Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

6 KÉPÚJSÁG

* Vi , V ' * ••

1984. szeptember 15.

Bodor Árpád gimnáziumi tanárral

— Milyen érzés ma Magyarországon, férfi létére, tanárnak lenni?

— Ez vallóban jogos kérdés, már majdnem kiváltságos helyzetben érezhetem magam. A legnagyobb baj az, hogy a fiatalabb korosztály hiányzik közülünk. Igazán nem érzem magamat öregnek — néha még felnőttnek sem — de hát tény, hogy

1929-ben születtem, az évek meg múlnak. A helyzet, amit említett olyan látszatot kelthet, hogy milyen jó nekünk kedves hölgy társaságban „ej- tőzködni”, de az az igazság, hogy bennünket még olyan régimódinak nevelitek, hogy az afféle tulajdonságok, mint a lovagiasság máig sem vesztek ki belőlünk. Ebből következik aztán, hogy a nőktől egyet s mást szívesen átvállalunk. A Garay gimnázium jó iskola, a tantestületben szinte mindenkivel kollegiális jó kapcsolatban vagyok.

— Nem titkolja a korát, mint a nők általában, ebből az úgynevezett „régimódi” nézőpontból milyen a mai ifjúság?

— Soha nem tartoztam azok közé, akik a mai ifjúságot emlegetik, és összehasonlítják akárcsak a négy évvel korábban érettségizettekkel is, mondván, hogy azok mennyivel különbek voltak. Az ember igyekszik önmagát is korrigálni és elgondolkodni azon, hogy nem ő csontosodott-e meg túlságosan? A fiatalság mindig más, de a lényeges dolgok nem nagyon változnak meg, úgy értem, az alapvető emberi tulajdonságok nem változnak olyan gyorsan, mint ahogyan a.zt gondolják. Néha jól esik az embernek elnosztalgiázni a saját fiatalságán, de ltudni kell közben, hogy más volt a valóság és megint más a ma róla őrzött emlék.

— Van mindenféle funkciója, most ne soroljuk, tény, hogy egyik fő szervezője a felnőtt és a középiskolás természetjárásnak, kitaláta a To-Ta KIV-ot, és egy másik környezetismereti játékot is. Már a nyáron kellett volna találkoznunk, de külföldön járt a gyerekekkel.

— Ezt a két versenyt, az őszit és a tavaszit nagyon szeretem, éppen ma van Du- naföldváron az őszi verseny, remélem 300—400-an végigjárják. Éppen most készült el hozzá a térkép, holnap reggelre kell összeállítanom a kérdéseket, a feladatlapot. A tolnai tarisznyások környezetismereti versenye a kedvencem, mert abban együtt van ami fontos, a természetjárás, a történelem, a művészetek megismerése, a néprajz, minden, ami gazdagabbá tehet egy embert.

Földrajz, rajzszakos vagyok, tehát amikor gimnáziumba kerültem, kiderült, hogy nem leheltek osztályfőnök, mert kevés az óraszámom, és jó,

ha az ember tanórán is sokat van együtt a gyerekeivel. Akkor ez nagyon rossz érzés volt. A természetjárás ezért is kárpótol, hiszen így 17 osztályom van, illetve mindegyikből azokat a diákokat gyűjthetem magam köré akikben van valami velem közös.

— Egy férfi tanár a sok nő között még inkább mo- dell-értékű, miféle modell szeretne lenni? Úgy értem, milyen alapvető értékek azok, amelyekre a diákjait feltétlenül nevelni szeretné?

— Az első éppen az, hogy az ember önmaga legyen, ne pedig szerep. Legyen mindig azonos önmagával. Az őszinteség,- a kíváncsiság nagy dolog. Docendo disci- mus, tanítva tanulunk. Amikor még én tanultam, a dresz- szúrára, a félelemre épített a pedagógia, ma sem tagadom a tekintély fontosságát, de azt nem szigorral, hanem tudással és bizalommal kéül kiérdemelni. Megjegyzem, fegyelmezési gondjaim sohasem voltak, ha egy tanárra nem figyelnek a diákjai, az az ő hibája, nem a diáké. Érdekesen kell előadni, eny- nyi a titka a dolognak. Még ez sem jó megfogalmazás, mert el sem tudok képzelni olyan órát, — még nem is fordult elő —, hogy én beszélek, a többiek meg hallgatnak. Nálam kérdezni lehet, meg felfedezni. Nagyon sok részkérdés van, amit a diák tud, netalán jobban tud, minit én. Lehetnek olyan szempontjai, amelyek bennem fel sem vetődtek, ezeket meg kell hallgatni és integrálni az egészhez. Csak, így lehet eredményesen tanulni és tanítani. Már ebből is látszik, hogy mennyire fontosnak tartom a dialektikát és a dolgok történeti szemléletét, és persze a naprakész tájékozottságot, hiszen a diák is olvas. A Magyar- országban és a Heti Világ- gazdaságban találom a legtöbb olvasnivalóit.

A régi rendszerben jártam gimnáziumba, méghozzá egyházi iskolába. Amikor felnőttem, először tanultam marxizmust, akkor döbbentem rá, hogy ez volt az a rendszerező elv, amit én a skolasztikával szemben mindig is kerestem. Ha mondtak valamit, én annak rögtön elképzeltem az ellenkezőjét, és nagyon gyakran csak a' kettőt együtt találtam igaznak.

— Már sokszor láttam rendezvényeken, vasútállomáson, néhányszor beszélgettünk is a munka során... Sokat elárul, hogy a diákok hogyan néznek valakire. Ennek a beszélgetésnek számomra az volt a kiindulópontja, ahogy a diákok egyszer nyáron a vasútállomáson néztek fel önre. Milyennek érzi kapcsolatát a tanítványokkal?

— Azt kellene mondanom, hogy melegnek és barátinak, de hát ez nem lenne igaz. Régebben talán atyai volt, vagy inkább egy idősebb, tapasztaltabb testvéré az én viszonyulásom a diákokhoz. Az utóbbi időben azt érzem, hogy távolabb vagyunk egymástól, de ez azért nem rosz- szabb, mert úgy talán hatékonyabb llehet a nevelés is. Remélem, hogy ez még nem az öregség jele.

— Miért tagadta az előbb a meleg és baráti jelzőt?

— Nem tagadtam, csak nem illik a helyzethez. A fiatalokkal általában túrán vagyunk együtt, ami egyfelől

fegyelmet követel, tehát valakinek igenis parancsolnia kell, másfelől pedig verseny és erőpróba, ahol inkább a bajtársiasság szelleme a megfelelő kifejezés. Egyébként is nagyon fontosnak tartom a testi nevelést, az állóképesség fejlesztését, mert nincs hozzá fizikuma és megfelelően edzett akaratereje. Ez akár az előző témakörhöz is tartozhat, hiszen ezt is nevelési alapelvnek tartom, ha egyáltalán ilyeneket meg kell fogalmazni. Azt hiszem, néha elég valamit jól csinálni és nem kell hozzá elveket gyártani.

— Miért pont a természet vonzza ennyire, hiszen lehetne festő, a történelmet és az irodalmat is szereti.

— Ez egy gyerekkori helyzet következménye lehet. Nagyon félénk és gátlásos gyerek voltam. Az apám állatorvos volt Tengelicen, ma is a szülőházamban élek. Születni ugyan itt születtem a szekszárdi kórházban, az mégsem lehet a szülőházam. Ott volt a hatalmas erdő, bóklásztam ha valami kudarc, szomorúság ért. Kicsi és ügyetlen voltam, sikerélmények nélkül, tudatos önnevelés következménye, hogy ma már van önbizalmam, akaraterőm, hogy el is érjem amit fontosnak tartok. Máig sem veszett ki belőlem a virtuskodás, a „csakazért is” szelleme. Ez nyílván apám öröksége is, meg történelmi tapasztalat is egyúttal.

— Ezt meg hogy értsem?

— Mint minden embernek, érdekes a családom. Édesanyám és apám között egy nemzedék kimaradt, huszonnyolc év volt közöttük a kor- különbség. Apám csizmadia családból származott, taníttatták, állatorvos latit. Baján szőrén ülte meg a lovat és elfordította a fejét, ha némely tanárával találkozott. No, ugye mondtam az elején, hogy a fiatalok nem változnak, ma is vannak ilyen gyerekek. Mindez azért érdekes, mert megbukott és Szegeden pótérettségizett, emiatt nem akarták felvenni az egyetemre, de úgy bevágta az ajtót, hogy az egyik professzor utánaszólt, jöjjön már vissza, mert az ilyen emberben „van spiritusz”. Még Ferenc József udvarában is dolgozott a lovászaiban, ott ismerte meg édesanyámat, aki Salzburg egyik leggazdagabb rézműves családjából származott, de korán megözvegyült édesanyja nem értvén a gazdálkodáshoz, már szegény sorra jutott. Kajdacs, Szedres és Tengelic uradalmaiban lett apám állatorvos, a pénze többször tönkrement a bankokkal' együtt, amikor én tízéves voltam, meghalt. Maradt utána 100 hold föld, ebből következik, hogy, mint földbirtokos éltem meg a felszabadulást. Az EPOSZ-ból kizártak, nem tanulhattam, gépkocsivezető lettem Komlón majd Bonyhádon dolgoztam. Közben szerencsére találkoztam a feleségemmel, aki tanítónő volt. vele átvészeltük ezt az időszakot. Aztán tanító lettem Tengelicen. elvégeztem a főiskolát, majd az egyetemet, és most itt vagyok, sok-sok történelmi és személyes tapasztalattal együtt.

— A kirándulás életformáját hogyan viselte el a család?

— Egyszerűen nagy szerelem volt a miénk, kiegészítjük egymást, két lányunk van, az egyik orvos Pakson, a férje villamosmérnök, a másik most már gyógyszerész Los Angelesben, ahol éppen kint van a feleségem.

— Közbe kel kérdeznem, hogy miért?

— Nem öröm beszólni róla, de nem is titok, hogy a nagyobbik lányom négy éve disszidált, gyógyszerészdok- itor és kutató volt a gyógyszerészeti intézetben, a házassága nem sikerült, fogta a kislányát és elment.

— Az ön számára ez mi, pedagógiai kudarc?

— Családi tragédia, de a lányom felnőtt budapesti lakos volt, amikor így döntött. Mi is sokat jártunk külföldön, még a Hawaii-szigetekre is eljutottam, tehát tudom, hogy az nem a mi életformánk. Egy magyar csak Magyarországon élhet, erről nem lehet’ beszélni, — talán csak énekelni —, ezt érezni kell. A feleségem azért utazott hatvan napra a világ túlsó felére, hogy megtanítsa az unokámat magyarul! írni. Már kaptam is tőle levelét, tehát sikerült is, beszélni már tudott, amikor kimentek.

— Sokan mondják, hogy a pedagógusi fizetésből nem lehet megélni.

— Én nem mondom, any- nyiból éltünk, amennyi volt, nem gyűjtöttünk telekre, kocsink is van, a lányaink tanultak. Persze ehhez hozzátartozik, hogy a feleségem beosztóművész, borítékolja a költségeket és még sosem fordult elő, hogy ne lett volna még egy titkos borítékja.

I

— Mi az, ami bosszantja, vagy felháborítja?

— Jó llenne, ha három dolog eltűnne a világból., most csak ilyen nyersen tudom megfogalmazni, hogy a szemét, a burzsujok és a sorompók. A szemetet konkrétan értem, valósággal fáj, ahogy tönkreteszik az emberek a természetet, ami önmagában se nem jó, se nem rossz, azzá lesz, amivé az emberek teszik. A másodikon meg azt értem, hogy nem szereltem a háromszintes villákat, vagyis munkával nem indokolt jövedélemkülönbségeket. Sajnos az ebből következő mentalitás, a pénz mint Mammon hatása már a gyerekeken is érződik, szombaton nem érnek rá kirándulni, mert dolgozni kell a háztájiban. A harmadikat általános és konkrét értelemben gondolom, a sorompókat mindig igyekeztem döngetni, kikerülni, átlépni, vagy legalább arrébb vinni. Nem a rend, meg a szabályok ellen beszélek természetesen, hanem a felesleges korlátok ellen, amikor fontos dolgokat akadályoznak meg hülyeségek.

— Miért kell megkeresni Tolna megye legalacsonyabb, meg legmagasabb pontját?

— „Jó szóval is oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiad..

Ihárosi Ibolya

Múltunkból

A tolnai selyemfonó üzemi bizottsága 1945. november 14-én úgy vélte, elérkezett a tettek ideje, a türelmi idő lejárt, az üzem életéből ki kell kapcsolni az igazgatót, és vele együtt el kell távolítani két tisztviselőt is. Ezt az álláspontot erősítette a szekszárdi igazoló bizottság határozata is. Ugyanis az igazoló bizottság november 10- én határozatba hozta, hogy az igazgató vezetői tisztség betöltésére altkatmatlan, s tolnai üzemben nem dolgozhat (az áthelyezés szükségességét állapította meg), s mert népellenes cselekedeteket követett el, ügyét a népbíróságra ítélték át.

Az egyik tisztviselő 1945. novemberéig még nem volt igazolva, ezért az üzemi bizottság úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ő sem vehet részt az üzem életének irányításában, s kívül tágasabb ... Ezt az álláspontot egy tárgyi bizonyíték erősítette, nevezetesen, az illető együtt volt látható egy 1942-ben készült fényképen Szálasi Ferenc nyilas vezetővel.

A harmadik személy ügyét ugyancsak 1945. november 10-én tárgyalta az igazoló bizottság — immár másodízben.

A fentieket az üzemi bizottság elnöke 1945. november 14-én vetette papírra, s küldte a megye főispánjához. A levélben a három személy eltávolítását követelte, mert „kérésünket indokolttá teszi az, hogy mint végrehajtó szerv az üzemi bizottság képtelen”.

A levelet aláírta a Szabad Szakszervezetek szakmaközi bizottságának megyei titkára, Csősz János is. Támogatta az üzemi bizottság állásfoglalását.

Az ügy elintézése kissé vontatottan haladt előre. A főispánhoz csak kétheti késéssel érkezett. meg a levél. Ott is elfektették három hónapig. Ekkor a főispán — további eljárás végett — átadta az ügyet az államrendőrség főkapitányának.

Két héttel később az ügy 'ismét a főispán asztalán volt. Kliegl Lajos rendőralezredes 1945. december 12-én a következőket hozta a főispán tudomására:

....... a tolnai selyemgyár

á

llami felügyelet alatt áll, s így annak képviselői csakis a felettes hatóságuk útján — esetleg fegyelmi úton — mozdíthatók él. Rendőri beavatkozásra akkor kerülhet sor, hogyha felettes hatóságuknak rendelkezésére állásukat elhagyni vonakodnának.”

Szente László főispánnak nem volt sürgős a dolog. Csak három héttel később intézkedett. 1946. január 5- én az üzemi bizottság elnökének levelét és a rendőrség átiratát elküldte a Földművelésügyi Minisztériumba, hogy ott intézkedjenek. Itt hosszas kivizsgálásba kezdtek, s az eredményt csak február 19-én fogalmazták meg a főispánhoz küldött jelentésben. A többi közönt azit írták, hogy a szóban forgó személyek „igazolási ügyében semmi olyan igazoló bizottsági határozatot nem kapott (mármint a vizsgálatot folytató szerv — szerk. megj.), melynek alapján nevezett tisztviselőket szolgálati beosztásukból el kellene távolítania”. Azt is közlik a főispánnal, hogy az egyik személy esetében még egyáltalán nem született igazoló bizottsági határozat, a másik két személy ügyét — feljelentés következtében újra tárgyalja az igazoló bizottság.

„A selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazott a tolnai selyemgyár üzemi bizottságának elnökével közölte, hogy mindaddig, amíg az Igazoló Bizottság az igazoló határozatot meg nem küldi, az ügyben intézkedni nem áll módjában” — írta a főispánnak Takács Ferenc államtitkár.

A főispán tudomásul vette a Földművelésügyi Minisztériumból érkezett választ, és február 27-én az iratokat irattárba tétette. Minden bizonnyal nem gondolt arra,

hogy alig 24 órával később felgyorsulnak az események. Az eseményről a miniszter- elnökhöz küldött távirat így számol be:

„Tolna község 70 százalékát képviselő kisgazdapárt mai nagygyűlésén a községi nemzeti bizottság február 28- i határozatát, melyben utcai tüntetéssel, — a kisgazdapárt nélkül, — a község két jegyzőjét és az állami selyemgyár igazgatóját két itiszségviselő- vel együtt állásából és lakásából jogtalanul elmozdította, törvénytelennek és alkotmány ellenesnek minősítette és azzal nem azonosítja magát.”

A táviratot a kisgazdapárt tolnai szervezetének elnöke írta alá.

A táviratot a miniszterelnökség eljuttatta a főispánhoz azzal, hogy az ügyet vizsgálja ki és adjon írásbeli választ. Nincs adat arra a levéltári anyagban, hogy a főispán lefolytatta-e a vizsgálatot vagy sem, annyi azonban bizonyos, hogy nem írásban, hanem szóban adott tájékoztatót az eseményekről.

Mit tartalmazott a február 28-i nemzeti bizottsági határozat?

Csak az események és a fent idézett távirat alapján következtethetünk rá. Ugyanis nincs meg a határozat sem a községi, sem a járási és a megyei nemzeti bizottság iratai között, és nem található a községi elöljáróság anyagában sem. Ebben a kritikus időszakban nem ülésezett a községi képviselőtestület sem, s az eseményekre később már nem tértek vissza. Any- nyi azonban bizonyos, hogy öt személyit távolítottak el a közéletből Tolnán.

1945. nyarán a politikai küzdelmek egyik sarkallatos pontja a rendőrség volt. A jobboldali erők összpontosított támadást indítottak a demokratikus rendőrség ellen, amely meglehetős következetességgel lépett fel a visszahúzó erőkkel szemben. Érthető, hogy az MKP is fokozott figyelemmel kísérte a rendőrség tevékenységét, és megvédte azt a támadások kai szemben. Sőt a közvéleményt is időről időre rendszeresen tájékoztatta az ott folyó munkáról.

Az MKP szekszárdi szervezetében 1945. június 24-én pártnap keretében beszéltek a .rendőrségről. A Tolnavármegyei Néplap terjedelmes tudósítást közötlt az eseményről. Idézzük:

„A Magyar Kommunista Pánt szekszárdi szervezete folyó hó 24-én, kedden tartott pártnapján Dániel Béla elvtárs tartott igen értékes előadást a nagyközönség szerepéről a demokratikus rendőrség reakció elleni harcában. Ismertette a rendőrség áldozatos munkáját, melyet az ország felszabadulása óita pihenés és megállás nélkül folytat közéletünk megtisztításáért. Eredményes munkát azonban csak úgy tud a rendőrség végezni, ha a közönség mindenben támogatja. Lényeges azonban, hogy a mindenféle panaszt pontosan és adatokkal ellátva juttassunk a rendőrséghez. A másik fontos momentum pedig, hogy a rendőrség (által) felvett vallomását senki a bíróság előtt meg ne változtassa. A rendőrséget nehéz, felelősségteljes munkájában támogatni mindnyájunknak kötelessége, mert csak ezáltal biztosíthatjuk az újjáépítésben kifejtéit munkánk állandóságát és zavartalanságát.

A mindvégig lebilincselően érdekes előadáshoz hozzászólók közül Szabó Ádám elv- társ a népbíróságon tapasztalható visszásságokról beszélt, Prantner József titkár elvtárs erősen kifogásolta azt, hogy a letartóztatottak érdekében az őrizetbevétel után azonnal nagy mentőakciók indulnak meg. Senkit ne vezessen az ilyen kérdésekben szubjektív véleménye, hanem csak a fiatal magyar demokrácia érdekeit tartsa szem előtt.”

K. Balog János