Tolna Megyei Népújság, 1984. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
a tstÍÉPŰJSÁG 1984. szeptember 15. A Érettségizett bognár és a nagyapja .... ———• ' —— ' i ■ i .I —— ' I llúzió, hogy akad egy faluban egy család, ahol négy nemzedék nyolc tagja él egy fedél alatt békében, ahol este a férfiak asztalhoz ülnek, és borozgatás közben a tegnap és holnap gondjairól beszélgetnek? Vagy az, hogy ugyanebben a családban az érettségizett fiú itovább eletetheti nagyapja halálra ítélt mesterségét? ■■■a ■na Decsen, a Dózsa György utcai házban Horváth János bognár, a veje — idősebb és az unokája — ifjabb Szűcs István ül a családi nagy asztal körül. Beszélgetésükre az ad alkalmait, hogy újsághír tette közzé; a szegedi ipari vásáron kerítéselemeket mutatnak be. — Hm, vásár! — néz vörös boros poharába Horváth János. Elgondolkodik, mit is mondjon mikor megszólal, úgy, hogy az ne tűnjön di- csekvésnék. Ez a vásár, kiállítás tulajdonképpen, így hangulata is eltér a harminc év előtti bajai, szekszárdi, bátaszéki vásárokétól. Az út, amíg a decsi bognármester portékájával helyet foglalhat a vásározók között, hosszú és nem göröngy télén. Régi képeket sorol az idős bognár, a szekszárdi múzeum melletti vásártérről, ahol szalmába csomagolt kocsikereket, rudat, lőcsöket kínált. — Mint a fazekasok, én is úgy pakoltam az útra — emlékezik —, hogy meg se karcolódjon egy darab sem. Öröm voíit nézni, amint kisütött a nap és csillogni kezdett a munkám. Az volt a legnagyobb elismerés, amikor egy leány megállította az anyját, hogy ezeket nézze meg. Előzőleg, más bognároknál már jártak, csakhogy ott meg sem álltak. Akadnak, akik a tenyerekből olvasnak. Ezt teszi Horváth János is. Nem jövendőit lát, hanem a múltat boncolgatja, mikor ujjaival a munkától megkérgesedett tenyerében babrál. A sárpilisi fnasévekeit idézi, a mesterség kezdetének első fogásait, az egy zsák ék faragását, majd a bátaszéki vizsganapját, amikor izgalmában kettétörte a vonókés pengé- ' jét... Ül a 'három férfi az asztalnál, olykor megemelik poharaikat. A konyhán néha átvonulnak a család nő tagjai, meg a gyerekek. Az élesebb emlékezést segíti a vő, Szűcs István, akit a családba kerülés előtt ugyancsak „kipróbálnak”. Hat évig udvarok míg végül is feleségül veszi a „kiszemelt” leányt. A bognármesterség, a kézi szerszámok fejlődésének, a kocsiszínből átalakított műhely faipari kisüzemmé alakulásának hiteles tanúja ő. — Mikortól is van itt a házban ipari áram? — töpreng Szűcs István. — Nem... Akkor még nem voltunk házasok. .. Az úgy negyvenkilencben tehetett. Igen, biztosan akkortól. A malacért cserélt villanymotor, a lábbal forgatott esztergagép mellettit nagy szó volt akkoriban. A hasítófű-. rész embert próbáló mozdulatait egyszerre teszi most a nyugdíjas bognár és veje az asztal mellett, illusztrálva emlékeiket. Az ötvenes évek történetei, a megszépítő távolból is keserű ízűek. A társadalmi rendben beálló Változás a bognármesiterség- re is kihat. A technikai fejlődés egy ideig eat a szakmát is érinti. A megalakuló termelőszövetkezetek néhány évig igényt tartanak a bognárok munkájára is. A szekerek javítása mellett készül még egy-egy új darab, de igazi mestermunka alig születik a műhelyekben. Nincsenek virtusból fogadások sem, ment ugyan kit érdekel, hogy egy kocsi negyvennyolc küllője milyen fortély- lyal szerkesztődik az esztergált kerékiagyakba. Horváth János legkedvesebb munkadarabjai mindig is a kerekek, A tökéletesség eme megfogalmazását, hogy — „nincs ki valakinek a tizenkét küllője” — ez a szakma adta a nép nyelvére. A mezőgazdaságban a korszerű gépek napról napra kiszorítják a lovas kocsikat, és tartozékaikat a mindennapi használatból. Ez, a másokat •talán elszomorító, lehangoló tény, egyáltalán nem riasztja az unokát, ifjabb Szűcs Istvánt, ö a hetvenes évek elején a szekszárdi Rózsa Ferenc Szakközépiskolában mechanikai műszerész szajkón szerzett érettségi bizonyítványt. Otthon a nagyapa műhelyében gyerekként lá- battankodó fiú, „érett” férfiként, a nagypapa mesterségét is megtanulja és szakvizsgát is tesz. Nem kocsi alkatrészeket igényel már a lakosság, hanem a megnövekedett szabad idő kenti szerszámait. Ásókait, kapákat, fejszéket éleznek, ezekbe nyeleket készítenek fából. A több ezres megrendelések sorozatgyártásra alkalmas gépek beállítását teszik szükségessé. Ezen a ponton kapcsolódik egy emberben a mechanikai műszerész és a bognárszaíkma. Ettől a ponttól lendül új fejlődési szakaszba a valamikori bognárműhely. Nagy teljesítményű famegmunkáló fűrész, gyallu és marógépek kerülnek a kitáguló műhelybe. Az új gépek új és új elképzeléseket, ötleteket szülnek. Az érettségizett bognár fantáziájának kevés a szerszámnyélgyártás. Más területen hasznosítható elemek formáját tervezi, majd ehhez alakítja gépeit. A családi- és hétvégiház-épí- tők figyelmét hívják fel elsősorban, a sötétbarnára pácolt, fából készült kerítéselemek. De felfigyel rájuk a decsi Egyetértés Tsz is. Rövid tárgyalás után alkalmazza a nagypapát és unokáját, akik a szegedi ipari vásáron már sikerrel képviselik a termelőszövetkezetet. .. Nem illúzió, hogy akad egy faluban egy család, ahol négy nemzedék nyolc tagja él egy fedél alatt, békében, és ahol este a férfiak asztalhoz ülnek és borozgatás mellett a tegnap és holnap gondjairól beszélgetnek. Az sem illúzió lám, hogy ugyanebben a családban az érettségizett fiú tovább éltetheti nagyapja halálra ítélt mesterségét. .. Decsi Kiss János Horváth János a formára maratott darabokat ellenőrzi Czirok Menyus noteszének híre volt a szakmában. Legendák keringtek róla színészkörökben. A notesz akkor szerezte nimbuszát, amikor a harmincas évek végén Czirok Pestre szerződött a Czuczor Gergely Színházhoz. Abban az időben még senki sem tudott a noteszről, egészen addig, amíg egyszer Czirok elő nem vette, sőt, elősimogatta, előbecézte gyöngéd tapintattal, és röpke belepillantás után már tárcsázta is báró Vajnay Arnoldot, a titkos telefonszámán. Azt a báró Vajnayt. akit akkortájt igen jelentős báró Vajnayként tartottak • számon a művészvilágban. Azok a szerencsések, akik láthatták a jelenetet, megkövültén meredtek a noteszre. Mintha csak magát báró Vajnayt bámulnák az egyszerű fekete külső mögött, szemre csippentett monoklival, és még a kellemetlenül fejhangú raccsolását is hallani vélték. Ami a notesz küllemét illeti, az később sem változott, az évek folyamán. Akár az ős-notesz, leszármazottai sem hivalkodtak a köntösükkel. Egyszerű, fekete fedelű, közönséges tucatáruként, talán a legolcsóbb kivitelben tűntek el Czirok zsebében, csak zsúfolt tartalmuk vándorolt át újévkor a frissen vásároltba. Természetesen az illő rostálás után. Esztelenség lett volna ugyanis az ötvenes években azt a bizonyos báró Vajnayt keresni benne, mint ahogy hiábavaló fáradozással tölti az időt, ha valaki a hatvanas évek elején kutat olyanok után, akiket még az ötvenes években piros ceruzával is aláhúzott a notesz tulajdonosa. Az ilyen találgatások persze, csak elméletben jöhettek létre, unalmas próbaközi szünetekben, mert abba a noteszbe belenézni nem lehetett. Czirok állandóan a szíve fölött, a belső zsebében hordta, öt gombbal is biztosítva a zsebet, sőt, akadt olyan időszak is, amikor egyesek szerint bevarrta. és csak otthon fejtette fel, titokban. Szilánka Maca. ismert operettszubrett, aki életének egy depressziós időszakában bizalmas viszonyt folytatott Czirok Menyussal, a Kanadába vándorolt nagyapja életére állította, hogy Czirok még a legintimebb pillanatokban is félszemmel a kabátján csüngött, és izgalmában képtelennek bizonyult férfiúi kötelességét teljesíteni. Ami Szilánkéval szemben a legnagyobb neveletlenségnek számított. A notesz körül tehát tovább gyűrűztek a mende-mon- dák, főleg a Csortos Gyula művészklubban, ahová a színészek jártak. Azt azonban kénytelen volt mindenki tudomásul venni, hogy eredményes kis könyvecskével állnak szemben. Czirok Menyus szépen gyarapodott a notesz segítségével. No, nem művészileg, mert arra egyszerűen nem is vágyott. Nem csinált hiúsági kérdést az ilyesmiből, inkább lenézte azokat a szerencsétlen és feltehetően őrült pályatársakat, akik éjt nappallá téve vajúdt ak egy szerepen, amitől aztán nem értek rá pénzt keresni. Ö bizony ráért. Hiszen a színházban játszott kis szerepek nem fárasztották ki túlságosan, és így örökösen megbízások után csatangolt. És a notesz szerzett neki! Mert a notesz „bejáratos” volt a filmgyárba éppúgy, mint a televízióba, rádióba, vagy akár a pékek szakszervezetébe, téeszek be, kátéeszekbe, laktanyákba, iskolákba, óvódákba, mindenhová, ahol csak fel lehetett bukkanni. És ebből a sok kis különféle „felbukkanásból”, a régi kuplékból, penészes magánszámokból sz ép lassan emeletes családi ház nőtt a Zugligetben, alagsorában garázzsal, amibe később egy Zsiguli is gördült, és kertjében már félig kész volt a fürdőmedence, amikor beütött a szerencsétlenség. A notesz szőrén-szálán eltűnt! Többen először nem is akarták elhinni ezt a szörnyűséget, „kacsának”, vaklármának hitték, gondolva: Czirok ellenségei terjesztik, de aztán egy napon mindenki meggyőződhetett a szomorú tényről. Lefogyva, kialvatlanul, rogyadozó térdekkel imbolygóit be Czirok a Csortos klubba. Amikor megszólalt, hangja a tücsök ciripelésénél is gyengébbnek tetszett, és jobban pöszitett, mint egyébként. — Nem láttátok a noteszt? — kérdezte, és egy kimúlni készülő kutya pillantásával nézett körül. A noteszt! így, szinte megszemélyesítve, mintha azt tudakolná: nem látták-e Napóleont? Az általános sokkból Kemenes Ervin tért először magához. Kemenes régóta rivalizált notesz téren Czirokkal, de mit ért az ő könyvecskéje a másikéhoz képest! Semmit! Dilettáns, kis kezdő noteszt birtokolt csupán, ezért hát a legnagyobb tisztelettel, megrendültén kérdezett vissza, teljesen fölöslegesen, inkább csak a pillanat rendkívüli feszültségét fokozva. — A noteszt?! — A noteszt — lehelte Czirok és lecsuklott egy székre. — Két hete hiába keresem. Eltűnt. Széttárta kabátját, és mindenki felé odamutatta a behorpadt, üres zsebet. — Itthagyott — bámult ő is könnytől fátyolos tekintettel a zsebre. Tanácsok röpködtek, különböző ajánlatok a notesz felkutatására, de Czirok csak némán ingatta a fejét. — Mindent megpróbáltam — sóhajtotta —. de semmi eredmény. Végignéztem a környék összes kukáit, felástam a kertet, falat bontottam, szétszereltem a kocsimat, meggyanúsítottam a szomszédokat... Hiába! Kemenes ekkor már cselekvésre készen állt. Erezte, hogy eljött az a nagy alkalom, amikor majd a legendás noteszből hála fejében átkerülhet néhány név és titkos telefonszám az övébe is. — Gyere — ragadta karon Czirokot —, megmozgatunk mindent, annak a notesznak meg kell kerülni! Ellopták! A tolvajt a fülénél fogva ráncigáljuk elő, megsemmisítjük, eltiporjuk, karóba huzatjuk! Késlekedésre nincs idő, minden perc egy lappal megrövidíti az életét! Kivonszolta Czirokot a klubból, és izgalomtól nagyra tágult orrcimpákkal, akár egy vadászvizsla loholt előre. Rendőrségre mentek, tűzoltóknak szóltak, bemondatták a tévébe, rádióba, öles apróhirdetéseket adtak fel, végül mozgósították még a katonaságot is. Közben Kemenes a lézersugárnál is áthatóbb tekintettel lesett minden noteszes embert, különösen, aki telefonált. Ebből aztán sok félreértés is történt. Az egyik utcai fülkében középkorú férfit vettek észre, kezében fekete notesszel. Kemenes rögtön felrántotta az ajtót, éppen amikor az illető ezt mondta: — Boldog vagyok, igazgató kartárs, hogy elsőnek gratulálhattam a kitüntetéséhez, és ha szabad kérnem ... — Nem szabad! — üvöltötte Kemenes, és nyakon ragadta. — Tolvaj! Az a mi noteszünk! — De kérem... — hebegte felháborodottan a férfi, mire Czirok is lemondóan legyintett. — Hagyd! Az nem az. Másik alkalommal trafikban figyeltek fel egy fekete noteszes kis kövér emberre, labdafeje kifényesedett a vigyorgástól, ahogy a telefonkagylót szorongatta. Kemenes válltömésen ragadta, nem engedve befejezni gyönyörűen indult körmondatát, melyben valami Kiss kartársról esett szó, aki többek előtt egy születésnapi összejövetelen egyszerűen „büdösbogárnak”, sőt, közönséges „lótetűnek" nevezte a kedves főosztályvezető kartársat. — Megvagy, gazember! Ez a mi noteszünk! — harsogta diadalmasan Kemenes, de Czirok most is csak fáradt beletörődéssel intett. — Ugyan, Ervin, ne légy nevetséges, hol van ez attól? További nyomozásuk során elkeveredtek az Eb utca környékére is, ahol egy villa nyitott, földszinti ablakán betekintve, Kemenes sólyom szeme ismét nagyon ismerős fekete noteszon akadt meg. ötven körüli, aranylánccal, függőkkel ékített nő selypegett a telefonba, de a notesz férje kezében lapult. A nő házi disznótoros vacsorára hívta Bolhái főkönyvelő kartársat a kedves feleségével együtt, és a férje súgására figyelve, felsorolta, hogy kik lesznek még jelen. A tizedik névnél Kemenes be akart mászni az ablakon (nem bírta kivárni a többit), de Czirok erélyesen visszarántotta. * * * — örült! Ezt nézed te az én noteszemnek?! Kemenes szégyenkezve adott igazat, és kezdeti lelkesedése egyszerre a fagypont alá zuhant, mert belátta, hogy Czirok Menyus nimbusztól körülövezett noteszét, ennyi egyforma fekete notesz közül lehetetlen előkeríteni. És a notesz nem is került elő. Sem aznap, sem később. Minden igyekezett kárbaveszett. Czirok annyira szívére vette híres noteszének az eltűnését, hogy teljesen összeroppant. — Egyedül maradtam! — hajtogatta eszelősen, és már csak nagy ritkán tűnt fel korábbi „felbukkanásainak" a színterein, míg végül egy békésen gördülő szemétszállító autó elé hengerítette magát, mielőtt az még elérhette volna a soron következő kukákat. Feleségének pár soros búcsúlevelet hagyott hátra. Ezt: Drágám, Kerék Páléknak pénteken házassági évfordulójuk van, ne feledkezz meg erről. Ments ki minket, hogy nem lehetünk jelen, de ha közlöd a tragikus eseményt, biztosan meg fogják érteni majd. és eljönnek kondoleálni. Vigyázz, Kerék csak Kentet szív, és a feketét cukor nélkül issza! Szimatost utálja, ne említsd! Ital: Martini! Zene: Vivaldi! Csókol: Menyus. Ezek után teljesen érthető, hogy neje a sírkövére hatalmas noteszt vésetett, belearanyoztatva egy húszjegyű telefonszámot. Egyházi körökben tudni vélik, hogy a Szent Péteré! (Szigorúan titkos!) Az a ravasz Czirok, mielőtt elhunyt, még azért ezt is felkajtatta valahonnan! Ifjabb Szűcs István vásárra indítja a legújabb termékekCt
