Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
*^fePÜJSÄG 1984. július 7. Pályakép ai elsödíjasról Huszonnyolc oldal bivatásszeretet „Helybéli születésű vagyok” „A munkaközösségek alakulása, működése a tanácsoknál számos gyakorlati, jogi problémát vet fel. Tulajdonképpen a pályamű ezek szintézisének is tekinthető, a pályázó a témával kapcsolatosan alapos felkészültséggel és tényszerű ismeretekkel rendelkezik.” (Részlet a tanácsi dolgozóknak hirdetett idei Alkotó ifjúság pályázat 1984. évi elsődíjas tanulmányának minősítéséből.) A paksi Városi Tanács műszaki osztályának egyik irodájában ül velem szemben az imént idézett elméleti dolgozat szerzője, dr. Bencsikné dr. Szinger Zsuzsanna, a műszaki osztály csoportvezetője. Arcáról már letűnt az eredményhirdetést követő pillanatnyi öröm, átvette helyét az a felismert bizonyosság, hogy senki más, ő követte el ezt a fegyvertényt. Az 1955-ös születésű, a jogtudományi egyetemet népköztársasági ösztöndíjjal végzett, kedves moso- lyú, szemüveges fiatalasz- szony várja a kérdéseket. — Ügy nem jó! — mondom —. Inkább beszélgessünk. — Helybéli születésű vagyok — mosolyodik el —, itt végeztem Pakson iskoláimat. A gimnázium harmadik évében határoztam el, hogy jelentkezem az egyetemre. — Netán van családjukban jogász? — érdeklődöm. — Még véletlenül sincs — igazít helyire dr. Szinger Zsuzsanna. — Édesanyám eladó. édesapám Dedig a 26-os Építőipari Vállalatnál dolgozik, az atomerőmű-építkezésen. Ieaz. hogy húgom is megfertőződött az államigazgatással. Most diplomázik az államigazgatási főiskolán. Oldódik. Tanítóira emlékezik, akik példaképei voltak. Először ő is példaképeihez akart hasonlatossá lenni, követve őket a katedrán. De akkor másította meg szándékát, amikor az EL- TÉ-n részt vett egy előkészítő tanfolyamon. Gyorsan sorolja az első hallásra tényszerű, de az ember életútját meghatározó állomásokat. Az egyetem harmadik évében férjhez ment, államvizsgázott, majd ’79-ben férjével együtt — aki somogyi — elhelyezkedett a Somogy megyei Tanácson. — Mikor jöttek haza? A válaszra várnom kell, mert cseng, cseng a telefon. Kimegy, és hallom, hogy találkozót beszél meg valakivel, majd tanácsot ad egy ügyfélnek. — Szüleim nagyon szerették volna, ha közelebb kerülünk hozzájuk. 1982-ben a Népszabadságban olvastuk, hogy a paksi Városi Tanács jogász házaspárt keres. Július 1-án múlt két éve, hogy mindketten itt dolgozunk. Már nem játszik gyűrűs kezeivel. Szeme is mosolyog, amikor ötéves Péter fiáról, a most megkezdett házépítésről. a nemrégiben letett polgári jogi szakvizsgáról, vagy az őnála kicsinykét indulatosabb férjéről beszél. Mert ő bizony kevés beszédű. Az általa irt dolgozat azonban keréken huszonnyolc oldalas. „Különösen figyelemre méltó a pályázatnak az a törekvése, amellyel a hatósági ellenőrzéssel kapcsolatos feladatokat próbálja felvázolni. Éppen ez az a terület, amely a tanácsi munkában problémás, az ellenőrzés gyakorlata még kevésbé alakult ki.” (További részlet a minősítésből.) 1975-ben hirdette meg első ízben a Tolna megyei Tanács a Szakszervezetek Tolna megyei Tanácsával közösen a tanácsi fiatalok részére az Alkotó ifjúság pályázatot. Az ideire csekély számú, hat munka érkezett. Öt éppen Paksról. — A pályakezdő tanácsi dolgozók többsége kissé gátlásos — mondom. — Az újat akarás szándékát sokszor eltéríti, kisiklatja a tekintélytisztelet. Miért érezte szükségét, hogy egy olyan nehéz területről, mint a gazdasági munkaközöségék hatósági feladatainak jelenlegi állása, mondja el a véleményét? — Amióta valamennyi gazdasági munkaközösség a székhely szerinti illetékes tanács hatáskörébe került, azóta nagyon érdekel ez a téma. Üj állapot ez, sok benne az olyan terület, amit nem szabályoztak. Mi pedig, a hatósági csoport mindennap érezzük ezeket a járatlanságokat. — Emiatt más még nem ir pályázatot? Ismét mosolyog. — Mielőtt a megyei tanács közlönyében olvastam volna a felhívást, valami megelőzte. Tartottak Miskolcon az államigazgatásban dolgozó fiatalok egy találkozót. Ott én a munkaközösségek témájából egy tízoldalas előadást tartottam. Az alap tehát adva volt. Rengeteget olvastam hozzá, a Bírósági határozatok tárától kezdve mindent. Segítséget kértem, információkat, hiszen ez egy nagyon új valami. Nem sokat tudtak segíteni, éppen ezért sok olyan problémával is találkoztam, amire kell megoldást, egységes értelmezést adni. Nekikezdtem írni, Tudom, nem haragszik meg dr. Szinger Zsuzsanna, ha az „én” helyett „mit” használok. Ugyanis dr. Ben- csik Lajos, a férj is pályázott. Ö a dobogó második fokára állt fel. Családi ügy volt tehát a pályázat. Az egyik héten az egyik jogász írta a maga dolgozatát, a másikon a másik. — És Péterrel mi volt addig? — Ö még a szelét sem érezte meg annak — folytatja beszélgetőpartnerem —, hogy mi most milyen nagy munkában vagyunk. Nem hagytuk magára. .... a pályamű értékes, s zínvonalas munka, felvetései a tanácsi (gyakorlatban — különösen községi szinten, ahol a feladatok teljesen újszerűén jelentkeznek — jól hasznosíthatók.” (A bírálótól). Az Alkotó Ifjúság pályázat nyertes dolgozatainak értelméről és hasznosításáról kérdezem dr. Hegedűs Jánost, a megyei tanács végrehajtó bizottságának titkárát. — Az elméleti dolgozatokat könyvtárunkban helyeztük el. Engedélyt kapva arra a szerzőktől, hogy munkájukkal megismertessük más apparátusbéli dolgozót is. Igazán tehetséges és sok új jogi problémát felvető munkák ezek. Érezhető belőle az is, hogy milyen szellemi energia van munkatársainkban. — Hat pályamunka érkezett a fiatal apparátus tagjaitól. Rettenetesen kevésnek érzem. — Nincs ezzel egyedül — mondja dr. Hegedűs János. — Mi sem vagyunk elégedettek az összképpel. Ehhez a szervezési elégtelenség is közrejátszott. A városi tanácsok tisztségviselői — kivéve persze a paksit — nem mindenütt kezelték fontosságának megfelelően a pályázatot. A jövőben az előkészítő mun- - -kában, de a propagálásban is lépni fogunk. Ha szükséges, akkor erélyesebben, mint eddig. asm „A pályamű érdeme, hogy nemcsak felveti a problémákat, hanem a legtöbb esetben — éppen a gyakorlati tapasztalatok alapján — erre válaszol is, illetve javaslatot ad a megoldás lehetséges irányára.” (Idézet, mint fennt). Már csak az üres kávéscsészét kocogtatjuk, dr. Szinger Zsuzsanna odahív a szoba falán lévő paksi térképhez, megmutatja, hogy hol lesz a városi tanács új épülete, hol fogják építeni családi házukat, persze mindenféle kölcsönnel meg segítséggel, majd arról beszél, hogy bizony nincsenek irigylésre méltó helyzetben a munkaközösségekkel foglalkozva a községi tanácsok dolgozói. — De segítség lehet nekik az ön munkája? Beszélgetőtársam nem válaszol. Kivárja, amíg a kérdő mondat végén lévő kérdőjel elhalkul. És persze addig is mosolyog. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS ste tíz felé járt az idő. Odakint meleg volt, odabent, az étteremben meg már szinte elviselhetetlen a hőség, a bűz. Cigarettafüst, égett zsírszag, állott ruhák, izzadt testek kipárolgása keveredett. Varga Bandi először azt hitte, hogy csak tréfál ez a nagydarab részeg marha, aki most hármuk elé odakönyökölt az asztalra: — Gyerünk, kisfiam, nem nagyon érek én rá. Jössz vagy vigyelek? — Eriggy a fenébe. Részeg vagy. — Én-e, csillagom? Hallottátok emberek? — fordult a többiek felé. Szaszov Jóska, az öreg ostyasütő fia, meg Gersina Pista bólintottak. Hallották. Naná, hogy hallották. Legalább történik ezn a rohadt estén valami. Már mindegy, mi. Legföljebb összerugdalják ezt a részeg barmot odakint. Készülődtek. Varga Bandi intett. A mozdulat azt mondta: nem. — Miért nem? — kérdezte csalódottan Szaszov Jóska, közben megnyalta az alsó ajkát. — Ugyan már, miért nem? — Hagyjátok a fenébe. Nem akar ő semmit, igaz komám? Eszedben sincs neked verekedni énvelem. Mondd meg nyugodtan ezeknek a fiúknak, hogy csak elfogyott a pénzed, de még ihatnál egy sört. Így van? A nagydarab fickó szemén átfutott valami. — Persze akarhatod is azt a bunyót — próbálkozott Gersina Pista. — Én benne vagyok. De legyen valaki, aki utána hazavisz, úgy gondolkodjál. Már többen odanéztek a barátok asztalához. Ismerték őket a kisvárosban. Kiben kivert fogak, kiben a jó murik emlékei ébredeztek. A nagydarab fickó még így, részegen is megérzett valamit ebből a három emberből. — Igazad van testvér, kérj egy sört Feri bácsinak, és nem lesz semmi baj. Majd én vigyázok rátok — mondta bárgyú mosollyal. — Az jó lesz, sok itt a kötekedő — mosolyodott el Varga Bandi is. — Üljél csak le, majd a Pepi gyerek visz neked sört. Az asztalodhoz — húzta beljebb lábával a negyedik széket. A részeg intett, aztán elbotorkált. — Gyerünk — állt föl Varga Bandi. Kiballagtak az étterem elé. — Minek hagytad? — kérdezte Szaszov Jóska. — Feketére vertük volna a marháját. — Eriggy már — legyintett Varga Bandi. Nekivetették hátukat a falnak. Álldogáltak. Az ing lassan rájukhűlt. Szívták a cigarettákat egymás után. Nézték a kislámpa fényében vergődő bogarakat, lepkéket Fogytak a vendégek, az ajtó halk surrogása árulta el, meg a tétova léptek kopogása-csoszogása a műmárványteraszon. Szaszov Jóska egyszer csak rákezdett. — Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok... Szép hangja volt, halkan is énekelt. A másik kettő se állta meg sokáig, hát együtt énékeltek. — Mutassatok utat a szegény legénynek .. . Akkor látták meg Jolánt, a piros trikós kiskölyökkel. Nem énekelték újra a refrént. Csöndben bámulták, ahogy a nő nehézkes léptekkel jött a járdán. A gyerek fogta a kezét. — Nicsak, a Jolán — morogta Szaszov Jóska. Gersina Pista fölsóhajtott. Varga Bandi ránézett. — Menj a fenébe. Ezt a riherongyot? — öt-hat éve te se így beszéltél — vetette oda a másik. — öt-hat éve? Már akkor is az ötszázadik voltam a sorban legalább. Na és? Én ezt már meg sem tudnám simogatni, a jóisten tegye akárhová. Nincs nap, hogy be ne rúgna. — Mennyi idős lehet az a gyerek? — kérdezte a Szaszov Jóska. A másik kettő nem érzett meg semmit a hangjából. — Kilenc vagy tíz, talán — felelte Gersina Pista. — Hát akkor . .. akár ... — húzta el gúnyosan a száját az ostyasütő fia. Gersina Pistának torkán akadt a válasz. Hogy ő? Hogy ez a ványadt, taknyos kis kölyök az övé...? A nő a lépcsők elé ért. Elengedte a gyerek kezét. — Várj meg itt, Bandikám. Anyuka jön mindjárt — mondta a levegőbe. Rá se nézett a gyerekre, csak ment be a kétszárnyú ajtón. A gyerek ott maradt, nem mozdult. Nézte a kiszűrődő fényt. Szívott az orrán. Csöndes nyári este — Tessék, itt van e Bandika — ütötte hátba Gersina Pista fölszabadultan Varga Bandit. Az dühösen fölkapta a fejét. — A hülye anyátokat — fordult feléjük dühösen. — Nocsak — léptek el a faltól azok ketten. — Eriggyetek a fenébe — legyintett Varga Bandi. A gyerekhez fordult. — Ki az apád, Bandika? A fiú szívott megint az orrán. Nem felelt. — Hallod-e? Ki az apád? — Hagyjad rá, tudod, hogy nyomott. Mit piszkálod? — kelt a gyerek védelmére Gersina Pista. — Tán a tied mégis? — villantotta rá a szemét Varga Bandi. — Na, ide hallgass, Bandika — guggolt oda a gyerek elé. — Szeretnél-e cukorkát? A vézna fiúban megmozdult valami, ránézett a guggoló férfira. — Itt van tíz forint — vette elő a zsebéből a gyűrött papírpénzt Varga Bandi. A gyerek nyúlt érte. — Nem úgy van az, komám. Ez a tied, ha jó kiskutya leszel, és szépen visszahozod. Csomóba gyűrte és elhajította a pénzt. A gyerek értetlenül bámult. — No, négykézláb, ahogy a kutyák szokták. A fogad között. Kézzel nem szabad! Eriggy! sok cukrot adnak érte a boltban. Ezt már megértette Bandika. Hiszen ez játék. Leereszkedett a betonra, trikója kicsúszott a nadrágjából. — Ugass, Bandika — hallotta, de hát a pénzt kellett figyelni, mert a szél odébb sodorta, az árkádok alá, a sötétbe. Csak mászott utána. — Ugass már, a kurva anyád, Bandika! Ez már csattant, ezt már muszáj volt hallani. — Vau, vauu, vauuu! — vakkantotta el magát. Eljutott az árkádokig, körbeszaglászta az egyik oszlopot. Nem találta a pénzt. Még beljebb araszolt, de akkor már olyan volt a sötétség, mint otthon a kamrában, éjszaka. Megint visszamászott az első oszlophoz. A pénz nem került elő. — Ugass, Bandika! — Vauuuu, vauuuu, vauuuu! — Na mi lesz, hozod már? — Vau! — Gyere kiskutyám, hozzad! — Vau — vakkantott csalódottan a gyerek. Ezek hárman már röhögtek. A kölyök határozottan nevetnivaló volt, ahogy ide-oda csúszkált a járdán, vékony ülepe meg-megemelkedett, aztán visszakoppant a térde a betonra. Egyszerre ott kuksolt előttük. — Na, mi van? — kérdezte Varga Bandi. — Vau! — Nem találod! — Vau! — bólintott a gyerek. — Pedig kéne, mi? Jó lenne, mi? — gyűrte vissza magába a nevetést Szaszov Jóska. — Isten bizony mondom, olyan, mint egy igazi kutya. Nézd meg a pofáját! — Ez tényleg kutya! — harsogta Gersina Pista. Egymást átölelve röhögtek, röhögtek a gyerek felé mutogatva. Minden lélegzetvételnél elszállt egy maroknyi az előbbi feszültségből. — A világ szukájának kölyke! — ütögette a mellét röhögés közben Varga Bandi. A gyerek csak nézte őket. Hátra sandított, az árkádok felé, fölpislantott a fölötte magasodó férfiakra. Hirtelen foggal belekapott Varga Bandi nadrágjába. Olyan gyorsan mászott föl a lépcsőkön, hogy annak ideje sem volt elugrani. A gyerek ott tartotta fogai között a nadrágot, és morgott. Varga Bandi ijedten rúgott rajta egyet. Nem nagyot, csak éppen annyit, amennyit a nadrág kiszabadítására kívánt. De ennyi bor után! A gyerek oldalára dőlt, koppant a feje a betonon. Észre sem vették a nagy nevetésben. Összeölelkezve elindultak. A piac felől hozta vissza hangjukat a szél. — Világszuka kölyke! — Nem harapta ki a nadrágod? — Te! Ha ez veszett, jól nézel ki! Oltasd be magad az öreg Sterccel! Még bajod esik, ember! A gyerek fölállt, odement a vendéglő ajtajához. Látta az anyját. Ivott, majd nagyon bizonytalanul elindult kifelé. — Vigyáztak rád a bácsik, igaz? A gyerek nem szólt semmit, megfogta az anyja kezét. Csöndben lépdelt mellette az árkádok felé. A második oszlopnál ott hevert a csomóba gyűrt tízforintos. Észrevette. — Édesanya — mondta. ólán nem hallotta. A gyerek elengedte a kezét, ő csak ment tovább. Nehezen, óvatosan, lábbal tapogatózva. Bandika megállt a pénz mellett. Négykéz- lábra ereszkedett, és fogai közé vette a zöld papírt. Fölállt. — Vau! — vakkantotta összeszorított szájjal. Futott az anyja után, a negyedik oszlopnál érte utol. Megfogta a kezét.
