Tolna Megyei Népújság, 1984. augusztus (34. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-02 / 180. szám

a^ÉPÜJSÁG 1984. augusztus 2. FIATALOK FIATALOK FIATALOK KISZ-szervezetek védnökségei Ifjúsági kollektíváktól, KISZ-szervezetektől érkező információk jelzik: a fiata­lok tenni akarással, aktívan kívánnak részt venni a mind szélesebb körűvé váló kong­resszusi és felszabadulási munkaversenyben. Az ifjú­sági szövetség helyi szerve­zetei általában védnökséget vállalnak egy-egy kiemelke­dő jelentőségű munkálat fe­lett, KISZ-műszakok szerve­zésével járulnak hozzá a vállalati tervek teljesítésé­hez, és a lakóhely vagy a munkahely sajátosságainak megfelelő konkrét munkába is bekapcsolódnak. A Gagarin Hőerőmű Vál­lalat KISZ-szervezete véd­nökséget vállalt az erőmű teljes, a következő ötéves tervben megvalósuló re­konstrukciója felett, s a véd­nökség előkészítéséhez kap­csolódó szervező-egyeztető munkát a jövő év végéig be­fejezik. A Lenin Kohászati Művek ifjúkommunistái a gyár mel­léktermék- és hulladékhasz­nosító programját vették pártfogásukba, energiataka­rékossági és környezetvédel­mi napot rendeznek. Mind­ezek mellett felajánlották a városi tanácsnak, hogy elké­szítik a miskolci Szabadság tér öntött lámpaoszlopait és lámpatartozékait. A Medi­cor Művek KISZ-esei — egyebek között — a gyár mikroszámítógépes program­jához kapcsolódó oktatási részprogram felett vállaltak védnökséget. A nádudvari Vörös Csillag Termelőszövetkezet KISZ- esei a betakarítási időszakra kombájnosversenyt hirdettek meg, vállalták kétmillió fo­rint értékű alkatrész felújí­tását, s azt, hogy folyamatos műszakban soron kívül meg­javítják az aratás közben meghibásodott gépeket. A faj szí Kék Duna Termelő- szövetkezet ifjúsági brigád­ja felújítja a község óvo­dáját, idén és jövőre is el­végzi az általános iskola karbantartási munkáit, s számíthatnak a fiatalokra a község oarkjainak, játszóte­reinek építésénél, más fenn­tartási munkáknál is. A Budapesti Közlekedési Vállalat KISZ-szervezete védnökséget vállalt a Baross kocsiszín rekonstrukciója, valamint a budavári sikló úiiáéDÍtési munkálatai felett. A fiatalok foglalkoznak to­vábbá a BKV 150 új Tátra villamosának folyamatos, jól szervezett beüzemelésével. A Veszprémi Teiioari Vál­lalat fiataljai a nápai üzem­egység olajtüzelésről gáztü­zelésre való átállításáról gondoskodnak és csökkentik a fuvarköltséget. A iánoshalmai Bácska Építőipari Szövetkezet KISZ-szervezetének kezde­ményezésére a szövetkezet fiataljai egy éven belül egy százalék alá csökkentik a gyártási selejtet. felkutatják az elfekvő készletek haszno­sításának lehetőségeit, s a gépek karbantartási mun­káinak gyors elvégzésével 10 százalékkal emelik a beren­dezések kihasználtságát. Az első autónk... Spáraiás, várakozás, Öröm Bonyhád új városnegyedé­ben, a Fáy lakótelepen — amit sokan csak Zsíroske- nyér-telepként emlegetnek — az Alpári utcai sorházak egyikében már tavasztól na­gyon várt vendég volt a postás. Levelet vártak, ame­lyikben a MERKUR Sze­mélygépkocsi Értékesítő Vál­lalat értesíti majd őket: ek­kor és ekkor, itt és itt átve­hetik új autójukat. Érni Vilmos és felesége so­káig spórolt, gyűjtögette a forintokat. Pluszmunka, ma­szekolás. A két gyerek ne­velése mellett bizony nehe­zen alakulgatott egy új autó ára. Előbb tízezer, majd las­san húsz-, aztán harminc­ezer..., és ez így ment szé­pen sorban. Végre összejött a pénz, hát el kellett dön­teni a kocsi típusát. — Nagy kocsit nem ve­szünk — így a feleség. — Kis fogyasztású legyen, ez lényeges — mondogatta a férj. A gyerekek (mivel azok) Porschét akartak... — Trabantra nagyon so­kat kell várni, legyen hát kis Polski — döntött a két felnőtt, majd irány az OTP, ahol befizették az előleget. „Először és utoljára, más mossa az autómat...” Eltelt néhány hét, majd megérkezett a MERKUR visszaigazolása. A postás hozta a levelet, benne a sor­szám, és hogy hol adják majd ki a kocsit. Telt az idő, a fiatal házaspár ezentúl hétről hétre a kocsiátvételi sorszámokat böngészte az újságokban. Most kiadtak 150-et, megint megállt a sorszám. Na tessék! Hát nem felemelték az árát?! De ez energiatakarékos lesz — nyugtatták egymást. Mind­egy, csak jönne már az a kiutalás. A háziasszony már belefáradt a postás állandó lesésébe, de a férj szorgal­masan, nap mint nap kinyi- togatta a postaládát. Az egyik szerdán is ez volt az első dolga, amikor hazaért munkahelyéről, a hidasi tég­lagyárból. — Erzsi, gyere gyorsan! Megjött az autónk! — kia­bálta be. — Az első autónk. Mutasd csak, hadd nézzem! 49-es ki­adási sorszám, Budapest, Gu­bacsi hídfő, Védgát utca. MERKUR-telep. Hétfőn 11 órára — sorolja boldogon és egyszuszra a feleség. A csütörtöki ügyintézés, a visszalévő vételár befizetése ilyenkor már csak formaság. Gyorsan ment, de a hétvé­ge?! Megállt az idő, soha­sem lesz már hétfő?! Vasár­nap. A gyerekek Cikóra mentek a nagyszülőkhöz. Reggel fél hét, a főzőfül­kében kávéfőző szusszan egy utolsót, az ebédlőben az asz­tal mellett kikészített cso­magok. Az asztalon iratok, szépen sorban: értesítés, be­fizetési bizonylat, jogosít­vány, igazolványok és pénz­tárca. A széken pulóverek, — el is fér, meg mindenre gondolni kell ilyenkor. A hatos főúton hétfői csúcsforgalom. Lassan sorol­Most már a mienk vagy! Tessék a kocsi papírjai — mondja a kiadó va haladunk. A szekszárdi deltánál egész kocsisor bal­lag a sebességkorlátozás mi­att. Már Paksot is elhagy­tuk, mikor megszólal a férj: — Ki gondolta, volna, hogy ilyenkor még Pest is messzebb van? — Milyen színeket is ír­tunk be? — kédezi a fele­ség. — Tűzpiros, homokszín..., majd meglátjuk, kár előre tervezgetni — jön a válasz. A beszélgetés ezzel meg is szakad, és csak Pesten foly­tatódik, amikor szó esik a forgalomról, a Dunáról, a csodálatos, karcsú hídjaink- ról. Lassan az izgalom veszi át a vezérpálcát. Mi lesz, hogy lesz?! Boldog izgalom ez, látszik az arcokon. El­végre az ember nem min­dennap vesz új autót — mondja Emi Vilmos. Kilenc óra múlt néhány perccel, és természetesen már sokan töltik boldogsággal teli izgu- lós perceiket a kiadótelep előcsarnokában. A büfé, a hangosbemondó, az írógép­kattogás, a Casco-biztosító- sok udvarias ajánlata, és a nevek elhangzása igazi méh­kasra emlékezteti a szemlé­lőt. Végre tizenegy óra, a le­endő új tulajdonos beadta a papírokat, most már csak ki kell várni, amíg a sorszám­ban elérik a 49-est és akkor lehet autót választani. — Menjünk, nézzük meg a színeket! — hívja a felesé­gét a férj, miközben egy szintén autóra váró új isme­rős is csatlakozik hozzájuk. — Dohányszínű... Narancs- sárga és homokszín is van — mutatja a feleség. — Mindegyik szép! — ál­lapítják meg közösen. Köz­ben autók jönnek és men­nek, új szállítmány is érke­zett. Mindenki sürög-forog, vár és reménykedik, aztán boldogan elmegy. Szendvi­csek és narancslé és sétálás... Végre felhangzik: — Érni Vilmos urat (mert aki autót vesz, az mind „úr”...!) kér­jük színválasztásra. Ismét örömmel teli sietség, még egy utolsó konzultáció és marad a homokszínű. Az át­adó udvarias, gyors és be­gyakorlott mozdulatokkal mutatja a választékot. Meg­van. Ez lesz az! A mi autónk! — amit már tudni sem lehet, hogy ki mondta ki hangosan. Itt és ilyenkor nem lehet mosoly nélkül áll­dogálni. A férj némi mű­szaki érzéktől áldva a rend­számtábla szerelését, a szer­számkészletet ellenőrzi. A feleség egyszerűen „csak” örül... — Gratulálok az új autó­hoz — mondja a gépkocsi­kiadó és sebesen, szakszerű­en magyarázza az egyes kap­csolók funkcióját, de ki fi­gyel ilyenkor ezekre az ap­róságokra? Asszonyok jönnek, kezük­ben vödör és szarvasbőr, mossák, fényesítik az új 126- os, E jelű energiatakarékos kiskocsit, ök is gyorsak, hi­szen naponta több mint száz autó vár szépítő kezükre. El­készültek, az autó csillog, méltón új állapotához. A papírok rendben vannak, még egy mentődobozt ad a portás és a kapun kívül el­köszön a kiadó, hogy egy másik új tulajdonost tegyen boldoggá. Még egy utolsó ellenőrzés, biztonsági övék becsatolása, és a Lengyelországban gyár­tott autó elindul hazafelé. Bonyhádra. A forgalom is­mét nagy, hiszen négy óra van délután, de azért ki­érünk, és a Kamara-erdőnél megállunk szétnézni. Milyen szép is ez a Budapest, így visszanézve, különösen ma... A motor ismét engedelmesen zümmög, a kocsi falja szép komótosan a kilométereket. Bonyhádon egy kis kerengő a gázprogramtól dúlt utcák kikerülése és a végállomás: Alpári utca 95. A gyerekek kitörő örömmel, egyszerre két lépcsőt is átugorva ro­hannak: — Apu, vigyél egy kört az autóval...! SZABÓ SÁNDOR Mucsfától Fonyódig vitte a sors Mucsfa és Fonyód között a távolság körülbelül százötven kilométer közúton. Az előbbi Tolna megye egyik apró kis települése, melyet talán még néhány megyénkben is keresgélne a térké­pen, Fonyód viszont egyértelműen a Balatont, a magyar tengert juttatja még a kisiskolásnak is az eszébe. Az embert sokszor a sorsa sodorja egyik tele­pülésről a másikra. Ebben az esetben a különbség már hallásra is számottevőnek tűnik. A harminc­négy éves Lebó László eddigi életének egyik felét — az első tizenhét évet — Mucsfán élte le, a másikat pedig Fonyódon. A gyermekkor első lépéseit, a világracsodálkozást, az első ismeret­halmazt, környezeti ráhatást ebben a faluban kapta, az itt élő emberektől. Időben kipróbálta az élet, hiszen alig múlt nyolchónapos, amikor már elvesztette az édesanyját. Az újranősült, felvidékről származó édesapa mindennapjait a munka töltötte ki, nevelőanyja önként vállalt társadalmi funkciói miatt, ami sok idejét lekö­tötte, önállóságra nevelte. A ház körül adódó munkák, az iskolai előmenetellel párhuzamot kaptak. És milyen is egy falusi gyerek?! Érdek­lődő, bolyongó, a szomszédokkal is szoros kap­csolatot teremtő típus általában. Lebó László ilyen típus volt. Mucsfán egyetértésben megfér­tek — és ma is megférnek — a felvidékről ide- származottak, a székelyek, a svábok és az ős­honos magyar családok egyaránt. Minden család­tól tudott valami újat, érdekeset, maradandót tanulni és elraktározni gyermekéveiben. Mind­egyiktől igyekezett a jót eltanulni, és a vége az lett, hogy ennyi év távlatából is kapásból elso­rolja, ki hol lakott, mire tanította, miért szidta, dorgálta meg ha kellet. Szereti a faluját, minden évben visza is tér ide, édesanyja sírját rendbe tenni, rokonokat, ismerősöket, barátokat meg­látogatni. Belemártja magát a falusi levegőbe, meghallgatja, kiből mi lett, elbeszélget az embe­rekkel. Szeret hazajárni. Eszébe jutnak a nyári szünidők, a volt tanító galambjai, amelyeket ő etetett analc idején. A máié és a puliszka íze, amit a szomszéd néni adott a kezébe ... Mindez úgy, egyszerre pereg le benne, fonyódi családi házának teraszán, igazi nyári csúcsidőben üldögélve. Itt meséli tovább életének második szakaszát. A Balaton vonzza a pihenni vágyókat, az üdülőket, kiknek nagy része azt a kenyeret és péksüteményt eszi nap mint nap, amit Lebó László már hajnali három órakor elkezd „kiterí­teni” az üzleteknek, üdülőknek. — Ilyenkor csúcsidőben korán kezdünk mi, sütőipari dolgozók, és bizony sokszor csak dél­után négy órakor állunk le a kocsikkal. Sok az ember, kenyér pedig mindig kell, hogy legyen az üzletekben. Amit a fonyódi pékség nem képes megsütni, azt Marcaliból hozzuk naponta. Menni kell, mert enni kell — mondja mosolyogva. Időközben hazaér a felesége is, aki a fonyódi óvodában dolgozik. Édesanyjával ketten jönnek, tömött szatyrokat pakolnak mellénk. Az újságíró számára furcsa, megható színjáték — néma, mo­solytól kísért mutogató köszöntés következik. — Ne csodálkozzon, az anyósom születésétől kezdve süketnéma. Mi már értjük minden mozdulatát és szavát — mondja a vő. Amikor a kislányunk szü­letett, még a szomszédokkal is meg kellet bir­kózni, mert már kéthetes korában tudni akarták, hogy a Bea tud-e beszélni... Ezen is túljutottunk, bár nehéz időszak volt. Futottunk orvostól or­vosig, de mind megnyugtatott bennünket. Bea i teljesen egészségesen született. A mama pedig így is boldog, mindennek tud örülni, és minden ér­dekli is. — Laci, nagy galambász. Erről is mesélt már? — kérdezi a feleség. — Tényleg nagy galambász vagyok. Még Mucs- fáról hoztam magammal ezt a hobbit. Ma már el­mondhatom, hogy szakembernek ismernek el, itthon is és külföldön is. Texánokat és angol golyvás hegyeseket tartok. Nagyon sok örömöm telik bennük. Az ország minden jelentős kiállítá­sán részt veszünk, és voltunk az NDK-ban, Len­gyelországban, NSZK-ban is kiállításon. Szépen lassan tanulgattam, képeztem magam és a mada­raim egyre több elismerést hoztak. A tavalyi ka­posvári nemzetközi_ versenyt én nyitottam meg, és a zsűri egyik tagjaként is ténykedtem. A szobában serlegek, érmek, oklevelek, bírálati lapok között válogatunk. Mindegyikhez fűződik valami élmény, valami szép és maradandó él­mény. Kiballagunk a galambbirodalomba, néze­getjük a madarakat. —szs— (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents