Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
1984. augusztus 19. TOLNA \ _ NÉPÚJSÁG 7 Imre István és Tartó Mihály pénz, hogy a tízezer forint értékű ajándék már nem is sok. A családról szabad kérdezni, és arról mindenki szívesen beszél: — Az édesanyám a tápboltban eladó, az édesapám szállítómunkás a téeszben és maszek traktoros. A nővérem Dunaföldváron óvónő, a kishúgom meg most volt elsős. A vőlegényem Pakson, az Atomnál dolgozik. — És otthon? — ezt a kérdést lehet így egyszerűen feltenni, mert mindenki érti. Az állatállományról, a gazdaságról beszélnek ilyenkor. — Régebben volt nálunk 10—15 bika, ma már csak sertéseket tartunk — mondja— Miért ez a visszafogottság? — Ügy érezzük, hogy mi már elértük azt, amit akartunk — mondja. — A fiatalok hova költöznek a házasságkötés után? — Ma már egyre többen maradnak — mondja —, és itt építenek házat. A születésnap K. Kovács István az italboltban hív félre, hogy beszélgessünk. — Nem merek hozzáfogni semmihez — panaszolja, olyan a hangja, mint a sírós kisgyereké. — Elment az asszony, örökre elment, 36 évig éltünk együtt, három hete temettem. Tavaly még hat bikám volt, most meg az asszony nélkül nem tudok semmihez sem kezdeni. Ilyen egyedül vagyok, mint a kis- ujjam. Érti ezt? — Értem, Pista bátyám, értem. — Sok öröm volt a mi életünkben. A két gyerekből érettségizett ember lett. Itt vannak a faluban. A fiam Dunaújvárosban dolgozik, a lányom meg zöldség-gyü- mölcsboltot nyitott. Én már csak a kisunokának élek. azt nagyon szeretem. Huszonhat évet lehúztam a kolhozban, előtte meg 13 évig traktoros voltam. Körmösön, meg lánctalpason dolgoztam... Augusztus 20-án leszek 60 éves, de nem ünnepelek, az asszony nélkül nem ünnepelhetek. Hallgatom K. Kovács Istvánt, és megelevenedik előttem egy munkásember élete. Megtudom, hogy 1957-ben kilencen termelési társulást hoztak létre, de ’60-ban beléptek a tsz-be, együtt léptek be, hogy öt hold juttatott földön gazdálkodott, hogy „baj van” a társadalombiztosítóval, mert nem 42 évet akarnak neki elszámolni, hanem csak 36-ot. — Megcsinálok én mindent — mondja panaszosan —, mosok, főzök, takarítok, de mégis csak üres az Ady Endre utcai ház. Hát eljövök be a faluba, ide az italboltba is, és beszélgetek... Estébe érve a szőlőskertben Egy pohár borra hívott idős Segesdi István. Több lett belőle. Fiával permetezte a szőlőt, ifjú Segesdi Istvánnal, aki a legifjabb Segesdi István édesapja. A faluról, a munkáról, a gyarapodásról beszélünk. Arról, hogy „nehezen mondható meg”: ifjú Segesdi István paraszt-e vagy munkás. Pakson, az Atomerőmű Vállalat vízlágyító üzemében dolgozik. Szabad idejében gazdálkodik, és édesapjának segít, vagy Budapestre, a Bosnyák térre viszi az árut. — Makrancos népek laknak itt — állapítja meg a fiatalabb István. — majd gondolkodik és kijelenti — olyan ember nincs ebben a faluban, aki a közösséget összefogná. Egyedi életet élnek az emberek. — Nincs összefogás? — kérdezem, és a törpevízműre utalok. — Az is összefogás, hogy leszavazták a vízmüvet — mondja a fiatalabb István. A beszélgetés fonala elkanyarodik. A szép utcaneveket soroljuk: Hegyhát, Cserép, Tahi, Szőke köz... és a maiakat nem soroljuk, tudjuk, hogy minden faluban ugyanazok. Talán ez van a visszahúzódás mögött? Figyeljük csak idős Segesdi Istvánt: — Régen volt már, de itt egyetlen feketevágás, egy szem gabona nem maradt titokban. Voltak feljelentések, meg börtönök ... Azóta két tanácselnökünk is furcsa Bölcske, délidőben, 1984 augusztusában Ez már hasonlít a városi élethez. — Miért? — Nem foglalkoznak egymással az emberek. Nem akarnak tudni semmiről... de ugyanakkor figyelik is egymást, de nem beszélünk pénzről, gazdaságról... Sötétedik. Szó szó után jön. A boldogulásról, a gyerekekről, a szorgalomról fűzzük egy láthatatlan szálra, majd láthatatlan gomo- lyagra a szót. A permetezés elmarad. Csend terül ismét a falura. A Duna felől langy- meleg szél hozza a bölcskei embernek sokat jelentő dunai illatokat. István bácsi mondja: — Mert mi arra büszkék vagyunk, hogy dunai gyereknek születtünk, dolgos, szorgos népek vagyunk! A fecskék az út melletti porban fürödnek. Játékukat nem zavarja semmi, öregember ballag velem szemben. Kezében gyékényből font szatyor. — Adjon Isten! — mondom neki. — Neked is fiam — köszön vissza. Az öregember megáll, kiegyenesedik, a szatyor ott lóg a combja mellett. Hálás az öregember. Beszélgethet. — Honnét? — Innét a patikából. — Hová? — Madocsára. Az öregembertől megtudom, hogy „905-beli” és „jó gyerekek ezek a bölcskeiek”. Múltidéző a kispadon — Azt tudja-e, hogy mit kérdezett tőlem a Horváth tanító? — kérdezi Imre István 75 éves nyugdíjas. — Én azt nem tudhatom. — Azt, hogy mi szertne legszívesebben lenni, Pista bátyám ... — A felelet? — Tényleges katona. — Meghiszem azt — mondom. — És mit mondott erre a tanító? — Azt mondta, hogy ő is. Szőjjük a szót a Kossuth •Lajos utcai kispadon. Imre 'István 75 éves, nyugdíjas raktáros. Dunaújvárosban dolgozott, előtte a falu mezőőre volt. Tartó Mihály 76 éves, vízimolnár, a dunaföld- vári malomból ment nyugdíjba. A múltat idézzük. A fiatalságot, azt az időt, amikor még olyan apró szemű, kemény, magyar búza termett errefelé, amiből olyan lisztet őröltek, hogy az asszonyoknak nem lehetett egy szava sem. — Volt itt három vízimalom is — mondja Mihály bácsi —■ bent, a Duna közepén. Be szép. sok gabonát hordtak oda a dereglyék. Télen kihúztuk a malmokait a partra, aztán bent a Molátra-szi- geten rőzséztünk. — A rőzsézés volt itt télen az elfoglaltság — folytatja a megkezdett szót István bácsi. — Résziből szedtük, harmadában, még eladásra is volt. — Szorgalmas népek laktak itt mindég — mondják beszélgető társaim a Kossuth Lajos utcai kispadon. A háború is szóba jön. Imre István elfagyott ujjal, meg a Rákosi-korszak, amikor a beadásba annak is kellett adni, akinek nem volt földje. — Rossebes idő volt az — fejezi be a szót István bácsi. — Nem kívánom azt másnak. De, ami most van, az aztán jól van. Ezeknek a maiaknak már minden jó, nekünk meg már az öregasszonyok is megöregedtek. A fakarusz is olyan volt, hogy mikorra beértünk Dunaújvárosba, akkorra melegedett be. Saját testünkkel fűtöttünk. Ezek meg, a mostaniak panorámás busszal járnak. Eljárók, munkások, fiatalok Bölcskén minden igaz, és semmi sem. Azt mondom, gazdag falu, szorgalmas, takarékos emberekkel. Akkor azt is mondanom kell, hogy itt nem lehet évtizedek óta megoldani a vezetékes vízellátást. Ha úgy jellemzem az itt élőket, hogy parasztok, az sem igaz, ha úgy, hogy munkások, az sem. Munkásparasztok? Talán. Bizonyosság nincs rá. A falu nevelte helybeli tanácselnökkel, Tóth Mihály- lyal és a tanácstitkárral, Hanák Júliával beszélgetünk. Tóth Mihályt így jellemezte valaki: „Okos gyerek, fiatal, akar valamit”. Bölcskéről 220-an járnak Dunaújvárosba, 200-an Paks- ra, 100-an Dunaföldvárra, összesen 839-en ingáznak. Helyben, a termelőszövetkezetben 388-an, a Gyár- és Gépszerelő Vállalatnál — még ma is úgy mondják: gépállomáson — 120-an dolgoznak. — Segítőkészebbek ezek az emberek, mint más községekben — mondja Hanák Júlia. — A gyári környezet hatással van rájuk. Javasolnak, és aztán tevékenyen részt vesznek a munkában. Senki sem sajnálja két keze munkáját itt, a faluban. Állampolgári jogaikat ismerik, de mégsem követelődzőek. — És mégsem tudják megoldani a törpevízművet — vetem közbe. — Azt nem. — És az intézményesített szemétszállítást... — Azt sem. — Pedig évekig követelték a tanácstól. — Igen. — Miért? — Nem tudjuk — válaszolják a tanács vezetői. A „kisdoktornővel”, a „Katikával” beszélgetek, dr. Szabó Katalinnal: — Értelmes emberektől is azt hallom, hogy minek ide vezetékes víz, „már a nagyanyám is ezt itta” — mondja a doktornő. — Pedig a legutóbb az orvosi rendelő vizét nézettük és 306-os nitrátszintet mutattak ki. A faluban két kút van, ahonnét a csecsemőknek lehet vizet húzni. — Szorgalmas, dolgos népek az itteniek... — Bizony. — Milyen betegséggel küszködnek? — Nálunk ötven-, ötvenöt éves korukban elhasználódnak az emberek. Sok az ízületi és az érrendszeri megbetegedés, ebben biztosan nagy szerepe van a rossz víznek és a sok munkának. Mert a napi nyolc órai munka alól felmenthetek minden beteg embert, de a 30— 40 sertés, meg a szőlő, meg a háztáji alól nem. Hiába írom ki táppénzre, a jószágot meg kell etetni... Nem mondhatom, hogy a bölcskeiek maradiak. Dehogy mondhatom. Szinte minden házban van fürdőszoba, az udvarban hidrofor, tehát költöttek az itteni emberek a vízre is. Ha most az a pénz együtt lenne, akkor játszva meg lehetne oldani a törpevízművet. De ma, amikor már mindenki felszerelkezett önellátásra, nagyon nehéz. Miért? Hogyan lehetséges? A tanács 100 ezer forintért megvásárolta a kukákat, hogy felkészüljenek a szemétszállításra, és a 100 ezer forint értékű kukák ott állnak a tanácson és nem vásárolt meg belőle senki egyetlen darabot sem... Sétálok a faluban. Kisvárosi, kertes házak mellett visz az utam, meg emeletes új házak mellett. Minden porta ragyogóan tisztán tartva. Garázsokat, autókat látok. Egyre több öreg házat bontanak le és építik az újakat... — Lassan öregszik ez a falu, de már egyre több fiatal építkezik — mondják a tanácson. Zongora a nagyszobában Baranya Ágnes a legbájo- sabb menyasszony a faluban. Ebből következik, hogy Szintai Mihály pedig a legboldogabb vőlegény. Baranya Ágnessel, a takarékszövetkezetben beszélgettünk, ahol dolgozik. A lakodalmakról, arról, hogy mit illik adni a menyasszonynak, van-e hozomány, meg mindenről, ami ma a fiatalokat érdekelheti. A szórakozás? A zongoraleckék a kultúrban... Mert ez is Bölcskéhez tartozik. — Hárman vagyunk testvérek, mindhárman tudunk zongorázni — mondja. — Van zongorájuk? — Igen. A kisebbik húgom még tanul, most volt elsős. — Mit csinálnak a fiatalok esténként? — kérdezem. — Háromszor van hetente mozi, kétszer diszkó, van hova menni... Azon gondolkodom, hogy illik-e megkérdezni: Mit kapott menyasszonyi ajándékként? Ügy döntök: nem illik. Mert azt is hallottam a faluban, hogy mindenkiről mindent tudnak az emberek, de beszélni nem illik róla. Sem a házról, sem a balatoni, vagy a harkányi nyaralóról. Arról sem, hogy akadt olyan lakodalom, ahol 250 ezer forint volt a táncBölcskci hangulat: csendes utca, az eljárók autóbuszával Morovik József: „Elfáradtam, meghirdetem az újságban ezt a tanyát és az 1400 öl szőlőt” Idős Segesdi István Ifjú Segesdi István módon távozott... — Van, hogy a szomszédomat nem látom napokig. HAZAFI JÓZSEF KAPFINGER
