Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19. TOtNA , IO "RÉPÜJSAG Takáts Gyula: Diófacsonk, örökzölddel öcsémé volt az egyik, enyém a másik. Hatalmas törzsük átnyúlt teraszra és a házig. Egy nap ültettük ketten és lettek óriási fák. Nagyobbak, mint a ház. Két bolygó, zöld világ. Pályájuk szemközt, de eggyé hangolva rendszerük keringteg az óriás diók, az égig nyúlva föl velünk. Ledőlt harsogva az egyik, az oszlopokra csapva le ... Váratlan, mint vihar, öcsém is ment vele. Nikláról, hoztam törzsire örökzöldet... Éljen tovább a csonk, akár egy vers ... Egy Berzsenyi... s már ketten néznek... ök állnak ott... Pákolitz István: Idejekorán Mókásan meg-megbiccenő kis gülüfeje elbóklászik a színek hangok formák ízek özönében Repeső-beszédes pillongásával idejekorán keresgél valami biztos fogódzót bizonytalanságokkal beárnyékolt rettegésteli világunkban Lengyel József: Gabonavásár (Részlet az író Elejétől végig című regényéből) Szikszai Károly illusztrációja Az anyám ott áll a megtérített asztalnál. Mielőtt megszegné a nagy, barna kenyeret, késével gyorsan, hogy lehetőleg észre se vegyék, kereszt jelét veti a kenyér alsó, lisztesszürke héjára. Senki se tudja, hogy miért, erről senki sohase beszél. (Barna az anyám kenyere. Van abban rozsliszt és búzaliszt és búzaliszt és krumpli: nagy gonddal ösz- szeállított keverék, melyet hajnalban még sötétben, lámpafénynél dagasztanak. Egész héten át friss és ízletes. Nálunk egyszer egy héten sütöttek kenyeret.) Fatálcára rakta a kenyereket. A fatálcán tiszta szalvéta fekszik, piros kereszt- öltéses hímzéssel. Mindenki annyi kenyeret vehet, amennyit akar. Csak egy, de szigorú szabály van: amit kivettél, meg kell enni. Se anyám, se apám nem tűrte, hogy kenyérhéjak, darabkák maradjanak az asztalon. És nálunk nem dobnák el kenyeret a moslékba. Akármit inkább, de kenyeret soha. Ha véletlenül földre esik egy falat, azt fel kell emelni, meg kell csókolni. Anyám így tanította. Megenni nem muszáj, oda szabad tenni az üres tányér szélére. Az ilyen kenyeret a kiscsibék kapták és a galambok. Látom apám eres, nagy kezét, ahogy egyik kezéből a másikba csurgatja a rőtarany búzát. Erős és gyengéd, és most jólesi jótékony ez a szigorú kéz. Kicsit továbbsomfordálok, oda, ahol kocsi kocsi után hajt fel lejtős deszkákon a nagy padlásajtóhoz. A kocsiról a kereskedő munkásai hordják a zsákokat be a padlásra, és döntik a szemet egyre magasodó és terülő kupacokba. És én gondolkozom. Minek néki ez a sok-sok gabona, ez az egész hegy, amikor egyetlen kis. ropogós zsemlét se tud megenni. Egyetlen falatot se! Ma reggel erről beszéltek nálunk, odahaza. Apám szólít, kijövünk a gabonakereskedés nagy udvarából. Az utcára érve megrántom apám kabátja szárnyát. — Édesapám! Vegyen nekem a péknél vizeszsemlét, ropogósát. — Mert nálunk odahaza sok és jó a kenyér, de a péksütemény ritka. — Zsömlét? Jól van. Mindgyár. De lám, nem a péküzlet felé megyünk, hanem a Nagy-kocsmába. A tányéron vizeszsemle, császárzsemle, mákos kalács. Ehetek, amennyit akarok. Ebédelünk. Már nem emlékszem, mit ettünk, nem voltam éhes. Csak arra emlékszem, hogy a pincér nagy üvegtálon cukrászsüteményt tesz az asztalra, kávébarna, rózsaszínű, csokoládés és zöld süteményeket. Szép, harmonikásra ráncolt, apró kis papírokban. A sütemények pompások és szépek. — Elrontja a gyomrát ez a gyerek — mondja egy vastag bajszú ember, aki ott ül velünk az asztalnál. — Eh — legyint az apám —, nagy fiú már, tud magára vigyázni. Büszke vagyok és hálás. Még egy süteményt eszem, az ötödiket, aztán eltoltam magamtól az üvegtálat a gyönyörű süteményekkel. — Több nem kell Apám egy poharat félig megtöltött borral, aztán ásványvizet öntött hozzá, amitől az egész megfeketedett. — Igyál. A sütemény után nem tetszik a savanyú ital. Apám tölt magának, iszik. Egyszerre öklével rácsap az asztalra. A poharak ugrálnak, ital loccsan az asztalra. — Megcsalt a gazember — kiáltja és ökle most rettenetes. Az asztalnál ülők mind ittasok, mind egyszerre beszélnek. Szidják a gabona- kereskedőt, aki megcsalja, becsapja őket. Én nem értem, hogyan csalhat az a rettenetes ember. Ö maga oda se megy a mérleghez, ahol a kocsik lerakodnak. A pénzt az apám gondosan megolvasta, jól a zsebébe tette... De mind azt mondják, hogy csal, az ő verejtékükből szerezte a vagyonát az átkozott. Sokára szedelőzkódünk. A vastagbajszú, maga is részeg, felsegíti apámat a saroglyába. De a két kedves, jó lovunk, a Vércse és a Csillag az én kezem alatt is megtalálja az utat. Fogom a gyeplőt, s magam se tudom, miért, csendesen sírok. Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére (részlet) Mikor ezeket a sorokat írom, a rádió már bemondta: Légoltalom, vigyázz — Szolnok! Hideg, nyirkos éjszaka van, a fekete felhők egészen eltakarják az eget. Kikukkantok a redőny keskeny résén, legalább, ha egy csillagot láthatnék, amiben megkapaszkodhatna a lélek. Megint kezdődik a zűrzavar, a sötét folyosókon botorkáló emberek, férfiak, batyukkal a hátúikon, kofferokkal a kezükben, asszonyok, karjukban pihegő gyerekkel, aki idegesen riadt föl a dörömbölésre, elsírta magát, hogy meghallotta a szirénázást, s azóta ismét elaludt. Már nem tud semmit a világról, semmit arról, ami itt nyüzsög körülöttünk, semmit arról, ami néhány perc múlva ránk szakadhat. Ringató léptekkel viszik az óvóhely felé, le a mélybe vezető lépcsőkön, ahol más árnyalakok is botorkálnak, szuszognak és köhécselnek, és sorban feltűnnek a sápadt, megviselt arcok, amelyekkel tegnap és tegnapelőtt ugyanebben az alagútban már találkoztunk. Olyanok vagyunk ott lenn a pincében, mint az állatok, egy hirtelenében öeszetákolt s máris szennyesen elhanya- golódott akolban. A falak zöldes, bűzlő nedvességet izzadnak, közvetlen közelükben az illemhely, aminek az ajtaját állandóan csapkodják a gyerekek és az asszonyok. Ügy látszik, ez a bűz és zajongás is némi szórakozást nyújt a szerencsétleneknek, pillanatokra megfeledkeznek a rájuk kényszerített helyzetről, jönnek-mennék, megtömik és kiürítik magúkat. Mások összegubbadtan üldögélnek, úgy tesznek, mintha semmi, egyáltalában semmi nem érdekelné őket abból, ami körülöttük történik, közben azonban kalapjuk karimája, kendőjük széle alól kihegyezett tekintgetéssel leselkednek; megint mások komolyan magukba fordulnak és fohászkodó imáik közben hangtalan mozgatják a szájukat. Nem lehetne mondani, hogy a legszebb, legszórakoztatóbb társaság ez így együtt, de miért is lennének mások, mint amilyenek? Éjnek idején, fárasztó napi munka után, a langyos, puha álomból szirénavonításra, kolompzörömbölésre felriadni, ki- ugrani a takaró alól, azzal az érzéssel, hogy most aztán a végső leszámolás következik — az ilyen embertelenség csak egy hülyének szolgálhat különösebb mulatságul. Majdnem minden alkalommal hallani lehet, mikor fölfelé jövünk a lépcsőkön, mikor nagyjából s rövid időre túl vagyunk a veszedelmeken, valaki így sóhajt fáradt keserűséggel : — Miért verik fel az embert, én nem akarok így élni. Miért nem hagynak megdögleni a vackomban? Körülnéz, hogy társakat keressen, akik osztják az ő mélyen átgondolt igazságát, de legfeljebb csak bólintanak felé egy-ketten az árnyak közül. Ezek könnyebben törődnek bele a változhatatlanba, vagy talán az egészet nem is veszik túlságosan komolyan. Rájuk parancsolták, hogy így és így kell viselkedniük — mit tehetnének egyebet, szót fogadnak, mint akik ellenszegülés nélkül, megszokott türelemmel végzik kötelességüket. Végül is — gondolják magukban — mit álljon oda az ember okoskodni, kötekedni, nagyon mindegy, hogy a medve esz meg, vagy a farkas esz meg. Ágyban, párnák közt halni meg, vagy a pincében ránk zúduló törmelék alatt, nagyon egyre megy. Az ilyen emberben lassan elszíntelenedik a kétségbeesés, és a fehéren izzó gyűlölet lép a helyébe. Ha azok közé tartoznék, akik háborús pártinak vallják magukat, akik úgy vélik, a tömegnek állnia kell a bajokat, amit ők a nyakába zúdítottak, ha magam is közéjük tartoznék, akkor az ilyen félvállról beszélő alakra nagyobb figyelemmel lennék, ök már a jól irányzott gyűlöletet, a lázadás szikráját hordják a szívükben, s ha véletlenül életben maradnak, a nagy komédia végén ott találhatjuk őket a rendezők sírásói között. Ozora jövője Megjelent a Dunatáj új száma Ezúttal is jelentős késéssel jelent meg a Dunatáj idei második száma, melynek legfontosabb tanulmányát Feld István és Koppány Tibor írta az ozorai várkastélyról, ‘múltjáról, az ásatások jelenlegi állásáról, a Szekszárdon megjelenő folyóirat képanyagát is Ozoráról készített fotók és helyszínrajzok díszítik. A két kutató tanulmányából az alábbiakban közlünk egy rövid részletet. A Dunatáj új számát Arató Károly verse vezeti be, s ebben a számban olvashatjuk Csányi László tanulmányát Dudith Andrásról és a XVI. század második felének szellemi törekvéseiről. Zentai László Jánosy István költői és műfordítói világát mutatja be, Szíjártó István Papp Árpádról, Laczkó András pedig Zichy Mihályról írt tanulmányt. Téglás János, a jeles Babits-kutató ezúttal Babits és a Dienes-család levelezését közli, számos új adattal gazdagítva a Babits-filológiát. Nemcsak helytörténeti jelentősége van Andorka Rudolf és Balázs Kovács Sándor tanulmányának, amelynek címe: A háztartások jellemzőinek és azok változásának vagyoni rétegek szerinti különbségei Sárpilisen (1192—1804). Gazdag László a szekszárdi KSZE növénytermesztési rendszerét ismerteti, s gazdag a folyóirat kritikai rovata is, melyben recenziót olvashatunk az Árion tizenöt nyelvű Babits-számáról, Balassa Péter könyvéről, Scheiber Sándor angol nyelven megjelent munkájáról, melyben a magyar- országi zsidó feliratokat ismerteti, Fehér István könyvéről a bonyhádi Hűség-mozgalomról és Gervers-Molnár Vera sárospataki síremlékekről szóló beszámolójáról, valamint Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván új tanulmánykötetéről. A szerzők között találjuk Drescher J. Attilát, Szilágyi Mihályt, Kőhegyi Mihályt és Várady Zoltánt. Az alábbiakban az ozorai kutatásokról szóló tanulmány egy rövid részletét mutatjuk be. Feld István — Koppány Tibor Az ozorai várkastély A várkastély régészeti kutatása során az épület részletes építéstörténetének, elsősorban középkori formájának felderítését tűztük ki célul. A munka első három évében egyrészt a ma is álló falakat vizsgáltuk, másrészt ásatást kezdtünk az épülettömb udvarán és külső környezetében, a már elbontott építmények, feltöltési és pusztulási rétegek felderítésére. Ennek során nem csupán a vár műemléki helyreállítását tervező építész számára szolgáltathattunk fontos adatokat az egykori várkastélyról, hanem egyúttal jelentős építészet- és művészettörténeti megfigyeléseket is tettünk. A későbarokk paurizalit- tail díszített déli homlokzatról megállapítottuk, hogy szinte teljes egészében a XVIII. századi újjáépítésből származik, s több építési periódusban nyerte el mai formáját. A középkori egyház helyén felépült barokk plébániatemplom felőli, nyugati homlokzat azonban már túlnyomórészt középkorinak bizonyult. Kiderült, hogy egykor a mai főpárkánynál jóval magasabbra emelkedett, hasonlóan a teljes egészükben a XV. századból származó északi és keleti külső falakhoz. Itt körben előkerültek — bár a barokk kastély és főleg a magtár nyílásaitól már nagyrészt roncsoltan — az első emelet egykori erkély- és nyílásrendszerének maradványai, néhány kisebb, földszinti és második emeleti ablabrészlet, valamint az elfalazott középkori várkapu. Főleg az eredetileg talán legszerényebb megjelenésű keleti homlokzaton bonthattunk ki több, sokszor eredeti állapotában megmaradt gótikus ablakot. A belső, udvari homlokzati falak — néhány kisebb, a földszint magasságában álló szakasz kivételével — csupán alapjaikban igazolhatóan középkoriak. Az első emelet magasságában itt egy XVIII. századi, faszerkezetű függőfolyosót határozhattunk meg, melyet a kastély magtárrá alakításakor bontottak le. Az épület földszinti alaprajzi elrendezéséről bebizonyosodott, hogy az elpusztult déli szárny kivételével középkori eredetű, csupán néhol osztották meg újkori falakkal és lépcsőházzal a nagyobb termeket. A keleti szárnyban megtaláltuk a XV—XVI. századi várkonyhát és sütőházat, az utóbbi kemencéje a vastag külső falba mélyedt. A mai barokk fiókos dongaboltozatoktól nagyrészt takarva megfigyelhettük az eredeti tervezett, illetve meg is valósult boltozatok fészkeit, lenyomatait. Hasonló — kőborda nélkül, csupán téglából kialakított — kereszt- és dongaboltozatok maradványait, gyakran csak zsalu- helyeit találtuk meg a kőben az első emeleten is, ahol már hiányoztak a barokk boltozatok. A magtár kialakításakor az osztófalak többségét is elbontották, lefaragott csonkjaikat azonban feltártuk, s ebből kiderült, hogy a középkori emelet térbeosztása általában a földszintével egyezett meg. Kibontottuk itt az elfalazott középkori ajtó- és ablakfülkéket is. A mai legfelső szinten a külső falakban már a legkorábbi tetőszerkezetre utaló gerendafész- kdk mutatkoznak. A számos pince közül többet átalakítottak a török hódoltság utáni nagy újjáépítések során — falaikba sokszor a legszebb középkori kőfaragványokat építve be — az északi szárny alatti nagyméretű, dongaboltozatos pincetér viszont közel eredeti, Scolari-korabeli állapotában maradt ránk. A középkori pincelejárót az udvar feltárása során tisztítottuk ki. Az utóbbi munka legjelentősebb eredménye azonban az udvaron egykor körbefutó gótikus pilléres folyosó maradványainak feltárása volt. Csupán vékony törmelékréteg alatt kerültek elő a mellvédfalak indításai, a pillérbázisofc alsó kövei, gyakran azonban csupán az alapozás. A kastélyépület külső homlokzataira merőlegesen húzott kutatóárkokban minden oldalon meghatároztuk a várpalotához hasonlóan szabályos négyzet alaprajzú külső várfalak vonalát, majd a déli oldalon megkezdtük feltárását is. A rendkívül erősen lepusztult állapotban kibontakozó várfalak sarkait nagyméretű, kerek tornyok erősítették, közülük a két déli maradványait ástuk ki eddig, de hasonló építményekre számítunk az északi oldalon is. A várfalak előtt eredetileg mély árok húzódott körben, ebben a török hódítók — az ágyúkkal megrongált várfalak újjáépítése helyett — nagyméretű, fából-földből-törme- lékből álló sáncot alakítottak ki. Ennek a gazdag tárgyi leletanyagot — kőfarag- ványokat, kerámiát — tartalmazó sáncrétegnek módszeres szétbontása során került elő a déli oldalon a külső kapuhoz vezető középkori híd több pillére. Emellett egy másik, kisebb hidat is felfedeztünk, ez a nyugati oldal árka felett átívelve összekötötte a várkastélyt a gótikus plébániatemplommal.
