Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
e Iníépüjsag 1984. augusztus 25. Fajcsi Ferenc oppányszántói nyugdíjassal I — Fajcsi elvtárs, hány éves? Nyolcvanhét múltam februárban. ■ — És az egészsége? — Köszönöm, koromhoz képest meg lehetek vele elégedve. Nem tudok már úgy dolgozni, mint hajdanában, néha betegeskedem, de azért látok, hallok mindent, az újságok, a rádió meg a televízió idehozza ebbe a kis házba az egész világot. Eljárok néha a téeszbe, mint ma este is, amikor gyűlés lesz, az elnök sízámol be az első félévről, a betakarításról. Mint mindig a téesz-gyűlésen, meg a párttaggyűlésen, most is lesz mondanivalóm... I — Mióta komunista? — Erre már nehezebb felelni. Ha azt számítom, hogy mások mióta illettek ezzel a jelzővel, akkor huszonegy éves korom óta. — Hogyan volt az, huszonegy éves korában? — Az olasz fronton, 1918 nyarán Somogyi őrmester le- térdeltetett az egység előtt, elővette a pisztolyát és rám- kiáltott: Most pádig agyonlőlek, te lázító kommunista. Nem vettem komolyan, ő se vehette, hiszen akkor már érződött, mindenki beszélte, hogy a háború elveszett, előzőleg, 1917 nyarán még az orosz fronton vdlitunk, úgy nagyjából tudtuk, mi történt abban az országban, sokat beszéltünk erről az olasz fronton is. Talán én voltam a 'leghangosabb, és akadt egy besúgó, aki elárult. Szóval az őrmester eltette a pisztolyát. Talán attól tartott, hogy a következő golyót ő kapná valamelyik bajtársunktól... Pár nap múlva megsebesültem a jobb karomon — ezúttal már másodszor, az első golyó 1916- ban az orosz fronton, Volhi- niában ért, a bal lábamon — így kikerültem a harapós őrmester fennhatósága alól... — És mikor történt a következő „lekomunistá- zás”? — 1920. februárjában. Ekkor azonban már tudtam, hogy mit jelent, hiszen túl voltunk 1919-en, a Tanács- köztársaságon. Valahogy én úgy voltam, amikor 1915-ben besoroztak, hogy elhatároztam: Nem lövök emberre. Sikerült is ezt betartanom 1915-ben, amikor négy hónapig ivottam az olasz dober- dói fronton, 1916—17-ben az orosz, majd ismét az olasz fronton, 18 őszén-telón, amikor nem is vezényeltek tüzet, 1919 nyarán, amikor már lőttem volna, de a Vörös Hadsereggel nem kerültem bevetésre. 1919 végén behívtak a Horthy-hadsereg- be. Hogy kinek a műve volt, ma sem tudom, dicsekedni akkor nem volt tanácsos azzal, mit csinált az ember 18—19-ben. Salgótarjánba kerültem. Alá akarták íratni mint a többiekkél, velem is a papírt, hogy önként jelentkeztem, de erre nem voltam hajlandó. Az egység előtt kijelentette Emié őrnagy, a parancsnok, hogy akár aláírtuk, akár nem, önkénteseknek tekintenek bennünket. Én, többedmagammal, barátkoztam a salgótarjáni bányászokkal. Amikor aztán sztrájkolták, sortüzet kellett volna lőni rájuk. Egyetlen puska se dördült él. Jöttek a kihallgatások, úgy tűnt, hogy senki se árulta el, ki völt a parancsmegtagadás kezdeményezője. Engem azonban többször láttak a tisztek bányászok társaságában, vagy bányászlányokkal beszélgetni. És jól következtettek, hogy én lehettem az első számú feibújtó. Ezért kaptam az őrnagytól azt, hogy „te piszkos kommunista!” Lefegyvereztek és vasra verve kísértek Tolnára, ahol aztán egy évre internáltak. Eleinte még a vécére is szuronyos őr kísért. Megkérdezte a parancsnok, hogy mi a foglalkozásom. Mondtam, paraszt. — Ez nem lehet, itt egyetlen paraszt sincs, az internáltak között — mondta. Paraszt nem lehet kommunista. Én meg csak nyeltem egyet, hiszen mit mondhattam volna? Csak arra gondoltam, nekem itt, ebben az országban nem lesz sok keresnivalóm. .. — Aztán letelt az év, kiszabadult... — Igen, hazajöttem Kop- pányszántóra. Itt azonban állandó csendőri felügyelet alatt álltam, hetenként kellett Tamásiban jelentkeznem a csendőrőrsön. Forgattam én a fejemben, hogy változtatni kéne a sorsomon. Mert itt talán örökké zaklatni fognak, tisztességes munkát nem kapok, a szüleim tizenkét holdja hatfelé oszlik, mert hatan voltunk testvérek. Ami rám jut, azon vagy a lónak terem meg a takarmány, vagy nekem és leendő családomnak az ennivaló, akkor meg lovat nem tarthatok. Mentek az időben, meg előtte is sokan Amerikába szerencsét próbálni, hátha nekem is sikerül. Így ültem aztán vonatra, majd hajóra és elmentem Kanadába. — És bizonyára talált munkát. — Az sem ment valami könnyen. Sok volt az ügynök, aki rajtunk akart meggazdagodni, elvinni a társaságot jó messzire, ahol éh- bér mellett akár bele is pusztulhattak a munkába. Mi néhányan egy St. Catherine környékén lévő farmon kaptunk munkát. Paraszti munkát. Nem tetszett, mert sokat kellett dolgozni napi hetven centért. Tíz napig voltunk ott, kerestünk hét dollárt. Az útiköltség oda egy- ötven, vissza háromszor any- nyi, négyötven volt. Maradt tehát a tíznaoi keresetünk után egy dollár. St. Cathe- rine-ben a csatornaépítésnél kaptunk munkát. Itt már 35 cent volt az órabér, erős volt a szakszervezet, nem lehetett akárhogyan bánni a munkásokkal. Dolgoztam én géppel, alapárkot vágtam csákánnyal, terítettem aszfaltot az úttesten ... Itt kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal. később magával a Kanadai Kommunista Párttal. | — Ez mikor történt? — A pártba 1931-ben léptem be. De ekkor már évek óta segítettem a párt munkáját. Tóth Lajos papírgyári munkástól kaptam az első csomag röplapot, amit szétszórtam, szétosztottam az emberek között. — Mi indíthatott egy sok ezer kilométerről odakerült parasztgyereket, hogy pont egy tör- tfényen kívül helyezett I mozgalomban tevékenykedjék? — Sok minden. De főként az, hogy keserves tapasztalatok árán megtanultam: nemcsak itthon, Magyarországon ellensége a munkás- és a parasztembernek a tőkés, hanem így van ez az egész világon. Így volt Kanadában is. Csak szervezkedéssel lehetett kicsikarni a magasabb béreket és az elvtársak elmagyarázták, hogy véglegesen akkor válik szabaddá a dolgozó ember, ha megszabadul a tőke urailma alól. — Akkoriban nem foglalkozott a hazatérés gondolatával? — Nem. Mert a két rossznál az ottani helyzet volt a kevésbé rossz. Meg aztán érződött már a levegőben, hogy jön a második világháború. Mire jöttem volna haza ? Gondoltam, bennünket talán ott Kanadában elkerül. — És folytatta tovább a munkát. — A két kezemmel és a fejemmel is. Sokfelé dolgoztam, voltam gépgyárban, fejszegyárban, építkezéseken, a mezőgazdaságban, dohánygyárban. És természetesen folytattam a munkát az illegális pártban. Egyszer én is lebuktam, röplaposztogatáson fogtak meg. Letartóztattak, vád alá helyeztek, lecsuktak. Azt mondta az ügyész, hogy ezek a felforgatok dologtalan emberek. Megmutattam a kezemet: Tessék nézni, bíró úr! A do- logtalannak ilyen kérges a tenyere? — Kiszabadulásom után nem mehettem vissza a régi helyemre dolgozni, Takács Gyuri barátom-elvtár- sam — most ő Értényben él — tartott el egy darabig, majd harmadmagammal olyan építési vállalkozásfélét alakítottunk. Építéssel, festéssel, javítással foglalkoztunk. így szabadabb voltam, jobban kerestem és jobban tudtam segíteni a pártot. Tessék nézni, ezek a különböző bélyegek, „pénzek”, amelyek terjesztésével foglalkoztunk — az egyiken Tim Buck elvtársnak, a párt főtitkárának az arcképe látható, aki börtönben ült. Az ő és társai kiszabadítására szerveztük a gyűléseket, gyűjtöttük az óvadékra a pénzt. Volt, aki egész vagyont helyezett letétbe. Sikerült is a párt vezetőjét kiszabadítani. Felejthetetlen számomra az a torontói nagygyűlés, ahol kiszabadulása után őt ünnepeltük. — Végül sikerült kivívni azt is. hogy legálisan működhessen a Kanadai Kommunista Párt. — Igen, ez 1935-ben következett be. Négy évig tartott, 1939-ben ismét betiltották. Ez tartott 1943-ig. A kanadai pártnak húsz évig voltam tagja, ebből összesen nyolc évig illegális pártmunkát végeztem. — Hogyan érlelődött meg az elhatározás, hogy hazatér? — A harmincas években még kilátástalannak ítéltem az itthoni helyzetet. Amikor kitört a háború, akkor úgy véltem, hogyha Hitler győz, akkor maradok, amint már mondtam, a két rossz közül a kevésbé rosszat választom. De ahogy Hitler megtámadta a Szovjetuniót, mi ott, kanadai kommunisták, valamennyien meggyőződéssel hittük, hogy ezt a háborút a fasiszta Németország csak elveszítheti. Akkor Magyar- országon új világ, új élet kezdődhet. Ahol szükség lesz a kommunisták munkájára is. És akkor már számomra nincs „két rossz”, haza kell mennem, mert itthon többet tehetek a nagy ügyért, aminek a szolgálatába 1931-ben szegődtem. | — Marasztalták? — Igen, ottani barátaim. Azt mondták, hogy Ferkó, itt még akár milliomos is lehetsz. Hát én nem akartam milliomos lenni idegenben, hanem egyszerű, dolgos állampolgár szocialista hazámban. Igaz, nem ment a dolog máról holnapra, az ember bedolgozta magát, a felszámoláshoz évek kellenek. Maga Tim Buck elvtárs biztatott: Menj csak nyugodtan haza, azt fogod csinálni, amit itt, csak szebb lesz az eredmény. | —És hazajött... — Igen, 1951. március 15-én értem haza. Jelentkeztem a pártszervezetnél, de csak jóval később jöttek meg az iratok a kanadai párttól, amelyek figyelembevételével pártba lépésem dátumaként 1931. szerepel, | — Mihez fogott itthon? — Éppen szerveződött a termelőszövetkezet. Volt itt már egy alacsonyabb típusú csoport, annak szövetkezetté szervezése volt napirenden. Természetesen beléptem, bevittem kintről hozott szerszámaimat — az összecsukható fűrész talán még most is megvan — három hold, apámtól örökölt földemet. De az elején még pénzt is kölcsönöztünk néhányan a té- esznek. ötvenháromban még sikerült megvédeni a közöst, ötvenhatban azonban már nem. ötvenkilencben jött a nagy átszervezés, abban részt vettem. Van néhány kitüntetésem, mint a Szocialista Hazáért Érdemrend, a Tanács- köztársaság Emlékérem, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, de ezt a díszoklevelet, amelyben „az MSZMP Tolna megyei Bizottsága elismerését és köszönetét fejezi ki ^Faj- csi Ferencnek, a mezőgazdaság szocialista átszervezésében végzőit kiemelkedő, lelkes munkájáért” — becsülöm a legtöbbre. | — Érdemes volt? — Csak igennel válaszolhatok. Létrejött — ha csak az erőfeszítésekből egy parányi volt az, amit én adtam — a korszerű, szocialista mezőgazdaság, jöhetnek a világ bármely részéből, megcsodálják, jól élnek az emberek. | — Mit hiányol? — Az emberek ma jobban élnek, de régen jobbak voltak. Közelebb voltak egymáshoz. Ha találkoztak a faluban, megkérdezték: Há mész Gyuri, a Kiscsérre viszed a ganyét?, vagy: vetltél- e már új lovat? — Most meg legfeljebb a „jó napot” járja. Összejöttek az emberek, szomszédoltak, beszélgettek, politizáltak. Hát ez annak, amit az elején mondtam, hogy van rádió meg tévé, az árnyoldala. Különben, figyelemmel kísérem, mi történik a világban, az országban. Jó itthon lenni. JANTNÉR JÁNOS Múltunkból A nemzeti bizottságok a demokratikus kibontakozásnak fontos politikai szervei voltak a felszabadulást követő időben. Gyakran voltak éles összeütközések színterei, s nem volt ritka az sem, amikor a községi önkormányzati szervvel, a képviselőtestületekkel, vagy az elöljáróságokkal kerültek szembe. Nem egyszer megesett az is, hogy a járási és a megyei tisztségviselőkkel is összetűztek, nem hajtották végre a rendelkezéseiket. Jogilag nem, de gyakorlatilag hosszú időn keresztül hátaimat gyakoroltak, és saját belátásuk szerint hozták meg döntéseikét, határozataikat. A dombóvári nagyközségi nemzeti bizottság elnöke 1945. június 11-én levelet küldött a főispánnak. Idézzük: „Dombóvári Nemzeti Bizottság folyó hó 6-án hozott határozata értelmében közlöm a Főispán elvtárssal, hogy Heider István rendőrparancsnoki kinevezését nem vesszük tudomásul. A járási rendőrséget a nemzeti bizottság alakította meg, és amíg a Főispán elvtárs a járási rendőrséget át nem veszi, addig a dombóvári Nemzeti Bizottság fenntartja magának a jogot, hogy a rendőrségi ügyeket m i n- d e n vonatkozásban ő i n- it é z z e. Kérem a Főispán elvtársat, hogy a rendőrséget minél előbb államosítsa, s ezzel a felelősség a Nemzeti Bizottságról átszáll az illetékesekre. Egyben bejelentem, hogy a Nemzeti Bizottság legénységi parancsnoknak Soós Ferencet nevezte ki, tisztelettel kérem tudomásul venni és elfogadni”. A főispán valószínűleg legszívesebben figyelmen kívül hagyta volna a dombóvári levelet, de nem tehette. Illő volt, hogy válaszoljon, másrészt pedig érvényt kellett szereznie határozatának is. A központi akaratnak érvényesülnie kellett ebben az esetben is. A rövid, udvarias, de határozott hangú válasz két héttel később elkészült, s megküldték azt a dombóváriaknak. A főispán válasza a következő volt: „Tárgybeli felterjesztésére vonatkozólag értesítem, hogy kb. három hét múlva rendőrség teljes átszervezésre ke- rüi. Nevezettet politikailag is megbízhatónak tartom, s azért küldöttem oda. Egyébként az illető működését figyelje, és észrevételeit tegye meg.” A dombóváriakat nem nagyon nyugtatta meg a fő- ispáni válasz, de ellene már nem tehettek semmit. A főispán által kinevezett parancsnok tevékenységét tudomásul kellett venni. A főispán asztalára tették 1945. június 5-én a kórházigazgató-főorvos levelét: „Tisztelettel jelentem, hogy a kórháznak jelenleg 380 db ágytakarója van. Ezeknek egy része már alig használható, rongyos. A kórháznak 900 ágytakarója volt, azonban a kórház katonai igény- bevétele és a (többszöri változó katonai kórházi alakulatok miatt a takaróállomány igen nagy mértékben megfogyatkozott. Sajnos a kórház jelenlegi anyagi helyzete nem engedi meg, hogy új takarók vásárlását megkíséreljük. Ezért tisztelettel kérem Főispán urat, mélltóztassék felhívni a vármegye lakosságát arra nézve, hogy a kórház részére pokrócot, vatta-paplant adományozzanak vagy elfogadható áron adjanak el. Art a megoldást, hogy a beteg hozza be magával az ágyneműjét, csak minit végső megoldást szeretném alkalmazni, mert ezzel a kívülről való ágynemű-behurcolással feltétlenül együtt járna a kórház nagymérvű és meg- gátolhaltatlan elférgesedése.” Az igazgató-főorvos levele végén megemlíti, hogy a kórházi osztályokat már berendezték az új kórházban, azaz visszakapták a hadsereg által korábban használt épületeket, s rövidesen megemelkedik a betegforgalom, s félő, hogy a betegeknek nem jut takaró. A főispán megértette a kérés fontosságát, s azonnal megfogalmazta utasítását a járási főjegyzőnek, mely szerint a községi elöljáróságok hívják fel a lakosságot az adakozásra, de ha ez nem hozna sikert, végszükségben olcsó áron a kórház megvásárolja a felajánlott takarókat. Nem ismeretes, mi lett az akció vége. Nem tudjuk honnan jött össze a szükséges mennyiségű takaró, annyi azonban tény, hogy takaró hiánya miatt egyetlen beiteg felvételét sem utasították vissza. 1945. február 15-én alakult meg a megye törvényhatósági bizottsága. A nemzeti bizottság jelölte a delegátusokat. A belügyminiszter azonban 90.871./1945 sz. rendeletével ezt a törvényhatósági bizottságot feloszlatta, és elrendelte az új törvényhatósági bizottság megválasztását. A belügyminiszteri rendelet ezt az alábbiakkal indokolta : „Az alispán jelentése szerint a törvényhatósági bizottság megalakulásának időpontjában a vármegye területének nagy része még hadműveleti terület voLt. Ennek követkertében a törvényhatósági bizottság csak Szekszárd megyei város és a környező községek lakóiból tehát csonkán alakult meg. E csonka törvényhatósági bizottságban a duna- f öld vári járás 13 községéből csak 2 község, a központi járás 17 községéből viszont 12 község, a tamási járás 17 községéből 2 község, a völgy- ségi járás 28 köségéből szintén csak 2 község lakossága, míg a dombóvári és a si- monltornyai járás községeinek lakossága képviselethez egyáltalán nem jutott. Ezzel szemben Szekszárd megyei város aránytalanul nagy számban nyert képviseletet. A törvényhatósági bizottságban ezenkívül a demokratikus pártok sem kaptak mind képviseletet, mert akkor a vármegye (területének egy része még hadműveleti tetrület volit, s ez a körülmény a pártok megalakítását akadályoata. A törvény- hatósági bizottságban ezért a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Polgári Demokrata Párt és ezenkívül a Szabad Szak- szervezetek képviselői nem foglalnak helyet.” A leirat végén a belügyminiszter sürgeti a főispánt az új törvényhatósági bizottság mielőbbi megválasztására. A főispán tudomásul vette a rendelkezést, s május 29- én utasította az alispánt a szükséges intézkedések megtételére. Az alispán a belügyminiszteri rendelatet ismertette a megyei nemzeti bizottsággal. A nemzeti bizottság felemás módon foglalt állást az ügyben. A június 1-i ülésén úgy határozott, hogy felirattal él a belügyminiszterhez annak tisztázása végett, hogy a belügyi döntést megelőzte-e az igazságügyi miniszterrel való egyeztetés — ugyanakkor intézkedett arról is, hogy a pártok 3 napon belül jelöljék ki képviselőiket, akik pártközi tanácskozáson újjáalakítják a törvényhatósági bizottságotAz alispán továbbította a nemzeti bizottság álláspontját a belügyminiszterhez, aki azonnal látva a halogató (taktikát, igen határozott hangú leiratban adta ki az utasítást: „Felhívom Alispán Urat, hogy e rendeletem haladéktalan végrehajtására a szükséges intézkedéseket azonnal tegye meg és eljárásának eredményéről 30 nap alatt tegyen jelentést.” Azt is közölte a belügyminiszter, hogy nem volt szükség az igazságügyi miniszterrel való egyeztetésre, mert a vonatkozó rendelkezések csak akkor írják elő az egyeztetést, ha kétség merül fel az alakítással kapcsolatos kérdésekben. K. Balog Jánot
