Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
A “ÍRiÉPÜJSÁG 1984. »UKuntas 11. ft halaszmester A haragoszöld fűszálakon még remegtek a reggeli har- maitcseppek, melyek először az előttem haladó halászmester csizmáján pihenitek meg, a maradék szandálba bújtatott zoknimon állapodott meg. öreg, legalábbis messziről annak tűnő faladik ring a vízen, mellette Trabant motorral hajtott etetőcsónak. Götz János a tükörsima vízre invitál. A kelő nap sugarai sávot húzva játszanak rajta. Csak itt-ottt gyűrűzik, vidám kedvű halak nyomán. Erős loccsanással indul, majd komótosan siklik a vízen a ladik, maga előtt tolva apró, fodros habokat, s maga után húzva bottal hajtható testvérét. Csend, napfény és nyugalom uralja a tájat Bony- hád mellett a Hónig-pusztai halastavon. A halászmester hatalmas szál ember, — csak ül, nem zavar, nem siettet a beszéddel. Aztán etetni kezdi a halakat, közben felnéz, és kérdezi: — Szép a vidék ugye? — Bizony az, nagyon szép. Mindig ilyen? — A tó magában mindig nagyon szép, de a halászmesterség nyáron a legszebb. Aztán jönnek az őszi lehalászások, a itófenék iszapos, az iszap ugyancsak hideg, a háló nehéz... Ez is velejárója ennek a mesterségnek. Nézem a vízben nyüzsgő pontyokat, a következő kérdés szinte kínálja magát: — Tud úszni? — Ez bizony az egyik alap- feltétel, mert kishajó vezetői vizsgát kell tenni, s ott előjön az úszni tudás. Háromhónapos tanfolyam volt, aztán Dombóváron vizsga. — Hogyan lesz valakiből halászmester? — Már az édesapám is ezt csinálta, a dombóvári halgazdaság Paradicsom pusztai tóegységén. Gyerekként sokszor lejártam, mert zöldet kellett vinni az állatainknak. Megtetszett. Először csupán a szépsége fogott meg. — Milyen iskolába kellett ehhez jelentkezni? — A nyolc általános elvégzése után, Tatára jelentkeztem. Fölvettek és három év múlva szakmunkásvizsgát tettem. — Milyen tantárgyakat tanultak? — Hatkórtant, halgazdálkodást és természetesen az alaptantárgyakat, ehhez jörfjt a háromhónapos szakmai gyakorlat. Én az apám keze alatt töltöttem ezt a kilencven napot. Jó iskola volt. A gyakorlatban tanultuk a haletetést, a hálókészítést és javítást, az evezést, a hálódo- bást. Kétszer-háromszor megmutatták, elárulták a fogásokat, aztán lapát és háló a kézbe, mehet a gyakorlás. — Mióta dolgozik a Pannónia téesz halastavain? — Tizenegy évnél is több tellett el a „vízen”. Mégsem unom. — Elmesélné egy napját? — Két segítőmmel együtt, közvetlenül reggeli Után nekilátunk az etetésnek. Mindig előző nap délután bezsákoljuk, vagy a csónakba készítjük az etetnivalót. A nagyobb halaknál ez takarmánybúza, a növendékállománynál pedig kukorica. Mindig nyolc és kilenc óra között kezdünk beetetni, a halak már ltudják, érzik ezt és gyűlnek az etetőkarók köré. Jó másfél óra alatt elkészülünk, délig jóidőben kaszálunk a tó körül a telel/te- íők töltésén. A jó környezet rögtön meglátszik és másképp mutat. Legyen gazdája az ember környezetének — én azt mondom. Bármilyen furcsa is, de műtrágyázni is Vizen a csónak és a halászni ester. szoktunk. Ez a természetes hozamnövelés érdekében történik. A vízen keresztül a tófenékre juttatjuk a karbami- dot és két hét múlva a szu- perfoszfátót. Májusban kezdjük és ez az adag egyre csökken, augusztusban be is fejezzük. — Miért van erre szükség, nem szennyezi a vizet? — Erősebb lesz a talaj és több természetes táplálékhoz jutnak így a halak. Az adagolásra vigyázni kell, de a víz maga is megmutatja ezt, mert vízvirágzást okoz a túladagolás. Az algák elszaporodnak, elzöldül a víziteitő, és ez olyan figyelmeztetés, amihez még műszer sem kell. Nagy vízfelületen nem okoz gondot. — Tilosban fürdőzőkkel és orvhalászokkal van-e dolga? — A Hónig-pusztai halastavunk átlagos vízmélysége két méter fölötti, ezzel mór nem lehet játszadozni, nemigen fürdenek. Orvhalászok időnként adódnak, de a mezőőrök álandóan ellenőrzik a vizek környékét is. — Szereti a halat? — Én szeretem, de családom esetében ez már nem egyértelmű. Ritkán főzünk, bár a feleségem nagyszerűen készíti el. — Mondana egy jó halászmester receptet? — Amolyan halász módra besózom a halat, és hagymával együtt teszem fel. A forrás kezdetekor paprikát és piros aranyat kap, mellé egészben cseresznyepaprikát. Harmincöt perc és kész a hal. Friss kenyérrel tészta nélkül tálalom. Vegyes halból érdemes főzni. Pontyot, szürkeharcsával együtt — ez a legjobb... — Horgászott már? — Egyszer. Húsz percig, de semmit nem fogtam, a halász meg nem ehhez van szokva. — Volt valami halászélménye? — Az első télen, amikor dolgozni kezdtem, léket kellett vágni. Recsegett-ropogott alattam a jég, aztán be is szakadt, szerencsére alacsony volt a víz. A társam merítőszákkal „fogott ki”, és mire a melegedőbe éntem, rámfagyott a ruha. — Milyen halak vannak a tóban? — Csak ponty. Próbáltuk már busával, amurral együtt, Indulás előtt, partközeiben de eleszik a ponty elől a természetes táplálékot, így nem gazdaságos, és a kereslet sem túl nagy irántuk. — Télen mit csinálnak a halászok? — Dobóhálókat javítunk vagy kötünk, felújítjuk a régi elszakadozottakat, erős fagyban léket vágunk a levegőzéshez. Mindig van valami munka. Szerencsére most nyár van. Rövideket pöffen a kétütemű motor, aztán vígan enged a kéznek, és harsogva tolja a ladikot előre, sekély vízben szürkegém álldogáll, vadkacsamama négy apró pelyhes kicsinyével menekül a nádasba. Erősen tűz a nap, mikor partot érünk és elindulunk a gazdasági épületek felé Götz János halászmesterrel. — Vízen könnyebben járok ugye? — kérdezi, majd nemrégen összeforrt bokájára mutat. Mosolyogva teszi hozzá: fociztam. Szabó Sándor Az apa nyugalmazott igazgató volt. Két fia közül a nagyobbik orvos lett, nagyszakállú tekintély egy kisvárosban, a kisebbik a televíziónál dolgozott, nem tudni pontosan, hogy mit. A mama egy tervezővállalat titkárnőjeként ment nyugdíjba. A családhoz tartozott még, noha nem laktak együtt, a mama anyja, érelmeszesedéses, nyolcvankét esztendős öregasszony. A család minden tagja hasonlított egymásra abban, hogy vastag nyakú, tésztát nem kedvelő, húsevő, afféle önmagát tudó, csökönyös, független akaratú emberek voltak. Amikor szegény mama pa naszkodni kezdett, hogy ötforintos nagyságú, lapos daganatot tapintott ki az egyik mellében, a nagyobbik fiú rögvest a kocsijába parancsolta a szülőket. Vitte a mamát a kórházába kivizsgálásra. „Kérlek szépen... természetesen...” — főorvosok, adjunktusok forgolódtak körülötte. Bár a daganat aggodalommal töltötte el őket, a kivételezettség bizonyos jó érzéssel járt együtt. A kisebbik fiút csak napok múlva értesítette az eredményről a fivére. — Kötelességemnek érzem megmondani neked, hogy anyánkat holnap délelőtt meg operálják — mondotta komolyan. — Valószínűleg le kell venni az egyik mellét. A tévében nem úgy van, mint más munkahelyen, a fiú is kötetlen munkaidőben dolgozott, másnap már ott volt az anyjánál, apjánál, bátyjánál. A fájdalom, a szomorúság egyszerre szervezett kórházi fegyelemben rendeződött, amikor a kórterem közelébe értek. Hiszen a tejfölös képű beteghordó is fehér köpenyben járt, és szinte századparancsnoki képességekkel rendelkezett. Orvos, főnővér, ápolónő adta őket kézről kézre, míg az ajtón beléptek. Ott feküdt, legbelül, az ablak mellett a mama. Három felnőtt férfi állt meg az ágy végénél. Már túl volt... Szóval megtörtént... A paplan alól vékony cső kúszott ki, a karján kék-lila bevérzések... arca beesett, tekintete pókhálós... A három férfi összeszedte magát — és nem szólt. Egyik sem merte a mamát zavarni. Az ápolónő szólalt meg: — Tessék csak felnézni, kik vannak itt? A mama felnyitotta a szemét, gyengén elmosolyodott. — Jól vagyok — mondta halkan, s pár pillanatra rá elszenderedett. Alig egy órája műtötték. A férje, s a fiai tétován megmozdultak. Nem akarták terhelni a mamát a jelenlétükkel? Inkább: menekültek. Mert kiszolgáltatottak, megalázottak, húsevő férfi létükre tehetetlenek voltak, s ezt nehéz elszenvedni. Átszelték a kórház udvarát, komor, de fegyelmezett képpel, mint egy-egy tudós. A fiatalabb fiú, s az apja hazamentek, a doktor úr ment a dolgára, az osztályára. Az apa s a fia megebédeltek, aztán ténferegtek a lakásban, kerülgették egymást. Miről beszélgettek volna ebben a helyzetben? A mamáról? A betegségről? A műtét Ekkor csengettek. Az ajtóban a nagymama állt, elszántan duródott befelé. Mögötte egy Skoda épp elindult. — Hát anyuka? — kérdezte meglepetten az apa. — Mit keres itt? — Elhozott a szomszéd. — De hát mondtuk, hogy várjon türelemmel, majd mi szólunk, ha jöhet! Leültették, megetették. Az asztaltól felállva kijelentette: — Be akarok menni a kislányomhoz! Az apa kijelentette: — Nem lehet. — Miért ne lehetne? — Nem lehet egy kórházban fel-alá szaladgálni. Ma operálták, tudja jól, ilyenkor még nem engednek be hozzá senkit. — De te benn voltál! — Mi benn Voltunk, egy percre. A tévés fiú kisomfordált az előszobába, telefonált a bátyjának, ö is azon a véleményen volt, nem való egy öregasszonynak a látvány: a cső, ami a paplan alól kifut, a tenyérnyi véraláfutás az infúziótól, az átlós kötés ott, ahol... Megbeszélték, hogy az öccs valahogy bezsuppolja a nagymamát a kocsijába, és visszaviszi Szegedre. — Nem megyek! — makacskodott az öregasszony az első kísérletre. — Látni akarom a lányomat. — Nem érti, hogy nem lehet? Majd szólunk, ha lehet. Ha olyan állapotban lesz! — Olyan állapotban... olyan állapotban... Ezt motyorogta Szegedig. A tévés unoka hiába próbálta kizökkenteni a zsolozsmázásból. — Olyan állapotban... olyan állapotban... Háromnegyed órát tartott az út. Amikor a nagymama kiszállt, nem köszönt a gyereknek, bement a házba. Visszaúton a fiúban, mint valami lassan megjavuló óraműben, hullámozni kezdett az idő. A nagymama nyolcvankét éve. Mindinkább belátta, hogy az öregasszony leányként megélte az első világháborút, tizenkilencet. A Horthy-érát, a különítményeseket, a második világháborút, ötvenhatot... Két férjet eltemetett... Látott betegséget annyit, fájdalmat annyit, amennyit az apa, a bátyja meg ő összesen sem. „Épp az öreglányt féltjük a látványtól?” — Szinte visz- szafordult az úton. Aztán, bármily furcsa, az jutott eszébe: „Hiszen ő anyja anyja!” Eddig egyszerűen nem is gondoltak erre. Csak arra: ők férfiak, anya, anya, nagymama meg nagymama. Épp anya anyja ne láthatná anyát, csak mert... mert öreg?! — Nem éltünk mi vissza azzal, hogy húsz, negyven, hatvan évvel fiatalabbak vagyunk nagyanyámnál? — kérdezte az apjától, mikor megérkezett. — Mégis csak ő anya anyja! — Majd mi mindent elintézünk. Nem kell ő ide — hangzott a rosszkedvű válasz. — Nekem mindegy, ahogy akarjátok. S égbekiáltó igazságtalanságukra ügyet sem vetve hagyták, hogy lefekvésig valahogy elvonszolódjanak az órák.
