Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-28 / 176. szám
lOrtÉPÜJSÁG 1984. július 28. IRODALOM Rumen Balabanov: Nincs többé üres ház! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki sohasem zárta be lakásának ajtaját. Az embert Manóinak hívták, és egymaga lakott a sokemeletes épületek között megbújó kicsiny házikóban. A sokemeletes háztömbök tele voltak ki tudja hányféle emberrel, akik ki tudja hányféle fortéllyal zárták be bejárati ajtajukat, de ennek ellenére időről-időre mégiscsak történtek betörések. Az egyik hónapban egy öntevékeny primadonnának vitték el az ékszereit, a másikban pedig egy hi-fi tornyot hurcolász- tak végig fényes nappal az emeleteken, és beteték egy ismeretlen gépkocsiba. Egyszer meg egy egész márvány- asztalt loptak el a kilencedik emeletről. Bántotta az embereket, hogy eltűntek anyagi jellegű szerzeményeik, de leginkább az fájt nekik, hogy éppen az orruk előtt élt egy Manói, akinek egész nap nyitva van az ajtaja, és senki sem megy be a házába, senki sem nyúl a vagyonához. Na de miféle vagyona volt neki? Egy ruhásszekrény, egy matrac, viaszosvászonnal borított faasztal, számtalanszor átfestett kredenc, feleségének régi, megsárgult fényképe, hűtő- szekrény, benne öt tojás, két üveg aludttej, három szál petrezselyem, és leégés elleni kenőcs bakelitdobozban. — Ha valakinek szüksége van rá, jöjjön és vigye! — mondogatta Manói. Egyszer azonban valami váratlan dolog történt. Egyik este Manói hazament a munkából, és bezárva találta az ajtót. Mivel nem volt kulcsa, nem tudott bemenni, leült hát a küszöbeié, és gondolkozni kezdett. — Kifogtak rajta — kommentálták az emberek az erkélyekről. — Bezárták az ajtót, hogy .tévútra vezessék a nyomozást... Legjobban azonban Manói volt összezavarodva, mivel kulcsot kellett készítenie. És amikor kinyitotta az ajtót, mit lát? Az asztalon televízió, a matracon drága né£>i hímzésű terítő, a sarokban rádió, a kredencen kínai vázia díszítik, benne művirág, a hűtőszekrényben két kiló bárányhús, egy üveg Whisky (nem skót, hanem magyar!), háromféle felvágott, egy kiló sajt, egy üveg bor, sonka. A fogason pedig új öltöny és szalmakalap feszít. Soha senki nem tudta meg, ki hagyta ott mindezt a kis házban. Ettől kezdve azonban mindenki megnyugodott, mivel Manói zárni kezdte a zajtót. A betörések, persze nem maradtak abba, egyik este még a televíziója is eltűnt, ezért másnap reggel egy biztonsági zárat kellett felszerelnie. .. De mint köztudott, a tolvajok nem félnek a biztonsági záritól. A tolvajokat csak üres ház ijeszti él. Ilyen pedig már az egész telepen nem akadt egy sem... Fordította: Adamecz Kálmán Bóiya Páter: fi gyűrű Bevezetés Egy téli napon Somos felesége — Mária — úgy döntött, hogy elválik, és ottfelejiti So- mosit valamelyik koszos vendéglőben. Az okok... 1: Somos iszákos, 2: Somos hazug, 3: Somos önző, 4: Somos impotens — és még minden, ami férfi lehet válóper idején. „Máriának igaza van de nekem is” — gondolta Somos, és al-al-al-bérleitbe költözött. Egy szagos öregasszonynál veitt ki szobát, s már a bérleti szerződés aláírásakor megkérdezte Vera nénit — így hívták a szoba tulajdonosát —, hogy miért nem veteti ki azit a hosszú szőrszálait, amely az állán levő szemölcsből nőtt ki. Vera néni kínlódva véste a nevét a papirosra, aztán kijelentette, hogy Somos „nem fogadhat vendéget”. — Egyelőre nem is kell — mormolta Somos, hiszen a következő hónapokat magányos elmélkedéssel és Mária elemzésével szándékozott eltölteni. Mellékesen elbeszéléseket is ír, hiszen ez a foglalkozása, s az írások többségében szerepel majd a Nő, aki minden részében más, minit Mária, de mégis ugyanaz, tehát nem létezik, csak Somos bővített körmondataiban, „dehát ez nem is baj” gondolta Somos, így legalább semmi csalódás nem érheti, legritkább eset, hogy az írott betűk életre kelnek, hímvagy nőnemű magatartásit mutatnak, isznak, verekednek, szeretőt taranak, s a nap végén még el is verik a szerzőt — így tehát Somos elhatározta, hogy e meglévő világ helyett egy ÜJAT alkat, amelyhez teljesen elegendő az albérleti szoba, a filctoll, meg a bolhacsípésként viszkető emlékek az elmúlt öltszáz évből. Táncdalok Elköltözése napján Mária Somos fejéhez vágott egy kékköves gyűrűt, ameyet még Somos vásárolt valamelyik aranyvasárnap, s úgy adta át Máriának, mintha komoly érték lenne, pedig bizsu volt, mint Somos önmaga, amit azonban Mária nem ismert fel, azt hitte, hogy Somos ékszer, nem-hamis, igazi mélyen csillogó... De hamarosan kiderült az igazság, és Somos szomorúan vette fel a gyűrűt a szőnyegről, ahová a homlokáról pattant. — Te disznó — segített Mária a lehajlásban. — Mocskos disznó. Somos hazaballagott, „kez- csókolom”, ordított át Vera néninek, kulcsra zárta az ajtót. A szoba hűvös és homályos volt, az ablakon a tavalyi eső pettyei, a szekrény halk reccsenésekkel válaszolt a fűtőtest kattogására. Somos végigdőlt a díványon. A zsebébe nyúlt, elővette a gyűrűit, nézegette. A kék kőben éles képeket, mozgalmas jeleneteket látott: Mária arcát az első .tekintet kövületében, szőke haj, fekete szemöldök, vastag száj..., s aztán a csak táncdalokban megfogalmazható első-k: az első kézfogás (Mária félt, hogy elesik az esős utcán), az első csók (Teyer— S. Kiss szerzemény), később a többi első, aztán amint ezek elfogytak, a folytatás, ami nyilvánvalóan az elveszett elsők keresése és nemtalálása volt: a verekedések, a karmolós féltékenység, a kibékülések (Braun—S. Kiss), majd a többi táncdal, egészen a fesztivál befejezéséig, a gyűrű kop- panásáig, ami már tragiku- sabb volt, a szála recsegve omlott a színpadra, a mikrofon szétdurrant, a hangszerek elhervadtak, az egyszerű igazságokat maga alá temette a hűvös, megfejthetetlen robbanás. ... Somos felállt, felvette a kabátját, lement az utcára. Szemben, a Fűzfa Utca sarkán BOROZÓ állott, amely kocsma volt, neve ellenére, és Somos úgy határozott, hogy iszik valamit, mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy az állópulthoz állhasson, arcokat lásson, mégha rondák is), hangokat halljon, (mégha nyálasak is), egyszóval — táncdalszöveg — „emberek között legyen”. A csaposnő Somos blokkot váltott, a csapos pulthoz lépett... Tessék — dörrent rá a hang a poharak mögül. — Egy ... egy ... — motyogta Somos.... hiszen a blokként egy nő nyújtotta a kezét, a legrondább nő, akit Somos valaha is látott (pedig sok helyen megfordult, ahol boszorkányok röpködtek, meg ott is, ahol a legrútabb földi emberek láthatók: kórházi alagsorban, boncteremben, csatornában, könnyűzenészek között, művésztalálkozókon, satöbbi), de a csaposnő... Festett-fekete haja volt, néhol kilátszott a fejbőre, hóm-, lokán vízszintes-függőleges- rézsút ráncok; szemöldöke kitépve, vékony ceruzacsík vonul a halántékáig; mű- szempillája felfelé kunkoro- dik. Az orra ferde, lapos. Az arca pöffedt. A felső ajka dacosan vékony, az alsó lefity- tyedt. A köpenye kivágásából májfoltos bőr tűnik elő, a keze lila, láthatóan jéghideg ... A látványt derékban lezárja a bádogpult... — Egy konyakot kérek — nyerte vissza a hangját Somos, és a savószínű foltokba nézett, amelyek a nő szemgödrében állottak. — Egy konyak — dörmög- ite a csaposnő (mély férfihangja volt, bariton). Mária Somos a sarokba húzódott, felvette a talponállói pózát: bal könyök a pulton, a test a bal lábra támaszkodik, a jobb alszár keresztben áll a bal előtt, s a cipő spiccére támaszkodik. — „Ügy állsz mint egy paraszt” — mondta Mária a váróteremben, amikor a Balatonhoz utaztak egy hét végén, mert Mária sült keszeget akart enni, de Lei- lén csak tengeri halait lehetett kapni, s ezért Somos ismét csak „tehetetlen balfácánnak” minősült, egészen estig, amikor végül is szájon vágta Máriát, és otthagyta a strandon, de Mária utána rohant, és sírva könyör- gött (ahogy ő mondta, „ri- mánkodott”), mire Somos el- lágyult, „hát mégsem annyira elmebeteg ez a Mari”, elindultak, sétáltak hazafelé, nem sokáig, mert Somosra ráköszönt egy hokrészeg férfi, „ki volt ez?” sziszegte Mária, „egy simlis”, mondta Somos, „igen, mert te minden szarházit ismersz!”, Mária futva indul a pályaudvar felé, Somos utána, eléri, , ,ne nyúlj hozzám!”, sikítja Mária, aztán Somos nyakába borul, hazamennek, lefekszenek, Mária Somos oldalához simul, „olyan jó volt ma minden”, suttogja, „hát ez valami iszonyat”, gondolja Somos, „de ha ez nincs, akkor mi marad?...” Mária már alszik, szuszog, Somos ébren van, gondolkozik. A csaposnő komoran szolgálta ki a vendégeket, rázta a konyakos üveget, nyomta a szódát, mérte a bont, lövöldözte a sört, és Somos riadtan vette észre, hogy ... „Hiszen ez ... Hiszen ez Mária...” Ezek a kézmozdulatok, ez a fejtantás, ez a karnyújitás ... Igen, Mária parókát öltött, műszempillát ragasztott, és eljött ide, csaposnőnek, nyilván azért, hogy Somost ellenőrizhesse, tehát szereti, még mindig... — Szervusz — lépett a bádogpulthoz Somos. — Szervusz, Marika. — Kérem? — nézett fel a csaposnő. — Tudom, hogy ite vagy, Mária. — Zsóka a nevem. „A hangja” — ijedt meg Somos. — „Ez nem az a hang...” Visszament a sarokba, A pultra támaszkodott, mereven figyelte a csaposnőt. „Hát persze” — mormolta magában. — „Ez a nő nem Mária, hanem Mária.” ... hiszen ő is nő, mint Mária, nő, mint a többiek voltak, és ami Somos soha nem lesz; nő, akit Somos hamarosan háborúra hív ki, nem törődve azzal, hogy ez a háború elveszthetatlen és meg- nyerhetetlen, és a Máriától elszenvedett vereség után hatalmas győzelmet arat a csaposnőn, de az is lehet (és végső soron mindegy), hogy a csaposnő nyeri meg a háborút, Somost már várja egy másik albérlet egy másik Vera néninél, szemben a sarkon a kocsma áll, s benne a következő csaposnő, akinek italán már arca sincs, csak a lénye, hívogató, örök lénye. Somos kiegyenesedett, a zsebébe nyúlt. — Asszonyom — állt a csa- pospulthoz. — Tessék. — Szeretnék felhúzni az ujjára egy gyűrűt. A nő szemében csodálkozó, tebtrekész tekintet jelent meg. — Nem túl drága darab — mondta Somos —, de sokat jelent. Elővette a gyűrűt. A nő egy pillanatig nézte, aztán kinyújtotta a kezét a poharak felett. — Köszönöm — mondta Somos. Megfogta a nő csuklóját, ujjára húzta a gyűrűt. — És... ez mit jelent ? — kérdezte a csaposnő, maga elé emelte a kezét, a gyűrűt nézegette. Mária fényes ponttá zsugorodva távolodott a kék kőben. — Tartozom valamivel? — nézett fel a csaposnő. — Eljegyeztelek — mondta Somos. — Velem maradsz, amíg élsz. 1 .............................- ......... .........."'V R égi magyar városok Rohbock Lajos nürnbergi származású festő ás grafikus a múlt század közepén Hun- falvy János: Magyarország és Erdély eredeti képeken című munkája számára megbízható. pontoa rajzokat készített, amiket részben saját maga rézbe, illetve acélra metszett. A sorozat művészileg is jelentős, ugyanakkor kortörténeti jelentősége is nagy. Ezekből mutatunk be néhányat. Pécsvárad A hajdani mecset Siklóson Székesfehérvár * Kuti Horváth György AKVARELLEK Nyár az egész táj fényparadicsom gyümölcs-ének madár-távírón hangyák üdvözlik a messzeséget... Zivatar Vihar után Fogoly vihar jön szempillám alá bújnak a madarak s szivembe fészkel rettegésük... kiül a csend a tájra s lábát lóbálja a naplementben... fogoly vagyok immár örökre védtelen csillag-bilincset kattintott rám a végtelen... Keszthely
