Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

1984. augusztus 11. 'népújság 7 Bonyhádoii, a hármas ikreknél Uzsonna otthon. (Bélus, Éva. Zsuzsi — halról jobbra. — Bélus! Bélus! Gyere! Ott egy csaj! — kiáltja ikertest­vérének Zsuzsi a földszinti lakás erkélyéről. Mire ő ro­hanva ki... Nem bírjuk ki leselkedés nélkül. A játszó­térnek berendezett, meglehe­tősen nagy füves placc kellős közepén egy alig tízesztendős, piros bikinis parányi hölgy napozik. Bélus peckesen sé­tál végig az erkélyen, s le nem veszi a szemét a biki- nisről .De néhány perc múl­va újra férfias cselekedet kö­vetkezik; serényen nekilát a kerékpár „szereléséhez”. — Bélust minden érdekli. Ha egy kapcsoló, egy kis drótdarab kerül a keze ügyé­be, máris szereli — jellemzi a négy és fél éves fiút édes­anyja, Márton Béláné. Aztán Évával, azaz „Écával” foly­tatja: — ö a legcsendesebb. A többiek nyaggatását sokáig tűri, de mikor elszakad a cér­na, nagyon fölmérgesedik, akkor csatt... Zsuzsi? Cser- fes kofa. Mozgékony, nagyon ügyes. Amit lehet megmászik. De igazságtalanság lenne, ha Viktorról, a nagytestvér­ről nem szólnánk. Szeptem­ber 18-án lesz hétéves. Láto­gatásunkkor a nagymamánál, Tevelen nyaralt éppen, őrá vidám és talpraesett fiúcska­ként emlékszem. Találkoz­tunk többször is. De az elsőit, amikor az ikreket kihozták a kórházból, el nem felejtem. Az akkor két és fél éves kis- legény igen öntudatosan lép­delt a babákat cipelő szülők között, s határozottan közöl­te: — Én leszek a banda ve­zér ! — És azóta mi lett a kis bandavézérből? Első osztály­ba iratkozott fiú, akit egy he­te meglepetés várt otthon, Bonyhádon. Mégpedig a szá­mára berendezett külön szo­ba — íróasztallal. Amikor az ügyes elrende­zésű és meglehetősen nagy alapterületű két és félszobás lakásba költözött a hirtelen naggyá lett család, a legna­gyobb szoba lett a négy gye­reké. A közepes a szülők nappalija, a kicsi meg a há­lófülkéjük. Most, hogy Viki iskolás lesz, bekövetkezett a nagyfiúsítás, És még egy figyelemre mél­tó mozzanat. Amikor délután Márton Bélánéval elmentünk a gyerekek elé az óvodába, az volt a látvány a javából. A három egyformán öltözött gyerek vidáman mesélte a nap eseményeit édesanyjá­nak. Amikor pedig a lakás ajtajához értünk, mind a hár­man levetették a szandált, amit kezükben vittek be a lakásba. Azután egyetlen fi­gyelmeztető szó nélkül sza­ladtak szobájukba, s a szek­rény alsó polcán sorakozó — ki tudja hány pár — papucs, mamusz, dutyi közül kiválasz­totta ki-ki a magáét. — Én kapcilit húzok — mondta Éva (Éca). — kérdő tekintetünkre az anyuka „fordít”: — Pacskent... Azután jó darabig kizáró­lag suttyomban lehetett szót váltani az anyuval. Ugyanis a gyerekek igen nagy formá­ban voltak. Produkálták ma­gukat, „lökték a szöveget”, aztán meg egymást lökték, majdnem el... — Nagyon szeretik a ven­dégeket — így a magyarázat a folyvást csivitelő hármak vidámkodására. Magamban pedig azt gondolom, hogy ért­hető is a forma, hiszen érez­hetik, hogy ők hárman, de Vikivel együtt különösen ki­merítik a jelenség fogalmát. Aztán azon mosolygok, hogy annak idején mi papás-ma­mást játszottunk. A mostani gyerekek pedig anyást-apásrt. így hármasban játszanak a legjobbat. Bélus az apa, Zsu­zsi az anya, Éca pedig a kis Lackó..i Szüleik pedig folyamatosan és igaziból „játsszák” e nem könnyű és egyszerű játékot. Igaz, hogy amikor az ikrek kicsik voltak, pontosan más­fél éves korukig a tanács egy gondozónőt szerződtetett napi nyolcórás állásban a családhoz. És igazán jól meg­voltak ! — Együtt etettük a gyere­keket, amelyikünk ráért az vasalt, a másik pedig sétál­ni vitte a piciket. — mondja az anyuka, s hosszan mesél arról, hogy milyen korrekt munkamegosztás alakult ki közte és a gondozónő között. Mint érdekességet megemlít­jük, hogy a gyerekeknek so­ha nem adtak ebédre vagy vacsorára bébiételt, hanem mindig frisset főztek. Persze a három gyereknek ez jobb is volt így, sőt gazdaságosabb is. Jól emlékszem a hármas ik­rek névadó ünnepségére, amikor több bonyhádi szövet­kezet és vállalat adta át ajándékait és ígért segítséget a továbbiakra. Most erről faggattnám az anyukát, aki „ne beszéljünk erről” hivat­kozással ejti is a témát, s makacsul ragaszkodik állás­pontjához. (Gondolom, hogy miért, s elismeréssel gondo­Nem sziámiak, csak cipőt váltanak lók most is rá, arra a négy­gyerekes anyára, akinek eszé­ben sincs panaszkodni.) In­kább Tévéiről beszél, ahol az édesanyjánál, illetve nagy­néniénél töltötték az óvodai szünetet a gyerekek, s ahova minden hét végén elmegy a család. Olyankor közösen ta­lálják ki, hogy mit főzzenek, hogy milyen menüt állítsa­nak össze ebédre, vacsorára. — Itthon pedig? Mindent együtt csinálunk a férjem­mel, aki tűzoltó. Tehát 24 órázik, majd 48 órán át itt­hon van — mondja Márton­ná. Felcsillanó szemmel kezd mesélni a család két nyara­lásáról: — Amikor három­évesek voltak az ikrek, Do­bogókőre kaptunk beutalót két hétre. Csuda jól éreztük magunkat. Az idén pedig Boglárlellén töltöttünk május végén ugyancsak két hetet a BM üdülőjében. Hogy meny­nyire szerették a Balatont, a pancsikolást a gyerekek, azt el se tudom mondani. És bizony arról is szólunk, hogy az üdülések milyen ki- kapcsolódást jelentettek a családnak, ugyanis terített asztalon várta őket az étel s mire visszamentek szobájuk­ba, azt már kitakarították. De, itthon is megy a dolog, frappánsan. Szerencsére nem finnyásak a gyerekek, szíve­sen eszik a főzeléket, de a vajaskenyér, a tojásételek is örömükre szolgálnak. Persze nem könyű beosztani a két fizetést (Márton Béláné eladó az edényboltban) úgy, hogy mindenkinek kerüljön belőle mindenre. Főként az évsza­kok változásakor kell meg­fontolni, hogy kinek mit vá­sároljanak. Hiszen például négy pár csizma, esetleg hat pár kifizetése nem könnyű. S, hogy mi az ikrek újab­ban slágertémája? Nem fog­ják elhinni. Idézem: — Anyukám! Nekünk mi­kor lesz kistestvérünk? V. Horváth Mária Fotó: Gottvald Károly Hazafelé az óvodából Nyitott ajtók Az igény a lehetőségek mögött kullog? — Az idén nem voltak annyira kíváncsiak a kiállítá­sainkra, mint tavaly — közölte velem kissé keserűen Lip- pai Tamás hetekkel ezelőtt Tamásiban. Idő akkor nem volt arra, hogy bogozgatni kezdjük, mi van az érdeklődés csökkenése mögött. Az öt év óta galériát fenntartó ta­másiak gondolom azóta is értetlenül állnak a jelenség­gel szemben, hiszen rangos képzőművészeti események­kel kínálták — s teszik ezt a továbbiakban is — a város és környéke közönségét. Node senkit sem lehet hat lóval hintóbán odacipelni, ahova nem szíve vágya eljutni. Rendszerint azoknak az ajkán otthonos ez a mondat, akik tulajdon nyugalmuk érdekében hajlandóak megesküdni arra, hogy nekik a hét is páros. Tehát... megszaporodott a megyében a kiállítóhelyek száma. Ezek rendeltetésüknek megfelelően igyekeznek szolgálni a közművelődésnek azt az ágát, amit látáskul­túraként emleget a szakma. Mi, akik a közönséget alkot­juk, vagy alkothatnánk így: képzőművészet, ami azért mégsem csak ennyi. Amit a kiállításon kínálnak, része a műveltségnek, alkotóeleme a környezeti -és lakáskultú­rának és olyanként, mint amit bárki birtokba vehet. Értelmiségi foglalkozású ismerőseim egyikét állítottam meg minap Dombóváron, bent a város központjában. Mondhatnám, egy ugrásra a munkahelyétől és ugyancsak ugrásnyira a művelődési háztól. — Mikor volt utoljára kiállításon? — szögeztem mellé­nek a kérdést és tudja csoda miért, nem lepett meg, hogy csodálkozva meredt rám. Tán arra gondolt, hogy napszúrást kaptam. De megismétlődött a kérdés, meg kel­lett szülessen a válasz, hogy nem is emlékezik. Ideje sincs. Még diákkorában Pécsett... Ott volt mozgás, elég volt, ha az évfolyamról egy valaki látott valami érde­keset, ment a zegész társaság. Hogy nem hiányzik-e? De, az a fiatalság! Elmúlt volna vele a fogékonyság? — kér­dezem. — Hát... az nem egészen. Ott a televízió. Az min­den jelentősebb művészeti, képzőművészeti eseményről tudósít. Életműveket mutat be. Ne gondoljam, nem bar­bár ő. De ha nem jön össze itthon. Búcsúzás előtt: — Tán csak nem szegődött el közönségszervezőnek? Mert ha igen, ott leszek a legközelebbi kiállításnak már a megnyitóján. Ennyit erről. Kölesd és Dombóvár rendezi évek óta a legfigyelemreméltóbb kiállításokat. Előbbi helyen átlag 850—900 látogatója van egy-egy tárlatnak. Dombóváron másfélezer. Kölesd évente 2—3 kiállítást rendez, Dombó­vár 7—8-at. Tavaly a megye tizenkét kiállítóhelyén 43 ki­állítást rendeztek. Ezeket átlag 3237-en nézték meg. Ha beszQTOzzuk a 3237-et a 43-al, tulajdonképpen káráztatóan szép szám jön ki. Így pedig érthetetlen a népművelők elé­gedetlenkedése. Ha csak azt nem vesszük számításba, hogy csupán az igényesebb pedagógusok szeretik elte­relni az osztályaikat a kiállításokra. Főként az osztályfő­nökök, néhol a rajztanárok, másutt a magyar és történe­lem szakosok. Ez rendjén is való. Igény csak az iránt tá­mad az emberben, amit ismer valamelyest és képes föl­ismerni mennyivel szegényebb ,ha elutasítja azt, amit a művészetek az ember gyarapítására szánnak. Idős kollégám csóválja a fejét, aztán háborog. Nem új, ami nem tetszik neki. „Nagy szamárság volt kiebrudolni a művészettörténetesztétitkát a középiskolából...” dör- mögi, pedig egyszer már dűlőre jutottunk e kérdésben. Ötven-ötven százalékosan, ez igaz. De megegyeztünk ab­ban, hogy értő befogadó abból is lehet megfelelő családi, iskolai indíttatás mellett, aki magánszorgalomból ismer­kedik meg a művészettörténettel, esztétikával. Bonyhádon Paksi András, a Vörösmarty Ifjúsági és Művelődési Ház igazgatója mondja, hogy árva szót sem emelhet a város oktatási intézményeire. Gyakori látoga­tói a kiállításoknak szorgalmi időben az általános- és kö­zépiskolások. Náluk meghaladja az 11000-at egy-egy kiál­lítás látogatóinak átlaga. Elégedettek? Nagyjából igen. Bár az idén tettek szert egy olyan felfedezésre, hogy a gyakorlati élethez közel eső dolgok iránt nyilvánul meg elevenebb érdeklődés. Ilyen volt Váczi György könyvkötő és Lőrincz Etel textilművész kiállítása. A moderneket? Elutasítják az emberek, óriási az igény a közérthetőség iránt. Igen, ezt magam is tapasztaltam. De tapasztaltam azt is, hogy bár a kiállítások törzsközönségének műveltség­ben szintje igen változatos, az értékek fölfedezésére képes ez a közönség. Ráismer a jelentősre és figyelmével ünnep­li meg. Tavaly Szekszárdon Balta Demeter fotóművész és Németh János keramikus jelentették a slágert. Tamási­ban Péreli Zsuzsanna gobelinművész és Szyksznian Van­da festőművész vitte a pálmát. Dombóváron a Kós Ká­roly emlékkiállítás és a hazánkban található köztéri szob­rok bemutatójának volt a leghangosabb sikere. Simon- tornyán Bazsonyi Arany festőművész kiállítására „vok­soltak” legtöbben. Kölesden a megyével kapcsolatot tartó művészek Tolnai tájakon c. gyűjteményes kiállítását di­csérték helybeliek és ide rendszeresen ellátogatók. Egyébként eddig még sehol olyan meghitt, annyira nyílt és eleven beszélgetésekre sem volt példa művész-közön­ség találkozó címen, mint ebben a lélekszámút tekintve kis közösségben. Mi lehet a baj? Az, hogy a megye tucatnyi kiállító- hellyel rendelkezik, jó dolog. Az már nem az, hogy nem alakult ki a kiállítások propagálásának hatásosabb gya­korlata. Egy jelentésből: „Minden kiállításra azonos közönséget hívni — biztosan nem jó megoldás.” Az újságíró kérdése: Nem kellene még próbálkozni an­nak felderítésével is a kiállítási tervek összeállításakor, hogy az adott település lakóinak milyen az érdeklődése, mire tartanának igényt? Aztán... tény, hogy tisztes adminisztrációval jár a ki­állítások rendezése, de nem irreális-e már most kérni a kiállítások 1985. évi tervét? Tavaly 61 jóváhagyott ki­állításból elmaradt 18. Döntően a művészek más, olykor országhatáron túli elfoglaltsága miatt, mely előre- nem volt látható. Tolna megyébe szeretnek jönni a képzőművészek. Tet­szik, vagy nem, jóhírünket Kölesd teremtette meg a kor- társ alkotók bemutatásának nagyívű programjával. Szek- szárd? Befulladtunk kicsit. Dombóvár gyakorol még von­zást, mert közönségének igényeire építve építi tovább az igényeket. Jók a kiállítások rendezésének feltételei a megyében. Az intézmények felújítják, kiegészítik, rendre az installációkat. „Kivétel Tamási” — olvasható egy ösz- szegezésben —, ahol évek óta húzódik ez. Noha itt lenne a legnagyobb szükség a feltételek javítására, mivel itt van a megye egyetlen önálló kiállítási épülete, öt év óta még nem oldódott meg éves működtetése a fűtés hiánya miatt, noha nagy luxus fél évig zárva tartani egy galériát. Egyébként, az intézmények önállósága jól érvényesül. Alkalmasint el lehetne kezdeni a jó elképzelések cseréjét és egymás kiállításainak látogatását is. Megyénkén be­lül nincsenek bejárhatatlan távolságok. Valószínű, hogy az intézmények közötti tájékoztatás sem hibátlan. A hivatalos minősítésből: Hű keresztmetszetet adnak kortárs képzőművészetünk­ről Dunaföldvár, Simontornya, Bonyhád, Gyönk, Tamási, Kölesd kiállításai. Tudatossága miatt értékes Dombóvár kiállításpolitikája és az, hogy itt évről-évre megvalósulnak százszázalékosan a kiállítási tervek. Nem alakult ki ugyanakkor Pakson a munkásművelődési központ és ifjúsági ház önálló kiál­lítási profilja. Szekszárd elveszítette kiállítói karakterét. Reményeink szerint segít ezen a bajon a művészetek há­za. Ami pedig a látogatók számának stagnálását itt, csökkenését amott' illeti: fogjunk talán kevesebbet. Tar­talmilag és ne számbelileg gazdag kiállítási programot kínáljunk és javítsuk meg a propagandatevékenységet. Hol a válasz a bevezetőben említett és nemcsak Ta­másira jellemző kérdésre? Miután nem mi őrizzük a bölcsek kövét, nem minálunk. Az, hogy van 12 kiállítási helyünk és nem csak városainkban működnek ezek, már nagy eredmény. Nincs csődület, a közönség nem áll sor­ba egy-egy kiállítóterem ajtaja előtt? Talán soha sem fog sorba állni. Óvakodjunk a maximálizmustól, hiszen máris igen sok hűségese, híve van a megyében a képző­művészeti eseményeknek és ha ezek száma lassabban emelkedik, mint azt a rendezők szeretnék, nem baj, mert csupán pillanatnyi baj. LÁSZLÓ IBOLYA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents