Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

1984. szeptember 29.

Múltunkból

— Augusztus közepén kértem öntől egy időpontot, s csak most, szeptember vége felé tudott fogadni. Nagyon elfoglalt?

— Ez a mai nap sem éppen a legalkalmasabb, de van egy régi szokásom, hogy amit megígérek, azt megtartom. Ez egy vezető számára nagyon nagy nehézségeikbe ütközik, különösen akkor, ha kutatóintézeti vezető, mert igen sok irányból érdeklődnek a kutatómunka eredményei felől. Ezek egy része olyan, hogy a jó lelkiismeret miatt kell rá felelni, másrészt kötelességünk a kérdésekre választ adni.

— Nem lehet kevés a munkája. A mai napja például hogyan, mivel telik?

— Reggel fölkeresett egy ember, aki évek óta az üdítő italok termelésének gazdaságosságával foglalkozik. Ez nem kis kérdés, hiszen az élelmiszeriparon belül igen nagy figyelmet keltett az a rohamos előrelépés, amit az üdítőital-gyártásban elértünk. Ennek a módszereit, a dinamikának a forrásait én is szeretném minél konkrétabban, pontosabban megismerni, éppen azért, hogy át tudjam helyezni más, hasonlóan fontos termékek gyártásának a munkaterületére. Később összeültem a munkatársaimmal megbeszélni a jö- vőh héten sorra kerülő taggyűlés anyagát, ahol főigazgatói beszámolót kell tartanom az idei munkákról és feladatokról. Ezt követően a helyettesem beszámolt az NSZK-ban tett útjáról, ahol részt vett egy nemzetközi konferencián, és előadásokat tartott. Mikor végeztünk, a Világbanktól érkezett szakértők kérdéseit néztem át, hiszen az intézet tanulmányt készít a Világbank számára, ami rendkívül fontos dolog, mert nemzeti érdekeinknek magas szintű, és nagyon felelősségteljes védelmét jelenti. Épp most ment el Felföldi János főosztályvezető, aki Nógrád megyével kötött szerződést a fejlesztési koncepciók tudományos megalapozására, ennék a témakörnek a tartópilléreit kerestük. Beszélgetésünk után a Hazafias Népfront Erdei Ferenc tudománypolitikai klubjának a vezetőivel találkozom, s arról lesz szó, hogy a klub foglalkozásain milyen témákat vegyünk sorba.

— Sokan, akik a termelésben közvetlenül részt vesznek, nem ismerik az intézet munkáját. Kérem, néhány mondatban mondja el, mi az intézet feladata.

— A mi intézetünk a mezőgazdaság és élelmiszeripar közgazdasági kérdéseivel foglalkozik, azt vizsgálja, hogy az élelmiszerek termelése milyen kapcsolatban áll a környezet gazdasági tényezőivel, az iparral, a bel. és külkereskedelemmel, az állammal, az állami irányítással, a tervvel, és a gazdasági szabályozókkal, tehát az ár,, az adó, a hitel, a támogatási rendszerrel, a jövedelemszabályozás kérdéseivel. Nincs olyan nap, amikor a mező- gazdaságban dolgozó ne találkozna a mi munkánk eredményeivel, vagy éppen hiányosságaival. Találkozik,

mikor megkapja a jövedelmét, s elégedett azzal, vagy sem. Találkozik miikor valamilyen terméket elad, vagy vásárol, amikor az üzemben egy olyan részlegnél dolgozik, amelyiket fel kellene újítani, és ehhez nincs meg a megfelelő összeg. Témáink nagy része a téeszek, állami gázdaságok, élelmiszeripari üzemek gazdálkodási kérdéseit öleli át. Mindig az agrárvilágban megtalálható nyílt vagy burkolt feszültség jelenti a vizsgálódásaink alapj át.

— Mostanában például milyen feszültség került felszínre a magyar agrár- termelésben?

— Az állattenyésztés helyzete rosszabb, mint a növénytermesztésé. De még az állattenyésztésnél is sokkal rosszabb a kertészeti ágazatok jelenlegi pozíciója. Eddig ezt mindenki tudja, aki nyitott szemmel jár. Az állat- tenyésztésnek az előnytelen helyzete befolyással van mindazokra, akik az állat- tenyésztésben dolgoznak. Ennek a következménye: nem a legjobb dolgozók keresik a kenyerüket állattenyésztéssel, a többségükről nem lehet elmondani, hogy jól képzett, fegyelmezett és munkabíró. Mostanában olyan embereket is kénytelenek foglalkoztatni, akit az én apám az állat közelébe sem engedett volna. Tehát az állattenyésztés munkaviszonyaiban kontraszelekció alakult ki, _ ezt mi úgy látjuk, hogy semmiképpen nem szabad tovább tűrni, hiszen valamennyi fejlett mezőgazdasági állam az állattenyésztésben foglalkoztatja a színvonalasabb munkaerőt. Tessék csak végiggondolni! Még a kisgazdaságban is a tulajdonos az állattenyésztés fő feladatait magának tartja fenn, mert csak akkor elégedett, ha a legjobb tudása szerint lelkiismeretesen ellátta az állatokat. Ebben a kérdésbe ástuk bele magunkat, néztük, hogyan alakulhatott ki nálunk ez a kétségbeejtő furcsa helyzet, miközben az állattenyésztési termékek árai a világpiaci árakkal nem nagyon versenyképesek. Nehéz emelni az árakat, ha a világpiacon akarunk maradni.

— Rendkívül izgalmas témát fejteget. De hát mégis hogyan jutottunk el addig, hogy az állattenyésztésbe a legalacsonyabb színvonalú dolgozók kerültek?

Az állati termékek világpiaca nem igazi árakat mutat, hanem a gazdag ipari államok által agyondotált termelésnek a lehetőségeit. A dán, a nyugatnémet, a francia termelő hatalmas összeget kap az állattenyésztési termékei után a közös piac kasszájából. Mi olyanokkal kényszerülünk versenyezni. akik mögött gazdag ipar, és ipari hatalom áll.

— De hisz az állattenyésztők nálunk meglehetősen jól keresnek.

— Igen, ez igaz, de az ágazaton a gazdaságok nem jól keresnek. Az állattenyésztési ágazatok többsége évről évre kritikus helyzetbe kerül, a baromfi immár fél évtizede a lét határán áll, a puszta megmaradásért

mindennap meg kell küzdeni. Az ilyen ágazat a munkaerőnek nem vonzó, mert azt mondja: „No és mi lesz velem, ha megszűnik az ágazat? Mehetek más munkahelyre?” Ez olyan embereknek jelent dilemmát, akik többszörösen helyhez kötöttek, falun élnek, háztáji gazdaságot tartanak fenn, ragaszkodnak a megszokott környezetükhöz.

— Hol a helyünk jelenleg az agrárvilágban?

— A termékek jelentős hányadában azért a fölső 20 százalékon belül helyezkedünk el, csupán néhány olyan termék van, ahol jelentéktelen az exportunk. Gabonát nem is célunk exportálni, inkáhb a húst, sőt a feldolgozott húst, a sonkát, a kolbászt, a szalámit érdemes piacra dobni. Nincs más lehetőségünk, mint tudomásul venni a világpiac igényeit, feltételeit, s ezekhez alkalmazkodva kereskedni. A kereskedéshez jó szakértelem, és jó termék kell, ha bármelyik hiányzik, egyaránt káros. A legjobb kereskedő sem képes a hitvány, rossz minőségű, súly- hibás, későn szállított terméket jó áron eladni.

— ön nemrég interjút adott az egyik gazdasági hetilapunknak, amelyben beszélt többek között a korlátozott földterület szabta lehetőségeinkről, az állami támogatás rendszereiről, s arról, hogy csak a kézimunkaigényes termékeinkkel lehetünk piacképesek, Kézi munkaerő viszont nincs.

— Az viszont tény, hogy a mezőgazdasági dolgozók teljesítményei — áruban mérve — messze alatta maradnak a fejlett ipari országok agrárteljesítményeinek. Éhnek az az oka, hogy a felszereltség és a munkafegyelem nem olyan színvonalú, mint némely más országban. Ezt abból is jól lehet látni, hogy a háztájiban, és a közös gazdaságban végzett munka különbözik egymástól intenzitásában, a felelősségtudatban, gondosságban, finomságban.

— Erre mondta az egyik téeszvezető, hogy az emberek nem vitték be a lelkiismeretüket a téeszbe.

— Ez nem mindenkire érvényes, ahol az emberek lelkiismeretesek, ott a szövetkezet is jól működik. A kutatásaink egyik fontos terepe, hogy nagyon nagy a különbség a legjobbak és a legrosszabbak között, amit nem szabad eltakarni, hanem inkább világosan felmutatni, s az okai után nézni. Például a kedvezőtlen adottságú téeszek egyharma- da kiválóan dolgozik, mert megtalálta a lehetőségeit, míg más üzemek csak vegetálnak.

— A mezőgazdasági üzemekben gyakran szóba kerül az állami támogatás rendszere, hisz hol egyik, hol másik ágazat kap szubvenciót, aztán egy időre mintha meg is feledkeznének némelyikről, s olyan mélypontra kerül, mint most például a juhászat.

— Maga a „támogatás” szó nekem évtizedek óta ellenszenves. Mindig azt juttatja eszembe, hogy valami rokkant, roskatag intézményt, ágazatot fel kell segíteni az életerős, viruló, kiváló többi ágazatnak. Ha erre azt mondom, tömény hazugság, akkor finoman fogalmaztam. Itt erről szó sincs, a magyar mezőgazdaságnak a közgazdasági környezete olyan, hogy szükségszerűen megjelennek egyes ágazatok, amelyeknek kell a kiegészítés ahhoz, hogy ne legyenek veszteségesek. Ezt az összeget ott termelik meg többszörösen, ahonnan a nyereséget növekvő mértékben vonják el. A támogatásra elsősorban nem a mezőgazdaságnak van szüksége, hanem a társadalomnak. Mert ha nincs szüksége a társadalomnak a támogatott termékre, akkor azonnal abba kell hagyni a támogatást, és megszüntetni az ágazatot. Ügy látszik azonban, hogy ezt megoldani nem lehet, ezért időnként államilag segíteni kell az egyes ágazatokat, és vállalatokat.

I

— Hány millió embert képes eltartani a magyar mezőgazdaságf

Európai színvonalon 15 millió, a világ átlagszínvonalán pedig 30 millió embert. Ilyen szempontból a mi kis országunk a világ élvonalába tartozik.

— Mit szól a szójához? Pótolhatja-e a szója az állati fehérjét?

— Teljes egészében nem, már csak az íze miatt sem. Hisz az embert ősidők óta a táplálkozásában nemcsak az éhség vezette, hanem az örömérzetre is igényt tartott. Ki ne nézné milyen az étel íze, színe, aromája, illata? Az étkezés szépségeit ott is igyekeznek megtalálni, ahol viszonylag kevés és szegényes az alapanyag. Éppen ezért nem hiszek abban, hogy a szója helyettesíti a húst, s abban sem, hogy valaha műételeket fogunk ebédelni-.

— Igen szép tájszólással beszél. Honnan származik.?

— Biharban születtem, Sarkadon.

I

— Tudom, hogy megfordult már több alkalommal Tolna megyében. Mikor láthatjuk legközelebb?

— A dalmandi kombinát és a Hőgyészi Állami Gazdaság alapvető tudományos forrásunk. Egyébként a tolnai vidék gyerekkoromnak is csodálatos élménye volt: 14 éves koromban, mint kezdő falukutató kerültem Bonyhádra. A sváb—magyar viszonyok feldolgozásához gyűjtöttem az adatokat. Abból az időből maradt meg bennem, hogy ez az igazi tejjel, mézzel folyó kánaán, s milyen kár, hogy nem értik meg egymást az emberek. Ez a vidék máig is az ország egyik leggazdagabb tájegysége maradt, s most már az emberek is jobban megértik egymást. Legalábbis példamutató az az együttműködés, ami Tolna megyében a mezőgazdasági üzemek között kialakult.

— Köszönöm, hogy velünk töltött egy órát.

D. VARGA MARTA

1946 őszén feszült politikai légkör volt az országban. A kisgazdapárt a polgári demokratikus berendezkedés mellett voksolt. Az MKP III. kongresszusa a népi demokratikus átalakulásit vallatta stratégiai céljának. Ennek megfelelő programot fogadott el. A jobboldali szélsőségesek pedig arra számítottak, hogy közeleg a békekötés ideje, a szovjet seregek elhagyják az országot, s ez jó alkatom lesz egy jobboldali fordulat kikényszerítésére.

A bányászok, az egykori széncsaták hősei, vasárnap és ünnepnap is leszálltak a bányákba, hogy az újjáépítéshez szükséges szenet kitermeljék. így vallt ez Nagy- mányokon is. 1946. október 31-én azonban ezt a munkát valiami megzavarta.

31-én délelőtt 9 órakor az üzemvezetőség épületében megbeszélésre ült össze a bányászszakszervezet titkára, az üzemi bizottság elnöke, az MKP helyi szervezetének titkára, a bányafelügyelő és a bányaigazgató. Az volt a megvitatandó téma, hogy az ünnepre való tekintettel tartsanak e munkaszünetet, vagy sem. (Az egykori iratokból ma már meg nem állapítható, hogy milyen ünnepről volt szó: a reformáció ünnepéről-e, a Mindenszentek ünnepéről-e.) Tekintve, hogy. a tanácskozás dönteni nem tudott, Pécshez fordultak, foglaljanak ott állást. Az esetről Szőke Ignác, ia bányászszakszervezet elnöke a következőt mondotta a jegyzőkönyvbe :

„Sziklás Károly — MKP- tiltkár — előadta az aznapi ünnepelt, erre én a szakszervezet nevében arra hívtam fel az itt megjelenteket, hogy mi nem kaptunk semmiféle körlevelet feletteseinktől, tehát dolgozunk tovább. Hivatkoztam árrá, hogy országunk súlyos helyzetben van, szükség van a szénre, és ha az reánk is vonatkozna, akkor értesítettek volna erről. Sziklás elvtársunk megkérte a bányaigazgató elvtársát, hogy hívja fel Pécsett Grancz elvtársat, hogy mondja meg, mi a helyzet. De addig mi is fenntartottuk a munkát. Délután 2 óra tájban meg is jött a válasz, hogy dolgozzunk, másképpen nem lehetett volna elképzelni, ment a bányával nem lehet leállni pillanatok alatt, előbb el kell rá készülni, szivattyúgépek stb.”

A szakszervezet és az üzemi bizottság tisztségviselői, valamint az üzemvezető a szolgálatuk befejeztével; hazamentek. Ott érte őket a hír, hogy egy izgága ember, akinek már több hasonló dolga volt, önhatalmúlag leállította az üzemet, sőt még otthagyta a reá osztott szolgálatot is, leszállt a VIII. szintre és mindenkit a munka abbahagyására kényszerí- tett. Hazazavart mindenkit azzal a kijelentéssel, hogy »menjenek haza, a műszak úgy is lejárt«.

Az erőszakos fellépésre — néhány ember kivételével — feljöttek a bányából. Akik maradtak, tovább folytatták ármunkát. A jegyzőkönyv záradékául Szőke Ignác még jegyzőkönyvbe vétette utóiratként, hogy: „Úgy látjuk, mi szakszervezeti tagok, hogy ezek az izgága egyének csak eszközei lleheitnek az itt lappangó reakciónak, mely minden áron a termelés csökkentésén dolgozik. Legnagyobb erőfeszítésünk árán sem tudjuk a termelést biztosítani.”

November 2-án üzemi bizottsági ülést tartottak a nagymányoki bányaüzemben. Az üzemi bizottságot öt, a szakmaközi bizottságot négy, az MKP-szervezetet és az MSZDP-t egy-egy, a bányászszakszervezetet két, a bányaigazgatóságot egy személy képviselte. Jelen volt a tanácskozáson a szakszervezeti tanács részéről Csiszár Ernő, az MKP megyebizottsága részéről Leiter Ernő, a szociáldemokrata pártot pedig Velencei Sándor vármegyei titkár képviselte. A tanácskozás megállapította:, hogy „D. J. 1946. október 31- én munkahelyét elhagyva, leszállít a bányába és az ott dolgozó munkásokat felszólította a munka abbahagyására. Annak ellenére tette ezlt, hogy előzőleg Jancsula Vincze főaknász figyelmeztette cselekedetének következményeire; de larróli is tudott, hogy a szakszervezet vezetősége délelőtt tárgyalt az üzemi bizottsággal a munkaszünet kérdéséről. Azonban miután Pécsett és a többi munkahelyeken is folyt a munka, a szakszervezet a nagymányoki munkahelyeken a termelés folytatása mellett állt ki. Ennek ellenére D. J. a munkásokat kényszeríltette a munka beszüntetésére, akik jóhiszeműen abba is hagyták a munkát, mivel D. közlése szerint a műszákbért az igazgatóság neki folyósítani fogja.”

A fenti összetételű tanácskozás az alábbi határozatot hozta:

„Mindezen alapján az együttes értekezlet szükségesnek látja, hogy D. J. a bánya területéről elkerüljön, mivel a munka menetét viselkedésével már hosszú idő óta zavarja és viselkedése a munkarend és munkafegyelem olyan mérvű megsértése, amit ha megtorlás nélkül hagynánk, beláthatatlan következménnyel járna.”

A munkásszervezeteknek ez az egységes fellépése hosz- szú időre példamutatásul szolgáin a munkájukat szerető bányászoknak.

*

A bátaszéki szakmaközi bizottság titkára 1947. március 30-án levelet küldött Budapestre a Szakszervezeti Tanácshoz, amelyben beszámolt arról, hogy a községben kilenc szakszervezeti csoport működik, s a vasutasokkal együtt mintegy 600-700 szak- szervezeti tag él. a községben. Ennek ellenére nincs sem székházuk, de még egy kicsiny irodájuk sem, ahol ügyeiket intézni lehetne. Tanácsot kért, miként juthatnának a Király utca (ma Budai út) 70. számú ház birtokába. Arról is tudunk a levélből, hogy már 1946-ban igényelték a községi föld- igénylő- és földosztó bizottságtól, de eredmény nélkül.

A válasz hamar megérkezett. Idézzük a szaktanács levelét:

„Igényeljék ki a házat az ottani Földigénylő Bizottságtól, amennyiben az nincs, úgy a megyei Földigénylő Bizottságtól. (Helyesen: a Földbirtokrendező Tanácsitól — a szerk.) Amint az igénylést beadták, hurcolkodjanak be azonnpl az épületbe. Ha kérésüket elutasítanák, adjanak be fellebbezést, melynek másolatát a Szakszervezeti Tanácsnak küldjék be.

Ugyancsak tudják meg, melyik minisztériumhoz — a Népjólétihez, vagy a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozik-e az ügy. Oda is küldjék meg a kérvény másolatát pontos adatokkal, telekkönyvi szám, helyrajzi szám, stb. feltüntetésével!. Ennek a másolatát ugyancsak küldjék be a Szakszervezeti Tanácsnak.”

A szakszervezeti iratokból ennél többet nem tudunk meg az ügyről. De a Tolna megyei Levéltárban elfekszenek azok az iratok, amelyek szerint megtörténit a birtokba vétel, sőt a telep- felügyelőségtől több alkalommal még széket is kaptak. Az 1947. november 24- én kelit irat szerint egy szekrényt és egy íróasztalt kapott a szakszervezet, november 29-én pedig többek között 16 székhez, egy pádhoz, egy kerek asztalhoz, egy íróasztalhoz és egy szekrényhez jutottak. 1948. március 27-én újabb 25 szék jutott a szak- szervezet birtokába.

A szakmaközi bizottság tehát megkapta a működéséhez szükséges épületet és felszerelést.

K. Balog János