Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

6 ÍníÉPÜJSÁG

1984. augusztus 11.

Fodor Tiborral,

KIS2ÜÖV elnökével

— Fodor elvtárs! Panaszkodnak az ipari szövetkezetek vezetői. Hiába dolgoztak jól, mégis főkönyvelőik, amikor pénzről hallanak, már a szívroham határán érzik magukat. Mi az oka ennek a pénztelenségnek?

—Kicsit messzebbről kellene kezdeni,

/

| — Kezdjük el.

—A szövetkezeti iparban a hatvanas évektől kezdődően speciális termékszerkezet alakult ki. Szinte midegyik szövetkezetünk olyan terméket kezdetit el gyártani, ami saját fejlesztésben készült, de még mindig minit háttéripari termék szerepelt a népgazdaság egészében.

— Manapság a háttéripart szidjuk, mert kiderül, hogy nem látja el kellő mennyiségű alkatrészszel, vagy félkész termékkel az ipart.

—Nem erről van szó. Szövetkezeteink azáltal, hogy a háttériparban tevékenykedtek, mindig is kényszerhelyzetben voltak a pénzügyi alapjaik képzésében.

— Ezt nem nagyon értem.

—Addig, míg a vevők és az eladók piacán egyensúly volt, ezt át lehetett hidalni. De, most, amikor több az eladó, mint a vevő, már szövetkezeteinknek is keményen meg kell küzdenie az eladóért.

— Ennek személy szerin örülök, mert akkor én mint „mezítlábas’’ vevő jobban járok. Keresik, kutatják az igényeimet, és ha igazi verseny alakul ki, akkor még olcsóbban is kapom az árut, amire nekem szükségem van.

—Ez így igaz. Ha igazi verseny alakulna ki, nem lenne semmilyen problémánk. Csak ma még a piac egyoldalúan alakult ki. Az előbb említettem, hogy az ipari szövetkezetek többnyire a háttériparban dolgoznak. Mégis kiszolgáltatottak. És ez ma érződik a leginkább.

— A háttéripar háttéripara nem működik kellőképpen?

—Az alapanyagokat és egyes alkatrészeket csak hosz- szú átfutási idő után lehet megkapni, A másik oldalon a vevő pedig gyors reagálást igényel. Van olyan eset, amikor néhány hét vagy hónap alatt kellene egy terméket a piacra dobni, de ahhoz a termékhez csak féléves, egyéves időszakra lehet alapanyagot megrendelni. Ilyenkor az ipari szövetkezetnek túl sok kockázatot kell vállalnia. Ha piacon akar maradni, akkor egy évre előre rendel és akkor tud szállítani, amikor azt a vevő igényli. De ezzel azt kockáztatja, hogy túl magas lesz a raktárkészlete.

— Sajátos a helyzet, mert a szövetkezetek tényleg a háttériparban dolgoznak.

—Jogosan mondják a szövetkezet vezetői, hogy nem

kell ahhoz rosszul gazdálkodni, hogy nehézségeik légynek. Elég egy-két olyan partner, amelyik nem ltud időben fi zeitni. Sorba kell állni a pénzért. Közben, mivel nincs pénzük, nem tudnak vásárolni. Borotvaélen kell táncolni. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a szövetkezeti ipar a hetvenes években erőteljes exporttevékenységbe kezdett. Ez nálunk Tolna megyében a nyolcvanas években vált igazán jellemzővé.

— A külpiacon még rugalmasabban kell reagálni és ott nem fogadják el, hogy nem kaptak alkatrészt, vagy alapanyagot.

—Igen, a hetvenes évek, illetve nálunk a nyolcvanas évek ilyen leckét is feladtak. A külpiacon, főleg a tőkés vásárlóknál általában kisszériás termékkel lehet jó üzletet kötni. Ezekre a megrendelésekre szinte pillanatok alatt kell reagálni. Nálunk az alapanyag-rendelés átfutási ideje hosszú. A másik probléma az, hogy a kisszériás termékhez kevés alapanyag kell. A nagy vállalatok pedig húzódoznak attól, hogy valamiből keveset gyártsanak, mert az náluk ráfizetéses. A tőkés partner — ment többnyire üzlethálózatokkal vannak kapcsolatban szövetkezeteink — azt mondja, hogy egy pár ezres szériával megkínálja a piacot, és ha kell az áru, akkor újabb rendelést ad fel. Manapság előfordul, hogy havonta adnak csak új megrendelést. De, mivel az alapanyaggyártó vállalat csak bizonyos mennyiségű anyagra vesz fel megrendelést, úgy a szövetkezetnél ismételten kockáztatni kell. Mert ha megrendeli az anyagot, és nem lesz újabb megrendelés, akkor a nyakán marad a késztermék, jobbik esetben az alapanyag.

— Így alakul ki, hogy országosan a vállalatok, szövetkezetek nem tudnak egymásnak fizetni.

— Ez egy láncolat. Ha a raktárak tele vannak alapanyaggal, vagy félkész termékkel, akkor már a szövetkezet pénzeszközei vannak lekötve, ha ehhez még az is hozzájárul, hogy egy nagy szériát megvásárló vállalat nem fizet időben, akkor a szövetkezet bármilyen jól gazdálkodik, hitelből ltud csak élni.

— Ebben a helyzetben mit tud segíteni a KISZÖV?

— Szövetségünknek is más a feladata ma mint évekkel ezelőtt volt. Változtatni kell módszereinken. Konkrét, speciális kérdésekben kell segítséget nyújtanunk. Ezt várják el tőlünk. Ma már kérjük szövetkezeteinket, hogyha olyan gondjuk van, amit ők maguk nem tudnak megoldani akkor azt jelezzék. Ezzel élnek is a szövetkezetek. Két csatornán, pontosabban három csatornán tudunk segíteni. Amikor népgazdasági jelentőségű az ügy, akkor kérjük a pártbizottság segítségét. A másik vonal pedig, hogy az OKISZ révén próbálunk hatást gyakorolni olyan kérdésekben amely a szövetkezetnek egy másik szövetkezettel, vagy állami vállalattal kapcsolatos gondjai közé tartozik. A harmadik vonal pedig az, amikor felvesszük a kapcsolatot a minisztériumokkal, vagy a testvér szövetségekkel. Legtöbbször ez utóbbi is elég. Solt, mondok ennél egyszerűbb példát is. Egyik szövetkezetünknek egy speciális rétegelt lemezre volt szüksége a közelmúltban. Bejárták az országot. Mi találtunk nekik ilyen rétegelt lemezt, Szek- szárdon egy másik szövetkezetnél. Ezek látszólag kis ügyek, de ott annál a szövetkezetnél abban a pillanatban létkérdésről van szó.

— Az előbb arról beszéltünk, hogy a vevők és az eladók piaca felborult. Es ma a vevők vannak előnyben, amit én az előbb is jónak tartottam. Mit tesznek, mit tehetnek a szövetkezetek a helyzet javításáért?

— A fő cél — és itt mindjárt elveszem a kérdésének az élét — hogy a környezetünkhöz kell alakítani a szövetkezeti mozgalmat is. Azt hiszem, ezt tettük eddig is. Nagy hibába esne a szövetkezeti mozgalom, ha kifelé mutogatna. Eddig igazán nem ■kellett foglalkozni kereskedői munkával, mert a .termékre volt vevő. Ma minden szövetkezetben meg kell erősíteni a kereskedelmi vonalat.

A napokban jelentette be több szövetkezeti elnök is, hogy ügynököket fognak alkalmazni az országban. Olyan embereket, akiknek legfőbb feladatuk lesz a propaganda- munka és az eladás.

— A rugalmas munkára ezek a szövetkezetek alkalmasak, mert sokkal kiseb a tehetetlenségi erő.

— Örülök, hogy ezt mondja, mert ezt tartom én fontosnak és ezt sok helyen be is bizonyították. Ahol alkató, kreatív munka folyik, ahol a szövetkezeti vezetők és a tagság megteremtette az összhangot, ott ma sincs gond, mert alkalmazkodni tudnak a piachoz.

— Mondjunk egy ilyen példát.

— Nem szívesen teszem.

— Mondok én. Régóta figyelem a Tamási TA- LUX szövetkezetei.

— A tamási szövetkezetben mindig tudtak váltani, amikor arra szükség volt. Egy időben megpróbálták a lámpatesteket. Két év alatt a nulláról jutottak el a 80 millió forintos termelésig. Ez egy szövetkezetnél óriási eredmény. A fénycsöves lámpatest ma nem a legjobb üzlet. A szövetkezet váltott és elkezdte az alumínium radiátor gyártását. Két év alatt ebből is olyan mennyiséget tudnak gyártani, ami biztosítja a szövetkezet versenyképességét ...

— Az előbbiekből azt szűröm ki, hogy ott, ahol van pár mozgékony ember, az idén sincsenek problémák.

— Ez egyértelműen így van. A szövetkezeteknek mindig is könnyebb volt megtalálni a lehetőséget, mint a nagyüzemeknek. Lépéselőnyben vagyunk és ezzel élni kell.

— Azt hiszem, elértünk arra a pontra, amikor beszélhetünk az 1984-es munkáról, az eddigi tapasztalatokról.

— Megint messzebbről kezdem. A Tolna megyei ipari szövetkezetek a nyolcvanas évektől kezdve dinamikus fejlődésen mentek keresztül. Ezt a fejlődésit akkor értülk el, amikor más megyékben visszaesés volt tapasztalható. A múlt évben szövetkezeteink 2,7 milliárd forint termelési értéket állítattak elő úgy, hogy az eredményük elérte a 360 millió forintot. Mindezeket — és ez fontos — viszonylag alacsony, vagyis 700 millió forintos állóeszköz állománnyal érték el. És nem volt ebben az időszakban egyetlen veszteséges szövetkezet sem.

— Mielőtt rátérnék az első féléves eredményre, hadd mondjam ki, hogy általában a szövetkezeteknél az első hat hónap mindig is gyengébb szokott lenni, mint a második félév. Ezt azért is mondom, mert ha ön mondja, akkor az mentegetőzésnek hat.

— Köszönöm. De így sem kell nagyon mentegetőzni. Két szövetkezetünk az első hat hónap alapján veszteséges lett. Hat szövetkezetnél pedig a bázishoz képest 15 százalékkal jobban csökkent a nyereség. Ez a gazdálkodás hiányosságaira utal. Itt kell ismételten mondanom: azoknál a szövetkezeteknél, ahol gyorsan reágáltak, most sincs probléma.

— Azt hiszem, a jelenségekről kellene szót ejtenünk?

— Az elemzések során kiderült, hogy ahol a hatékonyság nem volt megfelelő, ott a költséggazdálkodással van a baj.

— Nagyon sok mindenről nem tudtunk beszélgetni. A legfontosabb az export. Hogyan tudtak exportálni szövetkezeteink ebben a félévben?

— Szövetkezeteink 1983- ban 37 százalékkal növelték tőkés exporjukat és bevételeik elérték a 280 millió forintot. Ilyen fejlődés nem várható 1984-ben. Az első félévben — ami mindig is gyengébb — a tavalyi szint 95 százalékát érték el, ami jónak mondható. Szocialista exportban sem csökkent jelentős mértékben a végeredmény. A második félévben azonban még gazdálkodásban, eredményességben és az exportban is várható a jobb eredmény, hiszen a megye ipari szövetkezetei az elmúlt években is kiemelkedő eredményeket könyvelhettek el.

— Köszönöm a beszélgetést.

HAZAFI JÓZSEF

Múltunkból

1945. január 11-én a megyében lévő pénzügyigazgatóságnak, az állami bevételek megyei kezelőjének kasszájában egyetlen fillér sem volt. Pedig az állami pénzre még akkor is szükség volt, ha a megye nem tudott kapcsolatot teremteni a Debrecenben lévő ideiglenes kormánnyal. De hiába — se kapcsolat, se pénz. De valószínűleg akkor sem tudott volna az állam pénzt biztosítani, ha a megye és a kormány között a kapcsolat létrejött volna. A megye 1945 januárjában nehéz napokat élt át.

A szekszárdi magyar hadifogolykórház is zsúfolt volt. Itt is sok gyógyszer kellett — de üres volt a kórházi és az állami kassza is. Dömötör István, a forgalmi adóhivatal akkori vezetője a kórház segítségére sietett. Erről egy későbbi levélben olvashatunk:

„...én, mint a volt főispán által kijelölt vármegyei pénzügyi bizottsági tag 1945. január 11-én az akkor itt működött magyar hadifogoly kórház részére — mivel semmiféle állami pénz akkor még nem álott rendelkezésünkre — sajátomból 2000 pengőt adtam a legszükségesebb gyógyszerek beszerzésére” — írta Dömötör István 1945. május 2-án a főispánhoz címzett levelében, kérve, hogy engedélyezze a kölcsön pénzen vett gyógyszerek számláinak benyújtását és a számla kiegyenlítését. A főispán természetesen azonnal intézkedett, a pénzügyigazgatóság, amelyhez időközben néhány tízezer pengő már befutott, kifizette az összeget.

így jutott pénzhez és gyógyszerhez a szekszárdi magyar hadifogolykórház 1945. január közepén.

ÓSt

A Magyar Államvasutaknak sem volt pénze 1945 tavaszán. Neki is magánszemélyek nyújtottak kölcsönt. Erről a főispánt a MÁV pécsi üzletvezetősége tájékoztatta 1945. május 14-i átiratában. A főispán ugyanis eljuttatta Pécsre a dombóvári vasutas-szakszervezet által benyújtott panaszt, amely szerint a Tolna megyei vas- utasságot hátrányos helyzetbe hozta az üzletigazgatóság, mert amíg Baranya megyében az alapfizetésen felül a drágasági pótlékot is megkapták az alkalmazottak, Tolnában az alapfizetéssel is több hónapos lemaradásban vannak. A vasutas-szakszervezet április 30-i választmányi ülésének ez volt az egyetlen napirendje, mert nagyfokú elégedetlenség volt a dolgozók között. A vasút- igazgatóság 860/1945. II. sz. rendelete felhatalmazta a szolgálati főnökségeket, hogy magánkölcsönöket is felvehetnek az alkalmazottaik illetményeinek kifizetésére. Ezt a május 14-i — főispánhoz intézett — levélben így összegezte az üzletigazgatóság:

„... az üzletvezetőség a területileg illetékes törvény- hatóságok vezetőihez fordult a szükséges összegeknek rendelkezésre bocsájtása végett. Mikor a törvényhatóságok sem tudtak állami pénzt adni, pénzintézetek, testületek és magánosoktól kíséreltük meg kamatfizetés mellett kölcsönök felvételét. A kölcsönt nyújtók feltételeit és kikötéseit, mely szerint a kölcsön adott pénz a város, illetve vármegye területén szolgáló alkalmazottaink és nyugdíjasaink járandóságainak kifizetéséhez használható fel, figyelembe kellett venni. Baranya vármegye főispánja csak a vármegye területén lakók részére szerezte és adatta kölcsön a pénzt, így tehát Baranya vármegyében lakó alkalmazottak egyes esetben előbb kapták meg illetményeiket, mint a másutt lakók. Az ilyen esettől eltekintve az üzletvezetőség mindig az egyenlő elbánás elve alapján arányosan osztotta el a rendelkezésre álló pénzt”.

A levélben a pécsi üzletvezetőség emlékeztette a megye főispánját, hogy az előző főispán ígért 4,5 millió pengő kölcsönt, amelyből a Tolna megyei vasutasok illetményét ki tudták volna fizetni, de a levél írásáig ez az összeg nem érkezett meg...

A bonyodalmat a főispán Okozta azzal, hogy engedélyezte egy pusztai iskola létesítését. Az 1945. május 6-i határozatot a decsi nemzeti bizottság és a községi elöljáróság kapta kézhez. A határozat így szólt:

„Decs községhez tartozó pusztákon élő gyermekek iskolai oktatásának biztosítása céljából hozzájárulok ahhoz, hogy Cím az iskola és a tanítói lak céljaira Gróf Béldy Kálmán bérletét képezett kastélyt igénybevegye olymó. dón, hogy nevezett bérlő és családja részére megfelelő lakhelyiséget ott biztosítson, Amennyiben nevezett birtokában az iskolai és a tanítói lakáshoz felhasználható feles (leges) bútor van, úgy az is igénybe vehető.”

A decsiek az engedély birtokában gyorsan intézkedtek, s május 25-én már arról adtak tájékoztatást a főispánnak és a tanfelügyelőségnek, hogy május 28-án meg is kezdődik a tanítás, az iskolát állami jelleggel kívánják működtetni, s van képzett tanítójuk is.

A tanítás megkezdődött... és megkezdődött a bürokrácia is. A főispáni hivatal nem küldte meg a tanfelügyelőségnek az iskola létesítéséről szóló — fentebb idézett határozatot. Ezért június 1-én a tanfelügyelőség kérte annak másolatát. Egy héttel később a tanfelügyelőség megkapta a kért határozatot. Egyidejűleg a főispán szóban tájékoztatta a tanfelügyelőséget, hogy az iskolához nevezze ki Koncz Józsefné tanítónőt, és illetményei iránt intézkedjék.

De a tanfelügyelőségnék ez nem volt elég. A főispáni hivataltól július 12-én arról kértek igazolást, hogy a Decs Cserenc-bograpusztai iskolában tanít a fent nevezett tanítónő, aki a helyszínen segített szervezni az iskolát, s amikor a feltételek adottak lettek, megkezdte a tanítást.

A főispán „lenyelte” mérgét, és adott igazolást.

Űjabb egy hónap telt el — és arról értesült a főispán, hogy a lelkiismeretesen dolgozó tanítónő még mindig ■nem kapott egy fillér fizetést sem, és kinevezése sem történt meg. Dühbe jött a főispán, nem tárgyalt tovább a tanfelügyelőséggel, hanem részletes tájékoztatást küldött a Vallás- és Közoktatás- ügyi Minisztériumnak augusztus 22-én, megjegyezve, hogy a kinevezéshez szükséges okmányok a tanfelügyelőségnél fekszenek el.

Nem ismerjük a minisztérium által küldött leiratot, de tény, hogy részletes jelentés készült, amely szerint minden a legnagyobb rendben van. Igaz, hogy a tanítónő személyesen is járt a tan- felügyelőségen, és ő is kérte a kinevezését, — de mert nincs 30 gyermek, nem lehet iskolának tekinteni az intézményt, csak előkészítő tanfolyamnak, a gyermekek majd másutt tesznek osztályozó vizsgát; mert egyébként is, a tanítónő miért nem előző munkahelyén kérte az áthelyezését, aztán az is akadály, hogy a községi képviselőtestület miért nem küldött hozzájuk határozatot...

Nem soroljuk a kibúvókat, de ezek után még érdemes idézni levelük zárórészét:

„Tisztelettel kérem továbbá Főispán Űr engedélyét, hogy jelentsem, hivatalom minden körülmények között, úgy a múltban, mint jelenben Tolnavármegye népoktatási érdekeit tartotta szem előtt, legyen a tanköteles gyermekről, avagy tanítóról szó. És ezt teszi a jövőben ,is.”

Van, aki ez utóbbit, a fentieket ismerve, elhiszi? Aligha. K. BALOG JANOS