Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
A "NÉPÚJSÁG 1984. szeptember 22. A bányászcsákánytól a festőecsetig Váralja. Voüit már iitt országos ifjúsági és diáktalál- kozó, üdülitek iitt miskolci gyerekek a táborban, látott már ez a gyönyörű vidék májusi majálist, sok száz horgászt, hagyományőrző népi együttest és pihenni vágyó családot egyaránt. Felfedezték eztt a kikapcsolódni vágyó falubeliek is, és elkapta a gyermekkori emlékeire visszabúsuló Bombek Alajos bácsit is, akivel itt beszéltünk meg randevúit. Üldögélünk csendesen a sok parazsat látott szalonnasütő kifényesedett padján, tobzódunk a friss levegő si- mogatásában, amit ketten, kétféleképp szívunk magunkba. Nehéz zihálással Alajos bácsi, és csendesen jómagam. Észreveszi a tekintetemet, emelkedő-süllyedő mellkasára csap legényesen és válaszol egy fel sem tett kérdésemre. — A bánya hangja ez, fiam, amit meg hallasz, az is a bánya szava. Megfogta a tüdőt, megszorongatta, az izmokat 'megacél oata, a két tenyeret megkérgesítette szép lassan. Tekintete fényes, mint a feketeszén villanása, gondolata látom ismét elkalandozott, vissza a föld alatti birodalomba. — Ezek az élmények adták a kezébe a bányászcsákány után a festőecsetet is? — Már gyerekkoromban kezdtem én bíbelődni a festéssel, faragással, hajóépítéssel, ragasztgatással. Most meg már húsz éve, hogy az üvegfonással elkezdtem a magam kis birodalmát építgetni. Használok én fenyőtobozt, fakérget és kavicsot, gyufát és szívószálat, rizst és erdei bürköt, cirkot és magvakat, meg persze faanyagot, faragókés alá. Az első komolyabb munkám egy harangláb készítése volt, aztán ezt követte a többi. —Miket farag és ragaszt, miről fest? — Festek a bányászéletrőil és azoknak a pillanatairól képekeit, a falusi mindennapokból ellesett mozzanatokat megformálom, megfaragom, összeragasztom. Szebb tanyákat, érdekes formájú hajókat, kupolás, tornyos épületeket, vízimalmot, meg mindent ami érdekel és megfog. De menjünk talán haza, ott meg is mutatom. A lakásban az asztalon, a falon, a szekrények és a tv tetején és mindenütt a nyugdíjas bányász keze munkáját, ügyességét dicsérő munkák sorakoznak. A heverőn közel száz festett kép piheg egymásra nehezedő súllyal. A házigazda körbemutalt, leemeli a tárgyakat, meséli, mi hogyan és mikor készült, közben szemével is simogatja ezt a más világot, ennek a kedves .időtöltésnek minden egyes „gyermekét". — Talán nézze ezeket először! Kerekeskút falusi házzal, léckerítés, az udvaron boroshordó ... vagy talán ezt: igazi régi présház a kellékekkel. ... Ez itt egy há- romárbocos hajó, a tévéből vettem az alakját. Ez meg ja Zobáki akna makettje, vagy a vízimalom forgatható lapátjaival, gazdasági épületeivel. Hát ez pedig egy nógrádi táj, faragott, egymásnak szembenéző gémeskutakkal, egybelógó közös portával. — Ennek a pagodának mi az építési története? Ez már Bombek Alajos hobbivilága — Évekkel ezelőtt Fock Jenő Peruban járt, és a televízióban egy hajóra épített pagodát is mutattak. Hát én így emlékszem vissza arra, amit láttam. — Melyek készültek csupán saját tervek szerint? — A dómot és ezt az olaszos jellegű kolostorit a magam feje és a magam elképzelése szerint építgettem. A hagymakupolák fenyőtobozból vannak, a többi kéregből és fából.. — Itt egy kisebb várost is össze lehetne rakni. Mi lenne, ha valaki azit mondaná, hogy én mind megveszem? — Talán valamennyit oda is adnék, de mindet, azt nem! Én, amíg élek, mindig csinálom ezeket. Kicsit remeg a kéz, már más a fogása is a tárgyaknak, így ha lassabban is, de azért megy. Jönnek a ködös, esős, havas napok ... A feleségem rengeteget olvas, én meg a hobbimnak élek. Meglátok valamit, eszembe jutnak a bányászévek és dolgozom ... — Hogy kezdődött? — Takarítógyerekként kezdtem, azltán 1938-ban lettem csillés, később segédvájár, aztán vájár. Már hét éve vagyok nyugdíjas. Kiballag a másik szobába, hozza az emlékkönyveket. — Sokan voltak ám ittlt, szinte az egész környék bejárt hozzánk. Iskolások tízesével, húszasával, kirándulók, táborlakók. De .lassan sok lesz ez nekünk, nem nagyon bírjuk már. Beszéd közben erős ujjaival babrál, remegő kézzel kutat és mutat körül abban a birodalomban, amit Bombek Alajos megteremtett önmaga szórakoztatására. És másoknak is. Mert szívesen közreadja, bemutatja, ha van rá lehetőség. Nyílik a zöfldltáb- lás vendégkönyv, — sokféle betűt rejt, sok boldog perc szavakba formált dicséretét mutatja kékkel barázdált sorai ^vail. Az utolsó bejegyzés 1984 augusztus 24. — „Az életben rengeteg kudarc éri az embert, és ^'ezekből kikerülve továbbEgy újabb hatpárevezős, — készülőiéiben lépni és megvalósítani ami bensőnkben van, azt saját tudásunk és ügyességünk révén alkotássá formálni, — ahogy Bombek Alajos teszi, — maga az öröm, a boldogság lehet.” A budapesti látogató észrevette ennek az embernek a sajátos önmegvalósítását, csodálatos egyéni stílusát, természet- és emberszerete- tét. Bár ma már a csákányt szokott kézben nem repül a fesftőecsat sem, megnehezedtek az ujjak is, de az akarat mindig győz. Sokszor abbahagyja a megkezdett munkát, közben másikba kezd, — megfogadja, hogy ebből elég volt, aztán tíz perc múlva keveri a temperába a diópácot ............Mert így jobban t artja a színét” — fűzi a há- romárbocosra a kötélzetet, és készíti azt az unokák újabb és újabb örömére. A maga megnyugvására és hasznos időtöltésnek egyaránt. — Mi lesz a sorsa munkáinak? — Azt nem tudom. Van a gyerekeimnél belőle, van a szomszédságban, van a A bányászélet emlékei képekben is szászvári bányászmúzeumban is. Ebben a faluban többen is vannak, akik szép dolgokat csinálnak, — találni kellene nekik egy megfelelő helyet. Mert ez jön magától, ez egy kényszer és én csak csninálom, csinálom ... Szabó Sándor Fotó: Czakó Sándor Pósfai János: * Mondd meg, föl csináltam? „Ablakodon benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én...” elolvasta egyszer, kétszer, lángolt az arca. Nekem írta, rólam írta. Mintha • én lennék ő, akit... „Ablakodon benézett sokszor a halál. ..” Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itat- gatta vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszketeg kezével megfogta a kezét. — Mária — suttogta. — Meg fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér, és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára. — Olyan jó, maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét. — „... benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én.” Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett. ' Két nappal később meghalt. A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén... Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte. A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként elcsattogott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal' az apró bogarakat, ősszel a porosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó fagyai is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ. A gyermek- és a fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mária tudott róluk legtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadultak, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek: — Bizony Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem... Panzióban öregurak élete sem volt különb az övékénél. Maguk is tudták, mégis mindig fojtogatta őket valami. Többségük csak visszanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel, akinek gyára volt valaha Lő- rincen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott. hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek. — Magácska olyan itt köztünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna. • Derültek rajta. Szerették Máriát, pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhözte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón villantak a szemek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés mindig látszott a fehér fityula alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek. A főnővérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra. — Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária. — Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér és nevettek rajta. Mária senkit nem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De ha némelyikük él- ernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha. szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk bőséges, puha párna a fejük alja. És mégsem. A főnővér hivatta. Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában. — Nálad volt a Gaál bácsi, ugye? — Igen, nálam. — A fia vagyok — mondta az idegen férfi, és bemutatkozott Máriának. — A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhúnyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre. — Tessék — mondta összehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából. Aztán jöttek a többiek. — Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő. — Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem. Egy másik szinte ujjongott: — Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek? Máriát égették ezek a furcsa fohászok. A legtöbbjüket soha nem látta. Míg élt a hozzátartozójuk, nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá. — A fia küldte egy ismerősével — hazudta neki. — Eljött volna meglátogatni, de vidékre kellett utaznia. — Jaj, a Józsim — hálálkodott Nusi néni. — Ugye, milyen rendes az én Józsi fiam? — A Józsi nagyon rendes — felelte Mária, és csöndben betette az ajtót. Egy napon újra hivatták. Egy fiatal lány kereste. — Pék József lánya vagyok — mutatkozott be. — Pék bácsié? — csodálkozott Mária. — Igen, azé. — Ügy tudtam, senkije nincs. — Tetszik tudni, a nevelt lánya vagyok. — Vagy úgy! Érdekes, soha nem emlegette magát. — Mikor férjhez mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány — és lebiggyesztette ajkát. — Meg akartam látogatni többször, de valami mindig közbe jött. — Hát igen — felelte Mária. — És most? — Tetszik tudni, meghalt. — Tudom. — Azért jöttem magához. hogy igazolja. — Hogy meghalt? — Nem. Azt, hogy a nevelőapám volt. Mária meghökkent. — Ezt kellene igazolnom? — Tetszik tudni, a bíróság igazolást kér, hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték miatt kell a papír... A keskeny arc megrándult. A szikár öregúr kopogós botjával mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül. — Ezt igazoljam? — kérdezte a nővér. — Igen, ezt kellene igazolni. Csak néhány sorban. — De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el ide. Vagy mondjam azt, hogy jött? — Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság. — Nem — mondta szigorúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bíróságnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, akkor is haboznék. Pedig igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt? Fenyegető elszántság volt a hangjában. — Jöjjön el ide egyszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként. így nézte a maga állítólagos nevelőapja is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött. A lány kiszaladt a szobából, becsapta az ajtót. Mária lesújtva, megbántottan állt egy darabig. Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá. — Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam? — kérdezte fakó hangon. — Kár volt — felelte a főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ. Egy papírt adott át Máriának, az igazolás másolatát. — Majd csatold Pék József irataihoz...
