Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-14 / 164. szám

1984. július 14.

/"tolna''\

AirsíÉPÜJSÁG

„Nekem csak a magyartarka kell”

„Diagnózis: Hypertonia,

Oedema púim., Infarctus cordis. Javasoljuk, hogy életmódja kímélő-pihenő legyen. Amennyiben a beteg családi problémái megoldódnak, úgy osztályunkra azonnal fölvesszük.”

A diagnózist a megyei kórház I-es számú belgyógyászati osztályán állapították meg, s Tavaszi János kölesdi kistermelőnek javasolták, hogy kímélje magát.

— Tetszik tudni, úgy volt az, hogy most áprilisban egy vasárnap éjjel rettenetesen rosszul lettem, pizsamában mentem át a fiamékhoz. Azonnal bevitt a mentő, az intenzívre fektettek. Igen

ám, de közben ikerborjat ellett a tehén, meg is döglött mind a kettő. Az én hibám, csakis az enyém, nem voltam mellettük. A feleségem, nyugodjék békében, február

9-én halt meg, agyembóliában, egy évig ápoltam szegényt. Most itt vagyok egyedül, s ha kiteszem a lábam itthonról, be kell csukni az ajtót. A fiam vadőr, az egyik lányom Pakson, a másik Szekszárdon, mindegyiknek megvan a maga dolga, csak hétvégén érnek rá, hogy a házzal, a gazdasággal, meg velem foglalkozzanak.

— Egyszóval a kórházból a saját felelősségemre hazajöttem. Még aznap hajnalban

a ló is megellett, ikercsikókat, az egyik odalett, csak a Karcsi maradt meg. Mondják a gyerekeim, hagyjam a fenébe a gazdálkodást, de én másképp élni nem tudok. Annyira szeretem a teheneket, hogy azt szóval elmondani nem is lehet. Meg aztán a pénzt el lehet költeni, de meg is kell teremteni. A forintnak nálunk is ezerféle helye van, mi is elrendeztük a gyerekek életét, a lányoknak lakást vettünk, a fiamnak házat.

Az első munkakönyvemet a kölesdi téeszben kaptam, fogatosnak mentem. Nem volt énnékem akkor a macskán, a rossz disznón, a három apró gyereken meg a munkaegységelőlegen kívül semmim. Két munkaegységért lement a cipőm talpa. Négy év után elmentem a kísérleti gazdaságba tehenek mellé, akkor aztán azonnal vettem üszőt, meg bikaborjút. Azóta nem fogy ki a szarvasmarha a házból. Mert ha nincs állat, semmi sincs, s hogy jó időben mondjam. nem szűkölködünk, sonkát eszünk, nem szalonnát. A gazdaságban 15 évig gondoztam az üszőket. Tetszett persze, hogy tetszett, hisz ezt tanultam apró gyerek koromban. Az akkori igazgató, Czapári László precíz munkát követelt, hogy mást ne mondjak, minden egyes jószágot a színéről, a nevéről ismert. Egyszer pedig ledobtam elé a kalapomat: kiabált velem, mert széjjel legelt a marha, nem falkában. Megmondtam neki, velem ne kiabáljon, ha jobban ért az állatokhoz mint én, őrizze ő a jószágot. Nem fogott ki rajtam, az állami marhákat én ugyanúgy ismertem, mint a sajátjaimat, fél év múlva „légyszíves fiam” voltam az igazgatónak. Mikor elment a Czapári, meg Folk János a fő- agronómus, én is ott hagytam a gazdaságot. Attól fogva az ÁFÉSZ-nak hordtam a szódát, a feleségem gyártotta én meg lovas kocsival jártam a falut, a környező településeket. A szódagép két év múlva elromlott, nem javították meg. Nem vacakoltam tovább, volt nekem elég

Azt mondják, számoljam föl a gazdaságom ...

Napfény, levegő, mozgás kell az állatnak

dolgom a 12 jószág mellett, tehenet fejek, bikákat tartok azóta.

Az én udvaromban a magyartarkán kívül más szarvasmarha-fajta még nem fordult meg. Kettős hasznosítású, igen jó tejelő, és nekem még soha nem kellett kétszer hívni a termékenyítőket. Persze a jószágnak is meg kell adni, ami jár. A földem 1500 négyszögöl, azon csak lucernát termelek nekik télire. Az abrakot, kukoricát, búzát, korpát megveszem, és ilyenkor nyáron délutánonként kijár a legelőre mind a négy jószág, a két tehén meg a két vemhes üsző. Az egyik tehenet már apasztom: augusztusban ellik. Azon gondolkodom, mit csináljak a borjakkal, megtartsam, eladjam-e? Jó lenne ha maradnának, dehát már 56 éves vagyok, és beteg a szívem. Nem is csoda, én az állat állatja vagyok, nagy marha, hogy úgy mondjam.

Naponta 60-70 liter tejet adtam le eddig, most, hogy csak a fejős van, 21 liter körül viszek a csarnokba. Az én teheneim olyanok, hogy ellés utná 5 nappal már lehet fejni őket, forralással próbálom ki a tejet, ha felforr, lehet leadni. A zsírtartalom is négyen fölül van,

de megmondom úgy, ahogy van, én nem géppel, kézzel fejek. Vettem ugyan gépet, de kevesebb, meg gyengébb is lett a tej, akkor aztán fogtam, kimostam, és azon- nyomban eladtam. Szokva vagyok én ehhez, a 20 liter tíz perc alatt ott habosodik a sajtárban. Tavaly eltörött az ujjam, a csillagokat láttam, mikor fejtem, de a gépet akkor sem kapcsoltam fel.

Kukoricadarát, búzadarát, korpát adok nekik, hat kilót egy nap. Abrak kell a jószágnak, attól lesz tej, meg lehet tekinteni: olyan nagy a teheneim tőgye, hogy alig tudnak menni. De ha a Zsömlének kell még egy hónalj széna, én azt a szemén látom. A jószágnak akkora esze van, hogy el sem hiszi. Szólok neki, odajön, ha nem így igaz, magának adom a tehenemet.

A világon a legkényesebb, legérzékenyebb állat a tehén. Gyengéden kell bánni vele, dédelgetni, mint a szép menyecskét. Ha nem oda kötöm le, ahol megszokta, egy literrel kevesebbet ad. Aztán a napfényre, a levegőre, az oxigénre, a mozgásra is éppúgy szüksége van, mint az embernek. Legelő nélkül nem szabad állatot tartani, ott

jóllakik, pihen, aki meg őrzi. közben olvasgathat, gondolkodhat. Azt azért be kell vallani, hogy nagyüzemben 40 tehén sok egy emberre, pláne, ha olyanok kerülnek a jószág mellé, akik durva lelkületűek, és megérzik a fizetésnapot. Verni csak akkor kell a jószágot, ha megérdemli, mert nemcsak az ember, az állat között is akad gonosz, nem is egy. Ha az én kezem alá ilyen került, eladtam, cserélgettem addig, amíg úgy láttam, hogy, no ez kezes, jóindulatú. így aztán elvagyunk, megvagyunk egymással egész jól. Most csak az a gondom, hogy fölszámoljam, ne számoljam föl a gazdaságot. De hát itt a szivem, látja, itt ez a beteg szívem, az nem akarja abbahagyni.

*

Az 1983. évi megyei tej- és hústermelési versenyben az egy tehénre jutó átlagos árutej-értékesítés alapján első helyezést ért el Tavaszi János kölesdi kistermelő, aki az összes árutej-értékesítés alapján az Agroker Vállalat által felajánlott külödíjat is megkapta^

D. VARGA MÄRTA Fotó: Bakó Jenő.

— Mit tárgyalsz az öreg Józsival? — kérdezte, amikor bement vele a fűzfaárnyékos, keményre taposott udvarba. Leültek a csónakbak alacsony gerendájára.

— Nem tárgyaltam, ö mesélt — válaszolta jókedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatelepedett hozzá, ahogy a lépcső mellett, a köveken napozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az evezőit, és feljött a lépcsőn. Lepakolt mellette a partra, és cigarettát sodort. Azon a jól ismert, de egyre ritkábban látott módon, ahogy kiskorában az apja barátai szoktak. Nyelvheggyel keskeny nyálcsíkot húzott az összesodorintott újságpapírra. Aztán bosszankodva mondta, hogy rossz volt a kapás, hajnal óta kint ült a vizen, és semmit sem fogott.

Ügy beszélt vele, mint egy felnőttel, ö meg csak feI

küdt tovább a napon, és fején keresztbe tett karja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira váratlan volt, hogy idetelepedett hozzá, hogy fel sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt.

Csak né mesélgessen neked — mondta a fiú.

Komoly, felnőtt srác volt hozzá képest, az idén érettségizett. Szőke hajától elütő napbarnított arca férfiassá tette a külsejét.

— Miért ne? — kérdezte nevetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy másik vén tengeri medvével, most meg Laci, a bátyja barátja veszi pártfogásába.

— Csak — csattant sokatmondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat. — Jó lesz, ha elkerülöd.

— A Józsi bácsit? — nem győzött álmélkodni. Laci apáskodva, fontos arccal beszélt. Valami nagyon érdekes dolog lapult az egymást követő események alján. —De miért?

— Csak. Nem elég? — összevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi előrehajolt, és alulról felfelé belenézett az arcába.

— Mondd el, kérlek! Nem mondom el senkinek! Becs szó, nem mondom el senkinek!

Laci kék szeme fel akart nevetni, ahogy a lány belenézett az arcába, de aztán mégis komoly és titokzatos maradt.

— Tudod, hogy ült — mondta elfordítva a fejét. Meztelen sarka mellett elmélyülten piszkálgatta a földet.

Tudta, persze, hogy tudta. Nagy orvhalász hírében állt az öreg Józsi, és az ötvenes években lesittelték. Nem is nagyon szégyellte, az előbb is arról beszélt, hogyan verte agyon csónakkikötő lánccal az íváskor kövek közé bújó pontyokat. Kosárszámra szedte ki őket, és vitte eladni a városba.

— Jó pénzt adtak érte! Pedig aki evett már rendes halat, bele se tudna harapni. Az ívó hal húsa tejes, édes. Azt csak az afféle marha városi eszi meg. Pfuj! — és kiköpött oldalt. — Persze akkoriban még húst se lehetett kapni, nemhogy potykát. Ügy vitték, mint a cukrot.

Épp itt tartott a történetben, amikor Laci kijött érte.

és okos pofával behívta. Azt hitte, az anyjával találkozott fent a faluban, és haza kell mennie. Már éppen mérgelődni akart: nincs egy félórája, hogy nagy nehezen leengedték, és máris hazarángatják.

— Azt is tudod, hogy mért ült?

— Tudom hát. Lánccal verte agyon az ívó halakat, meg hasonlók. Apám mesélte. Azért is nem vették be a szövetkezetbe. Azóta partőr.

Mezey Katalin:

Gye re kék

— Ez mind igaz, csak hogy nem ezért cáükták le. Ettől még... Bár aki ilyesmit csinál, az egyéb gaztettre is képes.

— Nem ezért ült? Nem ezért? — szeme-szája elkerekedett a csodálkozástól. — De hiszen apu mondta. . .

— Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta elmondani, de azért jó lesz, ha vigyázol vele... — megint rejtélyesen elhallgatott.

Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biztos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a titkát.

— Ha elmondod, én is elmondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak.

— Buta vagy — nevette el magát Laci. A vonásai megenyhültek. — Azért jöttem ki étred, hogy figyelmeztesselek. Persze, nem bánom, ha elmondasz nekem valamit! — és olyan tréfásan kétértelműen kacsintott rá, ahogy a legények szoktak évődni a bálban a nagylányokkal. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, úgy tetszett Erzsinek ez a kacsintás. De inkább elvörösödött, és várakozásteljesen elhallgatott.

— Szóval — kezdte Laci lehalkított hangon —, szóval, rontásért ült. Fiatalkorú megrontásáért.

Fiatalkorú megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy félelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hangzik, de nem tudta, hogy pontosan mire gondoljon. Felrémlett benne, ahogy aha, szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit esetleg megronthat az öreg. „Ezért hívott be!” Milyen rendes aez a Laci. Félti őt. Még vörösebb lett. A szíve hallhatóan dobogott, szinte dongott a fürdőtrikó vékony anyaga alatt. „Én is, én is”... szerette volna mondani, de hál’ istennek nem bírt megszólalni.

— Tudod, mi az? — kérdezte a fiú a lány lehajtott arcát magához fordítva.

— Hát... valami — dadogta, és újra elfordult. — Kit

rontott meg tulajdonképpen? — Ez a megrontás elég ártatlan szónak tűnt ahhoe, hogy kimondja.

— Egy tizenöt éves lányt. Kökényesből. — Kökényes a szomszéd falu. Erzsinek hirtelen megképzett egy fehér bőrű, szőke copfos, telt, lompos nőalak, mintha mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak volna róla valami hasonlót. Talán tavaly a búcsúban. Egy fiatal lány meg Józsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szélcserzett arcú, kérges kezű vén halász, akit olyan nagyra tartottak a gyerekek! Örökké borostás, összehúzott szemű, fakult vászoningben, messziről érződő dohány- és szeszszaggal körülvéve. Mint egy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb ismerője. Megborzongott.. . De hiszen ő még nincs is egész tizennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre mosolyogva végignézett rajta, és ettől a tekintettől Erzsi újra vörös lett. Nem szégyen volt a vörössége mélyén, hanem fülének hinni nem akaró meglepetés.

— Nem az számít — mondta a fiú jelentőségteljesen, és a lába körmével kapargatta a hűvös, letaposott iszapot. A tóparti udvarokat minden tavasszal elöntötte a víz.

— Hanem? — kérdezte huncutul Erzsi, aztán hirtelen elszégyellte magát, és váratlan mozdulattal befogta Laci száját. — Jó, jó. Inkább ne válaszolj! — Ugyanabban a pillanatban el is kellett kapnia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megengedhetetlennek tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem szabad, hogy neki már nem szabad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől furcsán égni kezdett a tenyere, és ez a forróság fölfutott a két karján, és az egész testét elzsibbasztotta.

Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy Laci épp olyan vörös, mint ő, és hogy zavarba jön a lány kíváncsi tekintetétől.

Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy- fűzfa mögött állt, lépcsős fehér tornáccal.

— Várj — szólt vissza —, mutatok neked valamit, ö tovább kuporgott a gerendán, és a szúnyogokat csapkodta barna vállán.

Kisvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezében.

— Idenézz! — hajolt hozzá és kinyitotta. Vastag táblás, sárga papírú, régi, furcsa betűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Idenézz! — az ujjával egy évszámra mutatott: 1846. — A dédapámé volt. — a könyv tábláján szálkás, fekete tintás felirat állt: Katona László.

— Öt is úgy hívták? — álmélkodott a lány, de valahogy hamisan csengett a fülében a saját szava. Mintha mást várt volna az előbbiek után.

— Ez családi ereklye — mondta Laci komolyan. — Én öröklöm. Nálunk, a családban ezt a könyvet mindig az elsőszülött fiú örökli. — Elmosolyodott, és ebben a mosolyban volt valami gyermeki dicsekvés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, boldagan nevettek.