Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
1984. szeptember 15. 5 Tudom, nem valami óriási a megállapítás, mármint az, hogy szomszédja mindenkinek van. Hogy hány, az már változó. Mert a falu végén lakónak egy van, a társasházban élőknek kettő, sőt, (több is lehet. De felfogható szomszédságnak a ház összes lakója. Persze, nemcsak az egymás mellett lakás meríti ki a szomszédság fogalmát, hiszen másmilyen szomszédaink is vannak, illetve lehetnek. Gondolok például az íróasztal-szomszédokra, a telefonszomszédokra, a gépszomszédokra, garázsszomszédokra, padszomszédokra, betegágyszomszédokra ... s lehet folytatni a felsorolásjt napestig. De minek? A lényeg mégiscsak az a bizonyos nem valami óriási megállapítás, hogy szomszédja mindenkinek van. Az is tény, hogy szomszédainkkal általában szomszédi viszonyban, de jobb híján valamilyen, akármilyen viszonyban élünk — amire ugyancsak van tapasztalata mindenkinek. S a szomszédi viszony palettája meglehetősen színes, változó: jó, rossz, közepes, csak köszönő, baráti, gyűlölködő, kifejezetten ellenséges ... s a folytatás szintén eltarthat bármeddig. Hiszem, hogy egyetértenek velem abban, hogy egy jó, megbízható és megértő szomszéd többet jelent egy távol élő, vagy közel élő, mégis távol lévő rokonnál. Magyarán a jó viszony kimerülhet abban, hogy megkérjük egymást: szabadságunk alatt a másik virágjait locsoljuk, szellőztessük ki a lakást. Vagy vasárnap délelőtt át lehet lépni két gerezd fokhagymáért, mert elfelejtettünk vásárolni az üzletben, kölcsön lehet kérni egy- egy könyvet, szerszámot. Mindettől a viszony nem lesz még baráti, meghitt, csak amolyan közepes, úgymond szomszédi. De ismerek és ismerünk olyan faluban és városban élő szomszédokat, akik a szó legszorosabb értelmében igaz barátságban élnek egymással. Nemcsak arról van szó, hogy megköszöntik egymást a névnapokon, vagy lakáskulcsot tartanak egymásnál, ha netán történne valami felkiáltással. Hanem olyan kisebb, mondhatni apró figyelmességekkel kedveskednek a barát-szomszédnak, amely a szép kapcsolatot még tovább mélyíti. Egyszer hosszasan beszélgettem néhány fiatalasz- szonpyal, akik jó egy éve költöztek az egy épületben lévő új lakásaikba. Mondták, hogy eleinte vagy köszöntek, vagy nem egymásnak, s valahogy bátortalanok voltak beszélgetést kezdeményezni. Aztán egyikük kisgyermekének aprócska balesete összehozta őket. S akkor kezdődött az igazi barátság.. . Most már any- nyira vannak, hogy bármikor bekopognak Egymáshoz, éppenséggel azért is, mert van néhány perc szabad idejük, vagy tanácsút kérnek szabás-varrás ügyben. S egyszer úgy adódott, hogy Katalin-napkor egyiküknél összejöttek, persze, véletlenül. Ragyogó diskurzus, majd döntés: ezt meg kell, ismételni, mégpedig a férjek bevonásával. S ez az összejövetel pedig a barátságon kívül más, gyakorlati eredményt is hozott: megállapodtak, hogy a következő hét végén kiitapétázzák a lépcsőházat. Sikerült igazán olcsó tapétát venniük, s a lépcsőház valóban példás, összedobtak még némi forintokat, amin álló hamuzókat vásároltak a lépcsőfordulókba. Dekorációul ki-ki egy cserép virágot felajánlott, melyeknek tartót',a férjek barkácsoltak. És ezzel még nincs vége a lépcsőházi barátságnak. Azóta négy asszonyka van otthon gyesen. Hetenként két délután babaklubot rendeznek. Ez abból áll, hogy a délutáni alvás után az „ügyeletes” kismamához viszik a totyogókat. Ott közösen uzsonnáznak, játszanak. Vagyis kezdik szokni a kollektívát. Arról most ne szóljunk, hogy ez mennyit is jelent a srácok nevelése szempontjából. Nem áll! szándékomban kategorizálni a szomszédokat, sőt beskatulyázni sem, de tény, hogy meglehetősen nagy dobozzal van az „egymással ki nem jöyőkből”. Az olyanokból, akik rendre törik a borsot egymás or- * ra alá, örömüket lelik egymás bosszantásában. Zajongásukkal, kellemetlenkedésükkel áldatlanná teszik egymás életét. Konkrét példát nem akarok a tények illusztrálására felhozni, mert a legrészletesebben előadott ügyekből sem képes kideríteni a kívülálló, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás, azaz ki is kezdte a piszkálódást. Ezt vagy eldöntik egymás között a szomszédok, vagy megpróbálnak átnézni egymás feje fölött, esetileg a bírósághoz fordulnak. Mert fordulnak ám! Átfolyik a szomszéd vize a telkemre, árnyékot vet a fája a virágaimra, állandóan ordítoznak... szóval szinte amolyan tyúkpörök, melyeknek se vége se hosz- sza, s végül „kiborulnak” mindketten. A szomszéd-háborúkkal azért nem akarok hosszasan foglalkozni, mert úgy vélem, fölösleges, s még csak tanulsággal sem igen szolgálnának sokaknak. Inkább a téma érdekes és izgalmas, hogy sajnos, valójában elég kevesen, de szerencsére egyre többen érzik, s értik meg a szomszédságban rejlő értékeket. Ügy gondolom,' hogy együttélésünk egyre inkább követeli, hogy tudjunk élni a szomszédság adta lehetőségekkel, s ha ez sikerül, máris gazdagabb, kellemesebb lesz életünk. S van még „kategória”. Mégpedig azok az idős, gyakran egyedülálló öregek, akiket szerencséjükre — vagy szerencsétlenségükre — gyerekeik behoztak a városba a korábban, szinte egy életen át megszokott falusi házból, a megszokott szomszédok mellől. Tehát ők, akik magával a városi életformával is bizalmatlanok, akik félszegen leselkednek az erkélyről, megrebbennek, ha a vékony falakon áthallatszik a szomszédok beszéde, rádiózása. Eleve koruknál fogva is nehezebben alkalmazkodnak új környezetükhöz, szokatlan nekik a kalitkába zártság. Hogy mi a megoldás? Ebben a fiaitalok segítsége kell! O'yan segítség, hogy igyekezzenek kedves szavakkal, közvetlen magatartással közelükbe kerülni, próbáljanak hasonló korú idős beszélgetőpartnert keresni a nagymamának, nagypapának. Igyekezzenek meggyőzni őket, hogy a nyugdíjasok klubjába kellemes el járni... Biztos vagyok benne, hogy ha bátrabban kezdeményeznénk a szomszédokkal a barátságot, sok kisgyermekes családban megoldódna a „kivel menjek el este moziba vagy hangversenyre, kire bízhatom rá egy órácskára a gyereket” és így tovább. Tapasztalataim azt mutatják, hogy egyre gyarapszik a jó példák száma, s hogy napjainkban a régen pejoratív értelemben használt „szomszédolás” szó gazdag tartalommal telik meg. S, hogy így van, hogy így legyen, az csak rajtunk múlik, a szomszédokon. Mert nemcsak nekünk vannak szomszédaink, mi is valakiknek a szomszédai vagyunk. V. Horváth Mária Szalag mellett Szépirodalom a műhelyben A munka ültemét a futószalag diktálja. A napi nyolc órát képtelenség azonos figyelemmel végig dolgozni. Szükség van pihenőre, egy-két perces beszélgetésre, de a szalag melletti élethez a lottóárusítás, a könyv- vásárlás, a tízórai és a kávézás is hozzátartozik. Az egyhangú munka monoton- ságát oldandó, ezek a percek a felüdülésé, a következő munkaműveletek elvégzéséhez szükséges felfrissü-' lésé. E nélkül a munka unalmassá és érdektelenné válik. A kikapcsolódás percei ugyanúgy hozzátartoznak a napi műszakhoz, mint azok a pillanatok, amikor a hó végi elszámolás alapján a borítékot veszik át az ott dolgozó munkások és munkásasszonyok. Gottvald Károly képriportja Hajdú József nyugdíjas lottót árul Egy kis hazai A szalag végén JL Batári Ferenc régi meós I Pár pillanat csak, de van idő megbeszélni az otthoni dolgokat is Kávézó a tűzödében A diszpécser
