Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-29 / 229. szám
^ rüÉPÜJSÁG 1984. szeptember 29. Az ördög meg a többiek Bonyhádi rajzok nemzetközi sikere — A kisgyermekek azt hiszik, hogy van ördög — magyarázza Kovács Tamás, a bonyhádi Vörösmarty általános iskola negyedik oszitá- lyos tanulója. Csöndben forgatja a XVI. nemzetközi gyermekrajz-pá- lyázat emlékplakettjét. A Német Demokratikus Köztársaság — a szocialista országok gyermekei részére — „A Barátság kőolajvezeték mentén” címmel évente hirdet rajzpá- lyázatat. A bronzból készült plakett sok egyéb ajándék- tárgy mellett a legsikeresebb rajzok jutalma. Nem véletlenül van tehált Kovács Tamás kezében. — A Nap megvilágítja a rétet, á virágokat. Madarak röpülnek. Az emberek őrültnek, zászlókat lobogtatnak és fogják egymás kezét — ezt olvassa a negyedikes fiú a tenyerében tartott apró domborműről. Számára ezt jelenti a barátság. Ö ördögöt rajzolt egy korábbi pályázatra 1981-ben. Egy televíziós film hatására vett elő zsírkrétát és a vörösben izzó, tarka csíkokkal díszített ördögfiókával nyert akkor díjat. Az elmúlt év díjazottjai között is -ott szerepel a neve. Íme a névsor: Antal Lívia, Jung Péter, Helfein- bein Gábor, Kovács Tamás, László Róbert, Lőrinczi Renáta, Sasvári Tibor, Sövér Zoltán, Szőcs Tihamér. Ezt a kilenc nevet nemzetközi bizottság szakemberei választották ki a beküldött munkák alapján. Véleményüket így fogalmazták meg: „Kedves fiúk és lányok! Művészi teljesítményetek elismeréséül ai XVI. gyer- mekrajz-pályázaton a nemzetközi zsűri javaslatára az NDK művelődési miniszterének különdíját kapjátok meg. Ehhez a kitüntetéshez szívből gratulálunk nektek. Man gas művészi értékkel és mély benyomást keltő képi megoldásokkal ábrázoltátok a magyar tájat és néphagyományokat képeiteken. Különösen a színgazdagság nyerte meg tetszésünket. Részvételetekkel és munkáitokkal ti is bizonyítottátok, hogy ez a pályázat sikeres lett.” — Nagyon örültem, amikor megkaptam az értesítést, hogy nagydíjjal jutalmaztak — mosolyog Palkó Tamás, a már említett iskola hetedikes tanulója. — Az egri csillagokat tanultuk éppen. Kötelező olvasmány volt. Erről beszélgettünk irodalomórán. Délután otthon elkezdtem rajzolni, amint a törökök másznak létrájukon a vár falára. Fölülnézetből ábrázoltam. Elöl a városkapu, hátul a kék dombok és mindenütt füst látható. Mondtam Kovács Ferenc szakkörvezető tanáromnak, hogy ezt szeretném elküldeni a pályázatra. Ez krétarajz vdlit, de a linóleummetszést is szeretem. Egy másik képen horgászokat rajzoltam erdővel, vízeséssel, a háttérben egy nagy várossal. Bonyhádot képzeltem oda. Legjobban a rajPalkó Tamás zot, a testnevelést és az éneket szeretem. Földrajz és rajz szakos tanár szeretnék lenni... Antal Lívia is hetedik osztályos bonyhádi diák. Sötétbarna hajú és szemű. Pontosan válaszol minden kérdésre. Az úttörőtanácsban tit- kárhelyelttes, tanulmányi felelős. A zánkai vezetőképző táborról személyes élményei vannak. Osztálytermének díszítésében is szerepe van. A diszkók, teadélutánok szervezésében szintén vállai feladatot. Mindenkit barátjának tekint az osztályban, ez nagyon fontos számára. Meglepődött, amikor a pályázat eredményéről hírt kapott, bár Tolna megyében nyert egyszer rajzával balatoni táAntal Lívia borozást. Az NDK-ból érkezett felhívásra röplabdázókat rajzolt. Mozdulattanulmánynak könyvelik ezt a szakemberek, hiszen érződik, hogy a sportdélutánok élménye alapján született. Hat iskola kollektívája kapott díjat ezen a pályázaton. Két szovjet művészeti iskola, ugyancsak két német,- egy lengyel gyermekvárosé és a bonyhádi Vörösmarty Mihály Általános Iskola rajzszakköre, melyet a városi ifjúsági és művelődési központ is támogat. A szabadon választott technikai megoldású rajzoknak, képzőművészeti alkotásoknak a barátság, a haza és. a gyermekélet szépségeinek bemutatását kellett célozni. Emögött tudatos felKovács Tamás készítés, gondos pedagógiai munka rejlik. Nem egyetlen tanár munkáját dicséri. Az irodalomtanárnak úgy kell a kötelező olvasmányt ismertetni, előadni, hogy a gyermeket iskolán kívül is foglalkoztassa. Egy osztálykirándulást a lakóhely környékén úgy kell megszervezni, hogy maradandó élményt adjon. A testnevelőé sem kisebb feladat, amikor röpdab- dajátékot indít. A pedagógia komplexitása a gyermekrajzokban. fgy lehet összegezni, értékelni a bonyhádi gyermekek nemzetközi sikerét, amelyeket az „ördöggel”, meg a többiekkel értek el. Decsi Kiss János Az emlékplakett két oldala Szűcs Mariann: Elrendezni saját világunkat Amikor befütyült a vonat, Juli ünnepélyesen felállt, megigazgatta a szoknyáját, és kinézett az ablakon. A falu ismerős illata lepte el az üres kupét. Sokszor álmodta ezt az illatot. Újra itthon. Most nem sátoros ünnepre jött haza, mint máskor, egyedül érkezett. Menekült a városból, menekült Tibor emléke elől. Végigballagott a főtéren. Néha odaköszönt egy-egy ismerősnek, de nem állt le beszélgetni. A patikánál balra fordult. A Boldog Lányok háza sárgállott a temető bejáratához közel. Magában elmosolyodott. Igen, a Boldog Lányok. Néhány évvel ezelőtt még élt az anyjuk is. A faluban az a hír járta, hogy a „Tekintetest” verték, sőt! éheztették a lányai. Valamikor százholdas gazdaságuk volt. Rátarti népségnek hitte őket a falu. Addig csipegettek, válogattak a módosabb gazdafiúk között, hogy vén- ségükre magukra maradtak. Már derékszögbe görbült a hátuk, keserves-alázatos pózban járták a templomot, a vegyesboltot. Megverte őket az isten, mert csúful bántak az anyjukkal — suttogták a templomos asszonyok, aztán meg az út menti gömbakácok is. Juli a porta előtt benézett az elhanyagolt udvarba. Boldog Lányok, motyogta újra, de észrevette anyja fekete kendős alakját, amint az utca végén feltűnt. Lépteit felgyorsította, bár szíve szerint rohant volna! De mégis, mint mindig, ha hazajött, az évszázados aggodalom kerítette hatalmába; mit szól a falu? Mit szólnak, ha itt végigkaszál, liheg az úton, mint egy kamasz kölök? összeszorította fogait, és erőltetett menetben haladt tovább. — Megjöttem — borult anyjára a fölösleges szó után, és érezte, hogy a töpörödött test átveszi az ő remegését. — Már vártalak — bontakozott ki Juli öleléséből az öregasszony, és fürgén igazgatta félrecsúszott fejkendőjét. Az árnyékok lassan kinyújtózkodtak, az akácok egykedvűen biccentettek a falu szélén settenkedő est felé. Vacsoraidő volt. Juli a kiskonyhában pakolt le. Anyja sürgölődött, tányért rakott az asztalra közben semmiségekről beszélgettek. Kimérte a levest, utána pedig a konyha szögletében leült a ládára. Csöndesen figyelte, ahogyan a lánya a levest kanalazza. Juli az aranyló zsírcseppekben anyját látta, ahogy fáradt kezét erőtlenül beleejti az ölébe. A földtől meggyötört, ráncos sóhajtást látta, a gyökér-formára összekulcsolt drága kezet. — Megkapta a levelemet? — koppant Juli hangja a konyha kövén. Az asszony bólintott, de nem szólalt meg. Ismerte a lányát. Ha baj volt, mindig hozzá menekült. Tudta, hogy az ő köpenye nagy, mint az égbolt, mindent eltakar. De ki kell várnia, míg magától kezdi el, erőltetni nem szabad. mert akkor bezárul, mint a fázós virág. — Én öltem meg — szólalt meg újra Juli. Hozzak fel egy kis bort? — mozdult az öregasszony, és eszébe jutott a lánya kusza levele. Akár ne is kapott volna semmit. Egy szót sem értett belőle, csak annyit, hogy ma megérkezik.----Figyel, anyám? — Igen. Hozok föl egy kis bort. Még nem is kóstoltad az idei termést. Gyuri bátyád segített, de a végén tönkre itta magát az a bolond! Hiába, már őt is elnyűtte az idő! Juli a táskájában kezdett kotorászni. Közben a csapóajtót nézte, ahogy tétován lengedezett az öregasszony után. Reszketve gyújtott rá. Az anyja csoszogva tért vissza, az asztalra tette a pince kulcsát, és a lámpa felé emelte a boroskancsót. — Ugye, milyen tiszta? Választ sem várva, két kis poharat vett elő, és ünnepélyes arccal töltött. — Egészségedre! — Egészségére, anyám! Szótlanul ültek. Juli úgy érezte, hogy a máskor oly édes bor, ecetté válik a szájában. — Én öltem meg Tibort — kezdte újból. — A szíve vitte el, hogy nyugodjon békében! — mondta az öregasszony, s jobbkeze keresztvetésre billent, de aztán csak a szoknya ráncát rendezgette. — Csak hiszi, anyám — sóhajtotta Juli. — Tibor súlyos beteg volt, de nem a szívével. Amikor azt írtam, hogy szanatóriumba kell mennie, az idegszanatórium volt. Tudja, de hát ne nézzen így rám, igen, diliház. Skizofrénia. Ez volt a baja. — Skizofrénia? — morzsolgatta a szót egy darabig az öregasszony. — Igen. Ez azt jelenti, hogy két énje van annak, aki ilyen betegségben szenved. És az a legborzasztóbb, hogy ezt ő is tudja, de nem képes ellene tenni. — Az öregasszony tágra nyílt szemekkel nézett a lányára. — Ezt meg hogy’ érted? — Voltak józan pillanatai. Ezt ismerték maguk itthon. A másik énjéről sosem beszéltem, mert próbáltam titkolni magam elől is, de maguk elől is. — Hát ez sikerült. — Ha beteg volt, elkezdett sírni, mint egy kisgyerek, vagy dühöngött, őt tönkreteszik, üldözik, nem becsülik semmire, hogy őt csak becsapják, még én is. Meghasonlott ember lett belőle. Mások tisztességtelenségét vette magára, s ahogy tudta, ostorozta magát. Az első idegösszeomlása után azt hittem, hogy felépül. Teljesen rendbe jön. Gondoltam, s azt hittem, hogy az orvosok tévedtek. De nem. XJjra és újra talpra kellett állítanom. De az én erőm is fogyott. Én is kiborultam. Belefáradtam. Elegem lett az örökös üldözési mániájából, a féltékenykedéseiből. Könyörögtem neki, hogy váljunk el, gyerek úgysincs, nem élet ez így. Tiszta pillanataiban bele is egyezett a válásba. Aztán minden maradt a régiben. — Otthagytad volna? — Mit gondol, meddig lehet kibírni ezt a gyötrelmet? Meddig lehet lélekben elviselni a zsarol... — Az urad volt — rezzent össze az öregasszony, majd felállt, és újra töltött magának. Kezében a pohárral visz- szakucorodott a ládára, mint egy ázott veréb. Micsoda világ! Morfondírozott magában. Nem értette a lányát. — Ti képtelenek vagytok alkalmazkodni, fiam. Pedig az alkalmazkodás még nem egyenlő a megalkuvással, á megalázkodással. Gőgösek vagytok, de nem a másik miatt, hanem magatok kárára. Nektek csak a kényelem a fontos! Skizofém, mi? Nahát, mit ki nem találtok! — Nem én találtam ki, hanem az orvosok. És a halála ... — A szíve vitte el. Legalábbis ezt írtad. Juli hisztérikusan felnevetett, majd akadozva mondta: — Azon a reggelen csúnyán összevesztünk. Késsel támadt rám. Azt mondta, hogyha elhagyom őt, megöl. Ügy tartotta a kést a kezében, mint egy fogpiszkálót. Most, hogy visszagondolok rá, igazán nevetséges, de akkor.. . akkor úgy éreztem, hogy soha többé nem megyek haza. Képzelheti, hogy megrémültem! — Ott merted hagyni az uradat, olyan állapotban? — Erzsikéhez mentem. Vidám társaság volt náluk, marasztaltak, hogy maradjak náluk, ne menjek haza, mert még tényleg megöl. De rossz előérzetem volt. És nemcsak ezért. Szerettem. Mindezek ellenére én Tibort szerettem. Éjfél körül hazabotorkáltam ... A gázcsapokat alig tudtam elzárni. Majdnem ott maradtam akkor én is. — Miért írtad azt, hogy a szíve? Juli meg se hallotta a kérdést, úgy folytatta keserű monológját. — Aztán telefon a rendőrségnek, mentőknek. Pillanatok alatt ellepte a lakást mindenféle ember. A rendőrség napokig nyaggatott. Mindenáron rám akarták kenni Tibor halálát. Egyedül a flepnije volt a bizonyíték, hogy nem én tettem. A csend úgy szakadt közéjük, mint hirtelen jött nyári zápor. — Nem szabadott volna akkor úgy magára hagynod. — Tudom — fújta ki az orrát Juli. — Ezért mondtam, hogy talán az én hibám, hogy így alakult. Akárhogy, de én öltem meg. Az öregasszony dermedten nézett a kemence padkájára, mintha onnan olvashatna ki bármiféle magyarázatot a lánya szavaira. — Én úgy gondoltam, hogy sokkal tisztességesebb kerekperec megmondani, hogy váljunk el, mint sajnálatból együtt maradni. Ez a kapcsolat már így is, úgy is egyre nyomorultabbá vált, hiszen a sajnálat férkőzött közénk — tűnődött Juli, és várta, hogy szóljon valamit az anyja. Várta, hogy érdes tenyerével megsimogassa, mint máskor, ha bánata volt, hogy esetleg felborzolja a haját, és azt mondja, fel a fejjel, majd lesz valahogy. Nem. Az öregasszony csak ült, szürke szemeivel hunyorított, száját hajszálvékonyra szorította, és nem nézett a lányára. Nagy sokára szólalt meg: — Most mit akarsz tőlem? — kérdezte kútból jövő hangon. — Segítsen rajtam! Mondja azt, hogy semmi közöm Tibor halálához! Mondja azt, hogy beteg ember volt! Mondjon valamit! Mondja! — Én? — csodálkozott az öregasszony, és pillantása szomorúan csúszott le a kövezetre. — Nem tudok én segíteni rajtad. Ez nem olyan dolog, mint egy pöndöly, hogyha koszos, majd kimosom, és újra tiszta lesz. Nem tudok én a te lelkiismereteden segíteni. Ha nekem tudtál hazudni, hát hazudj magadnak is. Vagy menj a plébános úrhoz! Juli döbbenten nézett az anyjára. A plébános úrhoz? Ezt az ő anyja mondja, aki el-eljárogatott a templomba feltámadásra, éjféli misére, meg hálaadásra, csakhogy ne szólják meg a faluban. És akkor most ő mondja neki a plébánost? — Mit akar a plébánossal? — Talán 6 feloldozhat. — Három vagy négy miatyánkkal? Ezt komolyan mondja anyám?! — Igen — legyintett az öregasszony, majd magának folytatta félhangosan. — Ha már önmagában sem tudja az ember elrendezni a világot, ha saját magában nem lel annyi erőre, hogy számot vessen az életével...
