Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

1984. augusztus 19. NÉPÚJSÁG 11 Vél Emil emlékezete Az időmérés története Velence éjjel A kiállítás Nyolcvankét éves korában, július 13-án elhunyt Vén Emil Munkácsy-díjas festő­művész, aki még utolsó nap­jaiban is festett. Ott áll az állványon a kép, a virág­csendélet — befejezetlenül. Barátai, tisztelői virágerdő­vel borították el sírját a budafoki temetőben, — hant­ját virágcsendéleteinek szín­világa ragyogta be. Fiúméban született 1902- ban, édesanyja Soipione Con- cetta Mária, Scipio Africanus kései leszármazottja, mond­ta neki először: Emilio, s az lett Vén Emil: a magyar fes­tészet Emiliója. Anyja olasz, édesapja. Vén Kálmán ma­gyar volt —, Emilió magya­rul, olaszul, spanyolul be­szélt —, a 30-as években Itáliában, Magyarországon, Spanyolhonban és Párizsban tartózkodott Picasso, He­mingway, Pablo Casals, Jó­zsef Attila, Juhász Gyula társaságában. Szerette Krú- dyt és Thomas Mannt is, valamennyiükről kifejező portrét festett —, nemkü­lönben a szüleiről, feleségé­ről, Popelka Ágnesről, Dut- ka Ákosról, Lyka Károly­ról. A színek varázslója volt, számára a virág az élet nya-A rét jelentette, a békét, a har-' móniát. 1919-ben Uitz Béla Prole­tár Képzőművészeti Műhe­lyébe járt —, a Képzőmű­vészeti Főiskolán Benkhardt Ákos és Rudnay Gyula ta­nítványa volt. Ettől kezdve —, 1926-tól 1984-ig élete a festészet. Életműve tekinté­lyes. Megörökítette a toulo- ni kikötőt, Velencét, festett spanyol tájakat, a makói Maros-partot, fuvaroslovakat, munkanélkülit, varró édes­anyját, Nizzát, bárkákat, spanyol halászokat, budafoki virágáruslányt, farsangot. Azért élünk, hogy valahol otthon legyünk a világban — írja Tamási Áron. Vén Emil mindenütt otthon volt. Kolorizmusa káprázatos; expresszív erejű líra hatja át és különös, meghitt me­legség, mely szelíd áramla­tokkal alakítja művészeté­nek minden szemlélőjét jó, jobb, boldog, boldogabb em­berré. Ez volt Emilio varázs­lata, ez maradt belőle üze­netként nekünk, örököseinek. Kincs. LOSONCI MIKLÓS Reprezentatív kultúrtörté­neti kiállítás nyílt az Ipar- művészeti Múzeumban az időmérés történetéről — az Országos Műszaki Múzeum és az Iparművészeti Múzeum anyagából, valamint több közgyűjtemény, egyházi gyűj­temény, állami vállalat és intézmény és magánszemély által kölcsönzött műtárgyak sokaságából. „Mi hát az idő? Ha senki nem kérdi, tudom, ha kér­dezik tőlem, s meg akarom magyarázni, már nem tu­dom” — írta Szent Ágoston, az ókor végének jeles filo­zófusa. Az emberiség törté­netének szinte minden filo­zófusa, minden terészettudó- sa kutatta az idő filozófiai, illetve fizikai létét. Az ember már a történe­lem előtti korban is megkí­sérelte mérni, jelezni az időt. A görög mitológiában az idő megszemélyesítője Kronosz, aki a reneszánsz művészetétől napjainkig ho­mokórával a kezében az idő múlásának jelképévé vált. Az i,dő természetes egysé­ge a nap. Mérése különféle időrhérő eszközökkel törté­nik. A nap többszörösét nap­tárral, kalendáriummal, há­nyadosát, részeit pedig kü­lönféle rendszerű és ren­deltetésű órákkal mérjük. A Csillagaszati óra 1565-ből napot kezdettől fogva két részre, nappalra és éjszaká­ra osztották. A kétszer ti­zenkét órás napfelosztás nyo­mai az időszámítás előtti XVI. századba vezetnek visz- sza. A perc és a másodperc is babilóniai eredetű. (Ak­kor csupán filozófiai fogal­mat és nem mérhető meny- nyiséget jelentett.) A történelem során szá­mos időmérő eszközt ismert, szerkesztett az ember. Nap­Kandallóora 1790-ből A Toldy Gimnázium mű­szere a pontos dél meg­határozására 1855-ben ké­szült. A pontos delet az iskola emeleti erkélyéről leadott puskalövéssel je­lezték órát, homokórát, gépórát, konzolos, lábas, asztronómiai órát, kis- és nagyméretű időmérőket, toronyórákat, tengerészeti, elektronikai rendszerű és atomórákat. Az órákon kívül naptárakkal, kalendáriumokkal is megis­mertet a kiállítás, amely gazdagságával sokféle igényt, érdeklődést elégít ki. — k — A magyar porcelánművészet A Herenden készült porcelán I.enau-szobor a Bécshez kö­zeli Stockerauban A porcelánművészet iránt érdeklődők nagy örömére a Műszaki Könyvkiadó a kö­zelmúltban harmadik kiadás­ban jelentette meg dr. Sikota Győző Herend porcelánmű­vészete című nagy sikerű könyvét. A könyv szakmai és közönségsikerére jellemző, hogy a magyar nyelvű ki­adással egyidejűleg a nyu­gatnémet Büro für Moderne Absatzförderung és a Corvi­na közös kiadásában, a he­rendi porcelán nagy szerel­mesének, Keresztury Dezső költőnek bevezetőjével né­metül is megjelent. A Herendről szóló könyv sikerére nemcsak a kiadá­sok növekvő száma, de a ki­adási példányszámok növe­kedése is jellemző. Hiszen az elmúlt 13 év alatt ma­gyar és idegen nyelveken, valamint „mini” formában, összesen mintegy 100 000 pél­dányban látott napvilágot. — Vajon mi az oka a könyv népszerűségének? — tettük fel a kérdést a té­mában legilletékesebbnek, dr. Sikota Győző iparművésznek és művészeti írónak, e sike­res könyv szerzőjének. — Egyrészt talán a he­rendi márka iránti érdeklő­dés. Hiszen a herendi por­celán márkája napról nap­ra erősödik, művészileg is fejlődik. A könyv sikerét bizonyos tekintetben tartal­mi erők is befolyásolják. Hogy mire gondolok? A könyv megírását komoly ku­tató munka előzte meg. Saját időmből és saját költségem­re hazai és külföldi könyv­tárakban, valamint levéltá­rakban kutattam. Ezt bizo­nyítja a jegyzet 223 hivatko­zási adata is. — Ami a harendi porce­lángyártás kezdeteit illeti, okiratokkal bizonyítom, hogy a korábbi nézettel szemben, — amely 1839-re teszi a gyár alapítását — már 1826-ban működött Herenden porce- lánkerámia-gyár. Korabeli visszhangokból az olvasó megismerheti a kis dunán­túli porcelángyár dicsőségét az 1842-es hazai bemutatko­zástól az 1973-as bécsi ki­állításig. Bemutattam, hogy milyen sikerrel állta és áll­ja a versenyt a világ „nagy” márkáival szemben. A jobb megértés érdekében hozzá­segítettem az olvasót, hogy bepillantson a társművésze­tek világába is. Szintézisre törekvő szemlélettel igyekez­tem lehetővé tenni, hogy Herend 150 éves krónikájá­ból ki lehessen tekinteni a korszak gazdasági, politikai és történelmi változásaira. A Finomkerámiaipari Mű­vek (FIM) — amely 1982- ben, a gyárak önállósulásá­val megszűnt — a hazai fi- romkerámiaipar nyolc gyárát magában foglaló nagyvállalat volt, széles körű és javarészt világszínvonalú termékská­lát alakított ki a hosszú évek során. A magas tech­nológiai színvonal, a mun­ka szervezettsége és a vi­lágpiacon kivívott tekinté­lyük miatt a külföldi híres márkákhoz hasonlóan He- rend, a pécsi Zsolnay Gyár, vagy Hollóháza említése is tiszteletet parancsol a világ­ban. — Két évtizeden keresztül ön a FIM művészeti vezető­je volt és 1982 óta is folya­matosan tevékenykedik al­kotó iparművészként és mű­vészeti íróként egyaránt. Jog­gal mondhatjuk tehát, hogy az egész magyarországi por­celánipar művészeti irányító­ja. Ha vázlatosan is, de átfo­gó képet szeretnénk kapni a hazai porcelánipar helyzeté­ről. — Meglehetősen nehezet kér, hiszen e területről nagyon nehéz röviden be­szélni, átfogó képet adni. Arról nem beszélve, hogy a jelenlegi helyzet értékelése is megkívánja a múltba va­ló visszapillantást. Az 50-es évekig Magyarországon a porcelán abszolút hiánycikk volt, főleg az edény és dísz­műáru (figurák, vázák) te­kintetében. A választék mi­nimális volt. Azóta felépült a Hódmezővásárhelyi Porce­lángyár, amely sorozatgyár­tásával, modern gépeivel és korszerű technológiával egy­maga 3500 tonna edényt gyárt évente. Hollóházán a hatvanas évek elején egy tel­jesen új gyár épült, ahol ugyancsak korszerű techno­lógiával edény- és díszmű­áru-gyártás folyik. Budapes­ten korszerűsítették a Grá­nit Kőedénygyár gyártását, amely új masszával és új technológiával mennyiségileg is több edényt gyárt. Belépett a termelésbe a Városlődi Kerámiagyár is, teljesen új gyárával. A pé­csi Zsolnay Gyárban pedig korszerűsítették az edény- gyártás folyamatát. Így megszűnt a hiánycikk, sőt ebből a termelésből még ex­portra is jut. A herendi ma­nufaktúrát új kemencékkel, új munkacsarnokokkal lát­ták el, ezáltal termelését mind mennyiségben, mind minőségben növelni tudta. A FIM betöltötte történel­mi hivatását, mert közös erővel nagy beruházásokat produkált, korszerűsített és új gyárakat alapított, vala­mint megadta a lehetőséget arra, hogy a gyárak önálló­an dolgozzanak. És ez egy­beesik hazánk gazdasági tö­rekvéseivel. Mindenesetre a gyárak eddigi önálló tevé­kenysége igazolta a korábbi döntés helyességét. — Mondana valamit ter­vező, alkotó tevékenységéről? — Talán néhány olyan saját tervezésű alkotásról tennék említést, amely va­lamilyen szempontból kuri­ózum. A Herendi Porcelán- gyár jubileuma alkalmából 1976-ban angol, német és olasz nyelveken megjelent „mini” könyv fedőlapján el­helyezett, a gyár márkáját „képviselő” apró porcelán rózsácska saját tervezésű. Ez ,,Az 1976. év legszebb könyve” kiállításon nívódíjat nyert. A Gundelban és a bécsi magyar követségen látható a Zsolnay Gyárban készült egy méter magas vá­zám. A Hódmezővásárhelyi Kerámia Biennálén 1982-ben második díjat kapott fém alátétes vacsorázókészletem. — Néhány hónap választ el bennünket egy figyelemre méltó esemény tízéves év­fordulójától. Hallhatnánk erről valamit, és az ebben betöltött szerepéről? — Ez nem más, mint az ismertetett könyvben is sze­replő Lenau-mellszobor fel­állítása Stookerau városá­ban. 1972 őszén a Magyar Tudományos Akadémia ren­dezésében Sárospatakon ülé­sezett a Magyar Lenau Tár­saság. Erre az alkalomra készült el javaslatomra, Hanzély Jenő iparművész terve alapján a kis Lenau- portré. (Lenaut az osztrák irodalom egyik kiemelkedő költőjének tartják, Petőfi kortársa volt, gyermekévei és tanulóévei Magyarország­hoz kötötték.) A tervek alapján 1974-ben a Bécstől harminc kilométerre fekvő StoCkerau városban állítatták fel az emlékművet. A 180 centi magas szürke gránit posztamensen elhelyezett száztíz centiméteres, 1 mázsa 20 kilós porcelán Lenau- mellszobor egy évtizede őrzi az európai porcelánkultúrát és öregbíti a herendi porce­lán hírnevét. A szobrot dr. Fred Sinowatz osztrák kan­cellár (akkor művelődésügyi miniszter) leplezte le, hivat­kozva Lenau Magyarorszá­got és Ausztriát összekötő szerepére. DR. MÉRŐ ÉVA MŰVÉSZET Emlékkiállítás a Zichy-kastélyban Száz esztendeje, 1884. au­gusztus 12-én született Bras­sóban a századforduló ma­gyar festészetének egyik ér­dekes alakja, az a Máttis Teutsch János, aki szecesszi­ós kezdetektől jutott el Kas­sák Lajos köréhez és lett a magyar aktivizmus egyik je­les képviselője. Adyval egy időben, 1906 körül ő is meg­járta Párizst —, tanult a müncheni akadémián, több évtizedig tanított Brassóban. Első -gyűjteményes kiállítá­sa a Ma kiállítótermében, Budapesten nyílt meg, kata­lógusának bevezetőjét Kas­sák Lajos írta. Verseket jelentet meg né­met nyelven, közös kiállítá­sa nyílik Paul Klee-vel Ber­linben, a Sturm tárlatán —, 1923-ban a Nyugatban Heve- sy Iván ír művészetéről ösz- szefoglaló elemzést. Sokait jár külföldön, műveit be­mutatják a húszas évektől Moszkvában, Párizsban, Ró­mában, Chicagóban, Buka­restben. 1930-ban két szob­ra szerepel a KÚT budapes­ti tárlatán, Potsdamban 1931-ben metszeteit adják ki. Retrospektív kiállítása nyílt Brassóban 1958-ban, ahol 1960. március 17-én el­hunyt. Művészetének kezdettől sajátos a hangvétele, lágy, szinte zenei ritmus hatja át képeit, s a színek harmóniá­ja. Ez a lágyság különös módon mégis határozott egyéniségre vall. Megrendítő képe a „Káto- nasírok a Warte tó-nál” 1916-ból és mesterműve 1918- ból a „Lila táj”. A hajlott ívek harmóniája jellegzetes formája lett, a hajlítás szob­raiban is megnyilvánul. Kö­vetkezetesen hű maradt esz­ményeihez, függetlenül attól, hogy a húszas évektől foko­zottan absztrakttá válik, de eme alkotásait is az ellen­őrzött szenvedély és a visz- szafogott indulat, a mérték és fegyelem jellemzi. Fest­ményein sokat foglalkozott a kék lovak és a kék lovas alakjával —, emléket állít­va Franc Marénak, törekvé­seit • folytatva. Megnyúlt alakjai közül különösen ma­radandó a Csók, melyet az 1910-es évek vége felé fes­tett, mintegy Klimt Csók­jának tömbös ellenpontja­ként Brancusi megoldásához közeledve. Szobrai is rend­kívül találékony formarend­ről tanúskodnak, különösen a „Táncosnő” és a „Térdelő alak”. Betegsége miatt 1932 után nem farag többé szob­rot. Híresek portréi. Meg­örökítette Marx, Buddha, Jézus, József Attila, Ra­bindranath Tagore alakját —, monumentális freskóter­vei: a Munka, Férfiak Ka­lapáccsal, az Anyaság nem valósulhatott meg. Munkás- alakjai Derkovits és Dési- Huber István eszmerendsze­réhez tartoznak. Törekvései nemzetközi je­lentőségűek. Szecessziós nyi­tánya után is mindvégig egyéni maradt kubizált alak­zataiban és szürreális fogal­mazásában is. Bár nemrégen a III. kerületi Zichy-kastély­ban kamaraméretű emlékki­állítása nyílt —, gyűjtemé­nyes tárlatának bemutatója még várat magára. L. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents