Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

L a Képújság 1984. augusztus 11. Bulgária —ma (I.) A legelső felfedezés El Cobre múltja és jelene Kuba keleti partvidékén terül el az a nevezetes tele­pülés, amelynek közelében három évszázaddal ezelőtt rézbányát nyitottak a gyar­matosítók. A falu is erről kapta a nevét — El Cobre (magyarul: réz). Sanyarú körülmények kö­zött élt itt a bányásznép, gyakoriak voltak a sztrájkok, lázadások. Az sem véletlen, hogy az itteniek az elsők kö­zött indultak harcba a Ba- tista-diktatúra ellen. A bányászmunka ma sem könnyű, különösen az olyan érc kitermelésénél, mint a réz, amely a vas után a leg­szilárdabb fém, s amely ne­hezebb, mint a nikkel és ke­ményebb, mint az arany vagy az ezüst. Persze a mai munkakörülményeket össze sem lehet hasonlítani a ré­givel. Jelenleg még a föld alatt dolgoznak a bányászok, de a kilencvenes években már valószínűleg megkez­dik a külszíni fejtést is. Ma a ré/.Koncentrátum i 3 százalékát a szocialista or­szágokba exportálják. A réz­exportból Kubának 1982-ben egymillió dolláros bevétele származott. A bányaüzemben 180 ezer tonna rezet termel­nek ki 800 ezer tonna szik­la megmozgatásával. Az üzemben több mint 300 bá­nyász és 49 technikus dolgo­zik. Az egyszerűbb, kisebb gé­peket maguk készítik, s a javításokat is maguk végzik, ötletes munkájuk eredménye az az ércosztályozó berende­zés, amelyből hármat más bányák részére adtak át. öt éve jártam Bulgáriá­ban, s fél évtized, mondhat­ná bárki, nem nagy idő. Egy hét ott-tartózkodás után mégis az a benyomás alakult ki bennem, hogy ez az öt esztendő lényeges változáso­kat hozott a balkáni szocia­lista országban. Bulgária megfiatalodott, megújult, la­kói tele vannak tervekkel, tettvággyal. Természetesen, ők is, akár mi, magyarok, néhány évtized távlatából nézik-értékelik a változáso­kat. A negyven esztendővel ezelőtti szeptember 9-től be­szélhetnek sorsuk jobbra- fordulásáról. Idén ugyan­ezen a napon a szocialista forradalom győzelmének 40. évfordulóját ünnepük majd — és elégedetten ünnepel­hetnek. A véletlen úgy hozta, hogy azokban a napokban, amikor Bulgáriában voltam, minisz­terelnökünk. Lázár György szófiai látogatása kapcsán sok szó esett a magyar—bol­gár kapcsolatokról. Magától értetődő volt tehát, hogy amikor a szocialista orszá­gokból érkezett újságírókat Andrej Lukanov miniszter­elnök-helyettes fogadta, együttműködésünkről, a tár­gyalásokról kérdeztem őt. — A május második fe­lének küszöbén lezajlott kor­mányfői tárgyalásokról csak elégedetten szólhatok — kezdte válaszát Lukanov. — Megbeszéléseink konkrétak, hasznosak voltak. Meggyőző­désem, hogy a tavalyi Kádár János—Todor Zsivkov talál­kozón és a mostani minisz­terelnöki tanácskozáson szü­letett megállapodásaink eredményeként kapcsolata­ink dinamikusan fognak fej­lődni a jövőben is. Mert, hogy most dinamikusan, hi­szem, a két fél megelégedé­sére fejlődnek — az nem kétséges. Bizonyság erre, hogy az ötéves előirányzato­Szinte alig láttunk embert a Kosztov gyárban kát az elmúlt három eszten­dőben majdnem teljesen egé­szében teljesítettük. Igére" tes távlatokkal kecsegtet együttműködésünk az autó- buszgyártásban, az elektro­nikában, a gyógyszeriparban, a mezőgazdaságban, a fo­gyasztási cikkek cseréjében, hogy csak néhányat említ­sek azokból a területekből, amelyekhez kölcsönösen nagy reményeket fűzhetünk. Bulgáriát a KGST többi tagállamához is szoros szá­lak fűzik. A KGST-orszá- gokkal bonyolítja le külke­reskedelmi forgalmának mintegy 80 százalékát. Leg­főbb partnere a Szovjetunió: részesedése több mint 50 százalékos. A bolgárok meg­győződéssel vallják, hogy a Szovjetunió és a többi szo­cialista ország önzetlen se­gítsége nélkül az elmúlt négy évtized alatt aligha teremt­hették volna meg a nagy­ipart és a korszerű mező- gazdaságot. Delegációnk tagjainak egyik legelső felfedezése az volt, hogy micsoda óriási változá­son ment keresztül az ipar. A legdinamikusabb ágazat a gép- és vegyipar, valamint az elektronika és a számítás- technika. Nagy érdeklődés­sel néztük meg a szófiai Kosztov gyárat, ahol külön­féle egyenáramú motorokat és elektromos berendezéseket gyártanak. Az automatizálás, a robotosítás itt eléri a 90 szá­zalékot. Szinte alig láttunk embert, minden „magától” működött. A gyár világszín­vonalon termel, s termékei­nek 80 százalékát a szocia­lista országokban értékesíti. Grisa Filipov bolgár és Lázár György magyar miniszter- elnök májusi szófiai tárgyalásainak kezdetén — Már a rekonstrukciós és modernizálási folyamat vé­gén járunk — mondta Bucs- kov igazgató, aki mindösz- sze 38 éves és egy 1160 em­bert foglalkoztató, nagy el­várásoknak megfelelő gyá­rat vezet. — Ennek a folya­matnak az a célja, hogy jó minőségű, korszerű termé­kekkel jelentkezzünk a pia­con itthon és külföldön. Szeptember 9-én lesz az ün­nepélyes átadás. Ezután kell csak igazán bizonyítanunk. A korszerű technika, technoló­gia adott, s ezt a legjobb tu­dásunk szerint kell hasznosí­tanunk. „Jó minőséget mindenütt és mindenben” — ez a jel­szó ma Bulgáriában. A már­cius végi országos pártérte- Kezleten is ez a kérdés állt a küldöttek figyelmének kö­zéppontjában. A bolgárok tudják, hogy a lépéstartás a világszínvonallal létfontossá­gú számukra, a jobb élet előfeltétele a minőségi mun­ka. Ennek érdekében 1979 óta folyamatosan reformin­tézkedéseket vezetnek be, amelyek piacgazdasági mód­szerekkel egészítik ki a köz­ponti gazdaságirányítás esz­köztárát. Az első eredmé­A Balkancar világhírű tar­goncája, amelyhez a vil­lanymotor a Kosztov gyár­ban készül nyék máris szembetűnőek: a gyors iparosodás, az egyre több viszonylag kis beruhá­zással készülő, de a legmaga­sabb technológiai színvona­lon dolgozó kis- és közép- vállalat, a lakosság ellátásá­nak javulása. KOCSI MARGIT (Következik: 2. Dohánytól az elektronikáig). Jugoszlávia Magán-képgalériák iiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimmimiiiimmiiiiimiiiiiiiiiiimiiiiiim A költészet és a imiiimiiiiiimiiiiiiiimmmmiiimiiimiiiimiiiiiimiiiiimiiiiiiif Belgrádban néhány hó­napja legális magán-képga­lériák működnek. Ezek a ga­lériák kiállítással egybekö­tött képeladásra szolgálnak. Viaa Gostuski tulajdonosa az AZ elnevezésű galéria. Itt a képtárban könyv- és le­mezbemutatókat is tartanak. A tulaj donosnő elmondta, hogy az áruforgalmi törvény paragrafusai alapján kapta meg a nyitási engedélyt. — Bizományba vesszük át a képeket, szigorú adminiszt­rációt vezetünk, a képvásár­lásról számlát adunk. A szerzői tiszteletdíj után azonnal kifizetem minden kép után az adót, az eladási ár mintegy 10 százalékát. A képtár 30 százalékot kap az árból, végül azonban csak 10 százalék marad, mert a kép- forgalmazás költséges foglal­kozás. A forgalmunk nem nagy, mert a szűk érdeklődő közönség inkább közvetlenül a művésztől vásárol, olcsób­ban. A másik belgrádi képgalé­ria Ubavka Uetrovic tulaj­dona, és a főváros egyik leg­régibb, Simin utcai lakóhá­zában kapott helyet. A ga­léria helye, jellege, miliője a párizsiakéra emlékeztet. ■ — A galéria célja: a kü­lönféle képzőművészeti irányzatokat képviselő mű­vészek, főleg a fiatal alko­tók tömörítése. Nincs veszte­ségünk, de nem dicsekedhe­tünk nagyobb nyereséggel sem — mondja Petrovic. — Természetesen nem az anya­gi haszon volt az elsődleges, amikor belevágtunk ebbe a vállalkozásba, hanem a kö­zönség és a művészek közöt­ti közvetlenebb kapcsolat megteremtése. Horvátország „fővárosá­ban”, Zágrábban más a hely­zet. Itt is működik ugyan néhány magánképtár — a Galéria 11, a Schira Képtár, a Buljat Képtár, vagy a nemrég nyílt Perfecta Kép­tár —, de árusítási joguk még nincs. A zágrábi Palai- novka Képtár Vinko Hotko tulajdona és valamiféle iro­dalmi kávéház szerepét is betölti. — A zágrábi festőkkel folytatott beszélgetések nyo­mán arra a megállapításra jutottam, hogy a magán-kép­galériák megnyitásával ren­delt teremthetnénk a képző- művészeti piacon — mondja Vinko Hotko. A zágrábi kép­tártulajdonosok is szeretné­nek igazi galériákat nyitni, kilépni féllegális státusukból. A mai helyzet megfosztja a galéria tulajdonosát a kép­zőművészeti alkotás adásvé­telének örömétől. Az árufor­galmi törvény módosítása ré­vén várható, hogy rövidesen egységes jogszabályok kere­tei között működhetnek a jugoszláviai magánképtárak. Bukarest utcáin bolyongva leltünk rá a Mihai Eminescu Könyvesboltra: nagyobb volt mint a többi, addig csak pa­rányi antikváriumot, utcai könyvárusító asztalkákat látta­tunk, természetes hát, hogy útitársammal betértünk ide. Magyar könyvekre bukkan­tunk; Szász János Felhőjá­ték Franekerben című, Apá­czai Csere Jánosról szóló könyvét még aznap este ol­vasni kezdtem az Ambasa- dor Hotelben. Egy utazás esz­merajza — mondja az alcim. Szász János Apáczai Csere nyomába eredt. Miközben eleven képet rajzol azokról a holland városokról, ahol e 17. századi magyar enciklopédi­kus tanult, megismertet az akkori Magyarország törté­nelmével, Apáczai eszméivel, küzdelmeivel úgy, hogy foly- ton-folyvást átsüt egymáson a mi századunk és ama régi század. Így volna érdemes mindig útirajzot írni, erre azonban egy rövid beszámo­lóban nem lehet újabb kísér­letet tenni, a tényéknél kell maradnom röviden, sietősen. A Román Szocialista Köz­társaság Írószövetsége júni­usban nemzetközi találkozó­ra invitált két magyar köl­tőt, amelyen Európa minden részéből összegyülekeztünk, hogy szóit váltsunk a költé­szet és a béke összefüggései­ről. Ezzel a címmel immár har­madízben rendeztek Románi­ában nemzetközi költőfeszti­vált; a legutóbbi tavaly de­cemberben zajlott, az előző 1982-ben, azaz évente össze­hívják. Előttem a lista, az idei résztvevők névsora: bol­gár, cseh, ciprusi görög, egyiptomi, francia, görög, NSZK-beli, svájci, svéd, ju­goszláv, török, orosz, grúz, s természetesen román költők nevét olvasom rajta, akik­kel az elmúlt héten Bukarest­ben, Konstancában, Mangá- liában szinte éjjel-nappal együtt voltam. Balogh József Bukarestben élő magyar köl­tő, műfordító tolmácsolt, no meg a franciául tudó másik magyarországi költő, Parancs János. Váltották a nyelvet (én nem), hol franciául, hol oroszul, hol olaszul, hol né­metül, hol ezen, hol azon cse­réltek egymással emberi szót. így vagy úgy, de mindig megértették, megértettük egymást. S mindjárt le is. írom a legfontosabbat, amely tanulsága lehet minden köl­tői összejövetelnek: essék szó akármiről, bármilyen komo­lyan, a legnagyobb hozadék mindig a személyes találko­zás, a könyvcsere, a kézfogás, a barátra lelés. Bukarestiben találkoztunk először a romániai írószövet­ség Calea Victoriei, azaz Győzelem úti székházában, amely 1889-ben, csaknem száz esztendeje épült. Egy bojáré volt, s ahol ma min­den este összegyűlnek a bu­karesti írók-költők, hogy a kerthelyiségben olcsóbban mint másutt, elköltsék azna­pi vacsorájukat, s megigyák néhány pohár borukat. Felléptünk a királyi palo­ta kistermében. A királyi pa­lota ma a romániai parla­ment székhelye, egyik szár­béke nyában van az úgynevezett kisterem, ahol kulturális rendezvényeket tartanak. A huszonnégy külföldi költő­vendég egy-egy verset mon­dott el anyanyelvén, aztán a színészek románul is tolmá­csolták. Természetesen hazai költők is szerepeltek. A te­rem tömve volt, a két és fél órás műsort nagy türelem­mel, kíváncsian hallgatták végig. Amikor Marin Sores- cu, a craiovai költő lépett a mikrofon elé, hatalmas taps fogadta, versét még inkább. A legnépszerűbb román köl­tő, aki hiába, hogy vidéken él, mégis a költők fejedel­me, noha még nincs ötven­éves. Versei, drámái magya­rul is olvashatók. Egyszerre raciohális, komoly és csú- fondáros, groteszk. Nagy költő. Megnéztük Bukarestet. Nem olyan távoli város, hogy ne ismerné nagyon sok olvasónk: tágas utcák, állító­lag az európai fővárosok kö­zül neki van a legtöbb zöldje, fája, bokra, ami eléggé hi­hető is, kiváltképp, ha Buda­pestre gondolunk. Bukarest után a Fekete­tenger partja, Mangália kö­vetkezett, a romániai író- szövetség alkotó- és pihenő­háza. Itt zajlott le az a ta­nácskozás, amiért összejöt­tünk: az eszmecsere a köl­tészetről és a békéről. Találva sem találhattak volna tágabb és időszerűbb tárgyat: akár írt, akár nem írt a török, a svéd, a fran­cia meg a többi költő a bé­kéről, sejtjeiben minden­képpen foglalkoztatja — vi­lágnézetéről, társadalmi ho­vatartozásától függetlenül. Arany János verse jutott eszembe, a Gondolatok a bé­ke-kongresszus felől. Itthon elővettem. Jól emlékeztem rá: Arany János szkepticiz­mussal fogadta a múlt szá­zad végi béketanánácskozást, az új kor „vessző-lovának” nevezi az örök béke, nyuga­lom keresését, mert „Az frás, hol jegyezni kezd, Jegyez csak gyűlöleitet.” S végső szava: „Hagyjátok a meddő vitát! Bölcs Isten az, ki ren­del; Az ember tiszte, hogy legyen Békében, harcban ember.” Sokféleképpen be­széltek a költészetről és a békéről. Legtöbben a régi mondást idézték: ha békét akarsz, készülj a háborúra; idézték, s értelmezték, s vál­tották át saját gondolatuk­ra. Például imigyen: ha bé­kát akarsz, készülj a békére. Pacifizmus — mondta rá va­laki később a magánbeszél­getésekben, s bizonyára iga­za is volt, mert szép, szép a szófordulat, ám a valóság keményebb. Voltak optimis­ták, akik hisznek a költészet erejében a békét illetően, s voltak kételkedők (tegyük hozzá mindjárt: korántsem pesszimisták!), akik úgy vé­lik, hogy a költészet tehet ugyan az emberiségért, ám lehetőségei korántsem kor­látlanok. Az azonban min­denki szavából kisütött, hogy a költészet — az em­beriség — létérdeke a béke. Ez olyan nyilvánvaló, olyan evidencia, hogy szinte már közhely, szinte már nehéz is emiatt szólni róla, hiszen a költő elsőnek a közhelyeket akarja kikerülni. Érdekes tünet: közhelyeket inkább a

Next

/
Thumbnails
Contents