Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
lorwÉPÜJSÁG 1984. július 7. Csernyi László: Valaki járt a Salimbeni palotában BÓDI TÓTH ELEMÉR: Kinyílt a kék virág Kinyílt a tenger kék virága, álomként ráborul a pára, dereng a hajnal. A felkelő nap éle vág a hullámzó vízre, parti fára heves haraggal. Nem éltem még ily indulattal, nem láttam ennyi fényt a napban, ily szörnyű szépet. Rívó madarak raja nyargal, jaj, a szerelem hova lobban, ha el nem éget. TANDORI DEZSŐ: A kávé alja Dsida Jenő emlékére. Bizonyos díszkutak kőperemén át könnyen hajigálózó utazók aprópénzt vetnek a víz fenekére, a védőrács elrekeszti e prédát, legföljebb a Nap fizet, ha ragyog, ily vagyonnal, szanaszéjjel az égbe. Ragyog a Nap, fénybankós a Duna, hajnali fét ötkor, ahogy kitárom az ablakot, s a gesztenyefasor olyan, mintha már tegnap volna ma, olyan, mint török-gyerekkori várrom, mit vissza nem hoz e turista kor. Megyek, megfőzöm kávéink sorát, madaraink harsogva jelzik: élnek, és elkezdjük a napot, szinte értük; nem értettük egyszer egy Nap szavát ? Hullnak a védőrács mögé a fémek, majd egyszer fölszállunk, s onnét megértjük. (1983 nyarán) K .. .1 ockázatos vállalkozás volt, de ma már végképp elmosódnak álom és valóság partjai, s bizonyos részletek, ről nem is tudok számot adni, arról sem, hogy miként jutottam be a palotába, de egy huszáros egyenruhába öltözött hadfira például, aki a palotaőrség tagja volt, határozottan emlékszem. Nyílt, becsületes arca volt, amit kackiás bajusz díszített, éjszakára talán bajszpedrőt kö. tött, ahogy öregapám is; ma. napság kiment a divatból, de abban az időben nem volt szokatlan. A fölfelé kunkoro- dó bajuszt kemény edzéssel kellett szoktatni, öregapám is minden este beállította a megfelelő szögbe, majd ráillesztette a bajuszpedrőt, ami gumiszalagban végződött, s a tarkón kellett megkötni. Amikor felfelé mentem a palota lépcsőjén, rögtön feltűnt a huszáros ruha, a ran. got megadó hegyesre pödört bajusz, s öregapámra gondoltam, szerettem volna szólni is a hadfinak, de sietnem kellett, mert a palotában percre osztották be az időt, s engem őfőméltósága várt. Sokkal később, amikor már lehetett utazni, Sienában álmodtam hasonlót; egy palota márványlépcsőjén siettem fölfelé, mindig magasabbra, de ott nem várt senki, csak az volt fontos, hogy emelkedtem a szobrokkal szegélyezett lépcsőkön, szinte súlytalanul, s akkor ott, Sienában, álmom, ban, az is eszembe jutott, hogy egyszer már jártam ilyen helyen. Reggel korán ébredtem, felnyitottam a zsalukat, s láttam, hogy a három királyokról elnevezett szállodával szemben már kinyitott az újságos, a bárban is égtek a lámpák. Őszi reggel volt, november, a Salimbeni palota járt eszemben, de ebben a bizonytalan órában az égtájak elmerültek, az időnek sem volt jelentősége, s maga Siena is, a három királyokról elnevezett szállodával együtt, álomnak tűnt. Ma már, könnyelműen, az idő árjában, az olasz borok gondtalan mámorának emlékével, akár azt is mondhatnám, hogy a Salimbeni palotában jártam, s ez természetesen igaz, de az emlék ott, Sienában, a három királyokról elnevezett szállodában, ami — határozzuk meg közelebbről is — a Via di Calzo. leria kiszögellésében áll a Piazza Tolomei közelében, egybefolyt az álommal, bár ma már nem lehet megállapítani, hogy valóban álom volt-e, vagy inkább a valóság lenyomata egy másik valóságon. Sienában természetesen mindez egyszerűbb volt: a Piazza Tolóméitól a Banchi di Soprán át néhány lépés csak a Piazza Salimbeni, gő. gös palotájával, a múlt címerével. A múltra egy másik álom rakódott, melyhez ugyanolyan márványlépcső vezetett, a fordulóban büszke szobrokkal, s időtlenségük nem kérte számon a századokat, mert a lét önmagát je. lentette, s aki végigrohant emelkedő fokain, akár az idő lajtorjáját is járhatta, vagy annak a másik palotának kimért lépcsőit, ahol huszáros ruhába öltözött hadfiak sorakoztak, kackiás bajusszal, a kötelességteljesítés közönyével. Sienában könnyű volt álmodni erről a ködben ringó délelőttről, a szerény jelzőt sem kérdezve, melyből az év. szakra lehetett volna következtetni, egyébként is háború volt, amikor az évszakok is beleolvadnak a pusztulásba. A főméltóságú úr roppant íróasztal előtt ült, s a jelenség fokozatosan tárul fel élőt. tem, mert a kék libériába öltöztetett szolgák lassan, ünnepélyesen nyitották ki az ajtó két szárnyát, melynek négyzetében jelent meg őfőméltósága feje, majd a tér, üressége káprázatával, lenyűgözően emelte ki az oroszlánlábakon álló íróasztalt, mögötte a főméltóságú úrral. Már várt, amikor beléptem, rögtön intett, „jöjjön közelebb”, — mondta jóságosán, s mintegy a semmiből emelve ki karját, intett, „üljön le”. Mindebben nem volt előzékenység, vagy leereszkedés, a következő mondat már pa- rancsolóan is hangzott, „na, mutassa!” — mondta türelmetlenül, majd mint aki enyhíteni akarja fölösleges fölényét, hozzátette, „hát akkor lássuk”. Aktatáskámat, amit a szék lábához támasztottam, sebes mozdulattal kaptam föl, térdemre tettem és kinyitottam. — Néhány fényképet kell megmutatnom — mondtam, de nem néztem föl —, szeretném, ha figyelemre méltatna főméltóságú uram, — mire könnyedén megjegyezte, „no. lássuk végre”, mintha valami pikáns dologról lett volna szó, s kezét lassan kinyújtotta. Az aktatáska zárja nehezen, nyikorogva működött, nem is nyílt ki rögtön, s idegesen arra gondoltam, hogy mennyivel másként történnék mindez másutt, például Sienában, talán a Salimbeni palotában, vagy bárhol, mert ebben az időjátékban minden, ami volt, magában hord. ta esetlegességét is, s az sem lett volna meglepő, ha ugyanabból az aktatáskából a firenzei hadikészületekről is veszek elő fényképeket, akár olyanokat is, melyeken határozottan fel lehet ismerni a városfalakon serénykedő Michelangelót: ebben a rejtelmekkel zsúfolt világban csak a valószínűtlen hitelesíthetett mindent. Átnyújtottam a képköteget, s ahogy kezünk találkozott az íróasztal fölött, őfőméltósága arca megkeményedett, vonásaiból gyanakvást olvastam ki. — Azt mondta, meg kell mutatnia néhány fénykénét. Ezek szerint valaki megbízta ezzel, s tudni akarom, ki a megbízója. — Erről nem érdemes beszélnünk. Tényekről van szó, s bár ezek jövőbeni tények. annyira fontosak, hogy a neveknek nem kell jelentőséget tulajdonítanunk. — Natürlich, vannak esetek, wie sagt man, szóval magának is van neve, — s egy füzetben kezdett lapozni, amit eddig nem vettem észre. — Csányi — mondta, föl se emelve fejét a füzetből. — Jól mondom? Történelmi név. — Valamennyien a történelem szereplői vagyunk, főméltóságú uram. A múltra lehet hivatkozni, de érvelni csak a jelennel lehet. — Aha — mondta, de látszott rajta, hogy nem érdeklik szavaim. — Hol hagytuk abba? Kevés időm van. A fényképek zörögve hullottak az asztalra, ahogy kiszórta őket a borítékból. Ke. ze, melyen fáradt, szürke erek futottak át, fürgén maga elé terítette a képeket, némelyiket fel is emelte, közel a szeméhez. — Nem értem — mondta gyorsan. — Hogy úgy mondjam . . . — Történelmi kéüek — válaszoltam. — így is mondhatnám, dokumentumok. — De magyarázza meg, kérem, hogyan készültek? Ha nem csalódom, eredeti fotók. De épp az eredetiségük csal meg. Nem szeretem a technikai trükköket. — A történelem a folyamatot jelenti, a technika pedig ebben az esetben megelőzte az időt, de nem hamisította meg XT m * isszan nézte a képeket, majd korához képest gyors mozdulattal felállt, és az ablakhoz lépett. A mélyben a Duna látszott, szürkén, kegyetlenül közönyösen, felette hidak íveltek át, pontosan úgy, ahogy az útikönyvekben látni. „Nézze csak” — mondta majdnem kiabálva, s az ablakhoz siettem. A látvány a bizonytalan évszak szűrt fényében is szép volt, magán hordva a főváros közismert jellemzőit, csak az zavart, hogy a tények véglegesnek hitt dimenzióiban tudomást sem vett a történe. lemről, melynek riasztó dokumentumai már ott hevertek az asztalon. — Nem értem — mondta a nagyúr —, de mit akar maga velem? — Ezek a képek a jövőt ábrázolják. Mindössze erről van szó. Ekkor már ismét az asztalnál állt, egyenként felemelte a képeket, s rövidlátó szeméhez tartotta. — Ügyes, határozottan ügyes — mondta. A hitelességében nincs okom kételkedni. De hogy is mondjam — s közben füzetében lapozott —, kedves Mányi... — Csányi — javítottam ki. Bosszúsan nézett rám: — Mindegy. Ne szakítson félbe! Szóval ügyes, határozottan ügyes fotográfus munkája. De akkor sem értem. Ezeken a képeken valamenv- nyi Duna-hidat lerombolták, itt a házaknak csak a fala áll, vagy az sem, nem is tu. dom, hol lehet. .. — A József körút... — ... szóval nem is tudom, meg ezt sem, talán a Bazilika? — rám néz, nem vár feleletet. — Mindegy, ne szóljon közbe, elhiszem, csak azt mondja meg, kedves Mányi, mit akar ezzel? — Ezek a fényképfelvételek jövőre, tehát 1945 tavaszán készültek a lerombolt fővárosról. — Igen, igen, de akkor sem értem, hogy mit akar ezzel. — Egy fotográfus, ahogy a főméltóságod mondta, határo. zottan ügyes fotográfus, mert a jelző mindenképp illik rá, előre elkészítette ezeket a képeket. — Vagyis egy évvel előre dolgozott — s tétován mosolygott, de maga is érezte, hogy a tréfa értelmetlen. — Mégis, hát mit akar? — csattant fel a hangja, de ahogy a képekre nézett, megenyhül- ten folytatta: — Szóval, mit akar, kedves Lányi? Sokkal később, amikor Sie. nában a három királyokhoz címzett szállodában álmomban a Salimbeni palotában jártam, ahova másnap valóban elmentem, a portás, aki golyóálló műanyag fülkéjében ült, megállított, s ki is nyittatta velem a táskámat; olcsó, vacak táska volt, Firenzében vettem, a Standéban, mert épp árleszállítás volt, egyébként borsának hívják az ilyent, ami műanyag szatyrot éppúgy jelenthet, mint tőzsdét, templomi perselyt vagy herezacskót; a fogalmak az életben is össze- kuszálódnak. A portás persze bombát keresett, de csak néhány képeslap volt a táskámban, egy füzet, amibe előző este írtam, s az volt az érzésem, a portásnak nagy örömet szereztem volna egy bombával, amit oly régóta keresett kitartóan, s természetesen hiába. De Siena és a Salimbeni palota az időfolyam másik pontján jelent meg, s amikor a három királyokról elnevezett szállodában újra fölmerültek a múlt képei, független voltam az időtől, s az is teljesen közömbös volt, hogy 1944 meghatározhatatlan évszakában jártam-e egy olyan jelenben, melynek tényeit később a Salimbeni palota is jelenthette volna. — Tehát — mondta őfőmél. tósága, de ahogy kiléptem a Salimbeni palotából, kezemben a többértelmű borsával, és emlékeimmel, botladozva az idő átlói között, minden egyszerre rejtelmes lett és megfejthetetlen, mert 1944 valamelyik napján járhattam volna más palotákban is. táskámba rejtett árulkodó fényképekkel, s az egyiken talán a Firenze falain szorgoskodó Michelangelót is fel lehetett volna ismerni. — Nézze, Száli — s úgy fogta kezébe a fényképeket, mintha gyanús rovarokat kellene rendeznie egy gyűjteményben —, én anélkül, hogy firtatnám a fotók eredetét, elfogadom, hogy 1945 tavaszán készültek. Már nincs is olyan sok idő addig, ez is hitelességük mellett szól. Tehát va. lami furfangos fotográfus, verfluchter Kerl... Tehát arról van szó, hogy a dunai hidakat, amelyeken ebben a pillanatban még élénk a forgalom, felrobbantják. Házakat is lerombolnak, íme, itt már látható is. És Budát! — kiáltott fel. — Nézze csak, mintha ez lenne a királyi palota! — Ez a történelem — mondtam megadóan. — Pontosabban a történelem egy olyan metszőpontján állunk, ahonnan több út vezet a jövőbe. Nem mindegy, hogy melyik úton indulunk el. — Tetszetős, amit mond, kedves Kádi, vagy Káli, mindegy, ne szóljon közbe. Tehát arra akar figyelmeztetni, hogy az események je. lenlegi menete a főváros lerombolását eredményezi. — A fényképek a leendő tényeket örökítették meg. — Wircklich, nem vonom kétségbe. De ne tételezze fel rólam, hogy ezt én idéztem elő. Igaza van, valamenniyen a történelem szereplői vagyunk. — De nem egyformán vagyunk felelősek. — Na ja, na ja — mondta majdnem kedélyesen. — Természetesen sajnálni fogom, ha Budát is lerombolják. Azt is meg kell fontolnom, hol fogunk akkor lakni. Az egész ország csak nem pusztul el? — De főméltóságú uram, gondoljon arra, hogy mennyit kell szenvednie ennek a népnek! — Freilich. Ennek a nép. nek sajnos olyan a történelme, hogy is mondjam? No, köszönöm, hogy figyelmeztetett. Ilyen körülmények között gondoskodnom kell egy megfelelő és biztonságos kastélyról. A biztonságunkról van szó, tehát jól meg kell gondolnom. — És a nép biztonsága? Főméltóságú uram ... — Szerényebb is megteszi. És még a személyzetről is gondoskodnom kell. — De a nép, főméltóságú uram. Már eddig is százezrek pusztultak el a háborúban. Deportálások vannak, bombázások ... — Sajnos. Igen, a bombá. zások is. Talán Budát sem kímélik. Legjobb lenne valahol a nyugati határszélen kerestetnem egy megfelelő kastélyt. — De talán még sok mindenen lehetne változtatni. Például békét kötni, kilépni a háborúból. — Nem tehetek semmit. A lelkiismeretem tiszta. — Elpusztul az ország. Embereket ölnek halomra. — A történelem menetével nem szállhatok szembe. A lelkiismeretem tiszta, ezt val. lom Most nem jen ár említettem, hogy később valóban jártam a Salimbeni palotában. A műanyag kalitkában élő portásnak gyanús volt a táskám, kinyittatta, matatott is benne, de bombát akkor sem talált. a történelem előtt is. pedig menjen, intézked. kell, menjen, igen, men-/ Szántás Viski János festménye Jászén Antov: Lóherék, ó, azok a lóherék! Lóhere és pillangók, fénylő kéklő égbolt! Mennyi boldogság, mennyi öröm... — nem gondolják, hogy a dolgok kezdenek egyfajta sanzondalocskához hasonlítani? A helyzet azonban komolyra fordult. Seregnyi gondterhelt ember sürgött-forgott a lóherék között, tekintetüket a földre szegezték, kezüket kinyújtották, ujjaikkal a rétet turkálták, de nem találtak, nem és nem találtak. Nem találtak négylevelű lóherét. A kiábrándulás általános volt. És ekkor, éppúgy, mint a mesékben, nem tudni honnan, de megjelent egy tudományos munkatárs. „Mit kerestek emberek?” — kérdezte, és amikor megértette hogy a szerencséjüket, mély gondolatokba merült. Ha egy tudományos munkatárs mély gondolatokba merül, mindig történik valami. Most is így volt: a tudományos munkatárs elhatározta, hogy egy új fajtát, négylevelű lóherét fog kitenyészteni. Nem ecseteljük azokat a nehézségeket, melyeket le kellett küzdenie. Nem ecseteljük azokat a nélkülözéseket, melyeket el kellett szenvednie. Álmatlan éjszakák, percnyi pihenés és szép asszonyok nélkül. Leszokott a fürdésről, nadrágja állandóan piszkos volt. Elszalasztott egy nagy-britan- niai kiküldetést. Általában véve mindent elszalasztott ezen a világon, de sikerült. Sikerült! Egy napon csöndes tavaszi eső permetezte szét áldását a négylevelű lóherével teli mező felett. Egy egész mező! A tudományos munkatárs ekkor a fáradtságtól roskadtan, de boldogan leült a földre, felsóhajtott, rágyújtott egy cigarettára, és ezt suttogta: „Gyertek ide jó emberek!” Kialvatlanságtól vörös szemeiben könnyek jelentek meg. És a rét megtelt emberekkel. Lökdösték egymást, jobbra- balra, szimatoltak és káromkodtak, görnyedten csúsztak- másztak a lóherék között, ujjaikkal a földet vájkálták, és ezt mondogatták: „Nincs, azt a jó édesanyját, nincs!” — Mit kerestek, emberek? — kérdezte őket a tudományos munkatárs. — Hiszen most már mindannyiotoknak jut négylevelű lóhere! — Háromlevelűt keresünk — válaszolta valaki. — Most annak lesz szerencséje, aki háromlevelűt talál. A négylevelűt a vénasszonyok is ismerik, nézd csak, mennyien vannak! És a rét felé mutatott, ahol valóban: öregebbnél öregebb vénasszonyok is tülekedtek — végeredményben mindenkinek szüksége van a szerencsére. (Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán)
