is természetesen — azok közül soknak most bukkanok nyomára. így soksok tárgy, épület juttat eszembe olyan dolgokat, hogy: itt, ahol ülünk, Mikes utcai lakásomban, ezen a helyen volt régen a vásártér. Sok minden történt itt, például itt végezték ki a 19-es szekszárdi mártírokat is. Nekem legkedvesebb természetesen a Felsőváros. Ezt tekintem legszűkebb hazámnak. Szüleim is ott laknak. Évszázadok óta él itt családom. Ezeket a gyökereket nem szabad eltépni. Hívtak a szegedi egyetem történelmi tanszékére. Nem tudtam elmenni. Lehet, hogy szorgalommal még többet érhettem volna el Szegeden, de az nem jelentett volna eny- nyit nekem.

— A lakásról esett szó. Aki itt járt, felvetődött benne, hogy nem fél-e attól, hogy ez a sok könyv összedől egyszer és betemeti ezt a kis garzont gaz- dástól együtt?

Ettől nem félek, mert a polcokat az én kovácsmester édesapám készítette, és mint József Attila versében egyik dolog összefogja a másikát. úgy tartiák ezek a polcok is egymást. Egyetlen szög nélkül állnak a falak előtt, a két merevítő kitámasztja a szemközti polcokat.

— Csak a bejáratnál nincs könyv...

— Meg « fürdőszobában.

— Hány kötetet számlál?

— Körülbelül ötezret.

— Ez már konkurenciája lehet egy könyvtárnak.

— Lehet, de amikor pincékből. padlásokból, antikváriumokból összegyűjtöttem, megvásároltam, nem- a rivalizálás miatt tettem. A megyei könvvtár. ahol dolgozom. nyilvános közgyűjtemény: az az első. Ez pedig itt a kisegítőm. Mindig kéznél van.

— Főhivatása: könyvtáros.

— Büszke vagyok arra, hogy könyvtáros lehetek. Nem azt jelenti ez a fogalom, ami az átlagember tudatában él a könyvtárosokról. Feladatunk a kutatásban a tanácsadás, segítés. Az olvasóteremben a legkülönbözőbb kérdések érkeznek hozzánk. Egy csomó vetélkedőt kell ‘kérdésekkel, válaszokkal segítenünk. Ugyanúgy szakdolgozatok megírásánál adunk támogatást. A megyei könyvtár tekintélyét jelzi, hogy naponta mind nagyobb számban fordulnak ilyen-olyan kérdésekkel hozzánk. A kollégáim nagyon alapos felkészültségűek, kevés olyan dolog van, amivel ne foglalkoznának, a mező- gazdaság terméseredményedtől kezdve a jogi tanácsadásig. Ez azt igényli, hogy a könyvtáros alkotó ember legyen a saját munkaterületén. Ez a kölcsönzőtől a feldolgozóig mindenkire vonatkozik.

— Tehát szencsés ember. Szakmának, vagy hivatásnak tekinti a hely- történetet?

— Hivatásnak. Ember és hely szeretetére nevel. Ez a munka engem igazán lelkesít. Nem a sikerek reménye, hanem a munka végzésének öröme, eredménye hajt.

— Ű jsághírekből tudjuk, hogy különböző pályázatokon díjakat nyert. Három alkalommal harmadik díjat a helytörténetin, egy alkalommal elsőt. Volt egy országos díj is: a Pártélet és a Központi Sajtószolgálat ifjúságpolitikai pályzatán harmadik. Szegeden egy humorpályázaton ugyancsak harmadik díjjal jutalmazták. A Pécsi Akadémiai Bizottság pályázatán első lett. Két Babits- plakett birtokában mit tart az elismerésekről?

— Szeretném egyszer úgy érezni, hogy megérdemeltem ezeket. Szeretem a városomat, sokkal közelebb áll hozzám bárminél. Munka közben soha nem jutott eszembe. hogy valamit is kapjak érte. Anyagilag megengedhetem magamnak, hogy ne érdekeljen: fizetnek-e valamiért, vagy sem, hiszen szegény ember vagyok. Nem nyom a latba. Nem osztom a véleményem azéval, aki oda küldi például a verseit, ahol többet fizetnek érte. Ha valamiért örülök a honoráriumnak, az az, hogy tudok belőle néhány könyvet venni.. Ez havonta 2—300 forint.

— Kerülni akartam beszélgetésünkben a pénzt. Most mégis megkérdezem, mennyi a fizetése?

— Négyezer-hatszáz forint.

— Mikor volt sok pénze?

— Most ebben a hónapban. A Babits-plakett mellé kaptam háromezer forintot. Ebből levontak százötvenet. Nyertem egy harmadik díjat helytörténeti pályázaton. Abból most nem vontak le semmit, ez kétezer forint. A fizetésemből a fiam tartására megy húsz százalék. Ügy éreztem, hogy fölvet a pénz. Ezért vettem egy kerékpárt ezer forintért. Néha enni is kell, meg a lakás fenntartása is pénzt kíván.

— Mindezeket elég derűsen fogja fel. Mit jeI

lent a humor az ön számára?

— Az ember lényege. „Haladó létünk cukrozott epéje”, ahogy Arany János mondta. Ha egy kor humorát megismeri az ember, akkor magát a kort már könnyebb. Mmden nemzetnek és kornak megvan a humora. Nem véletlenek a skót viccek sem. Vagy nagyon sajátos a sárközi ember humora. A magyar nép jellemző tulajdonsága, ez ismert tény, hogy a legnehezebb időszakban is megmaradt a humora. Egy példa az 1940-es évekből. Az anyakönyvvezetőhöz bemegy egy ember, mondván, hogy szeretném megváltoztatni a nevemet, mert nagyon csúnya. — Hogy hívják magát? — Bűzbak Adolf. — Ez valóban nagyon csúnya. És mire szeretné változtatni? — Bűzbak Elemérre. Ebben a viccben a tömegek véleménye van benne. Tervem az, hogy korabeli újságok humorát összegyűlve egy könyvben megjelentessem.

— Most mi foglalkoztatja leginkább?

— Szekszárd irodalmi emlékeit kutatom. Ennek összegyűjtése és antológiába szerkesztése a feladatom.

— Akadt-e olyan dokumentumra, amely az irodalomtörténet számára is érdekesség, esetleg új felfedezés?

— Igen. Most találtam meg Babits első megjelent művét, amelyről az irodalom- történet sem tudott. Ez 1898 szeptemberében a Tolnamegyei Közlönyben megjelent fordítás volt. Erről maga Babits is megfeledkezett. Tizennégy éves korában pécsi diákként szemérmesen levélben küldte el a szerkesztőnek.

— Mi volt ez a fordítás? — Julius Mosen német köitő egyik verse. Magyarországon kevésbé ismert. A világirodalmi lexikon szerint egyetlen legendáját fordították magyarra. Babitsot te- kithetjük első magyar fordítójának. Ha már az új dolgoknál tartunk, Dienes Valériának is eddig több ismeretlen novelláját fedeztem fel. Ezek között van szekszárdi vonatkozású is. Egy ismeretlen színdarabját is megtaláltam, ami akkoriban jelent meg a Szekszárd és Vidéke című újságban. Nagyon sokan vannak, akik Szekszárdon szereztek nevet maguknak és akikről Szekszárd megfeledkezett. Bosz- szankodom, hogy miért Béri Balogh Ádámról nevezünk el egy múzeumot, egy iskolát. Nagyszerű ember volt ő, de aligha van köze egyikhez, vagy másikhoz. Számtalan ember esett ki a köztudatból. Nagyon sok helyi hírességünk van Szekszárdon, akinek semmi nem őrzi emlékét a holt betűn, valamely eldugott újságon kívül. Lengyel Pál az eszperantó világlapját szerkesztette Szekszárdon. Molnár Mórról is el lehet nevezni utcát, aki 1848-ról is írt könyvet, híres nyomdája volt itt és akinek ötletéből ma is él a szekszárdi nyomda. Tudniillik, ő találta ki, hogy naptárt kell nyomni.

— Szekszárd neve ■ ha szóba kerül bárhol az országban, előbb-utóbb a bornál kötnek ki a beszélgetők A város szülötte Garfly János is dicsőíti a

nemes nedűt „töltsd a pohárba és csodát látsz!"

/szinte mint a bikavér, mégis a gyöngy mely belőle I fölragyog, mint a hó, fehér”. Ez a helytörténész figyelmét sem kerülheti el.

— így igaz. A doktori disszertációmat a szekszárdi történelmi borvidékről írtam. A pontos címe az volt, hogy A szőlőművelés és a borgazdaság története a szekszárdi történelmi borvidéken, a XVIII—XIX. században. Egy tévhitre kerestem választ, amely szerint 1880— 83-ban már jelentős volt a filoxéra hatása. Ez nagy tévedés. A korabeliek ugyanis alaposan védekeztek és megelőző módon, a filoxéra ellen. A kötött talajú borvidékek közül ez az utolsó, ahova eljutott a rovar. Tokaj - hegyalján ekkor már nagy- nagy pusztítását lehetett tapasztalni: elvándoroltak az emberek. Szekszárdon pedig mindig eredményesen védekeznek. Itt 1886-ban jelent meg a filoxéra. A sors kegyetlen csapása, hogy 1891- től kezdve, szinte minden évben olyan borzalmas jégverések voltak, mint amilyen az idén is. Leírják a korabeli források, hogy ökölnagyságú jegek estek, háromnegyed órán keresztül. Tönkreverték a régi és új telepítésű szőlőket is. Lemosták, elvitték a méregdrága oltványokat. Ugyanakkor nagy volt az adója a szőlőnek. A termésk:esés pótlására leíratták a szőlőt, hogy filoxéralepett volt. Közben igyekeztek szénkéneggel védekezni. Az 1895-ös felméréskor már a legtöbb gazda' leíratta a szőlőjét. így ez az összeírás azt mondta, hogy egy tizede van a szekszárdi szőlőknek. Persze! Adó alatt... 1906-ra befejeződik a védekezés, a jégverés után a rekonstrukció és utána nagyobb és értékesebb területen termelték a bikavérnek- valót.

— Ez tehát egyik kutatási területe. Milyen módszerekkel dolgozik?

— Cédulázom. Ez azt jelenti, hogy területenként elosztom a munkámat, így külön van például az irodalmi emlékeknek, vagy éppen a borvidéknek egy-egy doboza. Ha találok egy hozzájuk tartozó érdekes információt, azt cédulára írom, és hozzárakom. Van mindig egy fő, egy éppen aktuális területem és annak mellékágai. Ha például a borvidék kutatása közben ráakadok Babits első versére, nem hagyhatom ott. Ennek a módszernek előnye és hátránya is van. Valamennyire lassítja a kutatást, de az embernek rengeteg cédulája gyűlik így össze, amit később fel tud használni.

— Gyakorta találkozunk írásaival e lap hasábjain is.

— Bevallom, hogy örömöt jelent, ha nyomtatásban jelennek meg írásaim. Népújság-centrikus vagyok. Fontos, hogy környezetemben adjam tovább fölfedezéseim eredményeit.

— Ha nem a múltat kutatná, hanem a jövőt kellene terveznie, mire törekedne?

— Arra, hoev Szekszárd Szekszárd maradjon.

— Ügy legyen!

DECSI KISS JÁNOS

Múltunkból

A felszabadulást követő hetekben, hónapokban sorra alakultak meg az üzemi bizottságok, amelyek feladatuknak tekintették a termelés beindítását, a termeléshez szükséges alapanyagok beszerzését, és szervezetten igyekeztek gondoskodni az üzemi kollektívák élelmiszerrel való ellátásáról is. A városi üzemek képviselői járták a vidéket, élelmiszert vásároltak, s a termény fejében ipari cikkeket adtak. A legnagyobb vállalatok az illetékes minisztériumoktól vásárlási engedélyt szereztek be, így törvényesítették a termékcserét.

A Magyar Fogaskerék, Autó-, Traktoralkatrész- és Gépgyár Kft 1945. május 20-án levélben kereste meg a főispánt. Ezeket írták:

„A Magyar Fogaskerékgyár Üzemi Bizottsága megállapodást kötött a nagyszékelyi malom vezetőségével, hogy a malom részére gépalkatrészeket szállít, a nagyszékelyi lakossággal pedig arra vonatkozólag, hogy a falu sóhiányának a pótlására nagyobb mennyiségű sót szállít. Tekintettel arra, hogy a Magyar Fogaskerékgyár a Közellátási Miniszter 501.586/1945 számú engedélye alapján az egész ország területéről vásárlási engedéllyel bír, tisztelettel kéri a Főispán Urat, hogy a fent említett gépalkatrészek és só értékének ellenében liszt és hús kivitelére engedélyt adjon, a számlaösszeg ellenében. Tekintettel arra, hogy a malomnak nagy szüksége van mielőbbi gépalkatrész-szállításra, a falu lakosságának pedig sóra, kérjük a Főispán Urat lehető legsürgősebb intézkedésre, vagyis részünkre engedélyt kiadni az alanti címre: Magyar Fogaskerékgyár, Budapest, VIII., Nagytemplom u. 34.”

A főispán május 29-én értesítette az üzemi bizottságot, hogy a gépalkatrészek és a só ellenértékének mértékéig engedélyezi a liszt kivitelét, de a húskivitelhez nem járulhat hozzá.

*

A megye közigazgatásában a felszabadulást követő időben számos reformot hajtottak végre. Ezek sorába tartozott az is, amit az újdombóvári községi képviselőtestület fogalmazott meg, és belügyminiszteri jóváhagyás után valósított meg 1946 nyarán. A miniszteri jóváhagyásban a többi között az alábbiakat olvashatjuk:

„Üj dombóvár község képviselőtestülete 3. kgy 1946. számú határozatával kimondotta, hogy a község külterületeinek jobb közigazgatási ellátása céljából Ödalmand lakotthely székhellyel jegyzői kirendeltséget szervez.

Értesítem Alispán urat, hogy a jegyzői kirendeltség létesítését megokoltnak találtam és megengedem, hogy Üj dombóvár község területén Ödalmand lakotthely székhellyel jegyzői kirendeltség szerveztessék. A jegyzői kirendeltség működési köréhez Ödalmand, Üjdal- mand, Németdalmand, Vörösegyháza, Iharos, Kőkút, Csáblény és Felsőleperd külterületek tartoznak.”

A február 13-án kelt miniszteri rendelkezés kimondja azt is, hogy a kirendeltség létrehozása nem emelheti az alkalmazotti létszámot, valamint, hogy a jegyzői ki- rendeltség vezetésével a községnél szolgálatot teljesítő egyik jegyzői állást betöltő tisztviselőt kell megbízni.

*

Nem sokkal az új dombóváritik kezdeményezése után, a megye északnyugati felében is kísérlet történt a köz- igazgatás megváltoztatására. Muth-puszta és Kulcsármajor lakói arra a következtetésre jutottak, célszerűbb kisközségben lakni, mint kültelki lakosnak lenni. Ezért a Belügyminisztériumtól engedélyt kértek a kisközség megalakítására. A község kialakítása azonban nem kizárólag óhaj kérdése. Bizonyos feltételek meglétéhez kötötték az engedély megadását.

Az alispánnal? utasításba adta a minisztérium, állapítsa meg, adott-e az adó szerinti többség (azaz az adót fizetők többsége kívánja-e a községgé szerveződést vagy sem), készíttessen a községgé alakítandó területről vázrajzot, amelyen tüntessék fel különböző színnel, hogy melyeknek birtokosai kívánják az átalakítást, s kik azok, akik az adott helyzet fenntartását akarják. A minisztérium csak abban az esetben tekint el a vázrajztól, ha a két terület lakosságának túlnyomó többsége a változás híve.

Az ügyet meg kellett tárgyalni a törvényhatósági kis- gyűlésen, a döntéshez csatolni kellett az alispán személyes véleményét, s az egészet a megye főispánjához kellett felterjeszteni, aki ugyancsak véleményezte az ügyet, s így lehet továbbítani az egészet a belügyminiszterhez.

Tudjuk, Muth-puszta eltűnt a megye térképéről és létrejött Iregszemcse tőszomszédságában az új község. Neve: Üjireg lett.

•

A második világháború alatt erősen romlott a köz- biztonság, a személyi és vagyoni biztonság. A helyzet csak nehezen normalizálódott. Emiatt 1946 júniusában a völgységi járás (bonyhádi járás) főjegyzője kényszer- intékedéseket foganatosított. Erről a megye főispánját és a megyei rendőr-főkapitányt június 15-én az alábbi levélben értesítette:

„Jelentem, hogy a kitelepítés után ideiglenesen üresen maradt házak, pincék, kertekben a tolvajlások any- nyira elszaporodtak, hogy azonnali intézkedés látszott szükségesnek.

Miután a házak kifosztását és á pincék feltörését túlnyomó részt éjszaka követik el, ennek részbeni meg- gátlása érdekében a kitelepített községekre szükségesnek láttam a sötétség beálltától a hajnali világosságig teljes mozgási tilalmat elrendelni.

Ezen rendelkezést a sürgős szükség kívánta meg és amennyiben Főispán Ür, vagy Vármegyei Főkapitány Ur helyeslésével nem találkozna, úgy sürgős utasítást kérek, hogy a rendelkezést visszavonhassam. Jóváhagyás esetén pedig szíves utasítást kérek a járási kapitányság felé a rendelkezés foganatosítására.”

A rendelkezést Vér Béla járási főjegyző adta ki. A főispán nem emelt kifogást a kijárási tilalom bevezetése miatt. Ezt onnan tudjuk, hogy az irat hátoldalára felvezették: „Tudomásul!” s az egészet az irattárba helyezték. Rábízták az ügy intézését a járási főjegyzőre.

*

1946. június 19-én a főispán levelet küldött az Országos Telepítési Hivatalhoz. Mucsi és Bátaapáti község helyzetét tette szóvá, de valójában az egész megye ügyéről v-olt szó.

„Mucsi és Bátaapáti községekből a német lakosság kitelepítése két-három héttel ezelőtt megtörtént, és mindezideig az oda irányított telepeseknek csak kis része érkezett meg. Mucsi községbe mintegy 150 család, Bátaapáti községbe 70 család elhelyezése és munkába állítása igen fontos érdeke volna nemcsak a termelésnek, hanem az új telepeseknek is, mert a jelenlegi szorgos munkálatok elmulasztása behozhatatlan hátrányt jelent.”

Az említett két község küldöttsége is erről beszélt a főispáni hivatalban. A főispán a levelét az alábbiakkal zárta:

„Tekintettel arra, hogy Tolnavármegye 52 községét érinti a kitelepítés, a hivatkozott két község küldöttségének előterjesztését azzal a kéréssel továbbítom a t. Hivatalnak, hogy a betelepítés sikerét a lehető módon fokozni szíveskedjék.”

K. BALOG JÁNOS